„Csak kölcsönbe” – Utazó műtárgyaink Budától Szolnokig

A kölcsön, illetve kölcsönzés szóról sok minden juthat eszükbe: felvehetünk hitelt, bérelhetünk autót, vagy éppen kivehetünk egy jó könyvet a könyvtárból.

A múzeumi szférában létezik még egy fogalom: a műtárgykölcsönzés.

Festmények, szobrok, leletek rendszeresen vándorolnak a múzeumok között.
Ez az intézményi “cserebere” létfontosságú, ha új tárlat rendezésében gondolkodunk, különösen akkor, ha egy életművet vagy korszakot teljességében szeretnénk bemutatni.

Képzőművészeti gyűjteményünk nívós darabjai éppen ezért indultak ismét útnak. Kincseink  az ország több pontján várják a nagyérdeműt:

 

Labirintus a budai várban

Ország Lili kiálítás enteriőrje (Fotó: http://www.webradio.hu)

A Magyar Nemzeti Galériában 2016 decemberében nyílt meg Ország Lili (1926–1978) életmű kiállítása. A művésznő számos művét – szám szerint 39-et – a mi gyűjteményünkből kölcsönözték a kiállítás rendezői és kurátora, Kolozsváry Mariann.

Az Árny a kövön című tárlaton közel 300 alkotáson keresztül ismerhetjük meg a „labirintusok festőjét”. Munkái számos visszatérő elemével találkozhatunk: ilyenek az áttörhetetlen falak, nyomtatott áramkörök és rejtélyes írásjelek.

Ország Lili: Nő fal előtt (Nő fátyollal), 1956

A kiállításon végig kísérhetjük a 90 éve született művész alkotói korszakainak állomásait.

Az első nagy egységet az 1952 és 1955 között készült, ortodox szürrealizmus jegyeit mutató festményei alkotják. Ebben az időszakban a téglafal volt képeinek fő motívuma.

A második szakasz (1958–1959) a pravoszláv ikon festészet ihlette alkotások sora. A következő korszakban (1960-as évek) sajátságos városképeivel találkozhatunk. A prágai zsidótemetők sírköveitől megigézve, letűnt korok emlékeiből építette fel látomás-városait.

1965-től tűnnek fel először képein az írásjelek mint a múlt hírnökei. Ebből alakult ki életművének újabb egysége, az ún. Írásos-korszak (1966–1969). Ekkor szürke-barna színvilág és a rejtelmes, kalligráfiát idéző betűk jellemzik.

Életének utolsó éveiben több összegző munkát készített. 1972-re keltezhető a két nagy méretű, a Minden titkok kapuja és a Múltba nyíló kapuk címeket viselő ikonosztáz.

Ország Lili: Minden titkok kapuja, 1972

Mindkét művön megfigyelhető egyedi kézjegye, a nyomtatott áramkör. 1973 és 1978 között készül el monumentális Labirintus-sorozata. A tárlat különlegessége, hogy ezt a 48 festményből és 60 monotípiából álló szériát 30 év óta először csodálhatjuk meg a maga teljességében.

 

A periódusok közti átmenetet montázsai biztosítják, melyek végigkísérték pályafutását.

 

Ország Lili művészetével könnyű azonosulni, hiszen mindannyian találkoztunk már az elmúlással, magánnyal és szorongással. Együtt fejthetjük meg vele a nagy talányt, hogy merre halad a civilizációnk és ki lehet-e kerülni Minotaurus útvesztőjéből.

Ha kedve támadt egy kis elmélkedésre és gyönyörködni szeretne a művész alkotásaiban, akkor 2017. március 26-ig még megteheti a Magyar Nemzeti Galéria C épületében (bővebb információ: http://www.mng.hu)

 

—

 

Miskolci „Kunszt”

 

A Tizenhatodik Kunszt – Nagy utazás című tárlaton is belefuthatunk több fehérvári műtárgyba. A sokéves hagyománnyal rendelkező kiállítást Éliás István kurátor hívta életre. A vezérfonala értelemszerűen az utazás, azonban nem csupán a fizikai térben, hanem közösségi és lelki szinten is. Ez nem meglepő, hétköznapi szóhasználatunkban is rendszeresen felbukkan a mérföldkő, az útkeresés, és a sodródás kifejezés. Több filozófia/vallási irányzat beszél spirituális utazásról, életútról.

Műtárgyaink a Nagy utazás c. tárlaton

 

Mindenki találkozott már az útkeresés állapotával, a művészek sem kivételek, sőt… A Nagy utazás tárlaton olyan alkotások szerepelnek, melyekben megragadhatóak a társadalmi útkeresésekre készült alkotói reflexiók.

Benczúr Emese, Chilf Mária, Gerhes Gábor, Gulyás Kati, Kőnig Frigyes, Szabó Eszter Ágnes és Türk Péter műveivel járultunk hozzá a tárlathoz – a Szent István Király Múzeum gyűjteményéből Izinger Katalin művészettörténész válogatta az alkotásokat.

Enteriőr fotó a kiállításban

A Kunszt kiállítást szeretettel ajánljuk azoknak, akik még keresik a helyüket és azoknak is, akik már ráleltek az áhított célra és szívesen megismernék mások gondolatait.

A kiállítás 2017. április 15-ig várja a filozofáló kedvű érdeklődőket. (bővebben: http://www.miskolcigaleria.eu/16-kunszt-nagy-utazas)

 

—

 

Válogatás Szolnoknak

 

A Magán/közgyűjtemény – Válogatás Szolnoknak a Szent István Király Múzeum gyűjteményéből című időszaki kiállításunk a Szolnoki Galéria – az egykori zsinagóga – hangulatos miliőjében látható.

Az összeállítás igen változatos, nem csupán egyetlen korszakot vagy stílust képvisel: egy évszázad hazai eredményeit mutatja be 35 művész alkotásain keresztül.

 

A címben megjelenő kettősség (Magán/Közgyűjtemény) érezhető a tárlaton is: egyszerre van jelen az absztrakt művészet és a figuratív ábrázolás, festmény és a plasztika. Jól megfér Rippl-Rónai kukoricás stílusa Bukta Imre installációjával. A különálló értékek – akárcsak egy mozaik – egy önálló egésszé állnak össze.

 

A Szolnoki Galéria aulája, előtérben Bukta Imre művével

 

A tárlaton olyan nagymesterek szerepelnek – a teljesség igénye nélkül –, mint Vaszary János, Egry József vagy Aba-Novák Vilmos. Elidőzhetünk Ujházi Péter vagy El Kazovszkij alkotásain is.

Az újabb generációt Radák Eszter, Baranyai Levente, Roskó Gábor és Szűcs Attila képviselik. (Utóbbinak 2016-ban rekordárért, 16.250 angol fontért (mintegy 6,5 millió Forint) kelt el Érintés című munkája a Sotheby’s aukcióján. )

 

Az eddigi közönség-kedvenc Nyári István Nyitott ablakok rózsával című monumentális műve (bővebben lásd itt: http://www.blogszolnok.hu/ajanlom_mas_gyujtemenye)

 

Nyári István Nyitott ablakok rózsával c. kompozíciója

 

Szűcs Erzsébet és Izinger Katalin – a múzeum művészettörténészei – állították össze a kiállítás anyagát. Nem volt könnyű dolguk, hiszen egy csaknem nyolcezer darabot számláló gyűjteményből kellett kiválasztaniuk az 50 különlegességet. A tárlat szolnoki kurátora, Csiszár Róbert, a Damjanich János Múzeum munkatársa segítette munkájukat.

 

Már csak egy kérdés marad: miért pont éppen Szolnok? A Városi Képtár – Deák Gyűjtemény tavaly „Gyöngyházfényű ragyogás” Szolnoki Művésztelep 1900–1950 című kiállításán mutatta be a helyi művésztelep formáló erejét. A mostani összeállításunk is felvonultat Szolnokhoz köthető alkotókat.

A MAGÁN/KÖZGYŰJTEMÉNY március 19-ig várja a képzőművészet szerelmeseit.
(A galéria elérhetőségei: 5000 Szolnok, Templom u. 2., http://www.djm.hu)

Mesélő tárgyak: szenteltvíztartó

Az egyedi készítésű népi kerámiák között tartjuk számon a szenteltvíz házi elhelyezésére szolgáló szenteltvíztartókat. Néprajzi gyűjteményünkben őrzött, s jelenleg az Országzászló téri állandó kiállítás tisztaszobájában látható zöld színű, mázas szenteltvíztartó Csákváron készült a 19. század végén.

Alsó része kehely alakú, alul csigavonalban végződik, közepére csillag alakú vésett díszítést helyezett el a fazekasmester. Hátlapján domború technikával készült, vállán palástot, fején koronát viselő, karján a kis Jézust tartó, megdicsőült Boldogasszony alakja látható.

Az ábrázolás emlékeztet a Fejér megyeiek által szívesen látogatott kismáriacelli (celldömölki) búcsújáróhely kegyképének Mária-alakjára. Mária palásttal, köpönyeggel történő megjelenítése a késő-középkortól jellemző. A palást ikonográfiai mondanivalója a Szent Szűz védelmének, oltalmának kifejezése. A szoba bejáratánál a falra elhelyezett szenteltvíztartó Mária alakja a ház lakóinak testi, lelki pártfogását jelképezte.

A szenteltvíztartó a templomi berendezési tárgyak köréből került a vallásos katolikus parasztság szobájába. A templomba való belépést követő térdhajtás és szenteltvízzel való keresztvetés a hely iránt való alázatot és lelki megtisztulást jelképezi. A szenteltvíz paraliturgikus felhasználási tere és lehetősége tágult ki azzal, hogy e tárgy segítségével a szentelmény bekerülhetett az otthonokba és a mindennapokba is. Mind funkciójában mind pedig díszítésében a vallásos áhítat és gyakorlat hordozója volt ez a Csákváron készült szenteltvíztartó is.

dr. Varró Ágnes

néprajzkutató

Táborok az I. világháborús frontvonalak mögött

Táborok az I. világháborús frontvonalak mögött címmel  tartotta előadását a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében  dr. Demeter Zsófia történész,  a Szent István Király Múzeum nyugalmazott igazgatója. Ez volt „Az Égből dühödt angyal dobolt” – Székesfehérvári ezredek az I. világháborúban című (látogatható még április 17-ig, szerdától vasárnapig 10–18 óráig az Országzászló téren) időszaki kiállításunkhoz kapcsolódó előadássorozat befejező része.

 

“Máról-holnapra lettek hősökké a földmíves, a a boltossegéd, a béresgazda, a könyvelő, a kántortanító, a suszter, a fiskális, a napszámos, a tanár, a kórista, a mérnök, a zongorastimmelő és a gróf. Sok szó esett háborúról azelőtt is, régen, meg azóta is; ha valamelyik nagyon tüzelt, nagyon neették. Akkor beszéljen, ha majd egyszer sor kerül arra is, Isten ne adja. Könnyű dolog: csakúgy ütögetni a mellét. Aztán úgy került csakugyan, és úgy lett minden, ahogy mondogatták. A földmívesek, boltossegédek, béresgazdák stb., stb., hősökké lettek máról-holnapra.”

(Részlet Landauer Béla haditudósító Glória című  1916-ban kiadott könyvéből)

 

A fehérvári 17-esek parancsnoksága a segeti táborban

 

• Egy háborús körülmények között kialakult sajátos helyzetről van szó, s erről szólt az előadásom – mondta dr. Demeter Zsófia. – Hiszen bármelyik háborúról is essék szó, nem gondolhatjuk, hogy a lövészárokban kilehetett bírni a helyzetet. Nyilván az első világháború négy éve alatt sem történhetett így. Emberi okokból, az emberi szükségletek miatt muszáj volt minden nagyobb frontvonal mögött tábort építeni. Az első világháború, illetve a fehérvári ezredek szempontjából legalább három fontos tábort tudunk kiemelni, amelyekről írtak,  fényképeket készítettek, visszaemlékezések szólnak. Mert több ideig, és nagy hírveréssel járt azok építése.

Dr. Demeter Zsófia történész

• Melyek voltak ezek a táborok?
• A legelső, mely a háborúban is hírnévre tett szert, az a fehérvári 69-es ezredé, Hindenburg Nagyfalunak nevezték, a rozeneki állások mögött építették ki, területileg orosz-Lengyelországban. Tudni kell, hogy a háború, melyet mindenki villámháborúnak gondolt, gyorsan oda megyek, legyőzöm és haza megyek, ez 1915 elején kiderült, hogy nem így működik. Hindenburg Nagyfalu nevét a játékos kedvű katonák adták, hiszen néhány hónappal előbb Hindenburg vezértábornagy lett az ezredtulajdonos, és mindenképpen megakarták tisztelni. A tábort a környékbeli fákból építették, s egy arcvonal, állásharc szituációban jött létre, de volt is rá idejük, ám a tél miatt muszáj is volt. Fedezékeket, fürdőhelyet, s olyan helyet akartak kialakítani, ahol jól feltáplálhatták a pihenőben lévő katonákat. Sok korabeli újságcikk szólt erről, hiszen nagy hírverés övezte a tábor építését, mely a fehérvári ezredeket illetően kétségtelenül az első volt. Másodsorban pedig rá kellett csodálkozni arra a tényre, hogy megállt a front, s valami másként történik. Meg kellett teremteni annak a lehetőségét, hogy a front mögött pihenhessenek, élhessenek a harcokban elfáradt katonák. Mindazonáltal a háború sodorta el ezt a tábort, hiszen a 69-esek 1915. februárjában már kénytelenek voltak elhagyni, a hadi helyzet így alakult. Többet erről a táborról nem tudunk.

Beszélgető katonák Hindenburg Nagyfaluban

• A következő tábor?
• Már az olasz fronton azok az ezredek, melyek a 7. hadtesthez tartoztak, a doberdói frontvonal mögött kialakított segeti tábort használták. A tábor területe a mai Szlovéniához, Lokvica nevű kis faluhoz tartozik, közel a szlovén-olasz határhoz. A tábort pihentetés céljából építették, s azért is, mert kiderült, hogy az isonzói  harcok során megállt a háború, beásták magukat a sziklába az egymás ellen harcolók, s az egész hadtestnek az elhelyezéséről kellett gondoskodni. József főherceg volt a hadtest parancsnoka, s neki kellett gondoskodni a hadosztályok, ezredek, zászlóaljak elhelyezéséről. 1915. nyarán már a télre gondoltak, s elkezdték a viszonylag emberi módon használható lakokat, épületeket, fürdőket, de például kávéházat is építeni. Annak  József főherceg volt a nagy kitalálója: ha tovább kell használni a tábort, akkor nem csak az emberi szükségletekről kell gondoskodni, hanem tábori könyvtárakról,  el kell helyezni a könnyű sérültek felépülését szolgáló üdülőket, a szórakoztató dolgokat. Építettek például egy nagy mozit, hajóhintát, körhintát, kuglizót. Abból a megfontolásból, hogy a katonák emberi módon töltsék el, az általában  tíz napos hadtest pihenőben lévő idejüket. Regenerálódtak, feltáplálták őket, de katonai fegyelemmel gyakorlatoztak is, tornáztak, kiképzés is volt, aztán mentek vissza az arcvonalba. Szórakozhattak is, de egy ilyen tábornak soha nem ez volt a legfőbb feladata. Itt ismerkedtek meg az új eszközökkel is az árokharcokat illetően. Például 1916. júliusában bevezették a gázálarc használatát, hogy magukat védhessék, ha kell, bár az első gáztámadást a monarchia hadserege hajtotta végre a háborúban. A táborban a 17-esek mellett a 69-esek egyik egysége, majd később a teljes alakulata itt tartózkodott, gyakorlatozott. Ez utóbbit  sokan zokon vették, de az okosabbak rájöttek, hogy hasznos dolog például gyakorolni a kézigránát használatát, elhajítását. Muszáj volt az új, és újabb hadi helyzetekre felkészülni, s ezt is a táborokban hajtották végre. Itt képezték ki a roham alakulatokat, melyeknek az lett volna a feladatuk, hogy kimozdítsák az álló harcokat mozgó háborúvá, de tudjuk, hogy ez a Doberdó-fennsíkon nem sikerült. A segeti tábor egy évig létezett, az összes épületéről, a lehetőségeiről csodákat írtak a katonák, s úgy mentek oda, mintha haza mennének. Egészen megható, ahogy ezt a kősivatagban épült várost, ahol a pihenőjüket töltötték, azt milyen szeretettel várták. A szórakozás, a béke netovábbjának tartották. 1916. augusztusában, amikor a Doberdó-fennsíkot fel kellett adni, és átvonulni egy másik fennsíkra, maguk lőtték szét a tábort, hiszen nem hagyhatták, hogy az olaszok elfoglalják.

Körhinta a segeti táborban

Katonák kugliznak Segetiben

 

• A harmadik tábort hol építették?
• Ez szintén a 17-esekhez kapcsolódik, hiszen őket azért, mert a doberdói harcokban nagyon megroppant az állományuk, 1917. elején átvezényelték az orosz frontra. Ott egy teljesen álló harcra berendezkedett helyre szólt a menetparancsuk. A Vidunka-völgybe, ahol először is az erődítéseket kellett kiegészíteni, helyre hozni, s aztán lehetett volna malmozni. Természetesen egy hadsereg sohasem malmozik, hanem ott is építettek egy tábort. Akkor már IV. Károly király uralkodott, s a körülményekre való tekintettel kinyilvánította támogatását a katona otthonok, táborok építésére. Dolgozott a fejsze, a fűrész, fa bőven volt, s így egy nagyon szép, fából épült tábort építettek, Zita királyné Katona Otthonnak nevezték el. Ott is volt könyvtár, olvasó szoba, kötöző hely, fertőtlenítő. Úgy rendezkedtek be, hogy a következő telet is ott élik majd meg, de ebből végül nem lett semmi. De azért lekvárt főztek, vetettek és arattak, dohányt termesztettek, konyhakertészetük is volt, főleg a paraszt emberek dolgoztak nagy lelkesedéssel. 1917. októberére a Caporettói áttörésre az ezredet visszavezényelték az olasz frontra.  Nagy keserűséggel beszéltek arról, hogy ott kellett hagyniuk a saját kezükkel épített tábort, ahol a háború körülményei között is békében tudtak élni.

Az előadássorozatot nagy érdeklődés kísérte

 

• Szakmai körökben, és a látogatóknál is nagy sikert aratott a Szent István Király Múzeum kiállítása, melynek Bányai Balázs és Rangel István mellett ön a kurátora.  Mit jelent az ön szakmai életében ez a sikeres kiállítás?
• Mindenképpen egy újszerű kiállításra törekedtünk, újszerű olyan szempontból, hogy lehetőleg a körülményeket is megpróbáltuk bemutatni. Legjobban a lövészárok sikerült. De mindig arra gondolok, hogy mi minden maradt ki, mert a hely, a fal csak annyi, amennyi. Sok történelmi kérdést ki kellett hagynunk, így nem tudtunk kitérni a repülésre, a tengeri hadviselésre, holott az olasz front azért alakult ott, ahol, mert a trieszti kikötőt akartuk megvédeni, az Adriára való kijutásunkat. Nagyon sok mindenről nem tudtunk beszélni, de nagy örömünkre a három fehérvári ezred agy hangsúlyt kapott. Amikor majd lebontjuk a kiállítást, nyilván a szépre emlékezem, s azt gondolom majd, hogy a látogatók mellett mi is mennyi mindent kaptunk ettől a kiállítástól. Mert már az előkészítés során több olyan szempont vetődött fel, melyek megítéléséhez száz évnek valóban el kellett telni.  Mert ezekre nem gondoltunk, nem foglalkoztunk velük. Nem tudtunk az embereinkről, akik innen, Fejér, Tolna, Baranya, Somogy megyéből származtak, s az ő élet útjukat nem figyeltük eléggé, pedig ezek nagyon fontos dolgok.

 

Matók János

Kézifegyverek, osztrák-magyar légierő a Nagy Háborúban, egy fehérvári kötődésű “ász” pilóta

Az osztrák-magyar légierő és kézifegyverek a Nagy Háborúban címmel hallhatta az érdeklődő közönség „Az Égből dühödt angyal dobolt” – Székesfehérvári ezredek az I. világháborúban című kiállításhoz kapcsolódó előadássorozat újabb részét a Szent István Király Múzeumban.  Az Osztrák-Magyar Monarchia kézifegyvereiről Soós Péter százados, osztályvezető, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Tárgyi Gyűjteményi Osztály,  míg az osztrák-magyar légierőről  Gondos László muzeológus, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Tárgyi Gyűjteményi Osztály, tartotta meg érdekes előadását.

Katonáink a lövészárokban, fotó: www.kanizsaujsag.hu

 

• Szinte száz százalékban hazai gyártású kézifegyverekkel rendelkezett a monarchia hadserege – mondta Soós Péter százados. – Főleg a háború kezdeti időszakában. Ezeknek a fegyvereknek a minősége bizony kiválónak volt mondható. Az osztrák és a magyar ipar is messze menően teljesítette azokat az elvárásokat, melyeket a katonai vezetés támasztott az irányukba. Később, amikor a háborúban előtérbe került a nyersanyag hiány, a háborús veszteség némi válságot okozott, pótolni kellett a hiányt. Ezeket úgy tudták áthidalni, hogy a külföldnek gyártott,illetve a depókban tárolt régi fegyvereket adták a katonáknak. A nyersanyag válság pedig abban a tekintetben volt negatív hatással, hogy bizony a nyersanyag, a megmunkálás minősége sajnos a fronton is kiütközött. Természetesen igyekeztek ezeket a nehézségeket áthidalni.

 

Puska, géppuska és pisztoly a Nagy Háború idejéből

 

• A kiválónak mondott fegyverekből melyeket emelné ki?
• A legalapvetőbb fegyver ekkor a katonáknak az ismétlő puska volt, bármelyik fegyvernemnél szolgált. Puskával mindenki megtanult és tudott lőni. Általában öt töltény befogadására alkalmas középágy táras, ismétlő puskák, ezekre támaszkodtak a hadviselő felek. 1981-ben létesült Budapesten, a Soroksári úton a száz százalékos állami támogatású, banki hitelekből létesített Budapesti Fegyver- és Gépgyár Rt. Ez akkor Európában korszerű fegyvergyárnak számított. Berlinből a legmodernebb gépeket rendelték meg,  a gyár a háború alatt folyamatos konjunktúrát élt meg, bővítettek, fejlesztettek, többek között a munkásszállásokat is bővítették. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az osztrák Steyr fegyvergyárral egyenértékű termékeket készítettek a Soroksári úton, hazai munkásokkal, részben hazai alapanyagokból. Mind az ismétlő puskák, mint pedig az öntöltő pisztolyok világszínvonalúak voltak, jelentettek abban az időben.

 

• Milyen erőt jelentett a Nagy Háborúban az osztrák-magyar légierő? – tettem fel a kérdést Gondos Lászlónak.
• Azzal kell kezdeni, hogy még csak születőben volt ez a fegyvernem – kezdte válaszát a muzeológus. – Illetve még nem is fegyvernem volt, hanem egy kiegészítő ága a hadseregnek. A repülés története, mint katonai ág, 1910-re nyúlik vissza az egész világon. Ekkor kezdi kibontakoztatni a szárnyait. 1903-ban jelent meg az első motoros gép, s a háború elején így bizony még minden nagyon bizonytalan volt. A szakirodalom leírja, hogy a mozgósításkor az osztrák-magyar monarchia 15 repülő századdal vonul fel a frontra. Akkor úgy számoltak, hogy egy században hat repülőgép volt, de ezt a számot abban az időszakban nem tudták tartani, igazából harminckettő és hetvenkettő közötti, katonai célra felhasználható gép állhatott rendelkezésre 1914. augusztusában. A kimutatások alapján hivatalosan is kimutatható, hogy a repülő századoknak egy része csak papíron létezett. És olyan repülő park is létezett, ahol csak egy gép volt szolgálatban, például pont Szarajevo közelében. Ez egy nagyon bizonytalan történet volt, magyarul a nulláról kellett kezdeni, a háborús igényeknek megfelelően. És ez nagyon gyorsan meg is történt, hiszen 1915-re szinte pillanatok alatt felépült az igényeknek megfelelő  repülőgép gyártó ipar a monarchiában. Folyamatos volt a fejlődés, így 1916-ban már négy vadonatúj századot szereltek fel, míg az év végére már öt-hat századot szereltek fel havonta. Több helyen zajlott a gyártás, a legnagyobb a bécsi volt, de jelentős volt Budapest, hiszen a monarchia második legnagyobb gyára az albertfalvai volt, míg a motorokat Prágában, Bécsben és Aradon gyártották.

 

• A pilóták kiképzése?
• Amikor ez az egész elkezdődött, a volt polgári aviatikusok kezdték el a katonai kiképzést. 1911-ben hirdették meg az első hivatalos katonai pilóta képzést, s a tanfolyamot 1912-ben megismételték. Aztán a háború alatt állították fel azokat a pót repülő századokat, ahol a kiképzés zajlott. Egyébként az egyik legnagyobb központ Bécsújhely volt. A frontokon egyre nagyobb emberigényt kellett biztosítani, főleg az olasz, majd a román front megnyílása után. A végén már huszonnégy-huszonhat pót század múködött 1918-ban. Nemzetközi viszonylatban az ötödik helyet foglalta el a monarchia légiereje másokhoz képest, de viszont a hadszíntereket kell figyelembe venni, és nem a létszám adatokat. Így a keleti hadszíntéren, az oroszokkal szemben szinte végig fölényben voltak az osztrák-magyar repülők, a Balkán fronton időről időre már ingadozott a helyzet, főleg amikor a franciáknak sikerült erősítést küldeniük a románoknak. Az olasz fronton igazából enyhe olasz fölény mutatkozott, ami 1918 tavaszától már erőteljessé vált, köszönhetően az Antant támogatásának is. De ahogy a kézifegyverek esetében, úgy itt is jelentős gondot okozott a nyersanyag ellátás, a logisztikai problémák.

 

Fejes István az Osztrák-Magyar Monarchia 16 légi győzelmet arató ász pilótája, a fehérvári 17-es gyalogezred volt katonája

• Nagy légi csaták, kiemelkedő magyar pilóták?
• A légi harcok 1914-ben elkezdődtek, de akkor még kézi lőfegyverekkel harcoltak egymás ellen a pilóták. Az első magyar névhez köthető, egyben a monarchia első légi  győzelmet Hosszú István szerezte egy karabéllyal, miközben repült. Igazából megfigyelő tiszt volt, a pilóta repült, ő pedig sikeresen lőtt az ellenségre. 1915-től sűrűsödnek az események, majd 1917. az az időszak, amikor a légi harcok már általánossá váltak a frontokon. Ezeket század szinten vívják, tíz-tizenkét repülőgép harcol a levegőben, nagyon ritka, hogy többen voltak. Ezért kimondott nagy csatákról nem beszélhetünk. Viszont kiemelkedő magyar pilótákról, megfigyelő tisztekről  igen. A legeredményesebb repülő ászunk Kiss József tartalékos hadnagy volt, de szorosan követi Fejes István, aki szorosan kötődik Székesfehérvárhoz, hiszen a 17-es gyalogezred katonájaként még harcolt a Kárpátokban, majd onnan rukkolt át az autós osztaghoz, s a gépjármú vezetőktől került a repülősökhöz. Fejes István igazoltan 16 légi győzelemmel rendelkezett a Nagy Háborúban.

 

.

Fejes István 1890. október 18-án született Gyömörén (más források szerint Győrben). 1912. október 15-én, 21 évesen lett a Székesfehérváron állomásozó 17. honvéd gyalogezred katonája. A világháború kitörése után egységét az orosz frontra vezényelték. 1914. szeptember 16-án megsebesült, majd felgyógyulása után, 1915. március 8-án az autócsapatokhoz irányították, ahol sofőrként szolgált. 1916 márciusában önként jelentkezett a Légjárócsapatokhoz és elvégezte a pilótatanfolyamot, igazolványát november 3-án kapta kézhez. 1917. február 3-án jelentkezett az olasz fronton harcoló, haidenschafti bázisú 19. repülőszázadnál, ahol Adolf Heyrowsky volt a parancsnoka. Első légi győzelmét 1917. április 17-én, harmadik bevetésén szerezte egy olasz Nieuport vadász lelövésével. Május 14-én újabb Nieuportot győzött le, május 19-én pedig megkapta táboripilóta-jelvényét. A következő napon Britof mellett egy ellenséges SPAD gépet kényszerített földre. Június 19-én felderítőgépére (megfigyelőtisztje Josef Pürer volt) egy Nieuport-kötelék támadt, amiből kettőt kilőttek (ám utólag csak az egyiket fogadták el igazoltnak), azonban erősen összelőtt gépével neki is kényszerleszállást kellett végrehajtania. Június 26-án Tahy Sándor volt a megfigyelője, amikor egy Caudron felderítő lelövésével Fejes megszerezte ötödik légi győzelmét és bekerült az ászpilóták elit klubjába. Fejes Istvánt a következőképpen értékelték feljebbvalói: Komoly, szerény, szorgalmas és megbízható pilóta. Németül alig beszél. Kiváló műszaki ismeretekkel rendelkezik.

1917 októberében átirányították az 51. vadászrepülő-századhoz. Vadászpilótaként először 1917. december 3-án tüntette ki magát, Visnadello fölött kilőtt egy megfigyelőballont. 1918 februárjában előléptették őrmesterré. Március 22-én megszerezte tizedik győzelmét, ellenfele egy brit R.E.8 felderítő volt. Március 30-án saját repülőtere fölött vívott légiharcot egy merész brit Sopwith Camellal. Az angol gép kényszerleszállást hajtott végre, de Fejes gépe is 46 találatot kapott, ő maga pedig megsebesült a sarkán. 1918. június 15-én, a második piavei csata első napján egy olasz SPAD lelövésével megszerezte tizenötödik légi győzelmét. Júliusban törzsőrmesteri előléptetést kapott, a ceremónián IV. Károly császár is jelen volt, aki éppen meglátogatta a századot. Utolsó sikerére 1918. szeptember 1-én került sor, Arcade térségében egy Sopwith Camelt kényszerített földre. 16 igazolt légi győzelme mellett összesen négy megerősítetlent jelentett.

(Forrás: szabad enciklopédia)

 

Matók János

 

A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred első frontkarácsonya Galíciában

Korabeli fotónkon (a székesfehérvári Szent István Király Múzeum újkortörténeti gyűjteményéből) a magyar királyi székesfehérvári  17. honvéd gyalogezred I. zászlóalja tisztjeinek karácsonyestéje látható az olasz fronton, 1915-ben. A képen Pethő hadnagy, Rosta hadnagy, Rehus főhadnagy, Brinzei alezredes, és Sebestyén hadnagy látható.

 

A magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredet az első frontkarácsony Galíciában érte, márkosfalvi Sipos Gyula tábornok, ezredparancsnok hadi krónikája szerint: “December 22-én már a kora reggeli órákban megkezdődött a harc, de a hadosztály folytatta visszavonulását, melynél az ezred Iwonicon át Jasionkára jutott, majd december 23-án a Lubatowka és Jasionka közötti erdőben védő állást  épít, és a karácsony estét abban tölti. Élő fenyő képezte a feldíszített karácsonyfát.”

Damó Elemér utász százados naplójában írt az általa  megszervezett szabadtéri karácsonyfa ünnepélyről: “Rögtön fölkerestem az élelmező tisztet. A legénységnek jó bő adag pörköltet rendeltem és utána mákos kalácsot. Az élelmező tiszt ellenvetést tett, hogy a kelt tészta elkészítése a tábori konyhán nehézségekbe ütközik. Rajtam azonban nem fogott ki. Elküldtem a bíróért. Tolmács útján. Fölkértem, hogy holnap reggelre rendeljen ki 20 asszonyt, aki majd elkészíti számunkra a kalácsokat. A bíró jóindulatú lengyel ember volt, és megígérte, hogy kirendeli az asszonyokat… Az erdő szélén óriási fenyőktől övezve egy 5 méter magas fát választottam ki… A karácsonyfát az utászok díszítették föl. A faluban talált létrák ehhez rövidek voltak. De hát azért utász az utász, hogy találjon megoldást.  Több létrából biztonságos szerkezetet készítettünk, hogy elérhessük a fa tetejét… 3/4 6-kor a csapatok beérkeztek,  és nagy félkörben körülvették a fát. A tisztek a kalácsos asztalnál álltak föl… Ott állt az 5 méter magas karácsonyfa tele égő lámpákkal és papírláncokkal. A háttérben sötétlő fenyőóriások álltak, amelyektől fehér hószőnyeg választott el. Millió mécsesével a csillagos ég borult ránk. A tiszta hegyi levegőt fenyőillat járta át.”

A Szent István Király Múzeum ünnepi nyitva tartása

SZENT ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUM
ÜNNEPI NYITVATARTÁS 2015

RENDHÁZ
Székesfehérvár, Fő u. 6.

Zárva: 2015. december 24–26.
Nyitva: 2015. december 27., 29. (10–18 óráig)
Zárva: 2015. december 30. – 2016. január 1.

ORSZÁGZÁSZLÓ TÉR
Székesfehérvár, Országzászló tér 3.

Zárva: 2015. december 24–26.
Nyitva: 2015. december 27–29. (10–18 óráig)
Zárva: 2015. december 30. – 2016. január 1.

CSÓK ISTVÁN KÉPTÁR
Székesfehérvár, Bartók Béla tér 1.

Nyitva: 2015. december 21–23. (10–17 óráig)
Zárva: 2015. december 24–27.
Nyitva: 2015. december 28–30. (10–17 óráig)
Zárva: 2015. december 31. – 2016. január 1.

MEGYEHÁZ UTCAI ÉPÜLET
Székesfehérvár, Megyeház u. 17.

Zárva: 2015. december 24–26.
Nyitva: 2015. december 27., 29. (10–18 óráig)
Zárva: 2015. december 30. – 2016. január 1.

BUDENZ-HÁZ
Székesfehérvár, Arany J. u. 12.

Zárva: 2015. december 24–26.
Nyitva: 2015. december 27. (10–18 óráig)
Zárva: 2015. december 28. – 2016. január 1.

FEKETE SAS PATIKAMÚZEUM
Székesfehérvár, Fő u. 5.

Zárva (felújítás miatt)

 

Képeslapok a fehérvári Erzsikének a frontról

„Az Égből dühödt angyal dobolt” Székesfehérvári ezredek az I. világháborúban

A Fehérváron egykor szolgáló honvédek előtt tisztelegve jött létre az a kiállítás a Szent István Király Múzeumban, melynek „Az Égből dühödt angyal dobolt – Székesfehérvári ezredek az I. világháborúban” címet adták. Mellyel bemutatjuk a 20. század elején, Székesfehérváron található katonai alakulatokat és azok épületeit. Végigkísérjük a városunkban állomásozó ezredek – főként a 17. honvéd gyalogezred, a 17. népfelkelő ezred, a 69. k. u. k. gyalogezred és a 10. k. u. k. huszárezred – I. világháborús tevékenységét, amely során megelevenednek a front eseményei, illetve a katonák front mögötti élete. Megemlékezünk továbbá a hátországbelieknek a hadiárvák, hadiözvegyek és hadirokkantak megsegítésére tett erőfeszítéseiről. A Demeter Zsófia, Bányai Balázs és Rangel István által rendezett, rendkívül látványos kiállítás 2016. április 17-ig, szerdától vasárnapig 10 és 18 óra között tekinthető meg.az Országzászló téri épületben. Demeter Zsófiával beszélgettünk.

 

• Nagyon sok múzeumi anyagunk, melyek adott esetben már 1918 óta itt vannak, most kaptak értelmet – kezdte dr. Demeter Zsófia történész. – 1918-at nem véletlenül említem, hiszen a 17-es ezrednek 1918. februárjában hivatalos kiállítása volt a Megyeháza nagytermében. Nagyon szoros volt a kapcsolat a város, Székesfehérvár és az ezredek között. A város vezetői többször meglátogatták a katonákat a táborokban, persze, nem a lövészárokban, s életkörülményeikről érdeklődtek. S arra gondoltak, hogy ezt meg kell mutatni másoknak is. Így a korabeli, ma már 100 éves fotókat. Az első nagy háborúról, melynek hadrendjébe a sajtó már be volt építve. Akkor már voltak haditudósítók, hadi fényképészek és hadi rajzolók is. Nagyon érdekes volt számomra, hogy a kutatások során találkoztam például azzal a ténnyel, hogy egy neves fehérvári ember,  Fekete Zoltán is volt a hadi fényképészek között, s hazatérve nagyon jó kis műhelyt hozott létre, munkái között sok archív képet találhatunk a városról.  A haditudósítók között a szintén fehérvári Szabó Istvánnal találkozhatunk. aki nagyon jó újságíró volt. Ő a háború alatt megjelent könyveivel még egy kicsi nemzetközi hírnevet is szerzett magának.  Járt az orosz fronton, akkor adta ki a Kárpáti hó című könyvét, aztán az olasz fronton, s arról írta a Doberdó – Isonzó című művét, s közben jó pár fejezetét megírta az ezredalbumnak. A fehérvári emberek, katonák teljesítményének is köszönhető, hogy sok tárgyunk, fotónk, könyvünk értelmet kapott azzal, hogy ezzel az összefoglaló kiállítással emlékezhetünk vissza a 100 évvel ezelőtti történésekre.

 

• A látogatók véleménye szerint. nagyon látványos a kiállítás, melynek megtekintése után minden korosztály elégedetten távozik. A fiatalok például a nekik már megszokott interaktív dolgokkal találkoznak, míg az idősebbek az apáik, anyáik elbeszélésire gondolva nosztalgiázhatnak. Ez tudatos volt?

 

• Egy mai múzeum mindig erre törekszik, bár természetesen nem mindig sikerül. És nem is mindig áll rendelkezésre ilyen sokféle anyag, amit a látogatóknak megmutathatunk. Ezért is volt például fontos, hogy az első világháborúban az értelmiségiek fényképezőgéppel mentek ki a frontra, s hol ez, hol  a puska volt a kezükben. Küldték, vagy haza hozták a képeiket. Van például egy olyan gyűjteményünk, ahol egy bizonyos úr, egy bizonyos Erzsikének két-három naponta írt egy képeslapot. S ezek a képeslapok az ő saját fotói a frontról. Melyeket pihenő időben készített, s elvitte az első elérhető fotóshoz, akinél előhívta, és képeslap  formában elkészítette, s így mehetett Erzsikének Fehérvárra. Ezek olyan száz éves dokumentumok, melyekről el sem tudnánk képzelni, hogy szinte naponta hozott a Posta. De már filmhíradók is voltak. A kiállításon bemutatjuk a przemysli erőd visszafoglalásáról készült tekercset, amely az első igazi filmhíradó abból a korból, mellyel az erőd visszafoglalást dokumentálták. Annak az erődét, melyet a katonák korábban teljesen lerombolva adtak át az oroszoknak, majd a monarchia hadserege visszafoglalta. Ezen a mi fehérvári katonáink is ott voltak, az 1915-ös  gorlicei áttöréssel, az akkori hadműveletekkel sikerült az erődöt visszafoglalni. Erről is szól az általunk bemutatott filmhíradó. De olyan visszaemlékezések is rendelkezésünkre állnak, melyekben a katonák harctéri tapasztalatait olvashatjuk. Így a 17-eseknél hadnagyi rangban szolgáló, már említett Szabó Istvánét. Viszont van több olyan kézirat, melyet azóta sem adtak ki, nem is figyeltek rá. Éppen most dolgoztam fel egy harctéri napló szerűséget, egy vékony füzetet, egy harctéri tudósítást, melyet Láng István írt, és fia, a Fehérváron közismert Láng Hugó adott át a múzeumnak kevéssel a halála előtt. Édesapja 17 éves korában önkéntesként ment ki a frontra, és egyszer csak hazakerült. Bár tőmondatokban fogalmaz, de fantasztikusan érdekes a naplója, szikáran fogalmaz. Biztosak lehetünk abban, hogy csak azt írta le, amit valóban látott. Van egy másik napló is a környezetünkben, egy pécsi születésű írogató ember, akit onnan soroztak be Fehérvárra, itt képezték ki. 1916-ban az orosz fronton fogságba esett, s fantasztikus kalandos úton jutott haza. Szibériából, a tengeren, japán hajón tért vissza Magyarországra. És túlélte, feljegyezte az emlékeit, a fronton átélteket, s ezt sem adta még ki senki.

 

• Megfogalmazhatjuk a kiállítás mondanivalóját?

 

• – A mondandója az rendkívül sokrétű. Mert egy kiállítás legyen bármilyen, akár a legegyszerűbb is, ismeretanyagot közvetít. Bizonyos dolgokat, közismereti tényeke el akar mondani. Ez azért nem egyszerű műfaj, át kell adni, juttatni az érdeklődőknek. Viszont a mai közönségre, a sokrétű életkorra kell számítani, ezért többféle módon kell kifejeznünk magunkat. Mi is erre törekedtünk, s az archív anyagok mellett a modern eszközöket is felhasználtuk, hogy a háború egészét tudjuk érzékeltetni. Mondanivaló talán az lehet, s erről a kiállítás rendezése közben nem is beszéltünk, és ez hosszútávú történészi tapasztalatom, hogy a történelem az egy nagy egész, s ebben vannak olyan folyamatok, mint a nagy háború, mely jól körülírható kezdettel és véggel rendelkezik, melynek legfontosabb szereplője az ember, adott esetben a kisember. mikor az ő helyzetét, az ő nézőpontját, ellátását, a parancsnokait, azt, hogy kik vigyáznak rá, kik teszik ki felesleges veszélynek, vagy miként próbálják egyszerűbbé, elviselhetővé tenni számukra az életet, ez nagyon fontos nézőpont. Ha erről sikerül valamit megmutatni egy történeti kiállításnak, akkor az szerintem nagyon jó. De azt, hogy sikerült e, majd elmondják a látogatók.

 

Matók János

Fotó: Gelencsér Ferenc

????????????????????????????????????

 

„Az Égből dühödt angyal dobolt – Hazádnak rendületlenül…”

Már a megnyitón nagy sikert aratott a székesfehérvári első világháborús katonai alakulatokra emlékező kiállítás

Ismét nagyot, és emlékezeteset alkottak a Szent István Király Múzeum munkatársai – ez volt a közönség egyöntetű véleménye az Országzászló téren látható kiállítás megnyitóján, s ezzel Cser-Palkovics András is egyetértett.

“A Seuso-kincseket bemutató kiállítás, majd a Koronázó templomról készült nagyon szép időszaki kiállítás után, ha lehet így megfogalmazni, ismét nagyot durrantottak a a Szent István Király Múzeum munkatársai. Ez önmagában is azt mutatja, hogy a múzeumban olyan szellemi kapacitás, és ehhez társulva olyan gyűjtemény van, amely nagy értéke a városnak. Egy olyan városnak, amelyik joggal és okkal büszke a saját történelmére. Pontosan tudjuk, hogy ez a több, mint ezer év rengeteg dolgot tartalmazott, s ezeket időről időre bemutatni nem könnyű, de mégis szükséges feladat. Azt is mondhatnánk, hogy a város és a múzeum közös felelőssége. Ezen belül az első világháború után száz évvel, a nagy háborúra, a magyar katonákra, s azon belül a székesfehérvári ezredekre koncentrálni, emlékezni igazán kötelezettségünk és felelősségünk. Ebben a tekintetben ez a kiállítás mindenben megfelel, nagyon szépen ápolja az emlékét a hősöknek, és mutatja be az életük mindennapjait ennek a néhány évnek a tükrében. És azokat az emberi sorsokat is, amik emögött vannak. Én abban bízom, hogy ezt a nagyon szép és látványos kiállítást nagyon sokan nézik meg. Azért is ajánlom mindenkinek, mert gyermeknek, fiatalnak és felnőttnek is egyaránt szól. A technológia, a technikai eszközök, a források, a bemutatott tárgyak, a bemutatás módja nagyon izgalmas, mindenki megtalálja azt, amiért ezt a kiállítást érdemes megtekinteni.” – mondta Székesfehérvár polgármestere, miután a megnyitó napján megtekintette a kiállítást, s egy-egy kiállított tárgynál érdeklődve, hosszasan elidőzött.

A Honvédelmi Minisztérium képviseletében Vargha Tamás államtitkár, egyben Székesfehérvár országgyűlési képviselője nyitotta meg a kiállítást, Cser-Palkovics Andrással, és Rózsafi János történésszel.

“Nagyon remélem, hogy nagyon sok látogatója lesz ennek a nagyon szép kiállításnak, s azt is remélem, hogy hamar híre megy a város határain túl is, Budapestről és az ország más tájairól is eljönnek majd az érdeklődők, hiszen nem egy szokványos, hétköznapi kiállításról van szó. Amikor körbe sétálunk a termeken, átmegyünk egy laktanya részleten, egy katonai vagonon, láthatunk egy lövészárkot, és még rengeteg látnivalót. Valóban nagyon izgalmas kiállításról van szó. Méltó megemlékezés azokról a székesfehérvári katonákról, akik az első világháború frontjain harcoltak. Fehérvár katona város volt, katonái hősiesen helytálltak a nehéz időkben. Nem titok, én dolgoztam ebben a múzeumban, mint segédmunkás ebben a kiállító teremben Demeter Zsófia kiállításán segédkeztem, így ez a tér, a múzeum, a milliő igazán közel áll hozzám. Fantasztikus gyűjtemény, amit a Szent István Király Múzeumban láthatunk. Mint ahogy fantasztikus ez a kiállítás is, az ember szinte úgy érzi, mintha ott lenne a katonák között. Ezért nagyrabecsüléssel köszönöm a kiállítás szervezőinek, hogy ma itt együtt emlékezhetünk az első világháborúban emberségükkel és életerejükkel kitűnt székesfehérvári katonákra, akikre igaz Vörösmarty Mihály Szózatának első sora: Hazádnak rendületlenül…” – mondta Vargha Tamás.

A Demeter Zsófia, Bányai Balázs és Rangel István által rendezett, rendkívül látványos kiállítás 2016. április 17-ig, szerdától vasárnapig 10 és 18 óra között tekinthető meg az Országzászló téri épületben.

 

Matók János

Fotó: Gelencsér Ferenc

“Úgy éreztem, hogy otthon van” – Németh Gáborral a Pilinszky-kiállításban

Németh Gábor íróval, egyetemi tanárral az Új Magyar Képtár-beli felolvasása másnapján ellátogattunk az Országzászló térre, a Pilinszky és Fehérvár című kiállításra is. Nem először járt ebben az épületben, és nem ez volt az első rendhagyó találkozása a Pilinszky-jelenséggel sem, amint azt délutáni, kávézós beszélgetésünk során megtudjuk.

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Érdekes szempont lehet, hogy nem fehérváriként nézte meg a Pilinszky és Fehérvár című kiállítást. Mennyire él a köztudatban, hogy Pilinszky János életének volt egy utolsó, ebben a városban játszódó epizódja?

– Azt hiszem, Kovalovszky Márta könyvéből, a Harap utca 3-ból, ebből a csodálatos visszaemlékezésből származnak a bővebb információim. Említés szinten értesültem róla korábban is, de részleteket eddig nem tudtam. A kiállításnak köszönhetem azt a jelenetet, amelyben Bódy Gábor próbálja betuszkolni az ajtót, hogy hozzáférjen a fürdőszobában rettegő Pilinszkyhez. Ez önmagában is igazán különleges történet, ráadásul visszamenőleg megvilágítja számomra egy 1978-as emlékemet. Akkoriban tanárképző főiskolára jártam, és néhány barátommal csináltunk egy Szféra című irodalmi szamizdat lapot, egy példányt szerettem volna eljuttatni Pilinszkynek. A Hajós utcában lakott akkor, és az tűnt evidensnek, hogy bedobom a példányt a lépcsőházban a postaládába. De valahogy izgatott a helyzet, hogy a közelében lehetek, úgy éreztem, hogy otthon van. Úgy emlékszem, a félemeletre, vagy talán az elsőre kellett felmenni, és ugyan láttam a gangról, hogy az összes ablaka el volt sötétítve, de azt, hogy neki ez nappal is szokása volt, csak most tudtam meg, amikor megnéztem a kiállítást. Akkor csak feltételeztem, hogy otthon van, és hiába csengetek, nem enged be, most viszont már biztos vagyok benne, hogy így volt.

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Hogy érzi, a kiállítás megtekintése után árnyalódott, alakult-e általában a Pilinszkyről alkotott képe, vagy inkább a fehérvári időszakról tudott meg többet?

– Nehéz ezt szétszálazni, mert az itteni események nyilván részei az egész mitológiának, ami körülveszi ezt a figurát. És persze Fehérvárról is szó van, nagyon jónak találtam ugyanis, hogy felidéződnek azok a kiállítások, amelyeket itt nyitott meg, az a szellemi aura, ami akkoriban jellemezte a várost, köszönhetően a múzeumnak és ennek a nagyszerű házaspárnak (Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek – a szerk.). Újraélünk egy korszakot, amelyben olyan igazodási pontokkal találkozunk, mint Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Országh Lili vagy Szenes Zsuzsa művészete. És nagyon érdekesek a dedikációk is. Radikális gesztus, és nem gondolnám, hogy csak egy bonmot volna, amikor Weöres Sándor azt írja dedikációjában, hogy „Az egyetlen élő magyar költőnek, Pilinszky Jánosnak”. Nem hiszem, hogy megkockáztatna egy ilyen erős állítást, ha nem gondolná mélyen, komolyan azt, amit ír. Arra, hogy a Weöres-féle radikalizmus is így megcsillan, végképp nem számítottam. Érdekesnek találtam, hogy az egyik kedvenc kiállítóhelyem ezúttal hogyan használja a teret. Egyedülálló kiállítótér ez az egész országban, a fények, az épület kopáran nemes anyaghasználata, valami miatt nagyon szeretem, és most különleges élmény átlépni az ezúttal leválasztott, a hátsó, sötétedő, félhomályos traktusba, ahol a személyes tárgyai láthatók.

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Emlékszik rá, hogy olvasóként mi volt az első Pilinszky-élménye? Legtöbbünknek nyilvánvalóan a középiskolai időszakhoz kötődik, de aztán rendszeresen, mindig megújulva, újraértelmezve visszatér.

– Pilinszkyvel szerintem úgy szokás találkozni, hogy mindegy is, hogyan találkozol vele, a lényeg, hogy utána az egész kell. Vagy az egész nem kell. De pont emiatt az elsőnek számomra különösebb jelentősége nincs, össze is keverednek bennem az emlékek egyrészt a Trapéz és korlát, másrészt pedig a verslemezek élménye, aztán Tarján Tamás fantasztikus előkészítője a Közgázon, 1975-ben, ahogy a Négysorost elemzi. És persze a nagyon furcsa, mesterkélt, éteri hang, amin megszólal. Az a néhány fotó, amit láttam róla, a faág-szerű kézfej, ahogy a cigarettát tartja, és a legerősebb élmény, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. De talán még ezeknél is fontosabb emlékem egy teljesen abszurd helyzet. Amikor arra a bizonyos tanárképző főiskolára jártam, többek között egy úgynevezett irodalmi színpadot is csináltunk, és ezt a színpadot bízták meg azzal, hogy talán az 1977-es vagy 78-as április 4-ét ünnepelje már meg iskolai szinten. A főiskola Csepelen volt, ami a helyzet és az intézmény politikai beágyazottságát jól jelzi. A színpad vezetője azt találta ki, hogy Pilinszky KZ-oratóriumát adjuk elő április 4-e tiszteletére. A darab díszlete három kottaállvány, három gyertya ég a sötétbe borult színpadon, három szereplő áll, mozdulatlanul, egy kisfiú, egy öregasszony meg egy lány. Ők mondanak három párhuzamos monológot. Erre készültünk, ezt találtuk az ünneplés vállalható formájának. Minden rendben is ment, én voltam a kisfiú, teljes sötétség, kilépek a színpadra, és akkor azt látom, hogy az egész első sorban végig szovjet katonatisztek ülnek, tolmáccsal a hátuk mögött. És annál abszurdabbat nehéz elképzelni, amint látod ezeket a teljesen riadt arcokat, akiknek nyilván volt valami fogalmi készletük azzal kapcsolatban, egy ilyen ünnepség hogyan szokott kinézni az úgynevezett baráti országokban. Az arcokon a rémült tanácstalanság, hogy akkor ez most micsoda, amiben éppen részt vesznek? És hozzá a halálsápadt tolmácsok küzdelme, amint a kicsit feléjük dőlő, tagbaszakadt tábornokok fülébe fordítják a Pilinszky szöveget. Ezt nem fogom elfelejteni soha.

Czinki Ferenc

Kották szibériai hadifogságból

Károly János a Somogy megyei Csurgón volt kántortanító, az I. világháború elején orosz hadifogságba került, négy évig volt Szibériában, ahol számos zeneművet, verset, novellát alkotott, amelyek szerencsés módon haza is kerültek Magyarországra. Ezekből a darabokból nyílik most kiállítás a Szent István Király Múzeumban. A kiállítás rendezőjét, Dr. Demeter Zsófiát kérdeztük erről a nem mindennapi történetről.

Károly János

Ki volt Károly János?

Károly János kántortanító volt Csurgón. Már tanítóként került az első mozgósításkor a háborúba, az 1. budapesti honvéd gyalogezred kötelékében az orosz frontra. 1914 folyamán nagyon nagy utat tettek meg az egységeik, a 20. honvéd hadosztály keretében együtt harcolt a budapesti, a székesfehérvári a debreceni és a nagyváradi honvéd hadosztály. A Duklai-hágó melletti harcok során hadifogságba esett.

Végig hadifogságban volt a háborúban?

Igen, majdnem a háború végéig, 4 évig szenvedett hadifogságot. Ebben a korai korszakban európai elosztótáborokon keresztül mindenkit Szibériába vittek. Károly János is Moszkván keresztül jutott Szibériába.

Hol volt hadifogságban?

Blagovescsenszk és Nikolszk Usszurijsz táborokról ír a legtöbbet, ahonnan a legtöbb versét és kottáját keltezi. Erről tudjuk egyáltalán, hogy hol járt. Kántortanítóként, zeneértőként ott is ezt a tudását hasznosította, hiszen irodán dolgozott és zeneműveket is írt olyan eseményekre, amelyek ott a hadifogolytáborban előfordultak. Ott is volt karácsony és húsvét és sajnos nagyon sok temetés. Ezekre az alkalmakra zeneműveket írt, amit ott elő is adtak és hála Istennek ezeket a zeneműveit datálta, leírta, hogy mikor és mely táborokban születtek. A táborok sorozatát térképre vittem és azt láttam, hogy Irkutszk és a Csendes-óceán között mozgott. Ez önmagában is fantasztikus távolság.

A kottákat hazaküldte?

A kiállításon bemutatott kották egy részét valószínűleg hazaküldte a menyasszonyának. Hiszen meg van címezve, ajánlás van benne, Nagy Jolánkának ajánlja ezt a dalsorozatot. A másik részét pedig valószínűleg hazahozta.

Dr. Demeter Zsófia, történész

Meddig élt?

1960-ban halt meg.

Hogyan kerültek a múzeumhoz a kották?

A család a tavalyi felhívásunkra hozta be a kottákat, és szolgált azzal az örömhírrel, hogy annak a négyéves hadifogságnak ilyen emlékei is vannak, amiket a szerzőjük a testére csavarva hozott haza, hiszen a hazatérő hadifoglyoktól mindent elvettek a hadifogságból hazaérkezők táboraiban. Tőle is elvettek mindent. A család tudja, hogy szerkesztett egy német-magyar szószedetet is, azt is elvették tőle. Ami az inge alatt volt arról nem tudott senki és így hazakerültek a kották.

Van egy harmadik csoportja is a kottáknak, amelyet a háborús élményei kapcsán írt a háború után. Illetve vannak versek és novellák. Később igazgató-tanítóként elmondott beszédeiben is meríthetett ezekből az élményeiből.

Hol tanított a háború után?

Csurgón. A háború után ott is maradt. A család elmondása szerint soha többet nem akart utazni.

Mi látható a kiállításban?

Látható Károly János harmóniuma, amely mint műtárgy nem különleges, hiszen a 20. század első felében a legtöbb iskolában, templomban ugyanilyen harmónium volt. Láthatók a kottái, a versei, a kéziratai. A hadifogság alatt szerzett művek, és később szerzett művek. Egy fénykép, családi biblia, és más tárgyak.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum