Székesfehérvári 17-es honvédek a Doberdón címmel tartotta előadását dr. Stencinger Norbert (kutató, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány) a Szent István Király Múzeumban. Ez volt „Az Égből dühödt angyal dobolt” – Székesfehérvári ezredek az I. világháborúban című kiállításhoz kapcsolódó előadássorozat 3., ezúttal is telt házas része. Stencinger Norbert történész, a hadtudomány doktora (PhD), az első világháború magyar hadszíntereinek kutatója, a fő kutatási területe a Doberdó és a tábori lelkészet története.
A sorozat nagy tetszést arat az érdeklődők körében (Fotó: Facebook/Kiss László)
- Előadásom fő témája a Doberdón lezajlott harcok lesznek, fókuszban a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred, és a népfelkelő gyalogezred története – mondta még a kezdés előtt dr. Stencinger Norbert. – Ilyen hosszú időszakot ilyen rövid idő alatt, mint az előadás hossza, természetesen nem lehet átívelni, ezért a jelentősebb eseményekre helyezem a hangsúlyt. Először a kezdeti harcokról lesz szó, majd azt követően a második isonzói csatáról, a 17-es gyalogezred és a népfelkelők harcaira, aztán szó lesz egy gáztámadásról, melyben részt vett a 17-es gyalogezred első zászlóalja, illetve a hatodik isonzói csata harcairól. A Doberdő fennsík kiürítéséről is beszélek, de egy kicsit a frontvonalak mögé is betekintünk, egy olyan barlangnak a történetét ismertetem, mely a fehérvári 17-esekhez köthető. Ők voltak azok, akik 1916. augusztusában megtalálták ezt a barlangot, s végül a Doberdón történő temetkezésről lesz szó.
- A kutató szerint mi az oka annak, hogy a közvélemény jobban ismeri, tájékozottabb Doberdóról, Isonzóról, mint a Kárpátokban, a Beszkideknél zajló háborús csatákról?
- Doberdó már az első világháború idején is olyan kultikus helynek számított, ami a nép ajkán, emlékezetében élt. Gondoljunk bele, hogy például Doberdóról hány település rész van elnevezve. Én érdi vagyok, s ott is van egy ilyen, de például a két világháboró közötti időszakból nagyon sok utca van elnevezve Doberdódól a jelentősebb városokban, ugyanakkor ez valamiért a Kárpátok esetében kiesett.
Részletek Stencinger Norbertnek a nagyhaboru.blog.hu oldalon megjelent írásaiból
Szövetségesből ellenség
1915. május 23-án Olaszország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Ezzel a lépéssel végérvényesen eldőlt az, hogy az egykori szövetséges nemcsak kibújik korábban vállalt kötelezettsége alól, hanem a továbbiakban az ellenséges tábort erősíti. A felek már hosszú évek óta rendelkeztek tervekkel egy egymással vívandó fegyveres konfliktus esetére. Igaz, nem olyanokkal, amelyek végül a háborúban megvalósultak… 1882. május 20-án a Német Császárság, Ausztria–Magyarország és Olaszország megkötötte a Hármas Szövetséget, amelyről úgy gondolták, hogy mind a három fél számára előnyös, és hosszútávon támogatást nyújt a szerződő feleknek… A három ország vezérkari főnöke első ízben személyesen csak 1913-ban, az őszi nagy német hadgyakorlaton találkozott. Az eszmecsere eredményeképpen 1914. március 11-én aláírták az új német–olasz katonai egyezményt, amely szerint Olaszország három hadtesttel és két lovashadosztállyal támogatja a partnerét egy esetleges fegyveres konfliktusban. Ezt a megállapodást 1914 júliusában az akkor frissen kinevezett olasz vezérkari főnök, Cadorna tábornok is helyeselte, sőt a támogató csapatok számát két hadtesttel megnövelte, és ezt a javaslatot az uralkodó is elfogadta. Az olasz kormány azonban úgy ítélte meg, hogy a Hármas Szövetség III. cikkelyében megfogalmazott indító ok nem áll fenn, így katonailag nem támogatja szövetségesét a kirobbanó háborúban. A megkötött diplomáciai és katonai szerződések ellenére Ausztria–Magyarország és Olaszország is tett lépéseket és készült egy esetleges egymás elleni fegyveres küzdelemre… A monarchia hadsereg-főparancsnoksága 1915. május 22-én rendezte a parancsnoklási viszonyokat, ennek értelmében Jenő főherceg lett az egész délnyugati arcvonal, Dankl lovassági tábornok a tiroli, Rohr tábornok a karintiai védőkörlet, míg Boroević tábornok az Isonzó mentén a tengerig húzódó arcvonalon védekező 5. hadsereg parancsnoka. E napon az olaszok is elrendelték az általános mozgósítást, ami már gyakorlatilag teljesen felesleges volt, mivel a korábban folyamatosan végrehajtott titkos mozgósítás nyomán csapataik a körülményekhez képest felkészültek. Másnap, 1915. május 23-án Averna herceg, Olaszország bécsi nagykövete hivatalos iratot terjesztett a Monarchia külügyminisztere elé, amelynek lényege ez volt „[…] Őfelsége kijelenti, hogy Olaszország holnaptól kezdve hadiállapotban tekinti magát Ausztria–Magyarországgal.”
Az olasz tüzérség hatalmas veszteségeket okozott (Forrás: Gianfranco Simonit)
A Doberdó-fennsík védelme az első isonzói csatában, Sipos Gyula megsebesült
Az osztrák–magyar hadvezetés az olasz háború kezdetén nem számolt azzal, hogy a Doberdó-fennsíkot eredményesen védeni lehetne. Az események láncolata azonban átírta a terveket… A hadüzenet híre már az átadás napján, 1915. május 23-án megérkezett a csapatokhoz, és másnap megkezdődött az olasz felderítő, kerékpáros és gyalogos alakulatok támadó mozgása. Az Osztrák–Magyar Monarchia államhatára az Isonzótól nyugatra húzódott, és mivel a hadvezetőség gyorsan belátta, hogy képtelen lesz megvédeni a túlerővel szemben, a cél az lett, hogy a természetes védelmet nyújtó folyó keleti partján védekeznek, és ennek megfelelően már ott építették ki a műszaki akadályokat is. A folyó nyugati partján csak két hídfőt építettek ki, Görz és Tolmein városánál, egy esetleges ellentámadás megindításának megkönnyítése érdekében. Így a védekező csapatok feladata kezdetben az volt, hogy minél hosszabb ideig megakadályozzák az olaszok Isonzón való átkelését. Május 24-én a határhoz közelítő első alakulatokat sikerült élénk tűzzel visszaverni és a védők szerencséjére a támadók az elkövetkező napokban nem használták ki létszámbeli fölényüket, így egészen június 5-ig sikerült megakadályozni a folyón való átkelésüket… Az első isonzói csata tüzérségi előkészítése június 23-án reggeli 4 óra 30 perckor kezdődött és egészen június 30-ig tartott. Az olasz tüzérségi fölény nagy volt, és a lőszerellátás is jobb volt, mint a Monarchia csapatainál, így nagy pusztítást okozott a nehezen felépített műszaki akadályokban. A Doberdó-fennsík egyes területein június 23-án 12.000, másnap június 24-én pedig 20.000 becsapódást számláltak meg, de Lukachich tábornok visszaemlékezésében a június 23-26-ig terjedő időszakra védelmi szakaszában 50.000 becsapódásról ír. A számadatok nem biztos, hogy pontosak, de a támadás nagyságrendjét jól érzékeltetik. A folyamatosan lőtt állásokat mindvégig sűrű füst és porfelhő borította. A veszteségek nagyok voltak, annak ellenére, hogy június 30-ig csak helyi jellegű kisebb gyalogsági támadásokra került sor. Hogy csökkentsék a veszteségeket, igyekeztek a tűz alatt levő első vonalban a lehetőségekhez képest minél kevesebb katonát tartani… Július első napjaiban a nagy veszteségek pótlására megérkeztek a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred és a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred zászlóaljai is. Az előbbi alakulattal különös eset történt, amelyre így emlékezik az ezred emlékalbuma:„Bár a tüzérségi tűz állandó volt, s Marcotini körül már élénk gyalogsági tűz is érte az ezredet, csodálatosképpen alig volt néhány sebesülésünk. Egyik első sebesült az ezredparancsnok, Sipos alezredes volt, aki a 111-es magaslatnál, amikor a századok elhelyezését járta végig, oly szerencsés haslövést kapott, hogy néhány napi szikla mögötti fekvés után rendbe jött, el sem kellett hagynia a beosztását.” … A veszteségek mindkét oldalon nagyok voltak. Dr. Balla Tibor kutatásai szerint az olaszok 17.000 főt, míg az osztrák–magyar csapatok 10.000 főt veszítettek. Ezek a számadatok azonban az egész Isonzó arcvonalra értendők…. Az 1915. július 6-án kiadott vezérkari jelentés így számol be a történtekről: „A harcok a görzi síkságon az utóbbi napokban fokozatosan mind nagyobb és nagyobb mérvet öltöttek és tegnap az egész 3-ik olasz hadsereg támadása által nagy ütközetté fejlődtek. Körülbelül négy ellenséges hadtest óriási tüzérségi előkészítés után frontunkat a görzi hídfőtől a tengerig megtámadta. A támadások mindenütt az ellenség véres veszteségei között visszaverettek. Kitűnő csapatainknak, különösen a gyalogságnak minden dicséretet felülmúló bátor viselkedésének köszönhető, hogy összes állásaink változatlanul birtokunkban maradtak.”
Egy percig sem inogtak meg, a fehérvári 17-es népfelkelők példát ritkító hősiessége
A 2. isonzói csata napjaiban lezajlott harcok a debreceni 3-as és a székesfehérvári 17-es honvéd, valamint a budapesti 29-es népfelkelő gyalogezredek hadiútjának fontos és emlékezetes állomását jelentik. Ugyanez igaz a székesfehérvári 17. népfelkelő gyalogezredre is, amely – az idősebb generációkkal soraiban – 1915 július–augusztusában szintén a Doberdó–fennsíkon harcolt, és hatalmas veszteségek mellett védte állásait a túlerőben támadó olasz alakulatokkal szemben… „Tizenötezer főre lehet becsülni azt a néptömeget, amely a hadba vonult népfölkelők közé csoportosult, hogy tanúja legyen a megható pillanatnak, amidőn a város vezetősége a lakosság nevében elbúcsúzik a hadba vonuló vitéz hadfiaktól. A katonák sapkája mellett és fegyvereiken virágok pompáztak, de zöld gallyak, virágfüzérek és nemzeti színű lobogók díszítették a mozdonyokat és a vasúti kocsikat is, amelyeken a derék népfölkelőink a magyar zászló becsületének megóvása végett a harctérre indultak.” – számolt be a Székesfehérvári Friss Újság másnap megjelent lapszáma az 1914. augusztus 11-én, kedden este lezajlott jeles eseményről, amelyen a város a 17. népfelkelő gyalogezred I. és II. zászlóalját búcsúztatta. A III. zászlóalj Kaposváron alakult meg, az ezred parancsnoka pedig Fiebich-Ripke Rezső ezredes lett. Az alakulat a budapesti 29. népfölkelő gyalogezreddel és a császári és királyi 39. tartalékos ágyúsüteggel a 109. népfölkelő gyalogdandárt alkotta. A törzsét Budapesten állították föl, parancsnoka Czeisberger János vezérőrnagy volt, akinek a vezetésével a déli hadszíntéren kezdték meg a háborút. A bosnyák és szerb földön lezajlott harcok után az ezred 1915. január 11-én reggel indult el szállásáról és a délutáni órákban Tovarnik vasútállomáson bevagonírozott, majd Eszék, Pécs, Baja, Szeged útvonalon Versecre utazott. Az érkezést követően helyben állomásoztak, és a kiképzésen kívül az ezred kiegészítésére is sor került. 1915 áprilisában és májusában a Duna biztosítására az Orsova környéki hegyekben foglaltak állást, majd visszatértek Versecre, ahonnan vonattal Szabadkán át június 12-én érkeztek meg Gunjára. Itt érte az ezredet a parancs, hogy új hadszíntérre szállítják őket, az Isonzó mellé… A székesfehérvári 17. népfölkelő gyalogezred hősiesen helyt állt a harcokban, de nagy veszteségeket szenvedett. Ennek következtében az ezred zászlóaljait átszervezték. A korábbi három helyett csak két zászlóalj működött tovább. Az I. zászlóalj Farkas százados vezetésével az eddigi I. és III. zászlóalj népfelkelőiből szerveződött, míg a II. az eddigi II. zászlóalj és a bevonult 48., 52., és 69. menetszázadokból alakul meg Pachtner százados vezetésével. Egy augusztus 12-én kiadott parancs értelmében pedig a további harcra „kevésbé alkalmas” tiszteket és legénységet kiválogatták, és a legidősebb kiválasztott tiszt parancsnoksága alatt a front mögötti területekre vezényelték… A helytállással és hősies viselkedésükkel kivívott megbecsülést jól példázzák József főhercegnek, a temesvári VII. hadtest parancsnokának szavai, amiket az ezred arcvonalból való kivonulásakor írt naplójában: „A 17. székesfehérvári népfölkelő ezred holnap menetel a XVI. hadtesthez. Ez itt halhatatlan babérokat, csodálatos dicsőséget szerzett magának példát ritkító hősiességgel, még nem látott hősies kitartással ama förtelmesen borzasztó napokban, melyekben más, különben híres ezredek – mint a 4. tiroli császárvadász, az 1. tiroli országos lövészezred, a horvát 96. ezred – már az első órákban összeroskadtak. A legkétségbeejtőbb helyzetekben az én hős székesfehérvári népfölkelőim soha, még egy percig sem inogtak meg. Csodálatom és hálatelt szeretetem kíséri őket további útjaikon.”
József főherceg a Doberdón
(József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam c. könyvéből)
Csak még egyszer előre!
Az 1915. július 18-a és augusztus 10-e között lezajlott második isonzói csata egyvalamiben biztosan különbözött a másik tizenegytől: ez volt az egyetlen, amikor a védekező Monarchia csapatainak nagyobb vesztesége volt, mint a túlerőben támadó olaszoknak. Ebben a vérzivatarban a székesfehérvári honvédek is keményen harcoltak a Doberdó-fennsík védelmében. Küzdelmük nyomán a csata kezdőnapja lett az alakulat ezrednapja is… A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred II. és III. zászlóalja már 1915 júliusának elején megérkezett a Doberdóra, és már harcolt az első isonzói csata utolsó napjaiban a fennsík védelmében. Az újabb nagy támadást megelőző napokban is állásban volt, amikor is az olaszok kisebb vállalkozásokat vezettek az alakulat arcvonala ellen: „Július 14-én már igen élénk lett az ellenség tevékenysége. Minden kaliberű tüzérség lőtte nemcsak az elől levő századainkat, de a mögötte levő terepet is, s a gyalogság is most nagyobb erővel kezdte az előretörést. Azon kívül igen ügyesen és gyorsan cikk-cakkban kúszva előre, homokzsákból falat készítettek, ami mögött állásaink födött megközelítése lehetővé vált” – emlékezett az ezredparancsnok, Sipos Gyula alezredes ezekre a próbálkozásokra. De ekkor már mindenki egy nagy támadásra várt… 1915. július 