BENCZÚR EMESE: MUNKA KÖZBEN AZ UTAZÁSRA GONDOLOK

A MUNKA ÜNNEPE AlKALMÁBÓL

A munka ünnepén képzőművészeti gyűjteményünkből Benczúr Emese: Munka közben az utazásra gondolok (1997) című alkotását mutatjuk be.

Benczúr Emese (1969) az 1990-es években induló generáció egyik kreatív képviselője, aki jelentős nemzetközi sikereket tudhat maga mögött. Alkotásai írott képek, művészetében meghatározó szerepet játszik a nyelv. Életigazságokat, banális kijelentéseket, repetitív szlogeneket használ munkáihoz. Művei az emberi cselekvés és a művészi alkotás értelmére is rákérdeznek; az állandó, mindennapi, monoton tevékenység, a kötelességteljesítés szükségletéről, a munkáról, annak hasznosságáról vagy éppen haszontalanságáról szólnak. Stílusára jellemző az önirónia, a humor és az abszurditás iránti vonzódás.

02_Benczúr Emese_Munka közben az utazasra gondolok

Fotó: Benczúr Emese: Munka közben az utazásra gondolok…, 1997, vászon, hímzés, Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteménye

Munkái gyakran a női munkafolyamatok – hímzés, varrás – átértelmezései, ezekben ironikusan bírálja a hagyományos női szerepekhez rendelt képzeteket, amelyek társadalmilag is meghatározták a női nemet évezredek óta. Benczúr Emese már pályája kezdetén korlátozottnak, szűknek érezte a festészet eszközeit, valami mást keresett, amit végül a varrásban, hímzésben talált meg. Ezt a tevékenységet édesanyjától tanulta el gyerekkorában, miközben mellette ült és nézte.

Benczúr alkotásai a személyes idő megragadásának monomániás, ugyanakkor végtelenül szellemes kísérletei. A Munka közben az utazásra gondolok című, 1997-es művében arra reflektál, hogyan viszonyul egymáshoz a munka és a szabadidő.

03_Benczúr Emese_Munka közben... - hímzés_részlet

Fotó: Benczúr Emese: Munka közben az utazásra gondolok…, 1997, vászon, hímzés, Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteménye

A mű alapanyaga önmagában is jelentéssel bír és utal a címre, hiszen a vászon – amelybe többször egymás után hímezte a címadó szöveget – a vonatokon ma már nem látható sötétítőfüggöny. A szöveg és mű anyaga tökéletesen illeszkedik egymáshoz, a szó és a hordozó matéria harmonikus viszonyban van egymással.

további információ: https://www.benczuremese.com/

Izinger Katalin
művészettörténész

Gladiátor küzdelem

Bevezető egy ókori élsportba

Napjainkban, ha meghalljuk azt a szót, hogy gladiátor, egyből izmos férfiakra gondol mindenki, akik halálig küzdenek egymással. Ez azonban korántsem volt így a római korban, ennél sokkal árnyaltabb a kép.
A gladiátor küzdelmek eredetileg halotti játékok lehettek, vagyis az elhunyt tiszteletére folytak. Nem ritkán maga a sír volt a helyszíne a viadalnak és első vérig tartott. Tulajdonképpen véráldozatot mutattak be a halott számára. Később már látványossága miatt a tehetősebbek magán szórakozás céljára rendeltek ilyen viadalokat és gyorsan népszerű lett ez a fajta különleges időtöltés. Hamarosan létrejöttek a gladiátor iskolák, a ludus-ok is, és innentől már valóban látványsportról beszélhetünk.
A gladiátorok eredetileg „egyszerű” hadifoglyok és egyben rabszolgák voltak, ebből eredt a különböző gladiátor típusok fegyverzete is. A szervezett gladiátorüzlet (mint manapság a jól menő sportcsapatoknál) létrejöttével azonban már ez is megváltozott. Egy-egy gladiátor kiképzése csillagászati összegeket emésztett fel és ennek köszönhetően nem is nagyon szerették a gladiátorok tulajdonosai, ha a „befektetésük” súlyosan megsérült, vagy esetleg meghalt. Halálig tartó küzdelem létezett ugyan, de az nagyon sokba került, hiszen gyakorlatilag meg kellett téríteni a tulajdonos (mint ma egy fociklub tulajdonosa) kárát is.

Jean-Leon_Gerome__Pollice_Verso_kesz

Fotó: Jean-Léon Gérôme Pollice verso című festménye, 1872

Gladiátor küzdelmek voltak emberek (hölgyek is!) között párosával, csoportban és vadállatokkal is. A cél mindig a lehető legnagyobb látvány volt, mint például manapság az amerikai pankrátoroknál. A sérülések mindennaposak voltak, de hogy ezek ne legyenek súlyosak, nem csupán védőfelszerelést hordtak, hanem igyekeztek az izomzatra hájréteget növeszteni, hisz az könnyebben gyógyult, mint például egy elvágott izom.
A gladiátor sport vége valamikor a 440-es évekre tehető, amelynek több oka is volt. Egyrészt a hihetetlen összegekbe kerülő látványsportot nem tudták és akarták a korszak egyéb bajai között finanszírozni, másrészt a kereszténység sem nézte jó szemmel, amelynek szintén több összetevője volt. A legismertebb talán a keresztények egyik kivégzési módja volt, ami összekapcsolódott az amfiteátrumokkal (körszínházak, mint pl. a Colosseum), vagyis a gladiátor játékokkal. Több keresztény és keresztény mártír is a hite miatt ezeken a helyeken halt vérhalált. Másrészt, mint manapság is ezeken az eseményeken, fogadásokat kötöttek és mindenféle „bűnös” üzelmeket folytattak a nézők, ami nem volt méltó a keresztény életfelfogáshoz. A korai püspökök meg is tiltották az ezeken való részvételt és az elhunyt gladiátoroknak sem voltak hajlandóak a keresztény végtisztességet megadni. A vadállatokkal történő viadal, azonban még legalább 80 évig létezett, bár a késői korszakában, Justinianus császár idején már inkább egy nagyszabású, irányított vadászatnak hívhatjuk.
Ahogy a fentiekből kitűnik, sok téves hiedelem él a gladiátor küzdelmekkel kapcsolatban, amely a filmes látványvilágnak köszönhető.

Kovács Loránd
Gorsium Régészeti Park vezetője

A májusfaállítás szokása

Kis néprajzi kalauz ─ tavaszi jeles napok

 

Hajnalban állnak már vitézül,
szökik az égről a felhő,
haragos fejükön vigyázva
szalagot ingat a szellő.
(Nagy László: Májusfák, részlet)

 

1. Vankóné dudás juli festm.

Fotó: Vankóné Dudás Juli festménye a májusfaállításról a palócföldi Galgamácsán

Népszokásainkban számos jelkép szerepel, melyek a szokást gyakorlók kívánságát, akaratát szemléltetik. Ilyen jelkép a zöld ág is, a folyton megújuló élet kifejezője. Számos népszokásban, elsősorban a tavaszi ünnepkörben találjuk mint az egészségvarázslás eszközét vagy a szerelemes érzés kifejezőjét. Ilyen szerelmi zöldág jelkép a májusfa, májfa is. Székelyföldön Jakabfának, hajnalfának nevezik.

Országszerte elterjedt szokás volt még pár évtizeddel ezelőtt is a májusfaállítás, mely többnyire május elsejéhez vagy e nap környékéhez kapcsolódott. Számos településen ma is él. A legények bandákba verődve szerezték (lopták) a májusfának valót az erdőkben, s éjjel titokban a kiszemelt leány kapujában felállították. Fenyő vagy gyertyánfa volt a leggyakrabban használatos, aminek szép hosszú, sudár, egyenes törzse volt. A törzset legallyazták, csak a tetején hagytak meg leveles, zöld ágakat. Volt, ahol előtte színes krepp szalagokat aggattak rá, tetejébe pedig egy üveg bort, pálinkát erősítettek. A legények ügyességi próbatételéhez tartozott a több méter magas májusfa tetejéről az ital megszerzése. Palócföldön a leány és az édesanyja díszítették fel a kapott májusfát szalagokkal, hímzett kendőkkel. A májusfát állító legényeket megvendégelték: itallal, süteményekkel kínálták. Aki májusfát kapott, már nagylánynak számított a faluközösség szemében. A lányok is kíváncsian leskelődtek május elsejére virradó éjjelen, hogy az udvarlójuktól kapnak-e májusfát. Azt a leányt, akit nem szívleltek, bizony durván megtréfálták ilyenkor a legények: színes szalagok helyett visszataszító tárgyakat, például dögöket kötöttek a májusfájára. Vannak vidékeink, ahol a falvakban a közösségi májusfaállítás volt szokásban.

2. göncz jános festm.

Fotó: Göncz János naiv festő képe a májusfa felállításáról

Egyetlen hatalmas májusfát helyeztek el fel a falu központi helyén, például a kocsma vagy a templom előtt, amit aztán május végén, többnyire pünkösdkor egy nagy közös táncmulatság keretében a fiatalság ledöntött, kitáncolt. Ez az esemény azonban nem volt mindig konfliktusmentes. Erről olvashatunk a Székesfehérvár és Vidéke című újság 1912. évi június 4-i számában:

Vér a májusfa alatt
Nagyperkátáról írják lapunknak: Folyó hó2-án a nagyperkátai legények táncmulatságot rendeztek a Karlovski vendéglő udvarán felállított májusfa alatt. A táncmulatság véres fináléval végződött. Ugyanis a táncoló legények valami felett összevesztek, nyitott késekkel; székekkel és egyéb ütlegekkel támadtak egymásnak. Az általános vérengzésben, melynek a csendőrjárőr megjelenése vetett véget, Gecseg András és Kulifai János legények szenvedtek súlyosabb sérüléseket. – Az előbbinek a fején két, mellén pedig három késszúrás van, az utóbbinak pedig a fejét zúzták be több helyen az ellenfelei. Mindkettő állapota súlyos. A csendőrség nyomozást indított a tettesek kinyomozása végett.

 

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

Felhasznált források:
Gelencsér József─ Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár, 1991. 341-348. p.
Magyar Néprajzi Lexikon III. kötet, Budapest, 1980. 506-507. p.

Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest, 1968. 151-156. p.

 

(Képek forrása:
https://mek.oszk.hu/02500/02564/html/ és https://www.google.com/search?q=vank%C3%B3n%C3%A9+dud%C3%A1s+juli+festm%C3%A9nyei&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=2ahUKEwi6yrKW7YrpAhULjosKHRcCCycQ_AUoAXoECAwQAw&biw=1024&bih=635#imgrc=GKQVzKsGCBWveM)

Katonazenészek napja

2003 óta április 30-án Lehár Ferenc születésnapja alkalmából a Magyar Honvédség fegyvernemi napja, a katonazenekarok és katonazenészek ünnepe. Lehár Ferenc neve nem csenghet ismeretlenül a zenekedvelők körében. Számos opera és operett zeneszerzője 1899-ig katonazenekarban is játszott. A katonai célokra felhasznált zene egyidős az emberiséggel, hiszen hamar tudatosan kezdték el használni a hangot, mint természeti jelenséget. A ritmikus hangok élénkítő hatással hathatnak a harcba indulókra, valamint a legkönnyebb módja annak is, hogy elsőként tudja közvetíteni a legfontosabb változásokat a csatatéren.

2018_1_943

Fotó: Székesfehérvári magyar királyi V. honvéd-kerületi zenekar,
SZIKM- Újkortörténeti gyűjtemény

A magyar katonazene története, ahogy a többi európai országban hadi zenészekkel úgynevezett „hangászokkal” indult. A 17. század végére a katonaság, már szervezettebb formában jelenik meg. Laktanyák épültek, egységessé válik a fegyverzet és az egyenruha, fejlődik a katonai vezénylés rendje, rendszere melynek állandó kísérője lett a katonazene. Tábori és szolgálati zenei jelek rendszere alakult ki ez által. A 19. század magyar polgárosodás folyamatában és függetlenedési törekvése hozta létre az első önálló Magyar Honvédséget, ahol aktív szerepet töltöttek be a katonazenekarok. Fontos szerep jutott a katonazenészeknek az 1848-49-es szabadságharcban. Mindenhol ott voltak reményt és hitet önteni a harcoló katonák és civil lakosságba. A modern kori honvédelem alappillérének tekinthető az 1868-ban létrejövő Magyar Honvédség. Néhány év kellett, hogy a katonazenekarok is megtalálják a helyüket a létrejött új szervezetben. 1896-ra sikerült megteremteni a szakmai, szervezeti és működési struktúra alapjait és törvényi hátterét melyben rendelkeztek a zenekarok pénzügyi és kiképzési hátteréről. A katonazenekarok a magyar kulturális élet meghatározó szereplőivé váltak. Abban a városban ahol katonazenekar állomásozott pezsgő kulturális élet alakult ki. Nem volt ez másképpen Székesfehérváron sem. Fehérvár garnizonvárosi szerepéről hosszasan lehetne értekezni, de rövid kitérőként csak megemlítem, hogy „Buda jobb karja” mindig is fontos stratégiai és logisztikai központ az elmúlt évszázadok során. Ahogy a 19. század elején úgy az I. és II. világháború idején, mind a mai napig magas katonai parancsnokságok székhelye. Jelentős katonai építkezések és fejlesztések jellemzik ezeket az időszakokat. Kiemelkedőnek tekinthető Say Ferenc tervei alapján épül 1884-ben a 17-es Honvédlaktanya és az azt megelőző évben az V. Honvéd Kerületi Parancsnokság (ismertebb nevén a Honvéd Tiszti Pavilon) épülete. A laktanya épületét melléképületekkel bővítették és ez lett az „otthona” az ezred zenekarának 1896-tól. A zenekar karmestere Fricsay Richárd lett, aki családjával 1897-ben érkezett Székesfehérvárra. A közvetlen katonai feladatok mellett a zenei élet fellendítése is a céljai között volt. Fricsay egyfajta összekötő kapocs lett a honvédség és a város civil lakosai között. Első, nagy sikerű koncertje az V. honvédkerületi zenekarnak 1898-ban volt, mely nagy sikert aratott a város lakossága körében. Zenekarával az egész Dunántúlt bejárta.

 

2018_1_945-jav

Forrás: SZIKM- Újkortörténeti gyűjtemény 

A város 1901-ben fontos mérföldkőhöz érkezett azzal, hogy megalakult a székesfehérvári Zenekedvelők Egyesülete. Az egyesület fénykorának tekinthető Fricsay karmesterként való közreműködése 1904-1913 között. A Zenekedvelők szimfonikus zenekara a katonazenekar fúvósaival egészült ki. Népszerűségüket növelte, hogy mind a helyi mind –elsősorban- a fővárosból érkezett művészekkel egészült ki a zenekar a hangversenyeiken. Fricsay zenepedagógusként is részt vett a város életében. Az állami fő-reáliskolában és a leánygimnáziumban tanított. Nem csak kiváló karmester, de zeneszerző is volt. A katonazenekar 1913-as távozásával az egyesület fúvósok nélkül maradt. Ennek megoldására és az „utánpótlás nevelésére” alakult meg Hermann László igazgatásával a városi Zeneiskola.
2002-ben Székesfehérvár városa megalapította a Fricsay Richárd Zenei Díjat, amelyet minden évben október elsején a Zenei Világnapon adnak át azon művészeknek (karnagyok, együttesek, előadók, zenetanárok) akik több éven át jelentős értékekkel gazdagították Székesfehérvár zenei életét.

 

Források:
http://www.fricsay.hu/

Parlando Zenepedagógiai folyóirat 2015-5 Szabó Balázs: Fricsay Richárd Székesfehérváron
http://www.parlando.hu/2015/2015-5/SzaboBalazs-FricsayRichard.pdf

Demeter Zsófia: A derék város Székesfehérvár Anno… 3.

 

-Léczfalvy Lilla-

gyűjteménykezelő

Szent István Király Múzeum

Pesovár Ferenc tánckutatásai

 

Pesovár Ferenc születésének 90. évfordulóját ünnepeljük az idén. Születésnapjáról – amely pár nappal ezelőtt volt – dr Varró Ágnes emlékezett meg.

Bár múzeumi munkája sokkal több rétű volt, ma, a Tánc Világnapján, április 29-én a néptánc és az ettől elválaszthatatlan népzene terén végzett kutatásairól emlékezünk meg.
“Az az élmény, amikor az ember szembesíti azokat az embereket a tradíciójuk értékességével, az egy drámai pillanat.” – mondta Sebő Ferenc Pesovár Ferencről szóló visszaemlékezésében az Áttáncolt élet című dokumentumfilmben. Pesovár Ferenc számtalan ilyen drámai pillanatot okozott adatközlőinek, az embert szerető és tisztelő természete miatt. Az pedig a múzeum éves jelentéseiből is kitűnik, hogy nagyon sok időt töltött terepen. Gyűjtött magyar, román, rác (szerb), sváb, cigány, szlovák közösségekben, empátiával, előítéletek nélkül, tisztelettel és jóérzéssel.

perkáta_1966

Pesovár Ferenc cigányok között gyűjt (Perkáta, 1966.)
Forrás: SZIKM, Néprajzi Adattár

Gyűjtött jóformán az egész magyar nyelvterületen, de a legtöbbet a dunántúli táncdialektussal foglalkozott, ezen belül is Mezőföld, Fejér és Somogy megye táncaival. Fejér megyében Alap, Perkáta, Jenő, Lovasberény, Moha, Pázmánd, a Velencei-tó környéki települések rendszeres gyűjtőhelyei voltak, de fontosnak tartotta az országos (Tyukod, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; Buják, Nógrád megye) és határon túli gyűjtéseket (Mezőség, a széki települések, Méra Erdélyben) is, az összehasonlító anyag gyarapítása miatt. Martin György szavaival “…nehéz életű vidéki muzeológusként sem vált elszigetelt, szűk határok között gondolkodó kutatóvá. Munkáiban a jellegzetes helyi témákból kiindulva mindig eljutott az egész magyarság, Kelet-Európa, sőt egész kontinensünk tánckultúráját áttekintő távlatba.”
Rövid kiskunfélegyházi kitérő után, 1957. május 1-én kezdte meg muzeológusi munkáját Székesfehérváron. Rögtön belevetette magát a gyűjtésbe, 1960-ban már meg is jelent az alapi táncokat összefoglaló monográfiája. A Dunántúl középső és északi részeit azon vidékek közé sorolták, ahonnan kevés adat állt rendelkezésre, nemcsak a tánc és a zene tekintetében, de a népélet más területein is. “Ez a terület sajátos történeti, gazdasági és társadalmi alakulása következtében nem tudta megfelelően az érdeklődés elé tárni ilyen jellegű anyagát.” – írja Pesovár a Fejér megye néptánc kultúrájának szentelt monográfiájában. Ez a történelmi, gazdasági és társadalmi alakulat a nagybirtok volt, a megye néprajzi arculatát a nagybirtokot megművelő uradalmi cselédség, “a puszták népe” alakította. Bár a Dunántúlt alapvetően erősen polgárosodott paraszti közösségekkel jellemezte a szakirodalom, Pesovár kutatásai sokat árnyaltak ezen a képen. Számos archaikus elemet, réteget fedezett fel a tánchagyományok gyűjtése során (ugrós táncok, botolós táncok esetében).
Külön vizsgálta a táncalkalmakat, kiemelten a lakodalmi szokások táncos elemeit, például a seprűtáncokat, vagy az állatok párzását utánzó táncokat(“tücsöktánc”). Mezőföldi gyűjtései során fedezett fel egy különleges táncpantomimes szokást, a juhait kereső pásztor/oláh leány történetét megelevenítő dramatikus táncot, illetve az ezt kísérő zenét. A gazdag hangulatfestő dallamokkal kísért játék során a pásztor/oláh leány keresi elveszett juhait vagy kecskéit, többször megtalálni véli őket, de csalódik, végül megtalálja, örömében táncra perdül. A lakodalmak jellegzetes része volt ez a játék, általában akkor játszották, amikor már emelkedett volt a hangulat, éjfél után. Pesovár Ferenc kutatta ennek a táncnak a történelmi gyökereit, amelyet egészen a 16. századig tudott visszavezetni és feltárta széles kelet-európai kapcsolatrendszerét is.

paraszt_badi_józsef_bandája

Paraszt Badi József és zenekara a juhait kereső pásztor történetét adja elő 1969. Kép forrása: SZIKM, Néprajzi Adattár

Azelőtt és amellett, hogy a népzene és a néptánc jeles kutatójává vált volna, Pesovár Ferenc maga is táncolt. Már gimnazista korában megismerkedett a néptánccal, diákként a bakonyi falvakban a gyűjtéssel is próbálkozott. Egy rövid ideig pedig a Honvéd Művészegyüttesben táncolt, de a színpadi táncot ezután sem hagyta el, a Fejér Megyei Népi Együttes és a táncházak révén ez a kapcsolat soha nem szakadt meg. Külső munkatársa volt a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályának, alapítója a Néptánckutató Munkaközösségnek, emögött azonban olyan elképesztő mennyiségű rendszerező és gyűjtőmunka áll, amelyet ma elképzelni is nehéz. “Mindenkinek örömmel bocsájtotta rendelkezésére gyűjtéseit, akiről érezte, hogy a népművészet igaz szeretete vezérli. A táncosok lábán és a muzsikusok vonóján nagyrészt az ő önzetlen segítsége révén támadtak fel rég elfelejtett táncok és dallamok.” – írta róla Martin György, és valóban ezek a gyűjtések táplálták, segítették a 70-es években éledő, kibontakozó táncházmozgalmat, sőt tevékenysége a jövő táncos generációinak munkájára, művészetére is hatással lesz.
Pesovár az elsők között szentelt kiemelt figyelmet az egyéniség szerepére a helyi tánchagyományokban, valamint arra, hogy ezek a táncos, zenész egyéniségek hogyan hatnak vissza a közösségükre. A Táncművészet hasábjain publikálta Szuromi Péter tyukodi táncosról szóló cikkét, aki nemcsak több gyűjtés célkeresztjében állt, hanem maga is szervezte faluja közösségi életét azzal, hogy saját házában folytatott néptánctanítást. E tevékenységében nem kis szerepe volt Pesovár Ferencnek, vagyis Szuromi Péter esete az egyik legjobb példa arra, hogy a kutatás, gyűjtés erősen hat az adatközlők és a közösség önértékelésére és később maga is aktív alakítójává válik a róla való gondolkodásnak.

Akkor és most– videó Pesovár Ferenc gyűjtéseiből (Tyukod, 1955) és Magyar Állami Népi Táncegyüttes (Hagyományok Háza, 2020)

Azon tájegységek mellett, amelyek a 19. század második felére díszítőművészetében, viseletében, egész tárgyi kultúrájában és mentalitásában is egy nagyon reprezentatív paraszti kultúrát alakítottak ki, Fejér megye fehér foltnak számított a néprajzban, ugyanígy a táncfolklórja, tánchagyományai szempontjából. Pesovár Ferenc szisztematikus gyűjtésekkel cáfolta meg ezt.
“Az elmúlt két évtized kutatása jelentősen hozzájárult a megye táncainak megismeréséhez, sőt a nemzeti tánckincs főbb típusainak és történeti rétegeinek alaposabb körvonalazásához. Az eredmények birtokában hamarosan cáfolatot kap a szójáték: Fejér megye egyre kevésbé fehér folt.”- írta több, a Táncművészet folyóiratban megjelent cikkében is Pesovár Ferenc.
Maradandó emlékét írásai, néprajzi adattárakban lévő tárgy-, film-, fotó-, hang- és kéziratgyűjtemények őrzik, s a kutatás további eredményei fogják ezek jelentőségét még inkább növelni. Munkájának hatása tovább él mindaddig, amíg hazánkban és határainkon túl magyarul fognak táncolni és muzsikálni. – írja Martin, akivel az 50-es években elsőként vágtak neki az ismeretlen falvaknak, hogy filmen rögzítsék és rendszerezzék a Kárpát-medence néptánc kultúráját. Több neves etnográfus kapcsolódott be munkájukba: Andrásfalvy Bertalan, Tímár Sándor, Novák Ferenc, Borbély Jolán, és testvére, Pesovár Ernő.
Pesovár Ferencet különleges kapcsolat fűzte a zenéhez és a tánchoz. Amit szavakkal nem lehetett elmondani, Pesovár Ferenc eltáncolta. Andrásfalvy Bertalan nagyon érzékletesen emlékezik meg Vickó Tibor dokumentumfilmjében, nemcsak a tánchoz fűződő kapcsolatáról, hanem a kutatói és az emberi tartásáról, érzelemvilágáról is.

Munkásságának összegzése két kötetben jelent meg: a Béres vagyok, béres – Fejér megye népzenéje című kötet 1982-ben, a Juhait kereső pásztor – Fejér megyei néptáncok pedig halálának évében jelent meg.

Paréj Gabriella
muzeológus

Szent István Király Múzeum

 

 

Bronzba öntött táncmozdulatok

A Deák Gyűjtemény két kisplasztikájáról

A magyarországi kultúra „három teljesen magában álló sajátos szellemi alkotása… költészete”: a nyelv, a zene és a tánc” – kezdte Réthei Prikkel Marián 1924-ben írt gondolatát idézve a Három a tánc! Magyarországi táncábrázolások 1686–1940 címmel megrendezett kiállítás katalógusbevezetőjét dr. Nagy Zoltán, a kiállítás rendezője, 2002-ben.
A tárlat az ország több múzeumából összegyűjtött 138 műtárgy (festmények, rajzok, fotók) segítségével mutatta be a tánc-témát a Deák Gyűjtemény tereiben. A nagy gonddal készített, szép katalógussal kísért kiállítást több városban is bemutatták később. E kiállításnak – mint ahogy Deák Dénes gyűjteménye szobrászati egységének is – kedvelt darabja az a két táncmozdulatot felelevenítő szobor, melynek bemutatásával tisztelgünk a táncművészet világnapján egy időtlenül létező, tartós anyagú műfajjal, az elillanó pillanatok műfaja előtt.
Száz évet ugrunk vissza az időben, hiszen a bemutatandó két alkotás az 1910-es és 1920-as évek művészetét: a szecessziót és az art decot reprezentálja.
A két mű leírását Nagy Ildikó művészettörténész készítette el a Deák Gyűjtemény 2005-ben megjelent tudományos katalógusa számára, és ugyancsak ő írta a Három a tánc! katalógus: A tánc ábrázolása a 20. századi magyar szobrászatban című fejezetét. Az ő átgondolt datálásait, meghatározásait tekintjük mérvadónak, még ha vitatkoznak is más megállapításokkal.
A két mű közül a korábbi Kövesházi Kalmár Elza (Bécs, 1876. január 1. – Budapest, 1956. szeptember 3.) Táncosnő (Lepke) címen ismert alkotása, készítésének idejét Nagy Ildikó az 1910-es évekre teszi; Kerényi Jenő (Budapest, 1908. november 20. – Budapest, 1975. július 10.) kisplasztikájának készítését pedig 1929–30-ban határozza meg.

Kövesházi

Kövesházi Kalmár Elza: Táncosnő (Lepke), 1910-es évek, öntött bronz, 12x14x4,5 cm
leltári szám: VKDGy 89.33.1.
A figura hátán kis horpadás, az egykori felerősítés nyoma. A szobrocskának további két példánya ismert magántulajdonból.

Mindkét műnek, művésznek – a gyűjteményünkben található művein túl is – van fehérvári kötődése: Kövesházi Kalmár Elza első emlékkiállítását, halála után 32 évvel, 1988-ban a Szent István Király Múzeum rendezte meg, hozzájárulva ezzel a művész újrafelfedezéséhez. Kerényi Jenő pedig e szobor készítésének idején lett Bory Jenő tanítványa, majd később tanársegédje. Nagy Ildikó megállapítása alapján Kerényi mindössze 21-22 éves volt, amikor ezt a művét készítette. Akár meg is érthetjük a kételkedőket – a szobor keletkezését későbbre tevők álláspontját –, mert mi is megállapíthatjuk, hogy a szobor egy már szinte minden szobrászi tudást birtokló művész alkotása. (A szobor nincs dátumozva. A szakirodalom az 1930-as évek végére datálta, ez azonban túl késői időpont, akkor már teljesen más stílusban mintázott Kerényi. Az 1929–30 körüli évszámot a László Károly gyűjteményben lévő Megbilincselt nő című, szignált, datált (1929) bronz szobrocska indokolja, amely mintázásában, stílusában megegyezik a Deák Gyűjteményben lévő kis bronzzal.)

Kerényi

Kerényi Jenő: Táncosnő, 1920-as évek, öntött bronz, 28x14x10 cm
leltári szám: VKDGy 89.55.1.

Mindkét szobor technikája: öntött bronz. Kövesházi szobra egészen kis méretű, magassága mindössze 14 cm, Kerényi Jenő alkotása ennek kétszerese.
Míg Kövesházi Kalmár Elza munkái között meghatározóak a táncábrázolások, Kerényi Jenő neve hallatán sokkal inkább az 1946–48-ban készített, a korszak legjelentősebb hazai köztéri szobra, a sátoraljaújhelyi Partizán emlékmű, és az azt követő köztéri szobrai jutnak eszünkbe. (Az ő alkotása például a régen az M7-es autópálya budapesti bevezetőjénél állt Osztapenkó kapitány szobra is, amely ma a Mementó Parkban áll.) A gyűjtemény kisplasztikájára vonatkozóan is érdekes adat, hogy a művész legnagyobb nemzetközi sikerét 1958-ban a Táncolók című szobrával érte el Somogyi Józseffel közösen készített művével, amely a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonját díszítette, és aranyérmet nyert. Érdemes párhuzamot keresni és vonni az 1929–30-ra datált, és 1958-as figura között. (Az 1958-ban készült alkotás fotóit, adatait a kiváló „kozterkep.hu” oldal közli.)
„Kövesházi Kalmár Elza esetén a szakirodalom Isadora Duncan, illetve az orosz balett hatását említi, de az egyes műveket ebben a periódusban csak ritkán tudjuk meghatározott személyhez vagy előadáshoz kötni. Erről a szoborról semmi ilyen konkrétum sem ismeretes. Készülését a művésznővel készült kései interjú nyomán datálja a szakirodalom, a ’Lepke’ alcímet pedig a családi hagyomány alapján használjuk. Valószínű, hogy az elnevezés a mozdulatra utal, és arra, hogy a szobor egy-egy példányát fel lehetett akasztani. Ilyenkor a figura tényleg úgy lebeg, mint egy lepke. A bő, plisszírozott lepel a századelő táncosnőinek gyakori viselete (pl. Grete Wiesenthal is táncolt ilyenben), Kalmár Elza szobrain kívül több korabeli kisplasztikán láthatjuk viszont (F. Stuck, H. Hahn stb.)” – idézzük Nagy Ildikó írását a Deák Gyűjteményt bemutató, 2005-ben megjelent katalógusból.
A két szobor nagyon sok tekintetben különbözik egymástól: az első, legszembetűnőbb az, hogy míg Kövesházi táncosnője szinte teljesen lepellel borított, addig Kerényi figurája teljességgel meztelen. Mondhatjuk akár mindkettőt szélsőségnek: egy négy végtaggal és fejjel ellátott „drapériatanulmány” és egy piruettező, önfeledt mozdulatú „aktszobor” áll egymással szemben. A mozgást, a pillanatnyiságot mindkét esetben a talajjal való érintkezés mutatja elsőként: mindkét szobor alakja spiccben tartott egy lábbal kapcsolódik a földhöz. A kézfejek finom megformálása és tartása mindkét figurát egyformán jellemzi. Nagyon különböznek abban, hogy Kövesházi szobra egy lágy felületű háromszöget hasít ki a térből, míg Kerényi – a szecesszió elvárásának megfelelően – szinte vonallá, arabeszkké alakítja a formát. Mindkét táncos arca, arcéle finom és hajviselete, frizurája is figyelemfelkeltő. Kerényi táncosának bubifrizurája helyezi a táncost hangsúlyosan az 1920-as évekre. Kövesházi táncosának haja pedig a lepelruha örvénylő szegélyével hoz létre párhuzamot.

Kövesházi haj és hát

Kövesházi szobrának részlete: az alak haja és háta

A táncosnő hajviselete az ókori archaikus szobrokat idézi, még inkább igazolva láthatjuk ezt, ha jobban megnézzük a lepelruha redőiből valószerűtlenül rendeződő mértanias díszítést. Akár gondolhatjuk azt, hogy ezek a jelek utalnak az eltáncolt koreográfia témájára is? Egyszer esetleg érdemes ezt is kutatni.

Kövesházi ruharedők oldalról

Kövesházi szobrának részlete: ruharedők oldalról

Kerényi táncosának mezítelen mellein akad meg a szemünk: a jobb és a bal mell az ábrázolt pillanatban teljesen széttartóan mozdul, ezzel is erősítve a mozdulat dinamizmusát, mutatva gyorsaságát. Kövesházi figurája ehhez képest szinte lassan, kecsesen emeli térdét magasra, hogy új formát adjon a lepelnek és a mozdulatnak.
Láthatjuk, a szobrászat „termékeny pillanata” így játssza el a mozdulatlanságban a pillanatnyiságot, az időtlenségben a röpke pillanatot és utalásaival az évszázadokat.

Megjegyzés: a Deák Gyűjtemény szobrászati anyagáról a reprodukciókat Sulyok Miklós 2005-ben fekete-fehérben készítette. Nagy Ildikó javasolta ezt, mert véleménye szerint a műfaj tárgyai, a kisplasztikák, érmek jobban értelmezhetők a fekete-fehér felvételek segítségével. Ezért ehhez igazítottuk a Kövesházi szobor most készült két részletfotóját is.

Irodalom:
Három a tánc! Magyarországi táncábrázolások 1686–1940, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2002
A Városi Képtár – Deák Gyűjtemény katalógusa, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2005.

Szűcs Erzsébet művészettörténész
Szent István Király Múzeum

A Szent Márk napi búzaszentelés

Kis néprajzi kalauz – tavaszi jeles napok

 

Április 25-én Szent Márk evangelista emléknapját ünnepeljük. A hagyomány Márkot mint az alexandriai egyház alapítóját és vértanúját tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98─117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma a 11. századtól, április 25-én üli meg. Székesfehérváron kolostort alapítottak tiszteletére, melynek rendi hovatartozását még nem állapította meg a kutatás. A kolostor első említése egy 1367-ben kelt végrendeletben olvasható. Az épület valószínűleg a Palotavárosban, az egykori várárok mentén, a Tobak utca és a Piac tér közötti szakaszon állhatott.
Szent György-naphoz hasonlóan ez a nap is mezőgazdasági határnap jelentőségével bír, azonban a hozzá kapcsolódó szokásanyag jóval szerényebb, melyek közül legfőképpen a búzaszentelés ismert. A 20. század közepéig falvainkban ünnepélyes körmenet indult a templomokból a határba a zöldellő búzatáblákhoz.

búzakörmenet-blogfotó

Búzakörmenet Perkátán 1948-ban

Koszorúkkal feldíszített templomi zászlókkal, énekelve vonultak a pap vezetésével a hívek a búzakörmenetben a vetésekhez. A pap négy égtáj felé hintett szenteltvízzel megáldotta a búzatáblákat, az életet jelentő kenyérgabonát. Az így megszentelt friss zöld búzaszálakból az asszonyok egy kis csokrot szedtek, hazavitték és a baromfiak ételéhez keverték hogy az állatok egészségesek maradjanak. A férfiak jellemzően a kalapjuk mellé tűztek egy-egy szálat. Volt ahol a kenyértésztába dolgoztak bele pár szál búzát, hogy szépen, magasra keljen a tészta. A népi gyógyászatban is találkozhatunk a szentelt búza alkalmazásával, főzetét végtagfájdalmakra tartották hathatósnak. Vihar, jégverés ellen az ereszbe is tettek pár szál búzát.

imakönyv szenteltbúza-blogfotó

Szentelt búzaszálak egy öreg imakönyvben

Régi imádságoskönyvek lapozgatása közben nagyon gyakran találhatunk egy─egy lepréselt szenteltbúza szálat is emlékként őrizve a megsárgult oldalak közé bújva. Ez a szokás is a szentelt búza megbecsülésére utal.

– dr. Varró Ágnes néprajzkutató –

 

Felhasznált források:
https://archiv.katolikus.hu/szentek/0425.html
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I. Budapest, 1977. 315-318. p.
Gelencsér József – Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár, 1991. 340. p.
Reich Szabina: Székesfehérvár egyházi topográfiája: In: KOR–SZAK–HATÁR. A Kárpát-medence és a szomszédos birodalmak (900–1800). A PTE BTK IDI Közép- és Koraújkori programjának I. konferenciája. Szerk.: Fedeles Tamás, Font Márta, Kiss Gergely. Pécs, 2013. 51-52. p.