Emberalakos pásztorbot az Országzászló téri néprajzi állandó kiállításból. (Fotó: Gelencsér Ferenc)
A pásztorkodás nélkülözhetetlen kelléke a bot. Ez a pásztorember legfontosabb munkaeszköze, segítségével őrzi és tereli a jószágot. A botot a pásztor rendszerint maga választotta, faragta. Hosszúságát a saját testmagasságához méretezte, vastagságát is maga szabta meg. A pásztorbotok jó keményfából, szil, barkóca, som vagy galagonyafából készültek. Faragás, használat előtt gyakran különböző érlelő eljárásnak vetették alá, például trágyacsomóba tették, füstölték, zsírral, olajjal, mésszel kezelték.
A díszesen faragott kampókat inkább csak ünnepek alkalmával, vasárnap, vásárba, táncba vitte magával a pásztor, hétköznapokon, munkához egyszerű, díszítetlen, de erősebb botokat használtak. Ezek a botok nemcsak a terelés eszközei voltak, hanem olykor önvédelmi fegyverként is szolgáltak. A finom megmunkálású, törékeny darabok pedig erre alkalmatlanok voltak.
A pásztorbotok egyik csoportjánál a kézbe illő botfej faragása a fa (gyökér) természetes vonalához igazodik, a másik csoportnál pedig a botfejet külön, rendszerint másféle fából faragták ki és utólag erősítették a bot szárához.
A pásztorbotok faragásain elsősorban a pásztort körülvevő világ, a természet, erdők, mezők élőlényei fedezhetők fel. Gyakori a kosfejben végződő bot, de szívesen örökítettek meg kutyát, különféle vadakat, szarvast, madarakat, növényeket is. Múzeumunk néprajzi gyűjteményében emberalakban végződő botok is találhatók.
A bot nemcsak a terelés és őrzés eszköze volt a pásztor kezében. Segítségével messziről tudta irányítani a pásztorkutyát is, az állat a jelzésekből tudta, hogy merre fordítsa a nyájat. A bot a pásztorember pihenőeszköze is volt, rátámaszkodva szemmel tudta tartani a jószágot.
5. Mágikus jószágőrzés pásztorbotra tűzött kalappal a Hortobágyon. (A kép forrása: Gunda Béla: A rostaforgató asszony. Budapest, 1989. 57.l.)
A pásztorbot nem csupán használati eszköz volt, hanem mágikus tárgy is. Állattartó vidékeken beszéltek olyan tudományos vagy ördöngös pásztorokról, akik napközben nyugodtan elmentek a kocsmába vagy a csárdába, mert a jószágra ezalatt a földbe szúrt botjuk vigyázott, varázserejénél fogva nem engedte elbitangolni az állatokat. A mágikus jószágőrzésről szóló történetek is jól példázzák a bot és a pásztorkodás szoros összetartozását.
dr. Varró Ágnes
néprajzkutató
SZIKM blog 