18-án reggel 4 órától rendkívül heves tüzérségi támadás vette kezdetét az egész arcvonalon, amely elől a hevenyészetten kiépített és megrongált állapotban levő állások nem nyújtottak kellő védelmet… A rövid, de heves tüzérségi előkészítés után 9 órakor az olasz gyalogság támadása megkezdődött 1800–1500 lépés szélességben az arcvonal ellen. Ebből 800 lépés jutott a 17-esek által védett szakaszra. A főerők fedetten, a 17. ezred közepe ellen támadtak, sűrűbb vonalban… A kora délutáni támadások visszaverése után nem sokáig tart a nyugalom. Az esti órákban ismét heves tüzérségi tűz és több hullámban érkező gyalogsági támadás éri az ezred állásait, amelyek helyenként sikerrel járnak. Három helyen is sikerül a támadóknak az állásokba betörni. A kritikus helyzetet az Endresz István tartalékos zászlós által vezetett ezredtartaléknak sikerült megmenteni, amikor heves küzdelemben visszaszorították az ellenséget. Még a szürkület beállta után is tartott a kézitusa a támadó olasz 21. gyaloghadosztály Brescia dandárjának katonáival. Ezen a napon hangzott el Sipos Gyula ezredparancsnok szájából a később legendássá vált kérés: „Csak még egyszer előre!”
márkosfalvi Sipos Gyula ezredes, az események idején alezredes, az ezred parancsnoka (Forrás: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története. Szerk. márkosfalvi Sipos Gyula Székesfehérvár, 1938.)
Az ezred emléknapja
Az 1915. július 18. és augusztus 10-edike között lezajlott második isonzói csatában mind a két fél hatalmas veszteségeket szenvedett. Dr. Balla Tibor kutatásaiból tudjuk, hogy az egész Isonzó fronton az olaszok 42 000 főt, míg a Monarchia csapatai 47 000 főt veszítettek. A két világháború között megjelent szakirodalomban úgy tartják, hogy ebből a Doberdó-fennsíkot védő temesvári VII. hadtest vesztesége: 6523 hősi halott, 22 992 sebesült, 11 751 eltűnt volt.Számításiak alapján Isonzó-front hősi halottainak 82, a sebesülteknek 83, az eltűnteknek 95 százaléka a Doberdót védő hadtestre esett, megalapozva a későbbiekben a fennsík hírnevét. A veszteségek csökkentésére a hadvezetés megpróbált mindent megtenni. Ennek érdekében igyekeztek a természetes környezet nyújtotta lehetőségeket is maximálisan kihasználni. Egy dolina takarítása közben fedezték fel a székesfehérvári honvédek a később legendássá vált Črnci-barlangot is, amely később a tartalékok elhelyezésére és megóvására szolgáló központi hellyé vált közvetlenül az első vonalak mögött. Az ezred emlékalbumában Sipos alezredes így emlékezett vissza ezekre a napokra: „Mielőtt azonban az ezred annyi vérrel áztatott Sdraussina-i védőszakaszában lefolyt események leírását végleg lezárnám, meg kell említenem, hogy a következő évben, emlékezésem szerint 1916. elején, az AOK. [Hadsereg-főparancsnokság] rendelkezésére be kellett jelenteniök a csapatparancsnokságoknak, vajjon van-e eddigi harcaikban olyan esemény, amelyik az általános helyzetre kiható jelentőségével, sikerével méltó volna arra, hogy a jövőben mint az ezred emléknapja — örök időkre ünnepelhető legyen. Az ezred a 2. Isonzó-csatában lefolyt harcait jelentette, mint a Doberdó-fennsík sorsára, s azzal az Isonzó frontra döntő befolyással volt eseményt, s ezrednapként annak első igen válságos napját, július 18-át jelölte meg. A válasz méltónak ismerte el a leirt eseményeket, s a megjelölt nap: »ezred emléknapként« adományoztatott.”
Matók János
Fotó: Kiss László, nagyhaboru.blog.hu
SZIKM blog 