Érdy János és a verebi római sírkövek

Érdy Jánost (1796-1871) sokan III. Béla és felesége, Antiochiai Anna sírjának feltárójaként ismerik, pedig nem csak az 1848-ban Székesfehérváron megtalált királysírok, de sok más régészeti jelenség – például a verebi honfoglalás kori sír (1853) – feltárása, publikálása is az ő nevéhez kötődik. Az 1821-ben jogi doktorátust szerzett kutató, akkor még a Luczenbacher nevet használta, e néven lett tagja 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémiának, és szerkesztette 1837-től 1844-ig az Akadémia kiadványsorozatát, a Tudomány Tárat.

„1846-ban a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának őrévé (vezetőjévé) is kinevezik. Tanulmányútjai során Bécs, Prága, Drezda és Berlin múzeumait megismerve alakította ki saját kutatói, muzeológusi módszereit. A Nemzeti Múzeum ma ismert épületébe ő költöztette be, s alakította ki a Régiségtárat, 1860-ban nyílt meg az általa újjárendezett Éremtár és az első Kőtár. 1869-ben nyugdíjazták. Érdy a Magyar Nemzeti Múzeum első ásató régészeként az 1840-50-es években folytatott kutatásaival is úttörő munkát végzett, főként az őskor vonatkozásában (Aszód, Budapest – Kelenföld).

Luczenbacher családi nevét is ennek jegyében magyarosította 1848-ban – egyik kedves lelőhelye után – Érdyre. Az írott források búváraként is múlhatatlan érdemek illetik meg a magyar tudománytörténetben. Ő fedezte fel, s ismertette először a róla elnevezett 16. századi kódexet, legterjedelmesebb középkori prédikáció- és legendagyűjteményünket (1834, ún. Érdy-kódex).

1871-ben bekövetkezett halálát az egész magyar szellemi közélet gyászolta. Hatalmas életművét méltató nekrológja a Vasárnapi Újság címoldalán jelent meg.”*

Fejér megye régmúltjának nagy kutatója éppen abban az évben halt meg, amikor a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület szervezése megindult.

A bevezetőben említett verebi honfoglalás kori sír – a másodikként azonosított honfoglalás kori leletcsoport! – Végh János birtokán került elő. Az 1820-as években Érdy – akkor még Luczenbacher – János nem csak az ifjú Végh nevelője volt, de a Végh-birtok gazdasági felügyelője is. 1839-ben költözött el Verebről.

Érdy a Tudomány Tárban 1837-es folyamában közölt 3 római kori sírkövet, amelyek 1821-ben kerültek elő Vereben. A következőkben őt idézzük:

„Fejér vármegyének éjszakkeleti részein, nyugoton hagyván a’ velenczei tavat, Vereb, Tabajd, és Bicske’ téréin Környén keresztül Tatáig, olly számos romai k ő hozatott napfényre , hogy becses gyűjtemény kerülne azon itt kiásatott kőemlékből, inellyeket a’ tudatlan kezek halomra döntögetvén , vagy összetörve falakba raktak , vagy levakartan új sírköveknek használtak. Miből nem ok nélkül gyaníthatni, hogy az Alexander Severus (222—235) által megigazítatott Alisca (Tolna) és Annamatia (Földvár) közti romai út, Mursátol (Eszék) Bregetionig (Szőny) e’ vidéken vonult keresztül.

Vereben, hol a’ nép szóhagyománya szerint a’ még most is gyanítható rom’ helyén hajdan valami vár állott, 1821-dikben egy sírbolt ásatott ki, melly három köböl vala egybealkotva.”**

Ezek után közli a három sírkő rajzát, és értelmezi is a leleteket, méghozzá kora tudományos színvonalának megfelelően. Jó hír, hogy az 1837-ben áhított kiásott kőemlékekből álló „becses gyűjtemény” végül létrejött, a Farkas Zoltán által berendezett római kőtár 1991 óta a Szent István Király Múzeum főépületének (Székesfehérvár, Fő utca 6.) földszinti folyosóin tekinthető meg. Benne a három verebi sírkővel, melyeknek 1837-ben készült Luczenbacher-féle rajzait itt közöljük.

Meitima sírköve, i.sz. 2. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Septimius Constantinus és családja sírköve, i. sz. 3. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Publius Aelius Fronto és családja sírköve, i. sz. 3. század első fele (Szent István Király Múzeum)

*Hatházi Gábor: Érdy (Luczenbacher János) 1796-1871, in: Cserményi Vajk (Szerk.): 150 éve történt. III. Béla és Antiochiai Anna sírjának fellelése…, Székesfehérvár, 1999, 69.

** Luczenbacher János: Verebi sírkövek. Tudomány Tár, 1837, 59-67. Idézet: 60-61.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Egy folyóiratról – Antiquitas Hungarica, 1947-1949

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

A Pázmány Péter Tudományegyetem Érem- és Régiségtani Intézetének folyóirata három évfolyamot ért meg 1947 és 1949 között, alcíme – “A klasszikus örökség – A magyar föld régi népei – Nemzetünk kultúrhagyatéka és népi hagyományai” – első olvasatra mintha még a harmincas évek nemzeti elfogultságait idézné, de másodikra már egyáltalán nem. Egy kifejezetten modern folyóirat volt, alcímben pontosan megfogalmazott egyszerű, világos koncepcióval. A háború utolsó heteiben a budapesti egyetem Érem- és Régiségtani Intézetében alapított Corona Archaeologica társaság folyóiratának első számában a Pomázon született és Princetonban meghalt Alföldi András – akiről egy idősebb pályatársa el sem hitte, hogy létezik, nevét álnévnek vélve – így szól az olvasóhoz: „Aki a földünkből kikerülő római emlékeket vizsgálja, ugyancsak nem lehet egyoldalú. Kiás egy durva pannóniai faragványt: kiderül, hogy Pheidias remeke volt az őse, tehát a görög művészetet kell megismernie. (…) Pirosra égetett domborművű cseréptől tarkállik a szántóföld, amerre nyomoz: ha származását követi nyomon, délfranciaországi, vagy rajnai gyárak portékájának kereskedelmi útjai bontakoznak ki előtte és a római világ gazdasági problémái.” (Az olvasóhoz, Antiquitas Hungarica 1947: 8). Látszik ebből, hogy Alföldi gondolkodásában és a Nagy Tibor által szerkesztett periodikában is „az egyetemesség szempontjai kerültek előtérbe, a határok ledöntése egyetemes és hazai vonatkozású témák hamisnak bélyegzett alternatívái között”, írja Szilágyi János György, aki maga is szerepel egy írásával az AntHung-ban (Két váza a Micali-festő műhelyéből, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 38-48).

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

A folyóirat az egységes ókorfelfogás szép példája volt: se nem régészeti, se nem művészettörténeti, se nem történeti, se nem néprajzi folyóirat nem volt, hanem egységében kezelte az ókort. „De vajjon van-e egyáltalán többféle tudomány? Nincs; hirdetjük, hogy csak egyetlen tudomány van.” – írja Alföldi ugyanott. A témák ennek tükrében igen változatosak voltak: az etruszk vázafestészettől az avar-bizánci kapcsolatok régészeti vonatkozásain át a kun népnév eredetének kérdéséig. A szerzők között olyan nevek találhatók, mint Dobrovits Aladár, Győrffy György, Radnóti Aladár, Dömötör Tekla, Szilágyi János György, Alföldi-Radnóti Mária, Erdélyi Gizella vagy Fülep Ferenc, aki élete első tudományos publikációját közölte az utolsó, harmadik évfolyamban, egy a székesfehérvári múzeumban őrzött római sírkőről (Római sírkő Seregélyesről, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 77-80.), abban az évben, amikor a fehérvári múzeumigazgatóságot Budapestre – és egy meredeken ívelő karrierre – cserélte egy Alföldi-tanítvánnyal, a klasszika archeológus Fitz Jenővel. A fordulat éve volt ez nem csak a régészettudományban, de az egész országban. Fülep már Engelst emlegeti a római sírkőről írt cikkben, és a következő félévben már Alföldi András helyett ő tartja a Pannonia-előadást a budapesti egyetemen. Ezt az utolsó számot – amelyben Erdélyi Gizella, Hekler Antal utolsó tanítványa egy másik székesfehérvári sírkőről értekezik (Medea-ábrázolás a székesfehérvári múzeum egyik kőemlékén, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 82-84) – már nem az egyetem régészeti tanszéke, hanem a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat adja ki. A magyar tudomány szovjetizálása természetesen az ókortudományt sem hagyta érintetlenül. A kiadvány története egy leirattal zárult, amelyben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja értesíti a közgyűjteményeket, hogy az Antiquitas Hungarica folyóiratot ne várják többé, mert megszűnt, helyette igényeljenek egy másik folyóiratot. Nem lehetett sok esélye a túlélésre az 1947-ben emigrált Alföldi András szellemi köréhez tartozó folyóiratnak a negyvenes évek végén. Egészen pontosan három évnyi volt. Bő három év.

A magyar tudományosság átszervezését vezénylő Alexits György matematikus 1953 őszén Szilágyi János Györggyel beszélgetve nem titkolta, hogy nagy része volt Kerényi Károly és Alföldi András külföldre kényszerítésében. Tettét így magyarázta: „a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de ismerve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhetünk abban, hogy megnyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állíthatunk szembe velük.”

Érdemes néhány szót szólni a történet szereplőinek további sorsáról, hiszen 1949 nem csak egy korszak végét, hanem egy másik kezdetét is jelentette: Nagy Tibor egy régészeti problémákban, megoldásokban és megoldási kísérletekben gazdag élet után 1995-ben halt meg, Alföldi András 1947-ben történt emigrációjakor néhány tucat tárgyból álló ókori gyűjteményét elkobozták, 1990-ben özvegye hivatalosan is a magyar államra hagyta azt, Alföldi berni és bazeli professzúra után Princetonban dolgozott tovább, ott is halt meg 1981-ben, Fülep Ferenc 1951-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese lett, majd 1956-tól 1986-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az Alföldi-tanítvány Radnóti Aladár miután 1956-ban másodmagával ledöntötte a Nemzeti Múzeum csúcsáról a vörös csillagot Németországba emigrált, 1972-ben Frankfurt am Mainban halt meg, felesége Alföldi-Radnóti Mária ma is él, ahogy Szilágyi János György is, aki szinte egész életét a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményében töltötte, Dobrovits Aladár 1954-ben megalapította az Antik Tanulmányok folyóiratot, 1958-tól az ELTÉ-n tanított, 1970-ban halt meg, felesége Dömötör Tekla az ELTE néprajz tanszékét vezette 1981-ig, 1987-ben halt meg, Erdélyi Gizella 1970-ben halt meg az ELTE régészeti tanszékének könyvtárosaként, fő műve befejezetlen maradt, elkészült fejezetei 1974-ben jelentek meg A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon címen, Fitz Jenő 1949-től a székesfehérvári István Király Múzeum (ma: Szent István Király Múzeum) igazgatója volt 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, amikor végre lehetősége nyílt egy évet Princetonban kutatni az akkor már 5 éve halott Alföldi András meghívására, Fitz Jenő 2011-ben halt meg, Alexits György 1951-ben Kossuth-díjat kapott, 1967-ig a Műegyetem III. sz. matematikai tanszékének vezetőjeként dolgozott, 1967-től az Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézetében lett tudományos osztályvezető, 1978-ban halt meg.

Felmerül a kérdés, hogy volt-e létjogosultsága egy témáiban nemzetközi érdeklődésre is számot tartó magyar nyelvű folyóiratnak? Nagyon röviden: volt. A művelt nagyközönség éppúgy megtalálta a kedvére való cikkeket, mint az egyetemisták és a szaktudósok. Másrészt az első két évfolyamtól némileg designban is eltérő utolsó évfolyam cikkei már idegennyelvű rezümékkel jelentek meg, az utolsó szám elején már Sztálint köszöntötték egy teljes oldalas képpel, mint ahogy ezt a többi tudományos periodika is megtette.

A mind szellemiségében, mind a visszafogottan elegáns tipográfia és design terén modern folyóirat egy történelmileg lehetetlen helyzetben létezett abban a három évben, amelyben léteznie megadatott, bizonyítva, hogy igenis létezik magyar és egyetemes ókortudomány.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

A Seuso-kincs jövője – Interjú Mráv Zsolt régésszel

Mráv Zsolt régész irodájában a Magyar Nemzeti Múzeumban. (Fotó: Hajdú D. András)

A Seuso-kincs Magyarországon került darabjai négy hónapig voltak láthatók Székesfehérváron. Az ezüstök most visszakerülnek a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol tudományos kutatásoknak vetik alá őket. Mráv Zsolt régészt, a Nemzeti Múzeum szakmuzeológusát kérdeztük a nagy múlttal bíró tárgyak jövőjéről.

A tárgyak a székesfehérvári kiállításból a Magyar Nemzeti Múzeumba kerülnek. Egyből kiállítják őket, vagy előbb a tudományos vizsgálatok következnek?

A kincs Parlamentben rendezett kiállítása és a székesfehérvári kiállítás közötti rövid időszakban a kincs tudományos kutatása alig indulhatott meg. A fehérvári kiállítás négy hónapja alatt természetesen nem volt lehetőség a kiállított ezüstedényeknek sem a tanulmányozására sem a vizsgálatára. Erre csak most nyílik lehetőség, ezért érthető az igény, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum állandó Seuso-kiállításának megnyitása előtt végre a kutatók is hozzájussanak a tárgyakhoz. Sok feladat, időigényes vizsgálat áll előttünk.

Milyen anyagvizsgálatokat kell elvégezni a tárgyakon?

Az archaeometriai vizsgálatok egyrészt a tárgyak felületén található lerakódásokat és anyagmaradványokat célozzák, amelyek – ha a minták megfelelő mennyiségben és minőségben állnak rendelkezésünkre – információt hordozhatnak arról a helyről, ahol a kincs az elmúlt másfélezer évet töltötte vagy ahová átmenetileg elrejtették. Ezektől a vizsgálatoktól várható leginkább, hogy behatárolják, szerencsés esetben pedig bizonyítják a kincs származási helyét. A vizsgálatok másik vonulata főleg a tárgyak és a díszítésükhöz felhasznált anyagok által hordozott információkra fókuszál, amelyek segítségével következtethetünk például az ezüstedények készítése során alkalmazott technikákra, alapanyaguk származási helyére. A végkövetkeztetések levonásához azonban hosszú út vezet.

Tavaly összeállt egy tudományos munkaközösség, amely egy ötéves kutatási program keretében vizsgálja a Seuso-kincset. Kikből áll a bizottság?

A Seuso Munkabizottság feladata a Seuso-kincs tudományos feldolgozásának előkészítése, koordinálása. Elnöke Török László akadémikus, aki a késő ókor művészetének nemzetközileg elismert kutatója. A Seuso Munkabizottság tagjai elsősorban a Seuso kutatási programban főszerepet vállaló intézmények: a kutatások összefogását végző és egyben az ókori műtárgyak gyűjtésével foglalkozó két országos múzeum, a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Múzeum, amelyek tudományos együttműködésük egyik fő feladatának tekintik a Seuso-kincs kutatását. A bizottság az archaeometriai vizsgálatok koordinálásával az e téren több, mint 20 éves tapasztalattal rendelkező MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földtani és Geokémiai Intézetét bízta meg.

Alapelvként fogalmazódott meg, hogy a tudományos feldolgozás a lehető legszélesebb hazai kutatói bázisra épüljön, és ne maradjanak ki a téma nemzetközi szakértői sem.

Melyek a legfontosabb kérdések, amelyekre választ keresnek.

A kincs hányatott történetét figyelembe véve érthető, hogy a közvéleményt leginkább a kincs származási helyének megállapítását célzó kutatások és vizsgálatok foglalkoztatják. Ezek valóban kutatásaink egyik irányát jelentik, hiszen általuk juthatunk olyan új adatokhoz, amelyek elősegíthetik a kincs második felének mielőbbi Magyarországra kerülését. De nem állhatunk meg ennél a problémakörnél, hanem ki kell terjesztenünk a kutatásokat azokra a területekre is, amelyek a kincset alkotó ezüsttárgyak értelmezéséhez visznek közelebb minket. Ilyen például a késő római ezüstművesség kutatása és ezen belül a Seuso–kincs helye. A tárgyak készítéséhez és díszítéséhez alkalmazott technikák mellett a díszítőmotívumok és a figurális jelenetek tanulmányozása is a kutatás feladata, sőt a kincsnek olyan, eddig kevéssé tárgyalt, aspektusait is vizsgálni kell, amely kijelöli és meghatározza helyét az egyetemes kultúra és művészettörténet világában. Ez a hely pedig igen előkelő, mert a Seuso-ezüstök saját műfajukban koruk művészetének csúcsteljesítményei közé tartoznak.

A kincs a Nemzeti Múzeumban egy külön teremben lesz látható. Mondana valamit arról, hogyan képzeljük ezt el, mi lesz még látható a teremben?

A Magyar Nemzeti Múzeum a Szépművészeti Múzeummal együttműködésben egy új állandó kiállítással készül a Seuso-kincs nagyközönségnek való bemutatására. A kiállítótérben a Seuso-kincs ezüstedényei valóban külön teremben kapnak helyet, de a kiállításhoz egy folyosó és egy másik terem is kapcsolódik, ahol látható lesz a kincs ezüstedényeivel azonos művészi értéket képviselő polgárdi ezüst állvány. A Seuso-kincshez vezető folyosón pedig lehetőségünk lesz bemutatni azt a kort és kulturális miliőt, amely egykor a Seuso-kincs természetes közegét jelentette.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Kormányzati programot indítanának a római kor kutatására – Interjú L. Simon Lászlóval

L. Simon László a Szent István Király Múzeum díszudvarán.

A mintegy 33 ezer látogatót vonzó Seuso-kincs Székesfehérváron című kiállítás utolsó hétvégéjén rövid interjút adott a múzeum blogjának L. Simon László, a miniszterelnökség parlamenti államtitkára, akinek nagy szerepe volt a kincs székesfehérvári bemutatásában.

Mi lesz a Seuso-kincs további sorsa, mikor lesz legközelebb látható és hol?

A Seuso-kincset visszaszállítjuk a Nemzeti Múzeumba Budapestre, és a Nemzeti Múzeum felkészült szakemberei, kutatói korszerű műszeres vizsgálatok alá fogják vetni, olyan bizonyítékokat próbálnak keresni, amelyek a nemzetközi vitákban Magyarország igazát fogják alátámasztani reményeink és hitünk szerint. Azaz, hogy ez a kincs minden bizonnyal Szabadbattyán környékéről, Fejér megyéből, Magyarországról származik. A tudományos kutatások sok időt fognak igénybe venni, és a későbbiek során fogja az állandó kiállításon megtalálni a helyét a Nemzeti Múzeum a kincsegyüttesnek. Én azt gondolom, hogy a Nemzeti Múzeum egyik ékessége lesz, sok látogatót és külföldi turistát is vonz majd.

Lehet tudni már, hogy pontosan mikor?

Nem.

Ötéves kutatási programot állítottak össze a régészek, akik a Seuso-munkabizottságban dolgoznak, lehet tudni, hogy milyen fontosabb kérdésekre keresik a választ?

Olyan tudományos vizsgálatok alá vetik a kincset, ahol újabb bizonyítékokat találnak annak a vélelemnek az alátámasztására, hogy ez a leletegyüttes Magyarországról származik. Azért mondom, hogy vélelem, mert a mai napig is igazolhatatlan körülmények között csempészték ki ezt a kincset Magyarországról, nem egy bűncselekmény kíséretében. Ez egy nagyon szövevényes, összetett történet, amelynek egy részét a nyilvánosság is ismeri, egy része mind a mai napig a katonai titkosszolgálati aktáknak a titkát képezi. Azért is fontos ez a tudományos kutatás, ami előtt vagyunk, hiszen vannak még a kincsnek dokumentáltan meglevő részei, amelyeket érdemes lenne Magyarországra visszahozni és megszerezni. És természetesen az is nyitott kérdés, hogy továbbmenjünk-e a régészeti föltárásban. A magyarországi kutatók nem olyan régen készültek el egy olyan háttéranyagnak az összeállításával, amely egy nagy kormányzati program indításának az alapja. Szeretnénk egy Limes-anyaggal az UNESCO-hoz pályázni egy új világörökségi programmal. Ez a magyarországi római lelőhelyeknek az értékét növelné.

Milyen hatással lehet ez az előterjesztés Fejér megye római kori emlékeire?

Ez a nagy Limes-program amellyel az UNESCO-hoz szeretnénk pályázni nem csak közvetlenül a Limes mentén meglevő római lelőhelyeket értékelné föl a nyilvánosság előtt, hanem nyilvánvalóan a Limestől egy kicsit távolabb levő, ugyanakkor nagyon nagy jelentőséggel bíró régészeti lelőhelyeket, így Gorsiumot és Szabadbattyánt is.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Az előkerült város

Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)

Hogyan tűnhet el egy város? Sok mindent elveszíthet az ember, kabátgombot, pénztárcát, töltőtollat, esernyőt, elveszítheti a “fehérvári réten a zsebbevaló kését”, utána a karikagyűrűjét, elveszítheti a fejét is, de hogyan veszhet el egy város?

A város nem pitykegomb – házai, üzletei, fürdői, palotái, templomai vannak, utak vezetnek hozzá, az utak híddal ívelik át a folyókat. Csupa nehezen eltüntethető holmi.

Gorsium mégis elveszett.

Még az is könnyebben érthető, hogy vad vidékeken, vagy az óceánok félreeső szigetein el-eltűnik egy-egy város. De Gorsium itt volt Magyarország leglakottabb tájékán, a csupa lanka, csupa szelídség Dunántúlon.

Mégis, ezerötszáz évig senki sem tudta, hogy hol van. De talán még azt sem tudták, hogy egyáltalán volt valamikor.

Titok mindenütt van. De különös módon a titok is csak annak titok, aki észreveszi. Aki nyitott szemmel, lassú léptekkel, kérdezősködve jár-kel a világban.

A gyanútlan léleknek minden dombocskát a szél hordott össze, minden mélyedést az eső vájt ki, minden követ a patak gurított a helyére.

A régészek – úgy gondolom – kíváncsi emberek. Szeretik a titkokat, de csak azért, hogy megfejtsék őket. Kételkednek és kérdezősködnek.

Belebotlanak egy kőbe, felveszik, megnézik, forgatják jobbra, forgatják balra, s kiderítik, hogy egy régi királynő palotájából való. Találnak valahol egy árkot, mit keres itt ez az árok, kérdezik, s addig töprengenek, addig gondolkoznak, míg kiderül, hogy az az árok erődítést védett valamikor. Látnak egy dombocskát, hogy kerül ide ez a domb, mondják, ásni kezdenek, feltúrják a földet, s egyszer csak koppan valami a mélyben, faragott kövek kerülnek elő, bronzból öntött szobrocskák, kopott aranyérmék, feliratos táblák, paloták, templomok, lakóházak romjai – egy hajdani emberi közösség életének, munkájának és halálának nyomai.

A dombocska alól előkerül egy elveszett város.

Nagy az öröm. A munka ilyenkor kezdődik el igazán. Aki olvasott arról, hogyan találták meg Tróját, Ur városát, a yukatáni őserdő rejtelmes maya városait, vagy Mohendzso Darót, az tudja, milyen gyönyörűség töltötte el a régészeket, amikor kibontakozott ásójuk alatt az elfelejtett világ. És azt is, hogy a neheze csak utána következett.

Nekünk könnyű a dolgunk. Nem kell ravaszkodnunk, hogy engedélyt szerezzünk az ásatásokhoz, nem kell kínlódnunk úttalan utakon, nem kell tűrnünk hőséget, szomjúságot, fáradalmakat. Leülünk egy jó lámpa mellé, kinyitjuk Schliemann, Wooley, Carter vagy Stephens könyvét, s végigizguljuk, mint egy nyomozást.

Vagy beülünk egy kocsiba s elindulunk, hogy megnézzük Gorsiumot.

Könnyebb eljutni hozzá, mint a sivatagban eltemetett városokhoz. Majdnem az ősi, római úton haladunk Aquincumból Herculia, vagyis Gorsium felé. Budáról Tácra.

Veres Péter az eget nézegeti. Milyen időnk lesz? A földeknek kellene az eső, nekünk nem.

Az út mentén a földek tavaszi képe. Zöldellő vetések, virágba boruló mandulák és őszibarackok. Visz bennünket a kocsi, s közben Péter bácsitól megtudjuk, hogy miért szép ott az a darab vetés, miért elhanyagolt az a szépnek látszó gyümölcsös. Nem hallottam még embert, aki olyan szeretettel beszélt volna a tájról, mint Veres Péter. Nem is a táj az, amiről ő beszél. Nem a színek, vonalak szépsége ragadja meg, nem kívülről, a szemlélő utas pillantásával nézi a vidéket. A környezet elveszíti impresszionista érdekességét, elevenné, értelmessé válik. Emberi lakóhellyé, igazi emberi tájjá. Ahogy hallgatjuk, úgy érzem, hogy külön ismer minden fát, minden domboldalt, s mintha lépten-nyomon lehajolna és szétmorzsolna egy-egy göröngyöt, megnézve, mit lehetne vele csinálni, mire alkalmas.

Dunántúli vagyok, azt hittem, tudok egyet-mást szűkebb pátriámról. Lassan elszégyenlem magamat. Péter bácsi olyan atyafiságos, jó kapcsolatban van a környékkel, mintha egész életét itt töltötte volna.

Utazunk az elveszett és Tácott nemrégiben előkerült város felé. Az antik útikönyvek megírták Gorsiumról, hány mérföldre van Pécstől, hol megy át az út a Sárvíz átkelőhelyén. Mommsen, a híres ókortörténész azt hitte, hogy Székesfehérvár volt Gorsium. De lehetett Seregélyes, Pátka, Sárpentele, Csősz, Szabadbattyán is, mert mindenütt találtak római köveket.

Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Az ásatások legszebb és legértékesebb leleteit a fehérvári múzeumban találjuk. Szép és értékes nem azonos fogalmak a régészek nyelvén sem. Egy törött cserép esetleg értékesebb, mint egy marék aranypénz. A múzeum vitrinjeiben egymás mellé kerültek fegyverek és ékszerek, emberi és állatcsontok, kövek és vörösre égetett terra sigilláták, érmek és bronz szobrocskák. Köztük a gyönyörű, és lassan Gorsium jelképévé váló, II. századbeli Venus.

Lelkének egyik felével a régész a múltban él. Olyan múltban, amelyet elszórt adatokból, félmondatokból, föld alól előkerülő tárgyakból neki magának kell rekonstruálnia. Nem elég, ha töviről-hegyire ismeri Pannónia történelmét. Tudnia kell, ki volt Aquincum duumvirje, hol tanyázott, milyen harcokat vívott a legio I adiutrix, vagy a Breucusok hetedik gyalogos csapata, tudnia kell, milyen módszerekkel építették a római utakat, hány cserép kellett egy villa befedéséhez, honnan szállították az üvegárut Pannóniába, milyen ruhát viseltek a thrákok, vagy az eraviscusok. Ismernie kell a mitológiát, a művészettörténetet, aztán hogy milyen nyomokat hagy a köveken a tűz, hogy egy év alatt milyen vastag por rakódik le az összeomlott házakra. És így tovább.

Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Kalauzunk, Fitz Jenő, a múzeum főigazgatója. Ő mutatja meg az ásatásokat is.

Néha azt hiszem róla, hogy az időt homokórával, az utakat római mérföldekkel méri, és biztos, hogy Septimius Severus császár pannóniai látogatásának minden részletét ismeri. Az utolsó évek ásatásait ő vezette. S a település, amely másfél évezredig a föld alatt hallgatott, most előkerül és beszélni kezd.

Elmondja egykori lakóinak életét, a város felvirágzását és pusztulását, népek vonulását és eltűnését, fazekasok és kovácsok szorgos munkáját, beszél az üzletsorokban lármázó kereskedőkről, a tüzelőfát cipelő szolgákról, markomannok és quadok dúlásáról, légiók csörömpölő fegyvereiről, égő házakról, sikoltozó asszonyokról, a pénzüket föld alá rejtő gazdagokról.

A néma romok élettel telnek meg. Itt egy előkelő rómainak a villája volt – mondják az alapkövek -, szobáit a padló alatt kívülről fűtötték, falát freskók díszítették, volt fürdője, oszlopos belső udvara, kocsiszínje, víztároló medencéje, ólomcsövekből vízvezetéke. Mindez volt! És aztán? Égésnyomok. Elszenesedett faajtó, beomló tető, lehullott vakolat, szobortöredékek…

Van itt Gorsiumban egy kút. Mit mondhat egy kút? Gödör, benne víz. A víz nem őrzi meg a föléje hajló asszonyok, lányok vagy férfiak visszatükröződő tekintetét. Más őriz.

Ebből a kútból több mint 20.000 tárgyi emlék került elő. Csonthajtűk felidézik a mozdulatot, mellyel tulajdonosuk – asszony vagy lány – utánuk kapott, amikor isten tudja hogyan és miért, a kútba hullottak. Mennyi minden esik meg egy kút mellett. Ebből merítettek vizet a főzéshez, mosáshoz, tűz oltásához, ebből ittak a hódítók, a rabszolgák, a harcok sebesültjei. Háborúk vagy békés időszakok – a kút vize mindig kellett.

Favödrök maradványai, cserepek, összetört korsók, kutyák, macskák csontjai, szobrok – ezer és ezer tárgy a kút mélyéről. És egy emberi csontváz is. Férfi volt. Koponyáján kardvágás nyoma, mellette eltört kard aranyozott markolata. Saruja is megmaradt. Jól el akarták rejteni tettük nyomait a gyilkosok, mert egy nagy követ dobtak utána. Mi történhetett? Annyi minden megesik egy kút mellett.

Oszlopok, szobrok, faragott és feliratos sírkövek, épületek falmaradványai, szarkofágok, temetők. Egy elveszett város előkerült a múltból.

A IV-V. században, pusztító háborúk sorozata után, amikor a provinciát a hunok foglalták el, még élhettek emberek a város romjai között. Éltek még később is. Apróbb leletek a VI-VII. századból erről vallanak. Talán csodálkozva, talán közömbösen nézegették a régi köveket. Vagy széthordták a templomok és villák falait, kunyhók vagy új paloták építéséhez. A megfaragott kő kész építőanyag. A székesfehérvári középkori bazilika ásatásainál sok római kőemlék került elő. Lehet, hogy innen fuvarozták oda.

És amikor a törökök kiűzése után a környék újra benépesült, már nem volt senki, aki tudott volna arról, hogy valamikor város állt ezen a helyen.

A domboldalban hatalmas borospince. Az ásatások már elérték, a temető kibontott sírjai ott vannak a közvetlen közelében. Az egyik félig feltárt sír fölött betonnal bélelt medence. Törkölyt tartottak benne.

Veres Péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Járkálunk a város utcáin, fúj a szél, szép az idő. Nézelődünk. Nem tudjuk, kiknek a porain járunk.

Az utak mellé facsemetéket ültettek. Tamariszkuszt, ciprust – fákat, amelyek Rómát idézik.

Péter bácsi megáll az egyiknél. Nem eredt meg. Nézegeti, aztán elmagyarázza, mikor kell fát ültetni, hogyan kell óvni a rágcsálóktól, hogy épségben, erőben felnövekedjék.

Nekem az jut eszembe, hogy őseink valamikor a rómaiak utódaitól tanulták a szőlőművelést és a gyümölcsfák gondozásának szép és emberséges tudományát.

Szöveg: Kuczka Péter, 1965

1965. június 1. (Tükör)

A Seuso-sztori

A Polgárdi és Szabadbattyán között félúton, a mai Kőszárhegy környékén talált, valamikor a 3. században épült és 374-ben a barbárok támadása miatt elpusztult római kori villa tulajdonosa valószínűleg az a Seuso nevű gazdag és előkelő római lehetett, akinek a térségben talált 4. századi kincslelet, a Seuso-kincs egyik tálján olvashatjuk a nevét. De ahogy egykori tulajdonosának már nem volt lehetősége kiásni a barbárok elől elrejtett kincset, úgy az ezüstöket a huszadik század hetvenes éveiben megtaláló Sümegh Józsefnek sem volt lehetősége az előkerülés hiteles körülményeit elmesélni: 1980 decemberében felakasztva találták egy kőszárhegyi pincében.

A Seuso-kincs ismert darabjainak képe az 1990-es New York-i árverési katalógusból

Seuso ezüstjei Székesfehérváron

Magyarország a közelmúltban egy olyan egyetemes jelentőségű római kori kincslelet birtokába jutott, amelyet minden bizonnyal a legnagyobb turisztikai vonzerővel rendelkező műtárgyaink között tarthatunk majd számon. Ennek oka elsősorban az, hogy alig található hozzá fogható leletegyüttes az egész világon, de kalandos sorsa miatt körüllengi a titokzatosság légköre is, ami óhatatlanul fokozza az érdeklődést iránta. Ez a nemcsak itthon, hanem külföldön is ismert és csodált kincslelet a három hónapos parlamenti kiállítását követően 2014 októberétől egy időszaki kiállítás keretében Székesfehérváron, feltételezett lelőhelyének közelében kerül ismét a nagyközönség elé.

A Vadász-tál középső medalionja (Fotó: Dabasi András és Kardos Judit, Ⓒ 2014, Magyar Nemzeti Múzeum)

A polgárdi állvány rajza, 1924

Szeptember elején egy kézzel készült tollrajz bukkant elő a Szent István Király Múzeum gyűjteményéből, amely az 1878-ban a Polgárdi melletti Kőszárhegyen talált ezüst állványt ábrázolja; rajta egy dátum: 1924. Sajnos eddig nem sikerült kiderítenünk, hogy mihez (kiállításhoz?, könyvhöz?) készült a rajz, annyi biztos, hogy abban az időben készült, amikor még háromlábú állványnak (tripos) gondolták a 2002-ben négylábúvá kiegészített csodálatos ezüsttárgyat, amelyről azt feltételezik, hogy egykor a Seuso-kincs része lehetett.

A polgárdi állvány rajza, 1924 (Szent István Király Múzeum)