Gondolatok a régészet védelmében 1871-ből

Szekesfejervar_1871_junius_11

A Szent István Király Múzeum elődjének ötlete egy 20 éves rácalmási fiatalember fejében fogant meg 1871-ben. Hattyuffy Dezső (1851-1914) a Székesfejérvár című hetilapban vezércikkben kezdeményezte egy városi régiségtár felállítását 1871. június 11-én, 1873-ban meg is alakult a Fejérmegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylet. Igaz, hivatalosan csak az 1876. április 23-án megtartott közgyűlés mondta ki az egyesület megalakulását, amelyből aztán kinőtt a székesfehérvári múzeum. Az egész egy cikkel indult, amelyben így védte meg az ifjú szerző a régészet és a régészek becsületét a tudatlansággal szemben:

„Sajnos, hogy régészetünk csak kis körben mozog, csak itt-ott akadnak felkent bajnokai, mindenütt a legnagyobb nehézségekkel kell küzdeni. Nemcsak a tudatlan népből, de gyakran a művelt osztályból is akadnak, kik inkább megsemmisítik a mult emlékeit, mintsem a tudomány számára biztos kezekbe szolgáltatnák; mert nem tudják azt, hogy egyes általuk megvetett, semmire sem becsült régi tárgyakban történetünk- s régészetünknek, mily nagy kincse rejlik. Ezen vészes közönynek részint ismerethiány – az archeologia terén, részint azon megvetés az oka, melylyel némelyek a régészet iránt viseltetnek. Azt egyedül holmi régi tárgyak, rendszertelenüli összehalmozásának tartják; buvárainkat csupán oly kedvelőknek, kiknek nem levén más foglalkozásuk unalomból vagy szenvedélyből evvel töltik idejöket, minden készület vagy tanulmány nélkül; pedig csalódnak. Ha nem volnának régészeink, teremteni kellene ilyeneket.”

Hattyuffy Dezső: Néhány szó egy létesítendő régiséggyűjtemény ügyében. Székesfejérvár, 1871. június 11.

Egy elsüllyedt kiállítás

Évtizedek óta bezárt kiállítás nyomaira bukkantunk a Budenz-ház pincéjében. A romantikus helyszín – a középkori várdomb alatti 18. századi pince – nem adta könnyen a titkát, de így is sikerült néhány dolgot előásni a közös múzeumi emlékezetből már-már kikopott, vagy inkább elsüllyedt kiállításról, amelynek maradványai több mint négy évtizede lapulnak az Arany János utca 12. alatt.

Egy kiállítás nyomai.

Egy kiállítás nyomai.

Székesfehérváron, az Arany János utca 12. alatt található a Budenz-ház. A ház onnan kapta a nevét, hogy itt lakott 1858 és 1860 között Budenz József, a német származású kiváló finnugor kutató, a magyar összehasonlító nyelvészet megteremtője. Az épület jellegzetes copf stílusú homlokzatát 1781-ben nyerte el. Alapjai középkoriak, amit a tatarozás során előkerült XIII. századi kút is bizonyít. Az 1781-es végleges kialakítás előtt többször is alakították, átépítették. Székesfehérvár e szép műemlékét a Városi Tanács áldozatkészsége állította helyre régi formájában, 1968–69-ben. Az Ybl-gyűjteményt bemutató kiállítás 1969. május 19-én nyílt meg. Még ugyanazon az év októberében, a múzeumi Hónap folyamán a pincében kialakított kis régészeti kiállítással bővült a ház, a székesegyház körüli domb történetére vonatkozó emlékekkel.

Kralovánszky Alán rajza a falon - 1969.

Kralovánszky Alán rajza a falon – 1969.

„Székesfehérvár. A székesegyház dombjának története” című kiállítást Kralovánszky Alán (1929-1993), a neves régész rendezte Kovács Péter művészettörténész segítségével. A kiállítás, ahogy a cím is mutatja a mai Szent István-székesegyházzal koronázott domb történetét kívánta bemutatni, illetve az Arany János utca 12-ben feltárt leleteket. Nem sokáig volt látható, ugyanis a helyszín abban az állapotában nem volt alkalmas hosszú távon kiállítások számára, mivel a dohos, nedves helyiségekben penészesedni kezdtek a tárgyak. Ezt Kovács Péter mondta el, de sem ő, sem az abban az időben az épületet felügyelő Bánki Zsuzsa régész nem emlékezett, hogy pontosan mikor zárt be a kiállítás.

Teremről teremre.

Teremről teremre.

A pincében járva magunk is meggyőződhettünk a nyirkosságról. Az egykori kiállításig több helyiségen keresztül visz az út a szinte tökéletes sötétségben, mígnem az utolsó teremben a telefon fényeinél feltűnnek az egykori kiállítás maradványai. Ilyen érzés lehetett egy régen elfeledett etruszk sírkamrában járni, vagy Tutankhamon sírját felfedezni. Itt ugyan nincs aranykoporsó, se múmia, de a falakra festett illusztrációk, magyarázó ábrák és térképek böngészése is ad elég fejtörést.

E a kő itt maradt.

E a kő itt maradt.

A falakon ma is látható rajzokat maga Kralovánszky készítette, mondta el Kovács Péter. Egyszerű térképek, rekonstrukciós rajzok: egy ház alaprajza, a középkori Fehérvár vázlatos térképe, a székesfehérvári latinok pecsétjének másolata, stb. A falakon gótikus kőfaragványok láthatók a Szent Péter templomból, a mai bazilika középkori elődjéből származnak. Valahogy ott maradtak a kiállítás lebontása után.

Nehéz volt elképzelni, milyen is lehetett a pincetárlat, de a múzeum archívumában kutatva előkerült néhány fénykép, amelyeket 1970-ben készített Gelencsér Ferenc, a múzeum fotósa. A képeken jól látszik a fémvázra épített üvegtárlók rendszere, az üvegeken magyarázó feliratok és rajzok, a tárlókban edények, üvegtöredékek, állatcsontok, egy miniatűr múzeumi Atlantisz nyomai.

Így nézett ki a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Így nézett ki a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Maroshegy, Szárazrét.

Maroshegy, Szárazrét.

Festett kőfaragvány a Szent Péter templomból.

Festett kőfaragvány a Szent Péter templomból.

Egy 13. századi ház rajza.

Egy 13. századi ház rajza.

A bal oldalon egy kút metszetrajza, a jobb oldalon a bazilika középkori sziluettje.

A bal oldalon egy kút metszetrajza, a jobb oldalon a bazilika középkori sziluettje.

A székesfehérvári latinok pecsétje a pince falán.

A székesfehérvári latinok pecsétje a pince falán.

Székesfehérvár rövid története.

Székesfehérvár rövid története.

Kralovánszky Alán kalligrafikus írása.

Kralovánszky Alán kalligrafikus írása.

Maroshegy.

Maroshegy.

Ilyen volt a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Ilyen volt a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Nem csak a falra, de az üvegtáblákra is festettek. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Nem csak a falra, de az üvegtáblákra is festettek. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Attila fái

A múzeum Díszudvarán három hatalmas juharfa áll. A zöld, vagy kőrislevelű juhar (Acer negundo) gyorsan növő fajta, évente akár 60 cm-t is nőhet. Átlagéletkora 75 év, de maximum 100 évig él. A múzeumudvar fáit Klausz Attila segédmunkás ültette 36 éve, amikor a múzeumba jött dolgozni. Az éppen virágzó fák alatt beszélgettünk.

Attila_000

Klausz Attila az egyik általa ültetett juharfa alatt.

Milyen fák ezek?

Juhar. Zöld juhar.

Mikor ültetted őket?

1978-ban.

Ilyen pontosan emlékszel rá?

Hogyne emlékeznék, akkor jöttem ide dolgozni. Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar.

Akkor még a római kövek sem voltak itt?

Semmi nem volt.

Ez a középső mért nem virágzik? Meghalt?

Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni. Egy-két hét múlva. Ez mindig is később szokott, mert ő van legjobban a huzatban.

Látom, vissza vannak metszve az ágaik.

Csak azért, nehogy a falat tönkretegyék.

Mért vannak megdőlve?

A szél miatt.

Ezek nélkül teljesen üres lenne az udvar.

Mamutfenyőt kellett volna. Azt is akartam. Gondoltam, kibabrálok a múzeummal és elültetek ide egy óriási mamutfenyőt.

Pár száz év alatt megnőne akkorára, mint az udvar.

Azért az háromezer év, mire az udvart kitöltötte volna. Lehet, hogy nem is lesz a múzeum se már.

Hol lehet beszerezni ilyen mamutfenyőt?

Kertészetben 7-8 ezerért lehet venni ilyen kisebbeket. Van kína, van kanadai…

A kanadai nő meg nagyra, nem?

A kínai is.

Attila_7

Attila fái. (Fotó: Pallag Zoltán)

"Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni." (Fotó: Moór Péter)

“Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni.” (Fotó: Moór Péter)

Attila_8

36 éves fák. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_9

Tavaly a Díszudvar felújításakor fényfűzéreket kaptak a fák. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_4

A fal mögött a régészeti kiállítás és a tudományos munkatársak irodái találhatók. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_10

Két fa a háromból. (Fotó: Pallag Zoltán)

"Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar." (Fotó: Pallag Zoltán)

“Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar.” (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_6

A ciszterci templom tornya az udvarból. (Fotó: Moór Péter)

Bambusz. Adjunk neki még egy kis időt. (Fotó: Pallag Zoltán)

Téli zsurló. Ez ennél nem lesz nagyobb. (Fotó: Pallag Zoltán)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Az előkerült város

Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)

Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)

Hogyan tűnhet el egy város? Sok mindent elveszíthet az ember, kabátgombot, pénztárcát, töltőtollat, esernyőt, elveszítheti a “fehérvári réten a zsebbevaló kését”, utána a karikagyűrűjét, elveszítheti a fejét is, de hogyan veszhet el egy város?

A város nem pitykegomb – házai, üzletei, fürdői, palotái, templomai vannak, utak vezetnek hozzá, az utak híddal ívelik át a folyókat. Csupa nehezen eltüntethető holmi.

Gorsium mégis elveszett.

Még az is könnyebben érthető, hogy vad vidékeken, vagy az óceánok félreeső szigetein el-eltűnik egy-egy város. De Gorsium itt volt Magyarország leglakottabb tájékán, a csupa lanka, csupa szelídség Dunántúlon.

Mégis, ezerötszáz évig senki sem tudta, hogy hol van. De talán még azt sem tudták, hogy egyáltalán volt valamikor.

Titok mindenütt van. De különös módon a titok is csak annak titok, aki észreveszi. Aki nyitott szemmel, lassú léptekkel, kérdezősködve jár-kel a világban.

A gyanútlan léleknek minden dombocskát a szél hordott össze, minden mélyedést az eső vájt ki, minden követ a patak gurított a helyére.

A régészek – úgy gondolom – kíváncsi emberek. Szeretik a titkokat, de csak azért, hogy megfejtsék őket. Kételkednek és kérdezősködnek.

Belebotlanak egy kőbe, felveszik, megnézik, forgatják jobbra, forgatják balra, s kiderítik, hogy egy régi királynő palotájából való. Találnak valahol egy árkot, mit keres itt ez az árok, kérdezik, s addig töprengenek, addig gondolkoznak, míg kiderül, hogy az az árok erődítést védett valamikor. Látnak egy dombocskát, hogy kerül ide ez a domb, mondják, ásni kezdenek, feltúrják a földet, s egyszer csak koppan valami a mélyben, faragott kövek kerülnek elő, bronzból öntött szobrocskák, kopott aranyérmék, feliratos táblák, paloták, templomok, lakóházak romjai – egy hajdani emberi közösség életének, munkájának és halálának nyomai.

A dombocska alól előkerül egy elveszett város.

Nagy az öröm. A munka ilyenkor kezdődik el igazán. Aki olvasott arról, hogyan találták meg Tróját, Ur városát, a yukatáni őserdő rejtelmes maya városait, vagy Mohendzso Darót, az tudja, milyen gyönyörűség töltötte el a régészeket, amikor kibontakozott ásójuk alatt az elfelejtett világ. És azt is, hogy a neheze csak utána következett.

Nekünk könnyű a dolgunk. Nem kell ravaszkodnunk, hogy engedélyt szerezzünk az ásatásokhoz, nem kell kínlódnunk úttalan utakon, nem kell tűrnünk hőséget, szomjúságot, fáradalmakat. Leülünk egy jó lámpa mellé, kinyitjuk Schliemann, Wooley, Carter vagy Stephens könyvét, s végigizguljuk, mint egy nyomozást.

Vagy beülünk egy kocsiba s elindulunk, hogy megnézzük Gorsiumot.

Könnyebb eljutni hozzá, mint a sivatagban eltemetett városokhoz. Majdnem az ősi, római úton haladunk Aquincumból Herculia, vagyis Gorsium felé. Budáról Tácra.

Veres Péter az eget nézegeti. Milyen időnk lesz? A földeknek kellene az eső, nekünk nem.

Az út mentén a földek tavaszi képe. Zöldellő vetések, virágba boruló mandulák és őszibarackok. Visz bennünket a kocsi, s közben Péter bácsitól megtudjuk, hogy miért szép ott az a darab vetés, miért elhanyagolt az a szépnek látszó gyümölcsös. Nem hallottam még embert, aki olyan szeretettel beszélt volna a tájról, mint Veres Péter. Nem is a táj az, amiről ő beszél. Nem a színek, vonalak szépsége ragadja meg, nem kívülről, a szemlélő utas pillantásával nézi a vidéket. A környezet elveszíti impresszionista érdekességét, elevenné, értelmessé válik. Emberi lakóhellyé, igazi emberi tájjá. Ahogy hallgatjuk, úgy érzem, hogy külön ismer minden fát, minden domboldalt, s mintha lépten-nyomon lehajolna és szétmorzsolna egy-egy göröngyöt, megnézve, mit lehetne vele csinálni, mire alkalmas.

Dunántúli vagyok, azt hittem, tudok egyet-mást szűkebb pátriámról. Lassan elszégyenlem magamat. Péter bácsi olyan atyafiságos, jó kapcsolatban van a környékkel, mintha egész életét itt töltötte volna.

Utazunk az elveszett és Tácott nemrégiben előkerült város felé. Az antik útikönyvek megírták Gorsiumról, hány mérföldre van Pécstől, hol megy át az út a Sárvíz átkelőhelyén. Mommsen, a híres ókortörténész azt hitte, hogy Székesfehérvár volt Gorsium. De lehetett Seregélyes, Pátka, Sárpentele, Csősz, Szabadbattyán is, mert mindenütt találtak római köveket.

Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Az ásatások legszebb és legértékesebb leleteit a fehérvári múzeumban találjuk. Szép és értékes nem azonos fogalmak a régészek nyelvén sem. Egy törött cserép esetleg értékesebb, mint egy marék aranypénz. A múzeum vitrinjeiben egymás mellé kerültek fegyverek és ékszerek, emberi és állatcsontok, kövek és vörösre égetett terra sigilláták, érmek és bronz szobrocskák. Köztük a gyönyörű, és lassan Gorsium jelképévé váló, II. századbeli Venus.

Lelkének egyik felével a régész a múltban él. Olyan múltban, amelyet elszórt adatokból, félmondatokból, föld alól előkerülő tárgyakból neki magának kell rekonstruálnia. Nem elég, ha töviről-hegyire ismeri Pannónia történelmét. Tudnia kell, ki volt Aquincum duumvirje, hol tanyázott, milyen harcokat vívott a legio I adiutrix, vagy a Breucusok hetedik gyalogos csapata, tudnia kell, milyen módszerekkel építették a római utakat, hány cserép kellett egy villa befedéséhez, honnan szállították az üvegárut Pannóniába, milyen ruhát viseltek a thrákok, vagy az eraviscusok. Ismernie kell a mitológiát, a művészettörténetet, aztán hogy milyen nyomokat hagy a köveken a tűz, hogy egy év alatt milyen vastag por rakódik le az összeomlott házakra. És így tovább.

Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Kalauzunk, Fitz Jenő, a múzeum főigazgatója. Ő mutatja meg az ásatásokat is.

Néha azt hiszem róla, hogy az időt homokórával, az utakat római mérföldekkel méri, és biztos, hogy Septimius Severus császár pannóniai látogatásának minden részletét ismeri. Az utolsó évek ásatásait ő vezette. S a település, amely másfél évezredig a föld alatt hallgatott, most előkerül és beszélni kezd.

Elmondja egykori lakóinak életét, a város felvirágzását és pusztulását, népek vonulását és eltűnését, fazekasok és kovácsok szorgos munkáját, beszél az üzletsorokban lármázó kereskedőkről, a tüzelőfát cipelő szolgákról, markomannok és quadok dúlásáról, légiók csörömpölő fegyvereiről, égő házakról, sikoltozó asszonyokról, a pénzüket föld alá rejtő gazdagokról.

A néma romok élettel telnek meg. Itt egy előkelő rómainak a villája volt – mondják az alapkövek -, szobáit a padló alatt kívülről fűtötték, falát freskók díszítették, volt fürdője, oszlopos belső udvara, kocsiszínje, víztároló medencéje, ólomcsövekből vízvezetéke. Mindez volt! És aztán? Égésnyomok. Elszenesedett faajtó, beomló tető, lehullott vakolat, szobortöredékek…

Van itt Gorsiumban egy kút. Mit mondhat egy kút? Gödör, benne víz. A víz nem őrzi meg a föléje hajló asszonyok, lányok vagy férfiak visszatükröződő tekintetét. Más őriz.

Ebből a kútból több mint 20.000 tárgyi emlék került elő. Csonthajtűk felidézik a mozdulatot, mellyel tulajdonosuk – asszony vagy lány – utánuk kapott, amikor isten tudja hogyan és miért, a kútba hullottak. Mennyi minden esik meg egy kút mellett. Ebből merítettek vizet a főzéshez, mosáshoz, tűz oltásához, ebből ittak a hódítók, a rabszolgák, a harcok sebesültjei. Háborúk vagy békés időszakok – a kút vize mindig kellett.

Favödrök maradványai, cserepek, összetört korsók, kutyák, macskák csontjai, szobrok – ezer és ezer tárgy a kút mélyéről. És egy emberi csontváz is. Férfi volt. Koponyáján kardvágás nyoma, mellette eltört kard aranyozott markolata. Saruja is megmaradt. Jól el akarták rejteni tettük nyomait a gyilkosok, mert egy nagy követ dobtak utána. Mi történhetett? Annyi minden megesik egy kút mellett.

Oszlopok, szobrok, faragott és feliratos sírkövek, épületek falmaradványai, szarkofágok, temetők. Egy elveszett város előkerült a múltból.

A IV-V. században, pusztító háborúk sorozata után, amikor a provinciát a hunok foglalták el, még élhettek emberek a város romjai között. Éltek még később is. Apróbb leletek a VI-VII. századból erről vallanak. Talán csodálkozva, talán közömbösen nézegették a régi köveket. Vagy széthordták a templomok és villák falait, kunyhók vagy új paloták építéséhez. A megfaragott kő kész építőanyag. A székesfehérvári középkori bazilika ásatásainál sok római kőemlék került elő. Lehet, hogy innen fuvarozták oda.

És amikor a törökök kiűzése után a környék újra benépesült, már nem volt senki, aki tudott volna arról, hogy valamikor város állt ezen a helyen.

A domboldalban hatalmas borospince. Az ásatások már elérték, a temető kibontott sírjai ott vannak a közvetlen közelében. Az egyik félig feltárt sír fölött betonnal bélelt medence. Törkölyt tartottak benne.

Veres péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Veres Péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Járkálunk a város utcáin, fúj a szél, szép az idő. Nézelődünk. Nem tudjuk, kiknek a porain járunk.

Az utak mellé facsemetéket ültettek. Tamariszkuszt, ciprust – fákat, amelyek Rómát idézik.

Péter bácsi megáll az egyiknél. Nem eredt meg. Nézegeti, aztán elmagyarázza, mikor kell fát ültetni, hogyan kell óvni a rágcsálóktól, hogy épségben, erőben felnövekedjék.

Nekem az jut eszembe, hogy őseink valamikor a rómaiak utódaitól tanulták a szőlőművelést és a gyümölcsfák gondozásának szép és emberséges tudományát.

Szöveg: Kuczka Péter, 1965

1965. június 1. (Tükör)

László Gyula küldeménye Fitz Jenőnek

László Gyula levele Fitz Jenőnek

László Gyula levele Fitz Jenőnek

“Kedves Jenő!

Évtizedes papírhalomból kerültek elő ezek a fényképek. Múzeumotoknak Wágner Nándor által való átépítéséről valók. Elküldöm neked, ha nem lenne meg, múzeumtörténeti adattáratokba való.

BUÉK!

Szeretettel

László Gyula”

Continue reading

“Én beszéltem, mert Jenő, ha csak lehetett, nem beszélt” – Beszélgetés F. Petres Évával Fitz Jenőről

F. Petres Éva régész, Dr. Fitz Jenő (1921-2011) özvegye, évtizedekig volt a székesfehérvári Szent István Király Múzeum igazgatóhelyettese, lelke. Férjéről, a legendás múzeumigazgatóról, régészről beszélgettünk, és arról, hogyan is kezdődött az ő fehérvári kalandjuk.

F. Petres Éva otthonában (Fotó: Farkas Ildikó)

F. Petres Éva otthonában (Fotó: Farkas Ildikó)

Continue reading