“Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz.” – írta egyszer Ágh István. Mert Pilinszky és Takács barátok voltak. Itt Fehérváron. Saját külön valóságuk volt míg zajlott körülöttük a város. Találkoztak, beszélgettek, nevettek, anekdotáztak, éltek. Rokonoknál, barátoknál, utcán, kocsmán, múzeumban. Az alábbiakban a Pilinszky és Fehérvár című kiállításunk apropóján Takács Imre emlékeiből szemezgetünk.
Takács Imre 1984-ben.
“Pilinszky János – rangrejtve – itt lakott Székesfehérváron, ahol ezek a sorok íródnak. Volt szomszédaitól tudom, hogy az utolsó hónapokban vég nélkül hallgatta Mozart Requiemjét.”
“Pilinszky János vendége sose voltam, ő sem volt – következésképpen – az én vendégem. Az utcán, a Belesben vagy a számára rokon, számomra pedig baráti – Fehérváron nekem a legbarátibb – családnál szoktunk találkozni. Beszélgetéseink kettesben, a Beles presszóban vagy az utcán folytak. Nem beszéltünk gyorsan múló ügyekről és bajokról, nem beszéltünk gyorsan eltűnő emberekről, nem íródott nagybetűvel írt kisbetű soha az asztalunkra. Vörösmarty Mihály és Kosztolányi, Mozart és Bartók volt a vendégünk a vendégtelenséges találkákon.”
“Azt hiszem, hogy elmentünk haza mindketten délben lefeküdni. Önkéntesen betondobozban alvó énekesek.”
“A Belesben sokfélét isznak. Töményeket, bort, sört, üdítőket. János egy feketekávés üvegpohár mellett ül sokáig. Nem is a Belesben ül, de a régi, értelmes és őrületes presszóéleteket éli újra. Kondorral és sok más barátjával.”
“János mellett egy széken vesszőkosár. Bevásárolni jött le a városba. Itt lakik a belváros mellett mindjárt egy panelban. Nem tudom, hogy melyik lépcsőház, melyik lakás; ezeket nem is kérdezem meg. Az odaintés mozdulatát vésem az agyamba. És a szóval a hangját: Imrém! Hív egy ördögöt maga mellé, aki mellől elhaltak mind az angyalok. Kondor a legleszédítőbb módon.”
“Fölemelkedik a Belesben ülők közül egy riadt-boldogság-arcú ősz fej, egy bénult-eleven tenyér éle pedig elfordul hívogatóan a legletisztultabb dramaturgia szerint…”
“Jánosra sokan emlékeznek. Ők, akik azt gondolják, rájöttek a nyitjára, amit a János csinált. Ők a saját kórképükre emlékeznek csak, mert a világ betegsége a költőben: nem magánbaj, nem magánepilepszia, nem magánhisztéria. A betegek betegsége csak betegség. Jánosra sokan emlékezünk. És itt a tizenkettedik tétel címszavai tolakodnak az ötödik tétel végére: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit!” A vallás frazeológiájában mégiscsak sok tapasztalat rakódott le az ember erkölcsi mivoltjáról.”
„Élete utolsó éveiben János magánya oldozódott. Nem volt annyira egyedül, mint korábban. A pokol nagyalföldjére lement a gyermekkor virágdombjairól, végül pedig fölérkezni látszott már onnan a hatvanadik év közeledtén a gondolkodói érettkor dombjaira, a teljesítmény hegységeire, hegyvidékeire, hol meleg völgyek és havas hegycsúcsok váltják egymást. Melengetőbb, kímélőbb, egyben jegesebb lett a világ.
Mennyegzői szertartás, orgonazene, barátok, rejtekhely Székesfehérváron, és negyedévenként a vendégségbe érkező Párizs a senki földjén, a senki falai között a sötétbarna hajú fiatalasszonnyal. A közösen végzett bevásárlások a Március 15. utcában. A beszélgetések a rokon családnál és az István Király Múzeumban. A rejtélyes, ősz hajú, sovány férfi, a még rejtélyesebb lánnyal, ki fekete vállkendőjével a mellette sétálót is óvni véli…”
“Mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?”
(Részletek Takács Imre: Poeta benedictus című írásából, 1981)
SZIKM blog 