„És miben halt meg?”

Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit antropológusként az érdeklődőktől kapok egy-egy csontvázzal kapcsolatban. Pedig a halál okát nagyon ritkán lehet kideríteni.

A legtöbb megbetegedés nem hagy a csontokon nyomot, azok a kóros folyamatok és sérülések pedig, amelyek a lágyrészeket érintették, már nem vizsgálhatók.

tbc_1

Tuberkulózisra utaló nyomok egy ágyékcsigolyán: megfigyelhető a csigolya csontállományának pusztulása (bemélyedések formájában). (Nagyvenyim-Munkácsy utca – Fűzfa utca, avar kor, 13. sír) A tuberkulózis szinte bármelyik szervet képes megtámadni, és a tbc-s megbetegedéseknek csak kb. 5%-ánál jelentkeznek csonttani tünetek.

 

Ha találunk is valami kórosat, nem ismerjük a betegség időtartamát, lefolyását; összetett kórképeknél pedig nehéz eldönteni, melyik tekinthető alapbetegségnek, és melyik lépett fel szövődményként. (Persze ismert személyek esetében írásos dokumentumok segíthetik a betegség pontosabb meghatározását, de egy avar kori temető halottjánál erre nincs mód!)

A kóros elváltozások felismerése egyébként is nagy gyakorlatot és biztos anatómiai ismereteket igényel. Meg kell különböztetni a normálisnak tekinthető egyéni változatokat, valamint a halál, illetve eltemetés után (például a talajjal való kölcsönhatás során) bekövetkező elváltozásokat a kóros folyamatoktól.

Hogy milyen bizonytalanságokkal kell szembesülnünk, szemléltesse egyszerű példa, a csonttörés. Azt könnyen meg lehet állapítani, ha egy törést túlélt az illető, mert a gyógyulás jelei könnyen felismerhetők. A sérülés helyén már néhány hét múlva új csontszövet képződik. Ezzel szemben azok a törések, ahol gyógyulásnak nincs nyoma, a halál után is keletkezhettek: például a halott megcsonkításával, vagy az ásatás során.

gyogyult_kop_tor

Gyógyult koponyatörés. A törésvonal mentén a lekerekített csontszél egyértelműen mutatja, hogy az illető túlélte a sérülést. (Seregélyes-Réti földek I., avar kor, 36. sír)

perimortemx

Koponyatörés, gyógyulási jelek nélkül. A meglehetősen szabályos, kör alakú nyílás szélétől a törésvonalak sugárirányban futnak szét. Ez arra utal, hogy a sérülés vagy a halál előtt, vagy nem sokkal a halál után (perimortem = a halál időpontja körül) keletkezett, amikor a lágyszövetek még nem bomlottak le, és a csont rendelkezett még bizonyos fokú elaszticitással. Erre utal az is, hogy a koponya belső felén apró csonttöredékek, lemezek váltak le a sérülés szélénél. (Úrhida-Arany János utca, avar kor, 117. sír.)

Ritkán tudjuk tehát megválaszolni, hogy az egykor élt személy miben halt meg; de a felismert kóros elváltozásokból következtetni tudunk a régen élt népességek egészségi állapotára, életmódjára és gyógyítási szokásaira, a betegségek időbeli és térbeli megjelenésére, a betegségek változásaira, a kórokozók evolúciójára.

tumor

A daganatos betegségek már régebbi korokban is léteztek. Itt egy idősebb nő szemürege körül a csontpusztulási folyamatok daganatos megbetegedésre utalnak. (Csákvár-Széchenyi úti kertek, késő római kor, 1321. sír.)

Rácz Piroska
antropológus írása

Advertisements

László Gyula és a csákberény-orondpusztai avar temető

Rendkívüli légifotó a csákberényi avar temetőről

 

Otto Braaschnak a Kelet-Dunántúl fölött 1994-ben készített légifotóján sírmezőre utaló elszíneződések látszódtak. A Szent István Király Múzeum népvándorláskoros régésze, dr. Fülöp Gyula ismerte fel rajta Csákberény-Orondpusztát, illetve ’30-as években részben feltárt avar kori temetőt. Ritkán készül olyan szerencsés légifotó, amelyen a föld alatt rejtőzködő temetőnek az egyes síraknái is kirajzolódnak. Óriási lehetőség ez a kutatás számára, hiszen Orondpusztán a régészek már előre tudhatják, hol kell ásniuk, hogy biztosan temetkezésekre bukkanjanak.

 

csákberény légifotó

Csákberény – légifelvétel

 

László Gyula és a csákberényi feltárás

László Gyula (1910-1998) két szezon időtartamáig, 1938-ban és 1939-ben vett részt a csákberényi ásatáson. A feltárások utolsó szakaszát a korabeli történelmi események pecsételték meg. A naplóban utolsóként feljegyzett dátum 1939. szeptember 2-ára, a második világháború kitörésének másnapjára esett; a leltárkönyv szerint azonban 1939. szeptember 21-ig tartott a feltárás. Majd csak fél évszázaddal később, az egyetemi katedráról való távozása, a 70 évesen történt nyugdíjba vonulása után, az 1980-as évek legelején kerített sort rá, hogy visszakanyarodjék a csákberényi temető tudományos feldolgozásához. Szembesülnie kellett azzal a nyomasztó kérdéssel, hogy idős, hajlott korára vajon mit tudott megőrizni emlékeiben a lelőhely feltárásáról a rendelkezésre álló (sokszor igencsak hiányos) dokumentumok alapján?

Bármennyire igyekezett is a lelkiismeretén enyhíteni, hosszú és művészi alkotásokban, valamint tudományos publikációkban gazdag élete (1910–1988) során nem adatott meg számára, hogy a csákberényi temető publikációjának végére még általa kerüljön pont.

A csákberényi monográfia számára 1994. március 14-ével (a születésnapjára) keltezett előszavában László Gyula így fogalmazott: „Az ásatás feldolgozására majd 60 év múltán csak most kerül sor, félig elkészült munkám befejezésére Fülöp Gyulát és Szentpéteri Józsefet, egykori tanítványaimat kértem meg… Magam időm lejártával nem vállalkozhattam, hogy a megkezdett közlési munkát végigvigyem.” Az iskolateremtő professzor írásban rögzített akaratának megfelelően ezt a feladatot a két megnevezett tanítványán túl végül is egy kortársaiból és tisztelőiből, szellemi utódaiból álló szerzői és szerkesztői munkaközösség vitte véghez.

This slideshow requires JavaScript.

Csákberényi terepfotók és leletek

Szücsi Frigyes
régész

Forrás:
Szentpéteri Józsefnek “A csákberény-orondpusztai avar kori temető kutatástörténete” címmel a “Gyula László: Das awarenzeitlcihe Gräberfeld in Csákberény-Orondpuszta” kötethez írott kézirata.

 

A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred első frontkarácsonya Galíciában

Korabeli fotónkon (a székesfehérvári Szent István Király Múzeum újkortörténeti gyűjteményéből) a magyar királyi székesfehérvári  17. honvéd gyalogezred I. zászlóalja tisztjeinek karácsonyestéje látható az olasz fronton, 1915-ben. A képen Pethő hadnagy, Rosta hadnagy, Rehus főhadnagy, Brinzei alezredes, és Sebestyén hadnagy látható.

 

A magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredet az első frontkarácsony Galíciában érte, márkosfalvi Sipos Gyula tábornok, ezredparancsnok hadi krónikája szerint: “December 22-én már a kora reggeli órákban megkezdődött a harc, de a hadosztály folytatta visszavonulását, melynél az ezred Iwonicon át Jasionkára jutott, majd december 23-án a Lubatowka és Jasionka közötti erdőben védő állást  épít, és a karácsony estét abban tölti. Élő fenyő képezte a feldíszített karácsonyfát.”

Damó Elemér utász százados naplójában írt az általa  megszervezett szabadtéri karácsonyfa ünnepélyről: “Rögtön fölkerestem az élelmező tisztet. A legénységnek jó bő adag pörköltet rendeltem és utána mákos kalácsot. Az élelmező tiszt ellenvetést tett, hogy a kelt tészta elkészítése a tábori konyhán nehézségekbe ütközik. Rajtam azonban nem fogott ki. Elküldtem a bíróért. Tolmács útján. Fölkértem, hogy holnap reggelre rendeljen ki 20 asszonyt, aki majd elkészíti számunkra a kalácsokat. A bíró jóindulatú lengyel ember volt, és megígérte, hogy kirendeli az asszonyokat… Az erdő szélén óriási fenyőktől övezve egy 5 méter magas fát választottam ki… A karácsonyfát az utászok díszítették föl. A faluban talált létrák ehhez rövidek voltak. De hát azért utász az utász, hogy találjon megoldást.  Több létrából biztonságos szerkezetet készítettünk, hogy elérhessük a fa tetejét… 3/4 6-kor a csapatok beérkeztek,  és nagy félkörben körülvették a fát. A tisztek a kalácsos asztalnál álltak föl… Ott állt az 5 méter magas karácsonyfa tele égő lámpákkal és papírláncokkal. A háttérben sötétlő fenyőóriások álltak, amelyektől fehér hószőnyeg választott el. Millió mécsesével a csillagos ég borult ránk. A tiszta hegyi levegőt fenyőillat járta át.”

Szép karácsony szép zöld fája – avagy dr. Lukács László, a boldog ember

Karácsonyi jászol, karácsonyfa és az adventi koszorú: a Kárpát-medencében szinte elképzelhetetlen a karácsony nélkülük. Dr. Lukács László néprajzkutató új könyvében, a Szép karácsony szép zöld fája című ízléses és felettébb érdekes kötetben a karácsonyfa történetét és elterjedését mutatták be szerdán délután a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében. Az eseményen a kötet kiadását támogató székesfehérvári önkormányzat nevében Róth Péter alpolgármester köszöntötte a megjelenteket, majd dr. Nagy Veronika néprajzkutató, a Hetedhét Játékmúzeum munkatársa mutatta be a termet zsúfolásig megtöltő érdeklődőknek a könyvet.  Ezt követően a szerző beszélt a téma iránti érdeklődéséről – erről írta a Magyar Tudományos Akadémiai doktori disszertációját is -, és arról a 25 évről, míg a könyv elkészült, s kiadásra került. A szerző által felsorakoztatott történeti adatok arról tanúskodnak, hogy a 16. században a Felső-Rajna protestáns és katolikus területein , elsősorban a városi lakosság körében már jelen volt az otthonokban felállított karácsonyfa, s a jómódúak már fel is díszítették.

 

  • Honnan ez a szinte olthatatlan szerelem a karácsony, a karácsonyfa iránt?

 

  • Talán nincs olyan ember a Földön, aki számára, főleg a keresztények számára a karácsony kihagyhatatlan lenne. Valamilyen formában mindenki megtartja a karácsonyt – kezdte válaszát dr. Lukács László, majd így folytatta: – Ragaszkodnak hozzá, s ha valami miatt mégsem sikerül úgy megtartani, ahogy szokták, betegség, háború miatt, akkor bizony nagyon szomorú a december 24., 25. és 26. az olyan embernek, aki ragaszkodik a hagyomány megtartásához. Nekem is nagyon kedves karácsonyaim voltak gyerek koromban. A karácsonyfa pedig mindenki számára nagyon kedves, mert gyerekként mindenki kapott karácsonyfát, szülőként pedig mindenki állított a gyerekeknek karácsonyfát. Tehát senki sem húzhatja ki magát a karácsonyfa témaköréből. A néprajzkutatók pedig különösen nem, mert az az izgalmas, ahogy az utóbbi kétszáz évben itt Európában elterjedt a karácsonyfa, hogyan hódított meg egyre több társadalmi csoportot, réteget, az előkelő fejedelmi udvaroktól kezdve a polgárokig, az arisztokrata családokig, , de említhetem a kórházakat, az óvodákat, a kaszárnyákat.  A lényeg az, hogy a karácsonyfa diadal útja egy nagyon jó példa arra: a kultúra nem változatlan, hanem változik, és ezt a változást nyomon követni nagyon izgalmas dolog volt az elmúlt huszonöt évben. A másik pedig az, hogy sokat tartózkodtam a német nyelvterületen, az 1978-as karácsonyt például Bécsben, az 1990-eset pedig Münchenben töltöttem, és tapasztaltam a németeknek a vonzódását, különös viszonyát a karácsonyi ünnepkörhöz, a karácsonyfához. A bécsi egyetemi tanáraim között voltak karácsonyfa kutatók, például Richard Wolfram professzor, aki az osztrák néprajzi atlaszban a karácsonyfáról szóló térképlapokat szerkesztette, és írta. Ő tanított engem az egyetemen, s hatással volt rám.Vagy a debreceni egyetemen Újvári Zoltán professzor, aki a témában nagyon jó előadásokat tartott a karácsonyi népszokásokról, s a  tanulmányaim során ezek nagy hatással voltak rám. De volt szerencsém több konferencián és szemináriumon, három hónapos szemeszteren részt venni Freiburgban, a karácsonyfa bölcsőjében, a Fekete-erdőben, Baden tartományban. Ott is, a különböző terepeken, a múzeumokban, adattárakban is tudtam anyagot gyűjteni. Ez vezetett az egyre erősebb vonzódáshoz. És amikor a disszertációmat megírtam, akkor már világosan láttam, hogy ebből lehet majd egy könyvet írni, ami nyolc évi kutató munkával meg is valósult.

 

(“Lukács László megszállottja az adatgyűjtésnek, sőt, azt is mondhatnám, hogy az egyik utolsó megszállottja, mert ő még a néprajzkutatók azon generációjához tartozik, amelynek valóban terepre és könyvtárba, levéltárba, adattárba kellett mennie ahhoz, hogy a népi kultúra jelenségeit egyáltalán vizsgálhassa. A mai napig kulcsfontosságú számára az anyaggyűjtés, de nagyon lényeges, hogy ez nem világhálóval történő esetleges adathalászatot jelent, hanem hiteles források felkutatását és valóságban élő, valóságos történéseket megélt emberek megszólaltatását. Úgy gondolom, hogy fontos attitűd ez ma, és jó példa a fiatal tudósok számára.” – részlet dr. Nagy Veronika könyvismertetőjéből.)

 

  • Előadásában többször is elhangzott a három kulcsfontosságú kifejezés: jászol, karácsonyfa, és az adventi koszorú.

 

  • A karácsonyi időszak, az advent, és a karácsonyi körnek a három jellegzetes, nagyobb tárgya Európában  ajászol, a karácsonyfa és az adventi koszorú. Ezek egymást követik, hogy úgy mondjam, a történelemben. A jászol a legősibb , erről már az Evangélium is megemlékezik, ahogy az Angyal mondta: Betlehemben találtok egy istállót, benne a jászolt egy gyermekkel, Jézussal. A jászol tisztelete már kétezer éves keresztény világban. A karácsonyfa Közép-kelet Európában körülbelül kétszáz éves, majd elkezdett terjedni az adventi koszorú, ami a 19. század második felében keletkezett, és inkább a 20. században terjedt el nagy erővel. De lényegében mindegyik a második isteni személyre, Jézus Krisztusra emlékeztet, az egyik legnagyobb keresztény ünnepen, karácsonykor. Mindezeket is elemeztem a könyvben.

 

  • Az ismertetőben Jézus neve többször elhangzott,  miként az is, még az ateisták is többször arra hivatkoznak, hogy a karácsonyfát, az ajándékokat a Jézuska hozza.

 

  • Igen, mert eredetileg Európában, a reformáció előtt  az ajándékozás december 6-án, Szent Miklós napján volt. De miután Európának az északi és a középső része protestáns lett, Luther kiűzte a szenteket a naptárból. Így aztán nem mondhatták a protestáns kisgyereknek, hogy a Szent Miklós hozza neked az ajándékot, a csokoládét, a cukrot. Jézus Krisztus került a helyére, mert őt nem űzték ki a protestáns teológiából. Így az ajándékozás időpontja egyre inkább áttevődött karácsonyra, így lett Szent Miklós helyett Jézuska a nagy szereplő, s mondhatjuk, hogy mindenki elfogadja, még talán az ateisták is, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, itt, Közép-Európában.

 

(“A könyv felépítése világos, nyelvezete pedig a nem szakértő olvasó számára is közérthető. Tartalmilag öt nagy fejezetre tagolódik. Az elsőben a szerző a karácsony és a karácsonyfa bevezető jellegű magyarázatát adja, majd részletesen kitér a karácsonyi ünnepkör két másik domináns tárgyára. Az egyik a karácsonyi jászol, mely időben megelőzte a karácsonyfát, a másik pedig az adventi koszorú, mely később alakult ki, de az ünnephez ma már szorosan hozzátartozik. A jászoltisztelet a templomi betlehem állításból  ered, Itáliából indult, majd Franciaországban, Ausztriában, Spanyolországban és Portugáliában is elterjedt. Eleinte csak a templomokban állították, de a 17-18. század fordulóján már a családi otthonok szentsarkaiban is megjelent. Magyarországon betlehemnek hívják a karácsonyi jászlat, s a jászoltiszteletet Schwarz Elemér jóvoltából, 1936-tól tudatosan igyekszik ápolni a Magyar Betlehemes Mozgalom azzal a céllal, hogy a 20. századra hazánkban is egyre nagyobb teret nyerő karácsonyfa ne szorítsa háttérbe a betlehemet, mely valóban Jézus születésére emlékeztet… Az adventi koszorú a 19. század második felében Észak-Németországban alakult ki, alapvetően a protestáns vidékeken, majd a katolikus területeket is meghódította. A magyar nyelvterületen  az 1930-as évektől kezdve lassan terjedt el, de az 1990-es évektől kezdve ez felgyorsult. Ebben nem csak az egyház, hanem a kereskedelem és a tömegkommunikáció is fontos szerepet játszott, a 20. század utolsó harmadára az adventi koszorú komoly vetélytársa lett a karácsonyfának” – részlet dr. Nagy Veronika könyvismertetőjéből.)

 

  • Kutatásai során során számtalan európai országban megfordult, gyűjtötte a témakör anyagát. Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb?

 

  • Például azzal, hogy Európában a karácsonyfa egyre inkább kiszorítja a  két régi szimbólumot, a karácsonyi tuskót és a karácsonyi szalmát, és a helyükre lép. Régebben még a házak mestergerendáira akasztották, s úgy díszítették föl, majd talpba állították a magasabb, gyertyákkal díszített fát. Vagy asztalra, vagy ha túl nagy, a földön állítják fel. Megjelentek rajta az ehető, a karácsonyi vacsorán is fogyasztható, böjtös jellegű ételek. Alma, a különböző mézeskalácsok, ostya, csokoládé, dió, amik a karácsonyi vacsora részét is képezték, hiszen akkor még böjt volt. Ezek aztán felkerültek a fára, aztán a gyertya is, a fény szimbóluma, hiszen Jézus fényt hozott a világra. Azon kívül pedig  magyar jellegzetesség a szaloncukor ami csak a mai trianoni Nagy-Magyarországon, Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken, Burgerlandban szokásos, míg másutt, például Bécsben már nem. Ott inkább alma, üvegdíszek, csoki figurák a jellemzőek. A szaloncukor, de maga a szó is ismeretlen számukra. A szaloncukorral díszített karácsonyfa magyar jellegzetesség. Az erdélyi magyarok a korábbi évtizedekben drága pénzért csempészték be otthonaikba a szaloncukrot, hogy feldíszítsék a karácsonyfájukat. De van, ahol országuk nemzeti színű szalagját, kicsi zászlajukat  is elhelyezik a fán, mint például a dánok, a svédek, a finnek. Alapvetően Európában az egységülés irányába halad a karácsonyfa.  A mindenki karácsonyfája is megjelent, a főtereken, áruházak előtt, vasútállomásokon, repülőtereken. Bár egyre inkább reklám-, és üzleti célokat szolgál, hiszen már november végén megjelenik.

 

  • Dr. Lukács László zárszavában a többi között megemlítette:  az “ártalmas balliberális eszmék ellenére” egyre inkább elterjed a karácsonyi ünnep megtartása, a karácsonyfa állítása…

 

  • Azt kell mondanom, hogy szörnyű világban élünk, mindennapjainkat szörnyű dolgok kísérik. Etnikai tisztogatások, menekülések, terroristák rémtettei. Ám van ez a három egyszerű kis tárgy, amiről szó volt. És ezek az egész világon terjednek, s ennek a karácsonyfának a fényében békét kell óhajtanunk. Mert az nem elég, hogy mi, keresztények egy Isten hitűek vagyunk, mint a muszlimok, vagy a zsidók, de mégis egymással  háborúznak. Amikor oda állunk a fa mellé, mindenkinek azt kellene kérni, hogy ne legyenek ezek a háborúk, ezek a szörnyűségek, melyek jobbról, balról érnek minket.

 

A könyvben fehérvári karácsonyok története is megelevenedik, a szerző leírja például, hogy Felsőváros parasztpolgárságánál az 1930-as években a karácsonyfa még a szoba gerendáján lógott és ezüstpapírba csomagolt dió, házi készítésű szaloncukor díszítette. Megemlíti azt is, hogy Székesfehérváron a Felsővárosban és Palotavárosban előbb terjedt el a karácsonyfa állítás szokása, mint a város környéki falvakban. A fehérvári otthonokban már a XIX. század végén volt karácsonyfa, bár a legszegényebbeknek csak „üres karácsonyfa”, cserépbe állított fenyőág jutott. „Székesfehérváron a XX. század első éveitől már nagy keletje volt a fenyőfáknak, amelyeket a piarcon, előbb a Városháza téren, majd a két világháború között a Ponty vendéglő előtt a Mária- képnél (ma Piac tér) árusították.” – írja könyvében a szerző.

„Azt mondják, az a boldog ember, aki a hobbijával foglalkozhat nem csak a szabadidejében, hanem megélhetéseként is, így a körünkben egy boldog ember biztosan van.” – mondta dr. Lukács Lászlóról még a megnyitójában Róth Péter, Székesfehérvár alpolgármestere. „Az pedig, hogy a hobbiján belül a karácsony az érdeklődési köre valakinek, a boldogságon még emelhet is, hiszen ehhez az ünnephez minden ember pozitív érzéseket kapcsol.” – tette hozzá Róth Péter.  És milyen igaza van!

 

Matók János

Fotó: Simon Erika

 

Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0130Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0132 Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0142 Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0144

 

 

 

Kották szibériai hadifogságból

Károly János a Somogy megyei Csurgón volt kántortanító, az I. világháború elején orosz hadifogságba került, négy évig volt Szibériában, ahol számos zeneművet, verset, novellát alkotott, amelyek szerencsés módon haza is kerültek Magyarországra. Ezekből a darabokból nyílik most kiállítás a Szent István Király Múzeumban. A kiállítás rendezőjét, Dr. Demeter Zsófiát kérdeztük erről a nem mindennapi történetről.

Károly János

Károly János

Ki volt Károly János?

Károly János kántortanító volt Csurgón. Már tanítóként került az első mozgósításkor a háborúba, az 1. budapesti honvéd gyalogezred kötelékében az orosz frontra. 1914 folyamán nagyon nagy utat tettek meg az egységeik, a 20. honvéd hadosztály keretében együtt harcolt a budapesti, a székesfehérvári a debreceni és a nagyváradi honvéd hadosztály. A Duklai-hágó melletti harcok során hadifogságba esett.

Végig hadifogságban volt a háborúban?

Igen, majdnem a háború végéig, 4 évig szenvedett hadifogságot. Ebben a korai korszakban európai elosztótáborokon keresztül mindenkit Szibériába vittek. Károly János is Moszkván keresztül jutott Szibériába.

Hol volt hadifogságban?

Blagovescsenszk és Nikolszk Usszurijsz táborokról ír a legtöbbet, ahonnan a legtöbb versét és kottáját keltezi. Erről tudjuk egyáltalán, hogy hol járt. Kántortanítóként, zeneértőként ott is ezt a tudását hasznosította, hiszen irodán dolgozott és zeneműveket is írt olyan eseményekre, amelyek ott a hadifogolytáborban előfordultak. Ott is volt karácsony és húsvét és sajnos nagyon sok temetés. Ezekre az alkalmakra zeneműveket írt, amit ott elő is adtak és hála Istennek ezeket a zeneműveit datálta, leírta, hogy mikor és mely táborokban születtek. A táborok sorozatát térképre vittem és azt láttam, hogy Irkutszk és a Csendes-óceán között mozgott. Ez önmagában is fantasztikus távolság.

A kottákat hazaküldte?

A kiállításon bemutatott kották egy részét valószínűleg hazaküldte a menyasszonyának. Hiszen meg van címezve, ajánlás van benne, Nagy Jolánkának ajánlja ezt a dalsorozatot. A másik részét pedig valószínűleg hazahozta.

Dr. Demeter Zsófia, történész

Dr. Demeter Zsófia, történész

Meddig élt?

1960-ban halt meg.

Hogyan kerültek a múzeumhoz a kották?

A család a tavalyi felhívásunkra hozta be a kottákat, és szolgált azzal az örömhírrel, hogy annak a négyéves hadifogságnak ilyen emlékei is vannak, amiket a szerzőjük a testére csavarva hozott haza, hiszen a hazatérő hadifoglyoktól mindent elvettek a hadifogságból hazaérkezők táboraiban. Tőle is elvettek mindent. A család tudja, hogy szerkesztett egy német-magyar szószedetet is, azt is elvették tőle. Ami az inge alatt volt arról nem tudott senki és így hazakerültek a kották.

Van egy harmadik csoportja is a kottáknak, amelyet a háborús élményei kapcsán írt a háború után. Illetve vannak versek és novellák. Később igazgató-tanítóként elmondott beszédeiben is meríthetett ezekből az élményeiből.

Hol tanított a háború után?

Csurgón. A háború után ott is maradt. A család elmondása szerint soha többet nem akart utazni.

Mi látható a kiállításban?

Látható Károly János harmóniuma, amely mint műtárgy nem különleges, hiszen a 20. század első felében a legtöbb iskolában, templomban ugyanilyen harmónium volt. Láthatók a kottái, a versei, a kéziratai. A hadifogság alatt szerzett művek, és később szerzett művek. Egy fénykép, családi biblia, és más tárgyak.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Igy néz ki Fehérvár a bazilika tornyából

1935-ben Molnár Tibor városi főmérnök felmászott a bazilika tornyába és körbefotózta Székesfehérvárt. A fényképek a Szent István Király Múzeum gyűjteményének részét képezik. 80 évvel később megpróbáltuk megismételni tettét. Sikertelenül.

Szent István a városát szemléli

Szent István a városát szemléli

1935-ben, amikor a Szent István-székesegyházat felújították átmenetileg leszerelték a tornyok zsalus ablakait, így nyílt lehetősége Molnárnak elkészíteni a fotókat. Az ablakok egyelőre a helyükön vannak, így onnan nem készíthettünk épkézláb felvételeket, más megoldást kellett választani. Ez pedig a 14 emeletnyi állványzat volt, ahova külön engedéllyel és saját felelősségre mászhattunk fel. Eltelt egy kis időbe, míg megszoktuk a szédítő magasságot, és a munkások lesajnáló nézéseit. Remegett a lábunk, de megérte: feljutottunk a város legmagasabb pontjára. Szél és szemerkélő eső fogadott minket. A körülmények ugyan nem voltak ideálisak, de a látvány így is pazar volt.

Az 1935-ös fotókat csak részben sikerült reprodukálni, mivel az állványzat legmagasabb pontja valamivel a torony ablakai alatt található, így több épület takarásban volt. Ebben a bejegyzésben az eredeti tervtől való eltérés eredményeit mutatjuk meg: részletfotókat, életképeket egy esős székesfehérvári hétköznapból, de ígérjük, a következő posztunkban megmutatjuk a város távolabbi pontjait is, amíg csak a szem ellát.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

(A képek kattintásra nagy méretben is megnyílnak.)

Mintegy 50 méter magasságban a védőháló jótékonyan csökkenti az iszonyatos térélmény élettani hatásait.

Mintegy 50 méter magasságban a védőháló jótékonyan mérsékeli a nem mindennapi térélmény élettani hatásait.

Ahol már csak a madarak járnak.

Ahol már csak a madarak járnak.

Esernyő és cipő tökéletes harmóniája.

Street fashion.

Kedvenc utcánk: a Lépcső utca.

Kedvenc utcánk: a Lépcső utca.

Batman a Liszt Ferenc utát figyeli a Hermann László Zeneiskolánál.

Batman a Liszt Ferenc utcát figyeli a Hermann László Zeneiskolánál.

Ablakmosás kívül-belül.

Ablakmosás kívül-belül.

A barokk belváros utcái a középkori utcahálózatot követik, a legtöbb ház alapjai középkoriak.

A barokk belváros utcái a középkori utcahálózatot követik, a legtöbb ház alapjai középkoriak.

Szólni kéne, hogy eldőlt az antenna.

Valaki szóljon, hogy eldőlt az antenna.

Egy titokzatos ház.

Egy titokzatos ház.

Hazafelé az Arany János utcán.

Hazafelé az Arany János utcán.

Vigyázat a tetőn dolgoznak!

Vigyázat a tetőn dolgoznak!

Székesfehérvár egyetlen teljes épségében megmaradt középkori épülete a 15. században épült Szent Anna kápolna.

Székesfehérvár egyetlen teljes épségében megmaradt középkori épülete a 15. században épült Szent Anna kápolna.

A Középkori Romkert panelházak gyűrűjében.

A Középkori Romkert panelházak gyűrűjében.

Buszra várók a Várkörúton. Előtérben az Árpád Fürdő kupolája.

Buszra várók a Várkörúton. Előtérben az Árpád Fürdő kupolája.

Előtérben a Szent Anna kápolna tornyocskája, mögötte a Nagyboldogasszony templom (Nepomuki Szent János plébánia) tornyai, a távolban a Szent Sebestyén templom látható.

Előtérben a Szent Anna kápolna tornyocskája, mögötte a Nagyboldogasszony templom (Nepomuki Szent János plébánia) tornyai, a távolban a Szent Sebestyén templom látható.

Szoborfülke az ún. Tergovics-ház falán.

Szoborfülke az ún. Tergovics-ház falán.

Volt aki figyelte lépteinket.

Volt aki figyelte lépteinket.

Túléltük, de ott fönn, onnan nézve minden sokkal kisebb.

Túléltük, de onnan fentről nézve minden sokkal kisebb.

Érdy János és a verebi római sírkövek

Érdy Jánost (1796-1871) sokan III. Béla és felesége, Antiochiai Anna sírjának feltárójaként ismerik, pedig nem csak az 1848-ban Székesfehérváron megtalált királysírok, de sok más régészeti jelenség – például a verebi honfoglalás kori sír (1853) – feltárása, publikálása is az ő nevéhez kötődik. Az 1821-ben jogi doktorátust szerzett kutató, akkor még a Luczenbacher nevet használta, e néven lett tagja 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémiának, és szerkesztette 1837-től 1844-ig az Akadémia kiadványsorozatát, a Tudomány Tárat.

ÉJ

„1846-ban a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának őrévé (vezetőjévé) is kinevezik. Tanulmányútjai során Bécs, Prága, Drezda és Berlin múzeumait megismerve alakította ki saját kutatói, muzeológusi módszereit. A Nemzeti Múzeum ma ismert épületébe ő költöztette be, s alakította ki a Régiségtárat, 1860-ban nyílt meg az általa újjárendezett Éremtár és az első Kőtár. 1869-ben nyugdíjazták. Érdy a Magyar Nemzeti Múzeum első ásató régészeként az 1840-50-es években folytatott kutatásaival is úttörő munkát végzett, főként az őskor vonatkozásában (Aszód, Budapest – Kelenföld).

Luczenbacher családi nevét is ennek jegyében magyarosította 1848-ban – egyik kedves lelőhelye után – Érdyre. Az írott források búváraként is múlhatatlan érdemek illetik meg a magyar tudománytörténetben. Ő fedezte fel, s ismertette először a róla elnevezett 16. századi kódexet, legterjedelmesebb középkori prédikáció- és legendagyűjteményünket (1834, ún. Érdy-kódex).

1871-ben bekövetkezett halálát az egész magyar szellemi közélet gyászolta. Hatalmas életművét méltató nekrológja a Vasárnapi Újság címoldalán jelent meg.”*

Fejér megye régmúltjának nagy kutatója éppen abban az évben halt meg, amikor a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület szervezése megindult.

A bevezetőben említett verebi honfoglalás kori sír – a másodikként azonosított honfoglalás kori leletcsoport! – Végh János birtokán került elő. Az 1820-as években Érdy – akkor még Luczenbacher – János nem csak az ifjú Végh nevelője volt, de a Végh-birtok gazdasági felügyelője is. 1839-ben költözött el Verebről.

Érdy a Tudomány Tárban 1837-es folyamában közölt 3 római kori sírkövet, amelyek 1821-ben kerültek elő Vereben. A következőkben őt idézzük:

„Fejér vármegyének éjszakkeleti részein, nyugoton hagyván a’ velenczei tavat, Vereb, Tabajd, és Bicske’ téréin Környén keresztül Tatáig, olly számos romai k ő hozatott napfényre , hogy becses gyűjtemény kerülne azon itt kiásatott kőemlékből, inellyeket a’ tudatlan kezek halomra döntögetvén , vagy összetörve falakba raktak , vagy levakartan új sírköveknek használtak. Miből nem ok nélkül gyaníthatni, hogy az Alexander Severus (222—235) által megigazítatott Alisca (Tolna) és Annamatia (Földvár) közti romai út, Mursátol (Eszék) Bregetionig (Szőny) e’ vidéken vonult keresztül.

Vereben, hol a’ nép szóhagyománya szerint a’ még most is gyanítható rom’ helyén hajdan valami vár állott, 1821-dikben egy sírbolt ásatott ki, melly három köböl vala egybealkotva.”**

Ezek után közli a három sírkő rajzát, és értelmezi is a leleteket, méghozzá kora tudományos színvonalának megfelelően. Jó hír, hogy az 1837-ben áhított kiásott kőemlékekből álló „becses gyűjtemény” végül létrejött, a Farkas Zoltán által berendezett római kőtár 1991 óta a Szent István Király Múzeum főépületének (Székesfehérvár, Fő utca 6.) földszinti folyosóin tekinthető meg. Benne a három verebi sírkővel, melyeknek 1837-ben készült Luczenbacher-féle rajzait itt közöljük.

Meitima sírköve, i.sz. 2. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Meitima sírköve, i.sz. 2. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Septimius Constantinus és családja sírköve, i. sz. 3. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Septimius Constantinus és családja sírköve, i. sz. 3. század első fele (Szent István Király Múzeum)

Vereb3

Publius Aelius Fronto és családja sírköve, i. sz. 3. század első fele (Szent István Király Múzeum)

*Hatházi Gábor: Érdy (Luczenbacher János) 1796-1871, in: Cserményi Vajk (Szerk.): 150 éve történt. III. Béla és Antiochiai Anna sírjának fellelése…, Székesfehérvár, 1999, 69.

** Luczenbacher János: Verebi sírkövek. Tudomány Tár, 1837, 59-67. Idézet: 60-61.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum