Az avar kori fegyvertörténet kérdéseire az írott források kis száma miatt leginkább a régészettudomány adhat válaszokat. A korai avar, gepida és langobard temetkezések had-, fegyver- és társadalomtörténeti szempontú vizsgálatáról Dr. Csiky Gergellyel, az MTA Régészeti Intézetének munkatársával beszélgettünk.
Nehézlovas harcos ábrázolása az Isola Rizza-i 6. századi kincs ezüsttálján (Museo di Castelvecchio, Verona).
1936 és 1939 között tárta fel László Gyula és Marosi Arnold a Csákberény-Orondpusztai korai avar temetőt. 66 fegyveres sír került elő, amely a férfi sírok mintegy harmadát jelenti. Milyen következtetéseket lehet levonni ezekből az adatokról az egykor itt élő avarok társadalmára nézve?
A legtöbb általam vizsgált kora avar kori (568-650 körül) temetőben a fegyveres sírok aránya a férfisíroknak a harmadát teszi ki. Ennél nagyobb arány csak néhány temetőnél (Környe, Szeged-Fehértó B) figyelhető meg, ahol a férfisírok kétharmadánál találtak fegyvereket. Ez az adat arra utal, hogy jelentős rangkülönbségek lehettek az adott közösségek férfijai között, de a fegyvermelléklet nem csak egy szűkebb elitre volt jellemző. Összehasonlítva a korabeli germán népek temetőivel, ahol a férfiak többsége (60-70%) volt fegyveres, ez nem túl nagy arány. A fegyvermelléklet ugyanakkor szoros összefüggést mutat a veretes övek viseletével és a lóáldozattal (a csákberényi temetőben a fegyveres férfisírok mellett külön gödörben eltemetett lovak voltak), valamint a mellékletek számával és sokféleségével, valamint a sírgödör méretével (a gödör kiásásába befektetett munka arányával), amik arra utalnak, hogy a fegyveres férfisírok az átlagosnál “gazdagabbak” voltak. Fontos ugyanakkor azt is megjegyezni, hogy a 66 fegyveres férfisírból 18 esetben csak egy-egy nyílcsúcsot találtak a temetkezésben, ami az adott sírokban eltemetett egyének kiemelt rangját önmagában még nem igazolja: egy-egy nyíl gyerek- és esetenként női sírokba is kerülhetett. A fegyveres férfisírok tehát az adott közösség elitjét alkották, azt azonban további vizsgálatok (patológia, fegyverek okozta sérülések, lovagló-szindróma vizsgálata) hiányában egyelőre nem állíthatjuk egyértelműen, hogy a fegyverekkel eltemetett férfiak harcosok voltak, illetve hogy részt vettek harcokban.
Egy avar kori fegyveres sír rajza (Topolya-Bánkert 48. sír).
Mennyiben mutatja a korai avar sírokban megfigyelhető fegyvermelléklet-adás az etnikumot?
Az etnikum azonosítása a régészetben mindig problémás feladat, más források hiányában nehezen eldönthető, hogy az adott népesség anyagi kultúrájában mi jelölte az etnikumot: a viselet, a fegyverzet, más régészetileg nem azonosítható tárgy (az évszázadok során elbomló anyagból készült tárgyakra, viseleti elemekre gondolok), illetve hogy jelölte-e egyáltalán valami. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Maurikiosz bizánci császár művének tulajdonított katonai kézikönyv (Sztratégikon) a fegyverzet és harcmodor alapján 4 kategóriát különített el: 1. perzsák (szászánidák), 2. “szkíták” (avarok és türkök), 3. “szőke népek” (frankok és langobardok), 4. szlávok és antok. E kategóriák azonban az etnikumoknál nagyobb egységek, ráadásul az említett írott forrás az antik földrajzi irodalom mintáját követi, s az így ránk maradt toposzok nem feltétlenül az egykori valóságot tükrözik. Ha hiszünk Maurikiosznak, akkor legalábbis e nagyobb összefoglaló egységek közötti különbségek jól megfigyelhetők: a germán népekre (Maurikiosznál “szőke népek”) elsősorban a közelharci fegyverzet és a párharc kiemelt szerepe, míg a “szkítákra” (avarok és türkök) a lovasíjászat elsőbbsége jellemző, ami a régészeti leletanyagban a lovas sírok és az íjászfelszerelés elemeivel (nyílcsúcsok, íj csontmerevítései és tegez maradványai) azonosítható.
A sirmiumi avar támadások emléke: bizánci feliratos tégla 582-ből. A felirat szövegének fordítása: “Krisztus Urunk! Segítsd a várost, hogy elüldözze az avarokat, és védd meg a rómaiak földjét és azt aki ezeket a sorokat írta!”
Milyen fegyverzet jellemző a 6. században a Kárpát-medencébe érkező avar harcosokra?
A 6. századra biztosan keltezhető avar sírok száma rendkívül csekély, ezért az avarokkal a Kárpát-medencébe érkező új fegyverzetet elsősorban a korábban itt élő germán népek (gepidák és langobardok) hagyatéka és az avar kori régészeti emlékanyag közötti különbségekben figyelhető meg. Elsőként a kengyelt kell kiemelnem, ami a térségben először az avarokkal együtt jelent meg, s ami Kínában és a Távol-Keleten (Korea és Japán) már a 4. századtól kezdve nagy szerepet játszott (valószínűleg ez a helyzet Belső-Ázsia keleti részén is, de sajnos ezen a területen nem ismerünk a 4-5. századra biztosan datált leleteket). A kengyel a lovaglás során nagyobb kényelmet és stabilitást biztosít, s ezért alapvetően átalakította a lovas hadviselést: a korábban is létező lovas íjászat és páncéltörő (keskeny pengéjű) lándzsákkal vívott nehézlovas harcmodor még elterjedtebbé vált. Az avarokkal kapcsolatban Maurikiosz is az íjászatot és a lovas lándzsahasználatot emelte ki. A fennmaradt agancs-merevítések alapján új íjtípus jelent meg, és a nyílcsúcsok esetében a korábban is használt háromélű tüskés felerősítésű nyílhegyek méretének (és különösen szélességének) növekedése figyelhető meg. A közelharci fegyverek között a keskeny pengéjű, ún. nádlevél alakú döfőlándzsák rendkívül népszerűvé váltak, a kora avar kori lándzsacsúcsok többsége (mintegy 60 %) e csoportba sorolható. A vágófegyverek esetében a változások azonban csak később történtek: a 7. század folyamán az egyélű kardok kiszorították a kétélűeket, míg a 7. század második felében az ívelt pengéjű szablyák is megjelentek. A védőfegyverzetben a 6. század első felében jellemző pajzsok száma drasztikusan csökkent, és helyüket a 6. század második felétől keskeny, téglalap alakú lamellákból álló páncél vette át.
Az Esztergom-nagyhegyi nádlevél alakú lándzsacsúcs,
Miben tért el egymástól az avar és a germán (gepida, langobard) hadviselés?
E kérdésnél ismét Maurikiosz katonai kézikönyvére kell utalnom, ahol a “szőke népek”-et elsősorban közelharccal és párharccal jellemezték. Maurikiosz a germánok (elsősorban frankok és langobardok) egyéni hősiességét emelte ki, amit a kard, pajzs és lándzsa együttes használatával jellemezhetünk. A gepidák esetében kissé más a helyzet, náluk régészeti adatok alapján az íjászat jelentősebb szerepet játszott, ami a hunok hatásának tulajdonítható, de még ez sem hasonlítható az avar sírokban megfigyelt fegyverkombinációkhoz: egy avar temetőben a fegyveres sírok döntő többségében találunk íjászatra utaló tárgyakat, még a közelharci fegyvereket is tartalmazó sírokban is. A “szőke népekkel” szemben a “szkítákat” (amely kategóriába az avarok is tartoztak) elsősorban a lovas harcmodorral és az íjászattal jellemezte a 6. század végi szerző, s megállapításai valóban megfigyelhetők a 6. század végi – 7. század eleji avar temetőkben eltemetett nagyszámú ló és a fegyvermellékletben domináló íjászfelszerelés maradványaihoz köthető tárgyak (nyílcsúcsok, íjmerevítések és tegezmaradványok) révén. Azt azért szeretném kihangsúlyozni, hogy a különbségek nem egyes fegyvertípusok alkalmazásában, hanem az egyes fegyverfajták kombinációiban foghatók meg. Ráadásul a 6. század végétől és 7. század elejétől kezdve a németországi meroving kori alemann és bajor temetőkben is a távolharc nagyobb szerepe figyelhető meg, ami egyébként valószínűleg éppen az avarok hatásának tulajdonítható.
Csiky Gergely a sinopi múzeum alagsorában egy bizánci amforával.
Pallag Zoltán
Szent István Király Múzeum
SZIKM blog 