Kormányzati programot indítanának a római kor kutatására – Interjú L. Simon Lászlóval

L. Simon László a Szent István Király Múzeum díszudvarán.

L. Simon László a Szent István Király Múzeum díszudvarán.

A mintegy 33 ezer látogatót vonzó Seuso-kincs Székesfehérváron című kiállítás utolsó hétvégéjén rövid interjút adott a múzeum blogjának L. Simon László, a miniszterelnökség parlamenti államtitkára, akinek nagy szerepe volt a kincs székesfehérvári bemutatásában.

Mi lesz a Seuso-kincs további sorsa, mikor lesz legközelebb látható és hol?

A Seuso-kincset visszaszállítjuk a Nemzeti Múzeumba Budapestre, és a Nemzeti Múzeum felkészült szakemberei, kutatói korszerű műszeres vizsgálatok alá fogják vetni, olyan bizonyítékokat próbálnak keresni, amelyek a nemzetközi vitákban Magyarország igazát fogják alátámasztani reményeink és hitünk szerint. Azaz, hogy ez a kincs minden bizonnyal Szabadbattyán környékéről, Fejér megyéből, Magyarországról származik. A tudományos kutatások sok időt fognak igénybe venni, és a későbbiek során fogja az állandó kiállításon megtalálni a helyét a Nemzeti Múzeum a kincsegyüttesnek. Én azt gondolom, hogy a Nemzeti Múzeum egyik ékessége lesz, sok látogatót és külföldi turistát is vonz majd.

Lehet tudni már, hogy pontosan mikor?

Nem.

Ötéves kutatási programot állítottak össze a régészek, akik a Seuso-munkabizottságban dolgoznak, lehet tudni, hogy milyen fontosabb kérdésekre keresik a választ?

Olyan tudományos vizsgálatok alá vetik a kincset, ahol újabb bizonyítékokat találnak annak a vélelemnek az alátámasztására, hogy ez a leletegyüttes Magyarországról származik. Azért mondom, hogy vélelem, mert a mai napig is igazolhatatlan körülmények között csempészték ki ezt a kincset Magyarországról, nem egy bűncselekmény kíséretében. Ez egy nagyon szövevényes, összetett történet, amelynek egy részét a nyilvánosság is ismeri, egy része mind a mai napig a katonai titkosszolgálati aktáknak a titkát képezi. Azért is fontos ez a tudományos kutatás, ami előtt vagyunk, hiszen vannak még a kincsnek dokumentáltan meglevő részei, amelyeket érdemes lenne Magyarországra visszahozni és megszerezni. És természetesen az is nyitott kérdés, hogy továbbmenjünk-e a régészeti föltárásban. A magyarországi kutatók nem olyan régen készültek el egy olyan háttéranyagnak az összeállításával, amely egy nagy kormányzati program indításának az alapja. Szeretnénk egy Limes-anyaggal az UNESCO-hoz pályázni egy új világörökségi programmal. Ez a magyarországi római lelőhelyeknek az értékét növelné.

Milyen hatással lehet ez az előterjesztés Fejér megye római kori emlékeire?

Ez a nagy Limes-program amellyel az UNESCO-hoz szeretnénk pályázni nem csak közvetlenül a Limes mentén meglevő római lelőhelyeket értékelné föl a nyilvánosság előtt, hanem nyilvánvalóan a Limestől egy kicsit távolabb levő, ugyanakkor nagyon nagy jelentőséggel bíró régészeti lelőhelyeket, így Gorsiumot és Szabadbattyánt is.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Advertisements

Az előkerült város

Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)

Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)

Hogyan tűnhet el egy város? Sok mindent elveszíthet az ember, kabátgombot, pénztárcát, töltőtollat, esernyőt, elveszítheti a “fehérvári réten a zsebbevaló kését”, utána a karikagyűrűjét, elveszítheti a fejét is, de hogyan veszhet el egy város?

A város nem pitykegomb – házai, üzletei, fürdői, palotái, templomai vannak, utak vezetnek hozzá, az utak híddal ívelik át a folyókat. Csupa nehezen eltüntethető holmi.

Gorsium mégis elveszett.

Még az is könnyebben érthető, hogy vad vidékeken, vagy az óceánok félreeső szigetein el-eltűnik egy-egy város. De Gorsium itt volt Magyarország leglakottabb tájékán, a csupa lanka, csupa szelídség Dunántúlon.

Mégis, ezerötszáz évig senki sem tudta, hogy hol van. De talán még azt sem tudták, hogy egyáltalán volt valamikor.

Titok mindenütt van. De különös módon a titok is csak annak titok, aki észreveszi. Aki nyitott szemmel, lassú léptekkel, kérdezősködve jár-kel a világban.

A gyanútlan léleknek minden dombocskát a szél hordott össze, minden mélyedést az eső vájt ki, minden követ a patak gurított a helyére.

A régészek – úgy gondolom – kíváncsi emberek. Szeretik a titkokat, de csak azért, hogy megfejtsék őket. Kételkednek és kérdezősködnek.

Belebotlanak egy kőbe, felveszik, megnézik, forgatják jobbra, forgatják balra, s kiderítik, hogy egy régi királynő palotájából való. Találnak valahol egy árkot, mit keres itt ez az árok, kérdezik, s addig töprengenek, addig gondolkoznak, míg kiderül, hogy az az árok erődítést védett valamikor. Látnak egy dombocskát, hogy kerül ide ez a domb, mondják, ásni kezdenek, feltúrják a földet, s egyszer csak koppan valami a mélyben, faragott kövek kerülnek elő, bronzból öntött szobrocskák, kopott aranyérmék, feliratos táblák, paloták, templomok, lakóházak romjai – egy hajdani emberi közösség életének, munkájának és halálának nyomai.

A dombocska alól előkerül egy elveszett város.

Nagy az öröm. A munka ilyenkor kezdődik el igazán. Aki olvasott arról, hogyan találták meg Tróját, Ur városát, a yukatáni őserdő rejtelmes maya városait, vagy Mohendzso Darót, az tudja, milyen gyönyörűség töltötte el a régészeket, amikor kibontakozott ásójuk alatt az elfelejtett világ. És azt is, hogy a neheze csak utána következett.

Nekünk könnyű a dolgunk. Nem kell ravaszkodnunk, hogy engedélyt szerezzünk az ásatásokhoz, nem kell kínlódnunk úttalan utakon, nem kell tűrnünk hőséget, szomjúságot, fáradalmakat. Leülünk egy jó lámpa mellé, kinyitjuk Schliemann, Wooley, Carter vagy Stephens könyvét, s végigizguljuk, mint egy nyomozást.

Vagy beülünk egy kocsiba s elindulunk, hogy megnézzük Gorsiumot.

Könnyebb eljutni hozzá, mint a sivatagban eltemetett városokhoz. Majdnem az ősi, római úton haladunk Aquincumból Herculia, vagyis Gorsium felé. Budáról Tácra.

Veres Péter az eget nézegeti. Milyen időnk lesz? A földeknek kellene az eső, nekünk nem.

Az út mentén a földek tavaszi képe. Zöldellő vetések, virágba boruló mandulák és őszibarackok. Visz bennünket a kocsi, s közben Péter bácsitól megtudjuk, hogy miért szép ott az a darab vetés, miért elhanyagolt az a szépnek látszó gyümölcsös. Nem hallottam még embert, aki olyan szeretettel beszélt volna a tájról, mint Veres Péter. Nem is a táj az, amiről ő beszél. Nem a színek, vonalak szépsége ragadja meg, nem kívülről, a szemlélő utas pillantásával nézi a vidéket. A környezet elveszíti impresszionista érdekességét, elevenné, értelmessé válik. Emberi lakóhellyé, igazi emberi tájjá. Ahogy hallgatjuk, úgy érzem, hogy külön ismer minden fát, minden domboldalt, s mintha lépten-nyomon lehajolna és szétmorzsolna egy-egy göröngyöt, megnézve, mit lehetne vele csinálni, mire alkalmas.

Dunántúli vagyok, azt hittem, tudok egyet-mást szűkebb pátriámról. Lassan elszégyenlem magamat. Péter bácsi olyan atyafiságos, jó kapcsolatban van a környékkel, mintha egész életét itt töltötte volna.

Utazunk az elveszett és Tácott nemrégiben előkerült város felé. Az antik útikönyvek megírták Gorsiumról, hány mérföldre van Pécstől, hol megy át az út a Sárvíz átkelőhelyén. Mommsen, a híres ókortörténész azt hitte, hogy Székesfehérvár volt Gorsium. De lehetett Seregélyes, Pátka, Sárpentele, Csősz, Szabadbattyán is, mert mindenütt találtak római köveket.

Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Az ásatások legszebb és legértékesebb leleteit a fehérvári múzeumban találjuk. Szép és értékes nem azonos fogalmak a régészek nyelvén sem. Egy törött cserép esetleg értékesebb, mint egy marék aranypénz. A múzeum vitrinjeiben egymás mellé kerültek fegyverek és ékszerek, emberi és állatcsontok, kövek és vörösre égetett terra sigilláták, érmek és bronz szobrocskák. Köztük a gyönyörű, és lassan Gorsium jelképévé váló, II. századbeli Venus.

Lelkének egyik felével a régész a múltban él. Olyan múltban, amelyet elszórt adatokból, félmondatokból, föld alól előkerülő tárgyakból neki magának kell rekonstruálnia. Nem elég, ha töviről-hegyire ismeri Pannónia történelmét. Tudnia kell, ki volt Aquincum duumvirje, hol tanyázott, milyen harcokat vívott a legio I adiutrix, vagy a Breucusok hetedik gyalogos csapata, tudnia kell, milyen módszerekkel építették a római utakat, hány cserép kellett egy villa befedéséhez, honnan szállították az üvegárut Pannóniába, milyen ruhát viseltek a thrákok, vagy az eraviscusok. Ismernie kell a mitológiát, a művészettörténetet, aztán hogy milyen nyomokat hagy a köveken a tűz, hogy egy év alatt milyen vastag por rakódik le az összeomlott házakra. És így tovább.

Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Kalauzunk, Fitz Jenő, a múzeum főigazgatója. Ő mutatja meg az ásatásokat is.

Néha azt hiszem róla, hogy az időt homokórával, az utakat római mérföldekkel méri, és biztos, hogy Septimius Severus császár pannóniai látogatásának minden részletét ismeri. Az utolsó évek ásatásait ő vezette. S a település, amely másfél évezredig a föld alatt hallgatott, most előkerül és beszélni kezd.

Elmondja egykori lakóinak életét, a város felvirágzását és pusztulását, népek vonulását és eltűnését, fazekasok és kovácsok szorgos munkáját, beszél az üzletsorokban lármázó kereskedőkről, a tüzelőfát cipelő szolgákról, markomannok és quadok dúlásáról, légiók csörömpölő fegyvereiről, égő házakról, sikoltozó asszonyokról, a pénzüket föld alá rejtő gazdagokról.

A néma romok élettel telnek meg. Itt egy előkelő rómainak a villája volt – mondják az alapkövek -, szobáit a padló alatt kívülről fűtötték, falát freskók díszítették, volt fürdője, oszlopos belső udvara, kocsiszínje, víztároló medencéje, ólomcsövekből vízvezetéke. Mindez volt! És aztán? Égésnyomok. Elszenesedett faajtó, beomló tető, lehullott vakolat, szobortöredékek…

Van itt Gorsiumban egy kút. Mit mondhat egy kút? Gödör, benne víz. A víz nem őrzi meg a föléje hajló asszonyok, lányok vagy férfiak visszatükröződő tekintetét. Más őriz.

Ebből a kútból több mint 20.000 tárgyi emlék került elő. Csonthajtűk felidézik a mozdulatot, mellyel tulajdonosuk – asszony vagy lány – utánuk kapott, amikor isten tudja hogyan és miért, a kútba hullottak. Mennyi minden esik meg egy kút mellett. Ebből merítettek vizet a főzéshez, mosáshoz, tűz oltásához, ebből ittak a hódítók, a rabszolgák, a harcok sebesültjei. Háborúk vagy békés időszakok – a kút vize mindig kellett.

Favödrök maradványai, cserepek, összetört korsók, kutyák, macskák csontjai, szobrok – ezer és ezer tárgy a kút mélyéről. És egy emberi csontváz is. Férfi volt. Koponyáján kardvágás nyoma, mellette eltört kard aranyozott markolata. Saruja is megmaradt. Jól el akarták rejteni tettük nyomait a gyilkosok, mert egy nagy követ dobtak utána. Mi történhetett? Annyi minden megesik egy kút mellett.

Oszlopok, szobrok, faragott és feliratos sírkövek, épületek falmaradványai, szarkofágok, temetők. Egy elveszett város előkerült a múltból.

A IV-V. században, pusztító háborúk sorozata után, amikor a provinciát a hunok foglalták el, még élhettek emberek a város romjai között. Éltek még később is. Apróbb leletek a VI-VII. századból erről vallanak. Talán csodálkozva, talán közömbösen nézegették a régi köveket. Vagy széthordták a templomok és villák falait, kunyhók vagy új paloták építéséhez. A megfaragott kő kész építőanyag. A székesfehérvári középkori bazilika ásatásainál sok római kőemlék került elő. Lehet, hogy innen fuvarozták oda.

És amikor a törökök kiűzése után a környék újra benépesült, már nem volt senki, aki tudott volna arról, hogy valamikor város állt ezen a helyen.

A domboldalban hatalmas borospince. Az ásatások már elérték, a temető kibontott sírjai ott vannak a közvetlen közelében. Az egyik félig feltárt sír fölött betonnal bélelt medence. Törkölyt tartottak benne.

Veres péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Veres Péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Járkálunk a város utcáin, fúj a szél, szép az idő. Nézelődünk. Nem tudjuk, kiknek a porain járunk.

Az utak mellé facsemetéket ültettek. Tamariszkuszt, ciprust – fákat, amelyek Rómát idézik.

Péter bácsi megáll az egyiknél. Nem eredt meg. Nézegeti, aztán elmagyarázza, mikor kell fát ültetni, hogyan kell óvni a rágcsálóktól, hogy épségben, erőben felnövekedjék.

Nekem az jut eszembe, hogy őseink valamikor a rómaiak utódaitól tanulták a szőlőművelést és a gyümölcsfák gondozásának szép és emberséges tudományát.

Szöveg: Kuczka Péter, 1965

1965. június 1. (Tükör)

László Gyula küldeménye Fitz Jenőnek

László Gyula levele Fitz Jenőnek

László Gyula levele Fitz Jenőnek

“Kedves Jenő!

Évtizedes papírhalomból kerültek elő ezek a fényképek. Múzeumotoknak Wágner Nándor által való átépítéséről valók. Elküldöm neked, ha nem lenne meg, múzeumtörténeti adattáratokba való.

BUÉK!

Szeretettel

László Gyula”

Continue reading

Magyar régészet és műtárgyvédelem ’80

Magyar régészet és műtárgyvédelem '80. Kiállítási enteriőr, 1980. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Magyar régészet és műtárgyvédelem ’80. Kiállítási enteriőr, 1980. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

1980. október 12-én nyílt meg a korszak régészetét bemutató kiállítás a Csók István Képtárban. A tárlat amellett, hogy a régész munkáját mutatta be a magyarországi ásatásokból abban az időben előkerült legszebb leleteket is elhozta Székesfehérvárra. Az installálás, a tálalás módja egy időszaki kiállításhoz képest szokatlanul igényes, nagyszabású. Ebben is hasonlít a jelenleg is nyitva tartó Régészeti pillanatképek. Ásatásaink legújabb kincsei 2011-2014 című kiállításunkhoz. A bejegyzésben Gelencsér Ferenc fotóit tesszük közzé a kiállítási enteriőrről, illetve a főrendező, F. Petres Éva régész, akkori múzeumigazgató-helyettes szöveges összefoglalóját.

Continue reading

A székesfehérvári vastuskó

A székesfehérvári vastuskó

A székesfehérvári vastuskó

A céhes ipar korában a mesterség alapos elsajátításának, sokoldalú szakmai, kulturális és nyelvi ismeretek szerzésének iskolája a legényvándorlás volt. Városi mesterré csak azok a legények válhattak, akik a kötelezően előírt, kettőtől öt évig tartó vándorlást teljesítették. Mesterlegényeink vándorútja az osztrák örökös tartományokba, Németországba vezetett, és hozzánk is érkeztek német, cseh, lengyel és horvát vándorlegények. A legényvándorlás egyik ránk maradt emléke a székesfehérvári vastuskó, amit a Szent István Király Múzeum őriz, és állandó néprajzi kiállításában megtekinthető. Méreteit tekintve egy 132 cm hosszú, átlagosan 15 cm átmérőjű faág. Felülete vaslemez borítású, és felül három rövid ágcsonkban végződik. A vaslemezt négy erős vaspánttal rögzítették a faághoz. A vastuskón, középen egy igen erős vaspántot találunk, ezzel rögzítették eredeti felállítási helyén a falhoz. A vaspánt külső felén hatalmas, kör alakú, 11cm átmérőjű lakat lóg. Nem nyitható, zárszerkezet nélküli lakatutánzat. A vaspántba készítője az 1835-ös évszámot véste. A vastuskó felületét teljes egészében beborítják a belevert, különböző nagyságú, anyagú és formájú kovácsolt szögek. Némelyik szöggel átlyukasztott réz egykrajcárost is vertek rá. A krajcárok között vegyesen német és magyar feliratú is akad. Közülük a legkésőbbi az 1851-ben vert egykrajcáros. Hagyomány szerint az 1842-es évszámú rézpénzt a vándorszínész Petőfi Sándor szögezte a tuskóra, aki az év novemberében a székesfehérvári Pelikán fogadó színháztermében játszotta első szerepét.

Ugyancsak helyi hagyomány szerint a vastuskó a XVIII, századból való, s ekkor még a városkapunál állt. Lakatja feltehetőleg még a török időkből származik, és állítólag a régi várkapu lebontásakor, ásás közben találták. A legenda szerint a lakatot egy lakatosinas csinálta remekbe. Munkájában az ördög segédkezett, de a kulcsát a fiú elvesztette, amiért az ördög elvitte szegényt.

A helyi hagyománnyal nem mindenben egyeznek a vastuskóra vonatkozó történeti adatok. Moenich Károly városi levéltáros szerint a vastuskót 1830 körül állították fel a Városház téren a Kleizler-ház sarkán. Később a Szőgyény-Marich-ház lévő, Lakos Ignác-féle termény- és lisztkereskedés előtt állott. A XIX. század végén a Szent Korona utcai „Vas tuskóhoz” címzett vendéglős cégére lett. Innen Héjj Ferencné, a megözvegyült vendéglősné, 1911-ben Győrbe vitte, ahová férjhez ment. Az értékes vándoremléket második férje, Kiss Mihály, 1938-ban Győrből levelet küldött Székesfehérvár polgármesterének, melyben a városnak ajánlotta fel a vastuskót. Az ajándékozás írásos dokumentumait a Szent István Király Múzeum adattára őrzi.

A polgármesteri hivatal a levelet másolatban továbbküldte a Székesfehérvári és Fejér megyei Múzeum igazgatóságának. Marosi Arnold múzeumigazgató levélben intézkedett a vastuskó átvételéről.

Vastuskók az egykori Magyar Királyság néhány nagyobb céhközpontjába találhatók: Pozsonyban, Győrben, Szekszárdon, Budán, Pesten, Aradon és Temesváron. Előképük valószínűleg a bécsi Szent István-templom közelében, egy biztosítótársaság XIX. század végén épült palotájának sarkán erre a célra kiképzett márvány falfülkében ma is látható vastuskó (Stock im Eisen). eredetileg ez nem volt szegekkel teli verve, hanem pusztán vaspánttal és lakattal volt megerősítve. E bécsi vastuskó mintájára más iparos városokban is felállítottak ilyen szerkezeteket. Rendesen beszállóvendéglő vagy vaskereskedés mellett találni őket, ami a vándorlegények életével való kapcsolatára utal. Később eredeti céljának elhomályosodásával, főleg a XIX. század második felében üzleti cégérül kezdik használni, mint a pesti vastuskót a Váci és Kishíd-utca szögletén. Érdekesség, hogy Andersen, a nagy dán meseíró, a pesti vastuskó bemutatása kapcsán a bécsit is említette 1842-ben megjelent útirajzában. Ausztriában, Bécsen kívül csak az alsó-ausztriai Waidhofen am der Ybbs városában található vastuskó. Hiányoznak a vastuskók már a középkorban erős céhes ipari hagyományokkal rendelkező Németországból, sőt a felvidéki és erdélyi szász városokból is. Mindez megerősíti, hogy a magyarországi vastuskók a bécsinek újabb, XIX. századi másolatai. A vastuskók a Béccsel sűrűn érintkező, részben ausztriai eredetű iparos polgársággal rendelkező magyarországi városokban a céhes ipari hagyományok. egyik ránk maradt emléke. Az ezredfordulóra magyar nagyvárossá cseperedő, ismét jelentős ipari központtá váló Székesfehérváron érdemes volna a vastuskó másolatát felállítani, valahol a Palotai kapu közelében.

2011-ben Fejér megye kézművesei elhatározták, hogy a székesfehérvári múzeumban őrzött vastuskó mintájára maguk is készítenek egyet. Az ötlete az adta, hogy a Kézművesek házában megforduló híres kézművesek szakkörökön, tanfolyamon adják tovább tudásukat, kezük alatt is mesterek születnek, és emlékül ők is verhetnének egy szeget az udvarba felállított vastuskóba. Diós Tibor kovácsmester a móri szabadiskolában készítette el a 2011.május 20-án felavatott vastuskó másolatot, amibe az első szöget Dr. Lukács László üthette bele.

Pár éve modern formában a győri vastuskóhoz kapcsolódó tradíciót újjáélesztették Győrben, amikor különleges városnézésre hívták a kisalföldi megyeszékhelyre látogatókat. Az idegenforgalmilag frekventált pontokon elérhető rendszer lényege, hogy verses feladványokkal hat látnivalón vezették végig a turistákat, megadva, miként érik el a következő érdekességet. A hetedik helyszín a belvárosi sétálóutca közepén lévő látogatóközpont, ahol átfogó tájékoztatást kínáltak a városról. Minden megállónál pecsétet kap a vendég az erre a célra készített kis füzetbe. Aki mind a hetet összegyűjti, a látogatóközpontban beverhetett egy szöget az új tuskóba. A programot idén egyetlen útvonalon, magyar és német nyelven indítják el, de tervezik, hogy újabb városi felfedezőösvényeket is kitűznek.

Ezek a kezdeményezések mutatják, hogy a vastuskó és a hozzá hasonló emléktárgyak helytörténeti és néprajzi szempontból egyaránt fontosak egy város életében, hiszen az emberek ragaszkodnak a különleges, legendákkal övezett tárgyakhoz. Szívesen dicsekednek el ismerőseiknek, rokonaiknak a lakhelyükhöz kapcsolódó ritkaságokkal és nevezetességekkel, így például fehérváriak a Kati néni szoborral, savanyúvízzel, a vastuskóval.

Gáspár Virág

Szent István Király Múzeum