Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)
Hogyan tűnhet el egy város? Sok mindent elveszíthet az ember, kabátgombot, pénztárcát, töltőtollat, esernyőt, elveszítheti a “fehérvári réten a zsebbevaló kését”, utána a karikagyűrűjét, elveszítheti a fejét is, de hogyan veszhet el egy város?
A város nem pitykegomb – házai, üzletei, fürdői, palotái, templomai vannak, utak vezetnek hozzá, az utak híddal ívelik át a folyókat. Csupa nehezen eltüntethető holmi.
Gorsium mégis elveszett.
Még az is könnyebben érthető, hogy vad vidékeken, vagy az óceánok félreeső szigetein el-eltűnik egy-egy város. De Gorsium itt volt Magyarország leglakottabb tájékán, a csupa lanka, csupa szelídség Dunántúlon.
Mégis, ezerötszáz évig senki sem tudta, hogy hol van. De talán még azt sem tudták, hogy egyáltalán volt valamikor.
Titok mindenütt van. De különös módon a titok is csak annak titok, aki észreveszi. Aki nyitott szemmel, lassú léptekkel, kérdezősködve jár-kel a világban.
A gyanútlan léleknek minden dombocskát a szél hordott össze, minden mélyedést az eső vájt ki, minden követ a patak gurított a helyére.
A régészek – úgy gondolom – kíváncsi emberek. Szeretik a titkokat, de csak azért, hogy megfejtsék őket. Kételkednek és kérdezősködnek.
Belebotlanak egy kőbe, felveszik, megnézik, forgatják jobbra, forgatják balra, s kiderítik, hogy egy régi királynő palotájából való. Találnak valahol egy árkot, mit keres itt ez az árok, kérdezik, s addig töprengenek, addig gondolkoznak, míg kiderül, hogy az az árok erődítést védett valamikor. Látnak egy dombocskát, hogy kerül ide ez a domb, mondják, ásni kezdenek, feltúrják a földet, s egyszer csak koppan valami a mélyben, faragott kövek kerülnek elő, bronzból öntött szobrocskák, kopott aranyérmék, feliratos táblák, paloták, templomok, lakóházak romjai – egy hajdani emberi közösség életének, munkájának és halálának nyomai.
A dombocska alól előkerül egy elveszett város.
Nagy az öröm. A munka ilyenkor kezdődik el igazán. Aki olvasott arról, hogyan találták meg Tróját, Ur városát, a yukatáni őserdő rejtelmes maya városait, vagy Mohendzso Darót, az tudja, milyen gyönyörűség töltötte el a régészeket, amikor kibontakozott ásójuk alatt az elfelejtett világ. És azt is, hogy a neheze csak utána következett.
Nekünk könnyű a dolgunk. Nem kell ravaszkodnunk, hogy engedélyt szerezzünk az ásatásokhoz, nem kell kínlódnunk úttalan utakon, nem kell tűrnünk hőséget, szomjúságot, fáradalmakat. Leülünk egy jó lámpa mellé, kinyitjuk Schliemann, Wooley, Carter vagy Stephens könyvét, s végigizguljuk, mint egy nyomozást.
Vagy beülünk egy kocsiba s elindulunk, hogy megnézzük Gorsiumot.
Könnyebb eljutni hozzá, mint a sivatagban eltemetett városokhoz. Majdnem az ősi, római úton haladunk Aquincumból Herculia, vagyis Gorsium felé. Budáról Tácra.
Veres Péter az eget nézegeti. Milyen időnk lesz? A földeknek kellene az eső, nekünk nem.
Az út mentén a földek tavaszi képe. Zöldellő vetések, virágba boruló mandulák és őszibarackok. Visz bennünket a kocsi, s közben Péter bácsitól megtudjuk, hogy miért szép ott az a darab vetés, miért elhanyagolt az a szépnek látszó gyümölcsös. Nem hallottam még embert, aki olyan szeretettel beszélt volna a tájról, mint Veres Péter. Nem is a táj az, amiről ő beszél. Nem a színek, vonalak szépsége ragadja meg, nem kívülről, a szemlélő utas pillantásával nézi a vidéket. A környezet elveszíti impresszionista érdekességét, elevenné, értelmessé válik. Emberi lakóhellyé, igazi emberi tájjá. Ahogy hallgatjuk, úgy érzem, hogy külön ismer minden fát, minden domboldalt, s mintha lépten-nyomon lehajolna és szétmorzsolna egy-egy göröngyöt, megnézve, mit lehetne vele csinálni, mire alkalmas.
Dunántúli vagyok, azt hittem, tudok egyet-mást szűkebb pátriámról. Lassan elszégyenlem magamat. Péter bácsi olyan atyafiságos, jó kapcsolatban van a környékkel, mintha egész életét itt töltötte volna.
Utazunk az elveszett és Tácott nemrégiben előkerült város felé. Az antik útikönyvek megírták Gorsiumról, hány mérföldre van Pécstől, hol megy át az út a Sárvíz átkelőhelyén. Mommsen, a híres ókortörténész azt hitte, hogy Székesfehérvár volt Gorsium. De lehetett Seregélyes, Pátka, Sárpentele, Csősz, Szabadbattyán is, mert mindenütt találtak római köveket.
Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)
Az ásatások legszebb és legértékesebb leleteit a fehérvári múzeumban találjuk. Szép és értékes nem azonos fogalmak a régészek nyelvén sem. Egy törött cserép esetleg értékesebb, mint egy marék aranypénz. A múzeum vitrinjeiben egymás mellé kerültek fegyverek és ékszerek, emberi és állatcsontok, kövek és vörösre égetett terra sigilláták, érmek és bronz szobrocskák. Köztük a gyönyörű, és lassan Gorsium jelképévé váló, II. századbeli Venus.
Lelkének egyik felével a régész a múltban él. Olyan múltban, amelyet elszórt adatokból, félmondatokból, föld alól előkerülő tárgyakból neki magának kell rekonstruálnia. Nem elég, ha töviről-hegyire ismeri Pannónia történelmét. Tudnia kell, ki volt Aquincum duumvirje, hol tanyázott, milyen harcokat vívott a legio I adiutrix, vagy a Breucusok hetedik gyalogos csapata, tudnia kell, milyen módszerekkel építették a római utakat, hány cserép kellett egy villa befedéséhez, honnan szállították az üvegárut Pannóniába, milyen ruhát viseltek a thrákok, vagy az eraviscusok. Ismernie kell a mitológiát, a művészettörténetet, aztán hogy milyen nyomokat hagy a köveken a tűz, hogy egy év alatt milyen vastag por rakódik le az összeomlott házakra. És így tovább.
Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)
Kalauzunk, Fitz Jenő, a múzeum főigazgatója. Ő mutatja meg az ásatásokat is.
Néha azt hiszem róla, hogy az időt homokórával, az utakat római mérföldekkel méri, és biztos, hogy Septimius Severus császár pannóniai látogatásának minden részletét ismeri. Az utolsó évek ásatásait ő vezette. S a település, amely másfél évezredig a föld alatt hallgatott, most előkerül és beszélni kezd.
Elmondja egykori lakóinak életét, a város felvirágzását és pusztulását, népek vonulását és eltűnését, fazekasok és kovácsok szorgos munkáját, beszél az üzletsorokban lármázó kereskedőkről, a tüzelőfát cipelő szolgákról, markomannok és quadok dúlásáról, légiók csörömpölő fegyvereiről, égő házakról, sikoltozó asszonyokról, a pénzüket föld alá rejtő gazdagokról.
A néma romok élettel telnek meg. Itt egy előkelő rómainak a villája volt – mondják az alapkövek -, szobáit a padló alatt kívülről fűtötték, falát freskók díszítették, volt fürdője, oszlopos belső udvara, kocsiszínje, víztároló medencéje, ólomcsövekből vízvezetéke. Mindez volt! És aztán? Égésnyomok. Elszenesedett faajtó, beomló tető, lehullott vakolat, szobortöredékek…
Van itt Gorsiumban egy kút. Mit mondhat egy kút? Gödör, benne víz. A víz nem őrzi meg a föléje hajló asszonyok, lányok vagy férfiak visszatükröződő tekintetét. Más őriz.
Ebből a kútból több mint 20.000 tárgyi emlék került elő. Csonthajtűk felidézik a mozdulatot, mellyel tulajdonosuk – asszony vagy lány – utánuk kapott, amikor isten tudja hogyan és miért, a kútba hullottak. Mennyi minden esik meg egy kút mellett. Ebből merítettek vizet a főzéshez, mosáshoz, tűz oltásához, ebből ittak a hódítók, a rabszolgák, a harcok sebesültjei. Háborúk vagy békés időszakok – a kút vize mindig kellett.
Favödrök maradványai, cserepek, összetört korsók, kutyák, macskák csontjai, szobrok – ezer és ezer tárgy a kút mélyéről. És egy emberi csontváz is. Férfi volt. Koponyáján kardvágás nyoma, mellette eltört kard aranyozott markolata. Saruja is megmaradt. Jól el akarták rejteni tettük nyomait a gyilkosok, mert egy nagy követ dobtak utána. Mi történhetett? Annyi minden megesik egy kút mellett.
Oszlopok, szobrok, faragott és feliratos sírkövek, épületek falmaradványai, szarkofágok, temetők. Egy elveszett város előkerült a múltból.
A IV-V. században, pusztító háborúk sorozata után, amikor a provinciát a hunok foglalták el, még élhettek emberek a város romjai között. Éltek még később is. Apróbb leletek a VI-VII. századból erről vallanak. Talán csodálkozva, talán közömbösen nézegették a régi köveket. Vagy széthordták a templomok és villák falait, kunyhók vagy új paloták építéséhez. A megfaragott kő kész építőanyag. A székesfehérvári középkori bazilika ásatásainál sok római kőemlék került elő. Lehet, hogy innen fuvarozták oda.
És amikor a törökök kiűzése után a környék újra benépesült, már nem volt senki, aki tudott volna arról, hogy valamikor város állt ezen a helyen.
A domboldalban hatalmas borospince. Az ásatások már elérték, a temető kibontott sírjai ott vannak a közvetlen közelében. Az egyik félig feltárt sír fölött betonnal bélelt medence. Törkölyt tartottak benne.
Veres Péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)
Járkálunk a város utcáin, fúj a szél, szép az idő. Nézelődünk. Nem tudjuk, kiknek a porain járunk.
Az utak mellé facsemetéket ültettek. Tamariszkuszt, ciprust – fákat, amelyek Rómát idézik.
Péter bácsi megáll az egyiknél. Nem eredt meg. Nézegeti, aztán elmagyarázza, mikor kell fát ültetni, hogyan kell óvni a rágcsálóktól, hogy épségben, erőben felnövekedjék.
Nekem az jut eszembe, hogy őseink valamikor a rómaiak utódaitól tanulták a szőlőművelést és a gyümölcsfák gondozásának szép és emberséges tudományát.
Szöveg: Kuczka Péter, 1965
1965. június 1. (Tükör)
SZIKM blog 