„És miben halt meg?”

Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit antropológusként az érdeklődőktől kapok egy-egy csontvázzal kapcsolatban. Pedig a halál okát nagyon ritkán lehet kideríteni.

A legtöbb megbetegedés nem hagy a csontokon nyomot, azok a kóros folyamatok és sérülések pedig, amelyek a lágyrészeket érintették, már nem vizsgálhatók.

Tuberkulózisra utaló nyomok egy ágyékcsigolyán: megfigyelhető a csigolya csontállományának pusztulása (bemélyedések formájában). (Nagyvenyim-Munkácsy utca – Fűzfa utca, avar kor, 13. sír) A tuberkulózis szinte bármelyik szervet képes megtámadni, és a tbc-s megbetegedéseknek csak kb. 5%-ánál jelentkeznek csonttani tünetek.

 

Ha találunk is valami kórosat, nem ismerjük a betegség időtartamát, lefolyását; összetett kórképeknél pedig nehéz eldönteni, melyik tekinthető alapbetegségnek, és melyik lépett fel szövődményként. (Persze ismert személyek esetében írásos dokumentumok segíthetik a betegség pontosabb meghatározását, de egy avar kori temető halottjánál erre nincs mód!)

A kóros elváltozások felismerése egyébként is nagy gyakorlatot és biztos anatómiai ismereteket igényel. Meg kell különböztetni a normálisnak tekinthető egyéni változatokat, valamint a halál, illetve eltemetés után (például a talajjal való kölcsönhatás során) bekövetkező elváltozásokat a kóros folyamatoktól.

Hogy milyen bizonytalanságokkal kell szembesülnünk, szemléltesse egyszerű példa, a csonttörés. Azt könnyen meg lehet állapítani, ha egy törést túlélt az illető, mert a gyógyulás jelei könnyen felismerhetők. A sérülés helyén már néhány hét múlva új csontszövet képződik. Ezzel szemben azok a törések, ahol gyógyulásnak nincs nyoma, a halál után is keletkezhettek: például a halott megcsonkításával, vagy az ásatás során.

Gyógyult koponyatörés. A törésvonal mentén a lekerekített csontszél egyértelműen mutatja, hogy az illető túlélte a sérülést. (Seregélyes-Réti földek I., avar kor, 36. sír)

Koponyatörés, gyógyulási jelek nélkül. A meglehetősen szabályos, kör alakú nyílás szélétől a törésvonalak sugárirányban futnak szét. Ez arra utal, hogy a sérülés vagy a halál előtt, vagy nem sokkal a halál után (perimortem = a halál időpontja körül) keletkezett, amikor a lágyszövetek még nem bomlottak le, és a csont rendelkezett még bizonyos fokú elaszticitással. Erre utal az is, hogy a koponya belső felén apró csonttöredékek, lemezek váltak le a sérülés szélénél. (Úrhida-Arany János utca, avar kor, 117. sír.)

Ritkán tudjuk tehát megválaszolni, hogy az egykor élt személy miben halt meg; de a felismert kóros elváltozásokból következtetni tudunk a régen élt népességek egészségi állapotára, életmódjára és gyógyítási szokásaira, a betegségek időbeli és térbeli megjelenésére, a betegségek változásaira, a kórokozók evolúciójára.

A daganatos betegségek már régebbi korokban is léteztek. Itt egy idősebb nő szemürege körül a csontpusztulási folyamatok daganatos megbetegedésre utalnak. (Csákvár-Széchenyi úti kertek, késő római kor, 1321. sír.)

Rácz Piroska
antropológus írása

László Gyula és a csákberény-orondpusztai avar temető

Rendkívüli légifotó a csákberényi avar temetőről

 

Otto Braaschnak a Kelet-Dunántúl fölött 1994-ben készített légifotóján sírmezőre utaló elszíneződések látszódtak. A Szent István Király Múzeum népvándorláskoros régésze, dr. Fülöp Gyula ismerte fel rajta Csákberény-Orondpusztát, illetve ’30-as években részben feltárt avar kori temetőt. Ritkán készül olyan szerencsés légifotó, amelyen a föld alatt rejtőzködő temetőnek az egyes síraknái is kirajzolódnak. Óriási lehetőség ez a kutatás számára, hiszen Orondpusztán a régészek már előre tudhatják, hol kell ásniuk, hogy biztosan temetkezésekre bukkanjanak.

 

Csákberény – légifelvétel

 

László Gyula és a csákberényi feltárás

László Gyula (1910-1998) két szezon időtartamáig, 1938-ban és 1939-ben vett részt a csákberényi ásatáson. A feltárások utolsó szakaszát a korabeli történelmi események pecsételték meg. A naplóban utolsóként feljegyzett dátum 1939. szeptember 2-ára, a második világháború kitörésének másnapjára esett; a leltárkönyv szerint azonban 1939. szeptember 21-ig tartott a feltárás. Majd csak fél évszázaddal később, az egyetemi katedráról való távozása, a 70 évesen történt nyugdíjba vonulása után, az 1980-as évek legelején kerített sort rá, hogy visszakanyarodjék a csákberényi temető tudományos feldolgozásához. Szembesülnie kellett azzal a nyomasztó kérdéssel, hogy idős, hajlott korára vajon mit tudott megőrizni emlékeiben a lelőhely feltárásáról a rendelkezésre álló (sokszor igencsak hiányos) dokumentumok alapján?

Bármennyire igyekezett is a lelkiismeretén enyhíteni, hosszú és művészi alkotásokban, valamint tudományos publikációkban gazdag élete (1910–1988) során nem adatott meg számára, hogy a csákberényi temető publikációjának végére még általa kerüljön pont.

A csákberényi monográfia számára 1994. március 14-ével (a születésnapjára) keltezett előszavában László Gyula így fogalmazott: „Az ásatás feldolgozására majd 60 év múltán csak most kerül sor, félig elkészült munkám befejezésére Fülöp Gyulát és Szentpéteri Józsefet, egykori tanítványaimat kértem meg… Magam időm lejártával nem vállalkozhattam, hogy a megkezdett közlési munkát végigvigyem.” Az iskolateremtő professzor írásban rögzített akaratának megfelelően ezt a feladatot a két megnevezett tanítványán túl végül is egy kortársaiból és tisztelőiből, szellemi utódaiból álló szerzői és szerkesztői munkaközösség vitte véghez.

This slideshow requires JavaScript.

Csákberényi terepfotók és leletek

Szücsi Frigyes
régész

Forrás:
Szentpéteri Józsefnek “A csákberény-orondpusztai avar kori temető kutatástörténete” címmel a “Gyula László: Das awarenzeitlcihe Gräberfeld in Csákberény-Orondpuszta” kötethez írott kézirata.

 

A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred első frontkarácsonya Galíciában

Korabeli fotónkon (a székesfehérvári Szent István Király Múzeum újkortörténeti gyűjteményéből) a magyar királyi székesfehérvári  17. honvéd gyalogezred I. zászlóalja tisztjeinek karácsonyestéje látható az olasz fronton, 1915-ben. A képen Pethő hadnagy, Rosta hadnagy, Rehus főhadnagy, Brinzei alezredes, és Sebestyén hadnagy látható.

 

A magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredet az első frontkarácsony Galíciában érte, márkosfalvi Sipos Gyula tábornok, ezredparancsnok hadi krónikája szerint: “December 22-én már a kora reggeli órákban megkezdődött a harc, de a hadosztály folytatta visszavonulását, melynél az ezred Iwonicon át Jasionkára jutott, majd december 23-án a Lubatowka és Jasionka közötti erdőben védő állást  épít, és a karácsony estét abban tölti. Élő fenyő képezte a feldíszített karácsonyfát.”

Damó Elemér utász százados naplójában írt az általa  megszervezett szabadtéri karácsonyfa ünnepélyről: “Rögtön fölkerestem az élelmező tisztet. A legénységnek jó bő adag pörköltet rendeltem és utána mákos kalácsot. Az élelmező tiszt ellenvetést tett, hogy a kelt tészta elkészítése a tábori konyhán nehézségekbe ütközik. Rajtam azonban nem fogott ki. Elküldtem a bíróért. Tolmács útján. Fölkértem, hogy holnap reggelre rendeljen ki 20 asszonyt, aki majd elkészíti számunkra a kalácsokat. A bíró jóindulatú lengyel ember volt, és megígérte, hogy kirendeli az asszonyokat… Az erdő szélén óriási fenyőktől övezve egy 5 méter magas fát választottam ki… A karácsonyfát az utászok díszítették föl. A faluban talált létrák ehhez rövidek voltak. De hát azért utász az utász, hogy találjon megoldást.  Több létrából biztonságos szerkezetet készítettünk, hogy elérhessük a fa tetejét… 3/4 6-kor a csapatok beérkeztek,  és nagy félkörben körülvették a fát. A tisztek a kalácsos asztalnál álltak föl… Ott állt az 5 méter magas karácsonyfa tele égő lámpákkal és papírláncokkal. A háttérben sötétlő fenyőóriások álltak, amelyektől fehér hószőnyeg választott el. Millió mécsesével a csillagos ég borult ránk. A tiszta hegyi levegőt fenyőillat járta át.”

Szép karácsony szép zöld fája – avagy dr. Lukács László, a boldog ember

Karácsonyi jászol, karácsonyfa és az adventi koszorú: a Kárpát-medencében szinte elképzelhetetlen a karácsony nélkülük. Dr. Lukács László néprajzkutató új könyvében, a Szép karácsony szép zöld fája című ízléses és felettébb érdekes kötetben a karácsonyfa történetét és elterjedését mutatták be szerdán délután a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében. Az eseményen a kötet kiadását támogató székesfehérvári önkormányzat nevében Róth Péter alpolgármester köszöntötte a megjelenteket, majd dr. Nagy Veronika néprajzkutató, a Hetedhét Játékmúzeum munkatársa mutatta be a termet zsúfolásig megtöltő érdeklődőknek a könyvet.  Ezt követően a szerző beszélt a téma iránti érdeklődéséről – erről írta a Magyar Tudományos Akadémiai doktori disszertációját is -, és arról a 25 évről, míg a könyv elkészült, s kiadásra került. A szerző által felsorakoztatott történeti adatok arról tanúskodnak, hogy a 16. században a Felső-Rajna protestáns és katolikus területein , elsősorban a városi lakosság körében már jelen volt az otthonokban felállított karácsonyfa, s a jómódúak már fel is díszítették.

 

• Honnan ez a szinte olthatatlan szerelem a karácsony, a karácsonyfa iránt?

 

• Talán nincs olyan ember a Földön, aki számára, főleg a keresztények számára a karácsony kihagyhatatlan lenne. Valamilyen formában mindenki megtartja a karácsonyt – kezdte válaszát dr. Lukács László, majd így folytatta: – Ragaszkodnak hozzá, s ha valami miatt mégsem sikerül úgy megtartani, ahogy szokták, betegség, háború miatt, akkor bizony nagyon szomorú a december 24., 25. és 26. az olyan embernek, aki ragaszkodik a hagyomány megtartásához. Nekem is nagyon kedves karácsonyaim voltak gyerek koromban. A karácsonyfa pedig mindenki számára nagyon kedves, mert gyerekként mindenki kapott karácsonyfát, szülőként pedig mindenki állított a gyerekeknek karácsonyfát. Tehát senki sem húzhatja ki magát a karácsonyfa témaköréből. A néprajzkutatók pedig különösen nem, mert az az izgalmas, ahogy az utóbbi kétszáz évben itt Európában elterjedt a karácsonyfa, hogyan hódított meg egyre több társadalmi csoportot, réteget, az előkelő fejedelmi udvaroktól kezdve a polgárokig, az arisztokrata családokig, , de említhetem a kórházakat, az óvodákat, a kaszárnyákat.  A lényeg az, hogy a karácsonyfa diadal útja egy nagyon jó példa arra: a kultúra nem változatlan, hanem változik, és ezt a változást nyomon követni nagyon izgalmas dolog volt az elmúlt huszonöt évben. A másik pedig az, hogy sokat tartózkodtam a német nyelvterületen, az 1978-as karácsonyt például Bécsben, az 1990-eset pedig Münchenben töltöttem, és tapasztaltam a németeknek a vonzódását, különös viszonyát a karácsonyi ünnepkörhöz, a karácsonyfához. A bécsi egyetemi tanáraim között voltak karácsonyfa kutatók, például Richard Wolfram professzor, aki az osztrák néprajzi atlaszban a karácsonyfáról szóló térképlapokat szerkesztette, és írta. Ő tanított engem az egyetemen, s hatással volt rám.Vagy a debreceni egyetemen Újvári Zoltán professzor, aki a témában nagyon jó előadásokat tartott a karácsonyi népszokásokról, s a  tanulmányaim során ezek nagy hatással voltak rám. De volt szerencsém több konferencián és szemináriumon, három hónapos szemeszteren részt venni Freiburgban, a karácsonyfa bölcsőjében, a Fekete-erdőben, Baden tartományban. Ott is, a különböző terepeken, a múzeumokban, adattárakban is tudtam anyagot gyűjteni. Ez vezetett az egyre erősebb vonzódáshoz. És amikor a disszertációmat megírtam, akkor már világosan láttam, hogy ebből lehet majd egy könyvet írni, ami nyolc évi kutató munkával meg is valósult.

 

(“Lukács László megszállottja az adatgyűjtésnek, sőt, azt is mondhatnám, hogy az egyik utolsó megszállottja, mert ő még a néprajzkutatók azon generációjához tartozik, amelynek valóban terepre és könyvtárba, levéltárba, adattárba kellett mennie ahhoz, hogy a népi kultúra jelenségeit egyáltalán vizsgálhassa. A mai napig kulcsfontosságú számára az anyaggyűjtés, de nagyon lényeges, hogy ez nem világhálóval történő esetleges adathalászatot jelent, hanem hiteles források felkutatását és valóságban élő, valóságos történéseket megélt emberek megszólaltatását. Úgy gondolom, hogy fontos attitűd ez ma, és jó példa a fiatal tudósok számára.” – részlet dr. Nagy Veronika könyvismertetőjéből.)

 

• Előadásában többször is elhangzott a három kulcsfontosságú kifejezés: jászol, karácsonyfa, és az adventi koszorú.

 

• A karácsonyi időszak, az advent, és a karácsonyi körnek a három jellegzetes, nagyobb tárgya Európában  ajászol, a karácsonyfa és az adventi koszorú. Ezek egymást követik, hogy úgy mondjam, a történelemben. A jászol a legősibb , erről már az Evangélium is megemlékezik, ahogy az Angyal mondta: Betlehemben találtok egy istállót, benne a jászolt egy gyermekkel, Jézussal. A jászol tisztelete már kétezer éves keresztény világban. A karácsonyfa Közép-kelet Európában körülbelül kétszáz éves, majd elkezdett terjedni az adventi koszorú, ami a 19. század második felében keletkezett, és inkább a 20. században terjedt el nagy erővel. De lényegében mindegyik a második isteni személyre, Jézus Krisztusra emlékeztet, az egyik legnagyobb keresztény ünnepen, karácsonykor. Mindezeket is elemeztem a könyvben.

 

• Az ismertetőben Jézus neve többször elhangzott,  miként az is, még az ateisták is többször arra hivatkoznak, hogy a karácsonyfát, az ajándékokat a Jézuska hozza.

 

• Igen, mert eredetileg Európában, a reformáció előtt  az ajándékozás december 6-án, Szent Miklós napján volt. De miután Európának az északi és a középső része protestáns lett, Luther kiűzte a szenteket a naptárból. Így aztán nem mondhatták a protestáns kisgyereknek, hogy a Szent Miklós hozza neked az ajándékot, a csokoládét, a cukrot. Jézus Krisztus került a helyére, mert őt nem űzték ki a protestáns teológiából. Így az ajándékozás időpontja egyre inkább áttevődött karácsonyra, így lett Szent Miklós helyett Jézuska a nagy szereplő, s mondhatjuk, hogy mindenki elfogadja, még talán az ateisták is, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, itt, Közép-Európában.

 

(“A könyv felépítése világos, nyelvezete pedig a nem szakértő olvasó számára is közérthető. Tartalmilag öt nagy fejezetre tagolódik. Az elsőben a szerző a karácsony és a karácsonyfa bevezető jellegű magyarázatát adja, majd részletesen kitér a karácsonyi ünnepkör két másik domináns tárgyára. Az egyik a karácsonyi jászol, mely időben megelőzte a karácsonyfát, a másik pedig az adventi koszorú, mely később alakult ki, de az ünnephez ma már szorosan hozzátartozik. A jászoltisztelet a templomi betlehem állításból  ered, Itáliából indult, majd Franciaországban, Ausztriában, Spanyolországban és Portugáliában is elterjedt. Eleinte csak a templomokban állították, de a 17-18. század fordulóján már a családi otthonok szentsarkaiban is megjelent. Magyarországon betlehemnek hívják a karácsonyi jászlat, s a jászoltiszteletet Schwarz Elemér jóvoltából, 1936-tól tudatosan igyekszik ápolni a Magyar Betlehemes Mozgalom azzal a céllal, hogy a 20. századra hazánkban is egyre nagyobb teret nyerő karácsonyfa ne szorítsa háttérbe a betlehemet, mely valóban Jézus születésére emlékeztet… Az adventi koszorú a 19. század második felében Észak-Németországban alakult ki, alapvetően a protestáns vidékeken, majd a katolikus területeket is meghódította. A magyar nyelvterületen  az 1930-as évektől kezdve lassan terjedt el, de az 1990-es évektől kezdve ez felgyorsult. Ebben nem csak az egyház, hanem a kereskedelem és a tömegkommunikáció is fontos szerepet játszott, a 20. század utolsó harmadára az adventi koszorú komoly vetélytársa lett a karácsonyfának” – részlet dr. Nagy Veronika könyvismertetőjéből.)

 

• Kutatásai során során számtalan európai országban megfordult, gyűjtötte a témakör anyagát. Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb?

 

• Például azzal, hogy Európában a karácsonyfa egyre inkább kiszorítja a  két régi szimbólumot, a karácsonyi tuskót és a karácsonyi szalmát, és a helyükre lép. Régebben még a házak mestergerendáira akasztották, s úgy díszítették föl, majd talpba állították a magasabb, gyertyákkal díszített fát. Vagy asztalra, vagy ha túl nagy, a földön állítják fel. Megjelentek rajta az ehető, a karácsonyi vacsorán is fogyasztható, böjtös jellegű ételek. Alma, a különböző mézeskalácsok, ostya, csokoládé, dió, amik a karácsonyi vacsora részét is képezték, hiszen akkor még böjt volt. Ezek aztán felkerültek a fára, aztán a gyertya is, a fény szimbóluma, hiszen Jézus fényt hozott a világra. Azon kívül pedig  magyar jellegzetesség a szaloncukor ami csak a mai trianoni Nagy-Magyarországon, Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken, Burgerlandban szokásos, míg másutt, például Bécsben már nem. Ott inkább alma, üvegdíszek, csoki figurák a jellemzőek. A szaloncukor, de maga a szó is ismeretlen számukra. A szaloncukorral díszített karácsonyfa magyar jellegzetesség. Az erdélyi magyarok a korábbi évtizedekben drága pénzért csempészték be otthonaikba a szaloncukrot, hogy feldíszítsék a karácsonyfájukat. De van, ahol országuk nemzeti színű szalagját, kicsi zászlajukat  is elhelyezik a fán, mint például a dánok, a svédek, a finnek. Alapvetően Európában az egységülés irányába halad a karácsonyfa.  A mindenki karácsonyfája is megjelent, a főtereken, áruházak előtt, vasútállomásokon, repülőtereken. Bár egyre inkább reklám-, és üzleti célokat szolgál, hiszen már november végén megjelenik.

 

• Dr. Lukács László zárszavában a többi között megemlítette:  az “ártalmas balliberális eszmék ellenére” egyre inkább elterjed a karácsonyi ünnep megtartása, a karácsonyfa állítása…

 

• Azt kell mondanom, hogy szörnyű világban élünk, mindennapjainkat szörnyű dolgok kísérik. Etnikai tisztogatások, menekülések, terroristák rémtettei. Ám van ez a három egyszerű kis tárgy, amiről szó volt. És ezek az egész világon terjednek, s ennek a karácsonyfának a fényében békét kell óhajtanunk. Mert az nem elég, hogy mi, keresztények egy Isten hitűek vagyunk, mint a muszlimok, vagy a zsidók, de mégis egymással  háborúznak. Amikor oda állunk a fa mellé, mindenkinek azt kellene kérni, hogy ne legyenek ezek a háborúk, ezek a szörnyűségek, melyek jobbról, balról érnek minket.

 

A könyvben fehérvári karácsonyok története is megelevenedik, a szerző leírja például, hogy Felsőváros parasztpolgárságánál az 1930-as években a karácsonyfa még a szoba gerendáján lógott és ezüstpapírba csomagolt dió, házi készítésű szaloncukor díszítette. Megemlíti azt is, hogy Székesfehérváron a Felsővárosban és Palotavárosban előbb terjedt el a karácsonyfa állítás szokása, mint a város környéki falvakban. A fehérvári otthonokban már a XIX. század végén volt karácsonyfa, bár a legszegényebbeknek csak „üres karácsonyfa”, cserépbe állított fenyőág jutott. „Székesfehérváron a XX. század első éveitől már nagy keletje volt a fenyőfáknak, amelyeket a piarcon, előbb a Városháza téren, majd a két világháború között a Ponty vendéglő előtt a Mária- képnél (ma Piac tér) árusították.” – írja könyvében a szerző.

„Azt mondják, az a boldog ember, aki a hobbijával foglalkozhat nem csak a szabadidejében, hanem megélhetéseként is, így a körünkben egy boldog ember biztosan van.” – mondta dr. Lukács Lászlóról még a megnyitójában Róth Péter, Székesfehérvár alpolgármestere. „Az pedig, hogy a hobbiján belül a karácsony az érdeklődési köre valakinek, a boldogságon még emelhet is, hiszen ehhez az ünnephez minden ember pozitív érzéseket kapcsol.” – tette hozzá Róth Péter.  És milyen igaza van!

 

Matók János

Fotó: Simon Erika

 

 

 

 

Kották szibériai hadifogságból

Károly János a Somogy megyei Csurgón volt kántortanító, az I. világháború elején orosz hadifogságba került, négy évig volt Szibériában, ahol számos zeneművet, verset, novellát alkotott, amelyek szerencsés módon haza is kerültek Magyarországra. Ezekből a darabokból nyílik most kiállítás a Szent István Király Múzeumban. A kiállítás rendezőjét, Dr. Demeter Zsófiát kérdeztük erről a nem mindennapi történetről.

Károly János

Ki volt Károly János?

Károly János kántortanító volt Csurgón. Már tanítóként került az első mozgósításkor a háborúba, az 1. budapesti honvéd gyalogezred kötelékében az orosz frontra. 1914 folyamán nagyon nagy utat tettek meg az egységeik, a 20. honvéd hadosztály keretében együtt harcolt a budapesti, a székesfehérvári a debreceni és a nagyváradi honvéd hadosztály. A Duklai-hágó melletti harcok során hadifogságba esett.

Végig hadifogságban volt a háborúban?

Igen, majdnem a háború végéig, 4 évig szenvedett hadifogságot. Ebben a korai korszakban európai elosztótáborokon keresztül mindenkit Szibériába vittek. Károly János is Moszkván keresztül jutott Szibériába.

Hol volt hadifogságban?

Blagovescsenszk és Nikolszk Usszurijsz táborokról ír a legtöbbet, ahonnan a legtöbb versét és kottáját keltezi. Erről tudjuk egyáltalán, hogy hol járt. Kántortanítóként, zeneértőként ott is ezt a tudását hasznosította, hiszen irodán dolgozott és zeneműveket is írt olyan eseményekre, amelyek ott a hadifogolytáborban előfordultak. Ott is volt karácsony és húsvét és sajnos nagyon sok temetés. Ezekre az alkalmakra zeneműveket írt, amit ott elő is adtak és hála Istennek ezeket a zeneműveit datálta, leírta, hogy mikor és mely táborokban születtek. A táborok sorozatát térképre vittem és azt láttam, hogy Irkutszk és a Csendes-óceán között mozgott. Ez önmagában is fantasztikus távolság.

A kottákat hazaküldte?

A kiállításon bemutatott kották egy részét valószínűleg hazaküldte a menyasszonyának. Hiszen meg van címezve, ajánlás van benne, Nagy Jolánkának ajánlja ezt a dalsorozatot. A másik részét pedig valószínűleg hazahozta.

Dr. Demeter Zsófia, történész

Meddig élt?

1960-ban halt meg.

Hogyan kerültek a múzeumhoz a kották?

A család a tavalyi felhívásunkra hozta be a kottákat, és szolgált azzal az örömhírrel, hogy annak a négyéves hadifogságnak ilyen emlékei is vannak, amiket a szerzőjük a testére csavarva hozott haza, hiszen a hazatérő hadifoglyoktól mindent elvettek a hadifogságból hazaérkezők táboraiban. Tőle is elvettek mindent. A család tudja, hogy szerkesztett egy német-magyar szószedetet is, azt is elvették tőle. Ami az inge alatt volt arról nem tudott senki és így hazakerültek a kották.

Van egy harmadik csoportja is a kottáknak, amelyet a háborús élményei kapcsán írt a háború után. Illetve vannak versek és novellák. Később igazgató-tanítóként elmondott beszédeiben is meríthetett ezekből az élményeiből.

Hol tanított a háború után?

Csurgón. A háború után ott is maradt. A család elmondása szerint soha többet nem akart utazni.

Mi látható a kiállításban?

Látható Károly János harmóniuma, amely mint műtárgy nem különleges, hiszen a 20. század első felében a legtöbb iskolában, templomban ugyanilyen harmónium volt. Láthatók a kottái, a versei, a kéziratai. A hadifogság alatt szerzett művek, és később szerzett művek. Egy fénykép, családi biblia, és más tárgyak.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Igy néz ki Fehérvár a bazilika tornyából

1935-ben Molnár Tibor városi főmérnök felmászott a bazilika tornyába és körbefotózta Székesfehérvárt. A fényképek a Szent István Király Múzeum gyűjteményének részét képezik. 80 évvel később megpróbáltuk megismételni tettét. Sikertelenül.

Szent István a városát szemléli

1935-ben, amikor a Szent István-székesegyházat felújították átmenetileg leszerelték a tornyok zsalus ablakait, így nyílt lehetősége Molnárnak elkészíteni a fotókat. Az ablakok egyelőre a helyükön vannak, így onnan nem készíthettünk épkézláb felvételeket, más megoldást kellett választani. Ez pedig a 14 emeletnyi állványzat volt, ahova külön engedéllyel és saját felelősségre mászhattunk fel. Eltelt egy kis időbe, míg megszoktuk a szédítő magasságot, és a munkások lesajnáló nézéseit. Remegett a lábunk, de megérte: feljutottunk a város legmagasabb pontjára. Szél és szemerkélő eső fogadott minket. A körülmények ugyan nem voltak ideálisak, de a látvány így is pazar volt.

Az 1935-ös fotókat csak részben sikerült reprodukálni, mivel az állványzat legmagasabb pontja valamivel a torony ablakai alatt található, így több épület takarásban volt. Ebben a bejegyzésben az eredeti tervtől való eltérés eredményeit mutatjuk meg: részletfotókat, életképeket egy esős székesfehérvári hétköznapból, de ígérjük, a következő posztunkban megmutatjuk a város távolabbi pontjait is, amíg csak a szem ellát.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

(A képek kattintásra nagy méretben is megnyílnak.)

Mintegy 50 méter magasságban a védőháló jótékonyan mérsékeli a nem mindennapi térélmény élettani hatásait.

Ahol már csak a madarak járnak.

Street fashion.

Kedvenc utcánk: a Lépcső utca.

Batman a Liszt Ferenc utcát figyeli a Hermann László Zeneiskolánál.

Ablakmosás kívül-belül.

A barokk belváros utcái a középkori utcahálózatot követik, a legtöbb ház alapjai középkoriak.

Valaki szóljon, hogy eldőlt az antenna.

Egy titokzatos ház.

Hazafelé az Arany János utcán.

Vigyázat a tetőn dolgoznak!

Székesfehérvár egyetlen teljes épségében megmaradt középkori épülete a 15. században épült Szent Anna kápolna.

A Középkori Romkert panelházak gyűrűjében.

Buszra várók a Várkörúton. Előtérben az Árpád Fürdő kupolája.

Előtérben a Szent Anna kápolna tornyocskája, mögötte a Nagyboldogasszony templom (Nepomuki Szent János plébánia) tornyai, a távolban a Szent Sebestyén templom látható.

Szoborfülke az ún. Tergovics-ház falán.

Volt aki figyelte lépteinket.

Túléltük, de onnan fentről nézve minden sokkal kisebb.

Érdy János és a verebi római sírkövek

Érdy Jánost (1796-1871) sokan III. Béla és felesége, Antiochiai Anna sírjának feltárójaként ismerik, pedig nem csak az 1848-ban Székesfehérváron megtalált királysírok, de sok más régészeti jelenség – például a verebi honfoglalás kori sír (1853) – feltárása, publikálása is az ő nevéhez kötődik. Az 1821-ben jogi doktorátust szerzett kutató, akkor még a Luczenbacher nevet használta, e néven lett tagja 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémiának, és szerkesztette 1837-től 1844-ig az Akadémia kiadványsorozatát, a Tudomány Tárat.

„1846-ban a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának őrévé (vezetőjévé) is kinevezik. Tanulmányútjai során Bécs, Prága, Drezda és Berlin múzeumait megismerve alakította ki saját kutatói, muzeológusi módszereit. A Nemzeti Múzeum ma ismert épületébe ő költöztette be, s alakította ki a Régiségtárat, 1860-ban nyílt meg az általa újjárendezett Éremtár és az első Kőtár. 1869-ben nyugdíjazták. Érdy a Magyar Nemzeti Múzeum első ásató régészeként az 1840-50-es években folytatott kutatásaival is úttörő munkát végzett, főként az őskor vonatkozásában (Aszód, Budapest – Kelenföld).

Luczenbacher családi nevét is ennek jegyében magyarosította 1848-ban – egyik kedves lelőhelye után – Érdyre. Az írott források búváraként is múlhatatlan érdemek illetik meg a magyar tudománytörténetben. Ő fedezte fel, s ismertette először a róla elnevezett 16. századi kódexet, legterjedelmesebb középkori prédikáció- és legendagyűjteményünket (1834, ún. Érdy-kódex).

1871-ben bekövetkezett halálát az egész magyar szellemi közélet gyászolta. Hatalmas életművét méltató nekrológja a Vasárnapi Újság címoldalán jelent meg.”*

Fejér megye régmúltjának nagy kutatója éppen abban az évben halt meg, amikor a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület szervezése megindult.

A bevezetőben említett verebi honfoglalás kori sír – a másodikként azonosított honfoglalás kori leletcsoport! – Végh János birtokán került elő. Az 1820-as években Érdy – akkor még Luczenbacher – János nem csak az ifjú Végh nevelője volt, de a Végh-birtok gazdasági felügyelője is. 1839-ben költözött el Verebről.

Érdy a Tudomány Tárban 1837-es folyamában közölt 3 római kori sírkövet, amelyek 1821-ben kerültek elő Vereben. A következőkben őt idézzük:

„Fejér vármegyének éjszakkeleti részein, nyugoton hagyván a’ velenczei tavat, Vereb, Tabajd, és Bicske’ téréin Környén keresztül Tatáig, olly számos romai k ő hozatott napfényre , hogy becses gyűjtemény kerülne azon itt kiásatott kőemlékből, inellyeket a’ tudatlan kezek halomra döntögetvén , vagy összetörve falakba raktak , vagy levakartan új sírköveknek használtak. Miből nem ok nélkül gyaníthatni, hogy az Alexander Severus (222—235) által megigazítatott Alisca (Tolna) és Annamatia (Földvár) közti romai út, Mursátol (Eszék) Bregetionig (Szőny) e’ vidéken vonult keresztül.

Vereben, hol a’ nép szóhagyománya szerint a’ még most is gyanítható rom’ helyén hajdan valami vár állott, 1821-dikben egy sírbolt ásatott ki, melly három köböl vala egybealkotva.”**

Ezek után közli a három sírkő rajzát, és értelmezi is a leleteket, méghozzá kora tudományos színvonalának megfelelően. Jó hír, hogy az 1837-ben áhított kiásott kőemlékekből álló „becses gyűjtemény” végül létrejött, a Farkas Zoltán által berendezett római kőtár 1991 óta a Szent István Király Múzeum főépületének (Székesfehérvár, Fő utca 6.) földszinti folyosóin tekinthető meg. Benne a három verebi sírkővel, melyeknek 1837-ben készült Luczenbacher-féle rajzait itt közöljük.

Meitima sírköve, i.sz. 2. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Septimius Constantinus és családja sírköve, i. sz. 3. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Publius Aelius Fronto és családja sírköve, i. sz. 3. század első fele (Szent István Király Múzeum)

*Hatházi Gábor: Érdy (Luczenbacher János) 1796-1871, in: Cserményi Vajk (Szerk.): 150 éve történt. III. Béla és Antiochiai Anna sírjának fellelése…, Székesfehérvár, 1999, 69.

** Luczenbacher János: Verebi sírkövek. Tudomány Tár, 1837, 59-67. Idézet: 60-61.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Anekdotázás Hatházi Gáborral a csókakői vár ormán

Dr. Hatházi Gábor régész, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumi közgyűjteményi főosztályának főosztályvezető-helyettese az idei nyár nagy részét Csókakőn töltötte, ahogy ezt kisebb nagyobb megszakításokkal már húsz éve teszi. A vár feltárási munkálatait Dr. Kovács Gyöngyivel, az MTA Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársával közösen irányítják. Hatházi 1984-től 1998-ig volt a székesfehérvári múzeum munkatársa, sokat tud a város és a megye múltjáról, ez a csókakői vár ormán zajlott kötetlen beszélgetésünkből is kiviláglik.

Dr. Hatházi Gábor a csókakői várban

1984-ben jöttél a fehérvári múzeumba…

Igen, nulladéves segédmuzeológusként. És rögtön áthelyeztek Dunaújvárosba Bóna István keze alá, ilyen segédrégésznek, akkor ásta a római tábor mellett a polgárvárost és igen ritkán fordultam elő Székesfehérváron, de azért időnként előfordultam. Két-három napot éppen Fehérváron voltam, és új portárs jött. Már megismert, tudta, hogy én is múzeumi ember vagyok, nyugodtan be lehet engedni az épületbe. Egyszer a Siklósival együtt jöttünk be, intettem neki, megyek be a múzeumba, a portás utána szól a Siklósinak, hogy hova-hova fiatalember, mire én: engedje be nyugodtan, velem van. Siklósi őrjöngve kergetett végig a múzeumon, hogy szétverje a fejemet. Na, akkor a Gyulát sikerült a földre vinni, mert akkor már vagy 15 éve ásott Fehérváron a múzeumnak. Ilyenek vannak. Az új emberség az felejthetetlen volt akkor.

1998-ig dolgoztál itt, ugye?

Igen. Igen.

És Lencsés bácsira (Lencsés József restaurátor 1929-től 1994-ben bekövetkezett haláláig volt a múzeum munkatársa – PZ) hogyan emlékszel?

Beszélgettünk jókat. Mesélte az élményeit. Például Sárosd-Kertali domb, 10-11. századi temetőről, ahol Marosi Arnold (ciszteri szerzetes, a múzeum újraalapítója, majd igazgatója 1909 és 1939 között – PZ) ásott, magyarul Lencsés bácsi ásott, míg Marosi bent volt a múzeumban. Kérdeztem, hogy s mint volt az ásatás. Semmire nem emlékezett az öreg, csak arra, hogy az Esterházy-kastélyban elkapott egy lányt és a mai napig könnybe lábad a szeme a boldogságtól, ha visszagondol rá. Na, azt hosszasan ecsetelte az öreg, de azt mondta, hogy „Gáborkám, a temetőre már nem emlékszem”.

Arról mesélt, amikor nagyon beteg volt a Marosi, rákos volt, és ő ápolta. Hogy az utolsó napok, hogy voltak, merthogy nem volt Marosinak se kutyája se macskája.

Mikor voltál itt először Csókakőn, arra emlékszel?

Egy házi konferenciát rendeztek talán ’88-ban, hogy eddig mit lehet tudni a csókakői várról, arról tartottam egy előadást ezen az emlékülésen, és arra emlékszem, hogy fel akartam jönni a várba, de nem volt rá idő. Csak kirohantam az utca közepére és felnéztem: egy őserdő volt, semmit nem láttam a várból, ez volt az első találkozás, és ’95-ben jött a múzeumi feladat, hogy meg kéne ásni, mert életveszélyes az egész. Mindenki azt hitte, hogy már halott a felsővár, hogy ott már semmi nincs. Ott zuhant le a legtöbb ember, mert a túloldalán 28 méteres mélység van. Valóban nem lehetett úgy megásni, mint egy rendes középkori várat, hogy ásó, lapát és akkor ott állnak a 2-3 méteres középkori falak. Úgy lett kibontva, mint egy őskori tell, végigspakniztuk az egészet. És ennek alapján lehetett felhúzni a falakat, és már úgy kezdett mindenkinek tetszeni a dolog. Nekem az igazi kihívás az, hogy egy jól kiásott és 100%-ig dokumentált vár legyen. Persze azért csak elengedhetetlen mértékben nyúlunk hozzá, hogy húsz év múlva a hitelesítő ásatáson az ifjú titánok a török rétegek alatt érintetlen 13. századi rétegekkel tudjanak dolgozni. De mentsük meg, amit lehet és mutassuk meg.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Beszélgetés Biczó Piroska régésszel a székesfehérvári királyi bazilika ásatásairól

Biczó Piroska 1993 óta kutatja a Szűz Mária prépostsági templom, vagyis a székesfehérvári királyi bazilika romterületét, eddigi munkájáról, elődeinek kutatásáról kérdeztük a régészt egy augusztusban nyíló, a bazilika történetét bemutató kiállítás apropóján.

Biczó Piroska

Mikor és hogyan került a székesfehérvári királyi bazilika feltárására, amely a kilencvenes évek eleje óta meghatározza tudományos pályáját?

A királyi bazilika kutatója az 1960-as évek közepétől Kralovánszky Alán volt. 1969–1972 közötti ásatásait kisebb munkák után 1988-tól folytatta 1993-ban bekövetkezett haláláig. Halála előtt nem sokkal kerültem az ásatásra mint a Nemzeti Múzeum dolgozója. Kralovánszky Alán ez év májusától a Nemzeti Múzeum főigazgatója lett és emiatt nem tudott mindig az ásatáson jelen lenni. Októberben azonban váratlanul távozott az élők sorából, és mint akkor az ásatást legjobban ismerő régész, én folytathattam a munkát.

Szakmai pályafutásomat valóban jelentős mértékben átalakították a romterülettel kapcsolatos teendők. Abban az évben adtam le doktori disszertációmat, amelyben egy korábbi, ugyancsak hosszan, tíz évig tartó ásatásom egy részét dolgoztam fel. Továbbra is ennek az ásatásnak a részletes feldolgozásával szándékoztam foglalkozni. Ez az ásatás Bátmonostor-Pusztafalu lelőhely, egy középkori mezőváros kolostortemplomát és plébániáját tárta fel középkori temetőrészlettel és sok egyéb régészeti jelenséggel együtt. Amikor elvállaltam a fehérvári ásatás folytatását, úgy tűnt, egy ásatási szezont vesz igénybe a Fő tér fele befejezni az ásatást. Időközben azonban kiderült, a romterület további sorsa nem tisztázott, új és új tervek merültek fel, és további ásatási évek következtek. Múzeumi munkám mellett szinte egyetlen kutatási területem maradt a székesfehérvári királyi bazilika ásatásainak feldolgozása. 2012-ben mentem nyugdíjba, azóta is elsősorban a bazilika ásatási anyagainak, dokumentációjának rendezésével, feldolgozásával foglalkozom.

Milyen embernek ismerte meg Kralovánszky Alánt, aki 1993-ban bekövetkezett haláláig vezette a feltárásokat? Sokak szerint igen jó humorú ember volt.

Kralovánszky Alán humorát nem ismertem, csak néhány hónapot dolgoztam mellette, amikor a múzeumigazgatás erősen igénybe vette idejét. Rendkívül felelősségteljes ember volt, tudta, hogy az ásatással elbontott dolgok megismételhetetlenek.

A királyi bazilika alaprajza.

Az Ön által végzett régészeti kutatások súlypontja a Szűz Mária-prépostsági templom déli oldalának régészeti feltárása volt. Mik voltak ennek a legfontosabb eredményei?

Tisztázódott, hogy Siklósi Gyula a Vasvári Pál utcában végzett feltárásán jól vette észre, hogy a prépostság épületei az Árpád-korban kolostorszerű elrendezésben, egy kerengő körül épültek ki. Később ezeket az épületeket lebontották és a templom keleti felének déli oldalához egy kápolna épült. A kápolna 2002. évi feltárása kiderítette, a Nagy Lajos király által temetkezési kápolnaként épített, a forrásokból jól ismert Szent Katalin-kápolnáról van szó. Az azonosítást vörös márvány síremléktöredékek tették lehetővé. Már a XIX. század óta ismert volt egy királyalakos sírkőtöredék, amelynek további, díszítetlen, de azonos tagolású darabja került elő. A hasonlóan régről ismert szarkofág oldallapnak illeszkedő törésfelületű díszítését találtuk. Ezek a leletek segítettek a régről ismert darabok egykori helyét megtalálni a romterületen és Nagy Lajos király kápolnájának azonosítását.  A kápolnában feltárt négy sírt a török hódoltság korában feldúlták, így személyhez kapcsolásuk nehéz. Azt azonban bizonyosnak tekinthetjük, hogy az oltárhoz legközelebb elhelyezett, felnőtt méretűnél valamivel kisebb sír a kilencéves korában elhunyt trónörökös Katalin hercegnő sírja volt.

Ön jól ismeri a romkertet az elmúlt több mint másfél száz évben ásó elődei (Érdy János, Henszlmann Imre, Lux Kálmán, Kralovánszky Alán) kutatásait. Mit gondol róluk, amikor megtalálja a földben korábbi ásatásaik nyomait. Érdy és Henszlmann a 19. század viszonyaihoz képest igen magas színvonalú munkát végeztek.

A Királyi bazilika ásatással való kutathatóságára III. Béla király és felesége 1848 decemberében kútásás közben talált sírjai hívták fel a figyelmet. A magyarországi régészet ekkor még csak születőben volt, ennek ellenére Érdy János, aki a város bejelentése után a Honvédelmi Bizottmány felhatalmazásával utazott Székesfehérvárra, Varsányi János mérnök közreműködésével kiváló dokumentációt készített az ásatásról. Érdy az ásatás eredményeit rajzos táblákkal együtt 1853-ban közölte, Varsányi eredeti rajzainak egy része megmaradt, ezeket ma a Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményei őrzik. A magyar művészettörténet-régészet kezdeteinek nagy triásza – Henszlmann Imre (1813–1888), Rómer Flóris (1815–1889), Ipolyi Arnold (18231886) – számba vette és felderítette Magyarország középkori emlékeit, jelentős intézményeinek történetét. A Szent István által alapított Szűz Mária-prépostsági templom mint a középkori Magyar Királyság koronázótemploma és királyi temetkezőhely az ásatásokat is végző Henszlmann érdeklődését keltette fel. 1862-ben közterületen – akkor Fazekas utca, ma Koronázó tér – végzett ásatást, amelyhez az okot most is földmunkák szolgáltatták. Az ásatás elindításában jelentős szerepe volt Pauer János székesfehérvári püspöknek is. A munkálatok pénzügyi alapját közadakozás teremtette meg. Az összegyűlt szép summa lehetővé tette az ásatás eredményeinek külön kötetben való közlését 1864-ben, sőt az 1874. évi nagy és az 1882. évi kis ásatás költséginek fedezésére is elég volt. E két utóbbiról azonban Henszlmann csak rövid közleményeket jelentetett meg, hiányoznak az 1862. évi munkákhoz hasonló, részletes felmérések és metszetrajzok. Így néha azt gondolom, jó volt Henszlmannak, mert ő még sokkal több mindent megfigyelhetett, sajnos megfigyeléseit azonban nem rögzítette. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az ásatási módszerek Henszlmann korában még kevésbé voltak meghatározottak és a részletek könnyebben elsikkadtak. Ezt ma csak sajnálhatjuk, de senkit sem hibáztathatunk azért, Henszlmannt sem, hogy minden tehetsége ellenére kora színvonalán dolgozhatott csak.

Henszlmann Imre (1813-1888)

Az 1936-37. évi ásatások, amelyek a romkert 1938-as létrehozását előzték meg, már szinte mindenütt Henszlmann nyomában dolgoztak. Új régészeti eredmény ezért alig született a munkák során, egykorú régészeti dokumentáció is alig maradt. A munkák irányítója Lux Kálmán építész, műegyetemi tanár volt, a mindennapokban pedig Kiss Dezső építészmérnök volt az ásatás helyi vezetője. Szerencsére fotódokumentáció készült az ásatáson, és ez sok tekintetben helyettesíteni tudja a hiányzó, szöveges megfigyeléseket.

Kralovánszky Alán a déli mellékhajó déli sávja és a déli hajófal kivételével az elődök által feltárt területet hitelesítette. Nem szorította a határidő, mint az 1936-37. évi munkálatokat. Ezért dokumentációja, megfigyelései sokkal részletesebbek. Szabályos régészeti feltárási módszerének köszönhető Szent István sírjának felfedezése 1970-ben.

A több mint másfél évszázad hagyatéka segítséget jelent számomra a templom építéstörténetének kibogozásában.

Összesen hány sírt lehet azonosítani, vagyis valós történelmi személyekhez kötni a királyi bazilika területén?

E tekintetben sajnos nagyon rosszul áll a kutatás, de nem az ásatások hiányosságai miatt, hanem a templom rendkívül elpusztult volta miatt. A Szűz Mária-prépostság templomában tizenöt királyt temettek el, a források azonban alig szólnak sírhelyükről, és ezek értelmezése is nehéz. Mit jelent az, hogy Károly Róbertet a nagy oltár közelében temették el? A főoltárról vagy egy jelentős, talán Szent István oltáráról van szó? Erről is megoszlik a kutatók véleménye. A nagyobb baj azonban az, hogy már Henszlmann is, aki a legtöbb falazott, tehát rangos ember számára készült sírt feltárta, kifosztott, üres sírokat talált. Kifosztásukra a török hódoltság idején került sor, ekkor a csontok nagy része is elkallódott. Azokat a sírokat nem dúlták fel, amelyeket már semmi sem jelölt a XVI. században. Ezek elsősorban az Árpád-kori sírok voltak, így maradhatott meg III. Béla és felesége, Antiochiai Anna sírja. A királyi pár azonosítását mellékleteik, elsősorban III. Béla mellkasán talált zománcos melldísz tette lehetővé. Henszlmann az északi hajóban tárt fel a királyi pár sírjához hasonlóan bolygatatlan Árpád-kori sírokat, kilétüket azonban nem tudjuk. Az akkor feltárt öt vázból ma már csak kettő van meg, ezek a Mátyás-templom altemplomában nyugszanak.

Az Anjou sírkápolna részlete.

Fentebb szó volt Nagy Lajos király 2002-ben feltárt temetkezési kápolnájáról. A négy sírból egy a másik hárommal nem egykorú volt, ezt eredendően vagy csak másodlagosan csontkamrának használták – korábbi temetkezések csontjait gyűjtötték itt össze számunkra ismeretlen időben. A további három sírt a török időkben nagy gödrökkel feldúlták, az egyiket majdnem teljes egészében meg is semmisítették. Ezekből a gödrökből három ember földi maradványai kerültek elő, két egyént csak néhány csont képvisel, közülük az egyik gyermek, míg egy ugyancsak összedobált váz csaknem teljes. A néhány gyermekcsontról joggal feltételezhetjük, hogy azok Katalin hercegnő földi maradványai, aki az oltár közelében feltárt kisebb sírban nyugodott. A két felnőtt kilétére vonatkozóan hitelt érdemlően semmit sem lehet mondani. Nagy Lajos királyt azonban bizonyosan ebben a kápolnában helyezték nyugalomra.

Milyen munkák elvégzése tartozik a jövő legfontosabb feladatai közé a bazilikával kapcsolatban?

A másfél évszázad ásatásainak részletes értékelése és publikálása.

2000-ben egy nagy kiállításon (Basilica grandis et famosa) mutatták be a Szűz Mária-prépostsági templom történetét, építészeti emlékeit. Ez a mostani kiállítás mire vállalkozik?

A Szent István Király Múzeum által rendezendő és augusztusban megnyíló kiállítás a királyi bazilika történetének, átépítéseinek főbb mozzanatait villantja fel szövegek és néhány kőfaragvány segítségével.

A Szent István Király Múzeumban komoly hagyománya van a középkori művészeti kiállításoknak, elég ha az 1978-as “Árpád-kori kőfaragványok”, vagy az 1982-es “Művészet I. Lajos király korában” c. kiállításokra gondolunk a fentebb említett kiállítás mellett. Látta ezeket a kiállításokat?

Sajnos nem, akkoriban Kecskeméten dolgoztam és nem jutottam el Fehérvárra. Katalógusaikat és az azokban megjelent tanulmányokat megjelenésüktől fogva forgatom.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Egy elsüllyedt kiállítás

Évtizedek óta bezárt kiállítás nyomaira bukkantunk a Budenz-ház pincéjében. A romantikus helyszín – a középkori várdomb alatti 18. századi pince – nem adta könnyen a titkát, de így is sikerült néhány dolgot előásni a közös múzeumi emlékezetből már-már kikopott, vagy inkább elsüllyedt kiállításról, amelynek maradványai több mint négy évtizede lapulnak az Arany János utca 12. alatt.

Egy kiállítás nyomai.

Székesfehérváron, az Arany János utca 12. alatt található a Budenz-ház. A ház onnan kapta a nevét, hogy itt lakott 1858 és 1860 között Budenz József, a német származású kiváló finnugor kutató, a magyar összehasonlító nyelvészet megteremtője. Az épület jellegzetes copf stílusú homlokzatát 1781-ben nyerte el. Alapjai középkoriak, amit a tatarozás során előkerült XIII. századi kút is bizonyít. Az 1781-es végleges kialakítás előtt többször is alakították, átépítették. Székesfehérvár e szép műemlékét a Városi Tanács áldozatkészsége állította helyre régi formájában, 1968–69-ben. Az Ybl-gyűjteményt bemutató kiállítás 1969. május 19-én nyílt meg. Még ugyanazon az év októberében, a múzeumi Hónap folyamán a pincében kialakított kis régészeti kiállítással bővült a ház, a székesegyház körüli domb történetére vonatkozó emlékekkel.

Kralovánszky Alán rajza a falon – 1969.

„Székesfehérvár. A székesegyház dombjának története” című kiállítást Kralovánszky Alán (1929-1993), a neves régész rendezte Kovács Péter művészettörténész segítségével. A kiállítás, ahogy a cím is mutatja a mai Szent István-székesegyházzal koronázott domb történetét kívánta bemutatni, illetve az Arany János utca 12-ben feltárt leleteket. Nem sokáig volt látható, ugyanis a helyszín abban az állapotában nem volt alkalmas hosszú távon kiállítások számára, mivel a dohos, nedves helyiségekben penészesedni kezdtek a tárgyak. Ezt Kovács Péter mondta el, de sem ő, sem az abban az időben az épületet felügyelő Bánki Zsuzsa régész nem emlékezett, hogy pontosan mikor zárt be a kiállítás.

Teremről teremre.

A pincében járva magunk is meggyőződhettünk a nyirkosságról. Az egykori kiállításig több helyiségen keresztül visz az út a szinte tökéletes sötétségben, mígnem az utolsó teremben a telefon fényeinél feltűnnek az egykori kiállítás maradványai. Ilyen érzés lehetett egy régen elfeledett etruszk sírkamrában járni, vagy Tutankhamon sírját felfedezni. Itt ugyan nincs aranykoporsó, se múmia, de a falakra festett illusztrációk, magyarázó ábrák és térképek böngészése is ad elég fejtörést.

E a kő itt maradt.

A falakon ma is látható rajzokat maga Kralovánszky készítette, mondta el Kovács Péter. Egyszerű térképek, rekonstrukciós rajzok: egy ház alaprajza, a középkori Fehérvár vázlatos térképe, a székesfehérvári latinok pecsétjének másolata, stb. A falakon gótikus kőfaragványok láthatók a Szent Péter templomból, a mai bazilika középkori elődjéből származnak. Valahogy ott maradtak a kiállítás lebontása után.

Nehéz volt elképzelni, milyen is lehetett a pincetárlat, de a múzeum archívumában kutatva előkerült néhány fénykép, amelyeket 1970-ben készített Gelencsér Ferenc, a múzeum fotósa. A képeken jól látszik a fémvázra épített üvegtárlók rendszere, az üvegeken magyarázó feliratok és rajzok, a tárlókban edények, üvegtöredékek, állatcsontok, egy miniatűr múzeumi Atlantisz nyomai.

Így nézett ki a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Maroshegy, Szárazrét.

Festett kőfaragvány a Szent Péter templomból.

Egy 13. századi ház rajza.

A bal oldalon egy kút metszetrajza, a jobb oldalon a bazilika középkori sziluettje.

A székesfehérvári latinok pecsétje a pince falán.

Székesfehérvár rövid története.

Kralovánszky Alán kalligrafikus írása.

Maroshegy.

Ilyen volt a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Nem csak a falra, de az üvegtáblákra is festettek. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum