Szent Iván éjszakája – avagy Keresztelő (Virágos) Szent János ünnepe – június 24.

Szent Iván éjszakájáról a legtöbb embernek talán a tűzgyújtás, tűz feletti átugrás jut eszébe. A jeles naphoz azonban sok érdekesség kapcsolódik, ebből villantunk fel néhányat. Először is Szent Iván vagy Szent János?

A mártírhalált halt Keresztelő Szent János ábrázolása a Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatványból
Kép forrása: https://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/keresztelo_szent_janos_szuletese__szent_ivan_ej

A naptár szerint Iván névnap, a hónap régi magyar neve Szent Iván hava. de az egyik legnevezetesebb katolikus szent, Keresztelő Szent János napja is egyben a június 24-e. Gondolhatnánk azt is, hogy két szent, akik egy napon osztoznak, de valójában az Iván név a János szláv eredetű változata, illetve a régi magyar Jovános, Ivános alakjából származik. Keresztelő Szent János pedig nem véletlenül esik június 24-re, a régi nyári napforduló napjára.
A nyárközép napja – elsősorban a mezőgazdasági termelésen alapuló társadalmak esetében – az év egyik legjelentősebb napja a neolitikumtól kezdve. A június 23-ról 24-re virradó éjszaka az év legrövidebb éjszakája, ami a sötét órák számát illeti, ezért jelentősége szimbolikus is: a fény és a világosság győzelmét fejezte ki a sötétség és a halál felett. E diadal pedig utal a természet megújuló erőire, körforgására, az emberi élet ciklikusságára, a születés, párválasztás, gyermekáldás, halál egymást követő örök folytonosságára. Éppen ezért, ehhez az éjszakához/naphoz számos rítus és rituálé kapcsolódott, és a hagyományőrzés ma is sok variánst tart fenn világszerte.
A fény, a tűz szimbolikája hangsúlyos, így szinte a tűugrás, a tűzzel kapcsolatos szokáscselekvések szinte minden kultúrában felfedezhetőek. A tűz fölötti átugrást tisztító erejűnek vélték, amely segít elűzni a gonoszt, bajt, betegséget.

Tűzugrás (Buják, Nógrád megye, 1930-as évek)
Kép forrása: Arcanum – magyar Néprajzi Lexikon: https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/sz-73AFD/szent-ivan-i-tuz-73C4C/

Az európai szentiváni szokások fő vonásaikban megegyeznek, lényeges elemei a tűzgyújtás (tűz átugrálása, fáklyagyújtás, stb), mágikus cselekedetek, melyek tűzzel vagy vízzel kapcsolatosak, szerelmi varázslás, jóslás, egészségvarázslás.
A magyar néphagyományban és más népeknél is ismert hiedelem, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül füstöltek, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék. Ugyanígy az állatokat is megfüstölhették, vagy áthajtották a füst felett őket, hogy ne bogározzanak, ne betegedjenek meg. Az üszkös fát a hernyók elleni védekezésképpen is használták a veteményes kertben. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak védő erőt tulajdonítottak, ezért a ház elejére akasztották tűzvész ellen.
Ugyancsak gyakori szokás a tűzugrálás alkalmából a parázsba dobott gyümölcs, alma elfogyasztása, amelyet mágikus tárgyként használtak, egészségvarázslásra. A sült almát a gyermekeknek adták, hogy egészségesek maradjanak; de volt, hogy eltették és később a megaszalódott gyümölcsöt fog- és hasfájás kezelésére alkalmazták (Szeged környéke). Néha sírokra is tettek a sült almából (Baranya).
A házasságjóslás és varázslás ugyancsak a Szent Iván napi szokások egyik eleme. A lányok búzavirágból font koszorúval a fejükön ugrották át a tüzet, majd a legközelebb álló fűzfára hajították, és úgy tartották, hogy akié fennakad, az még abban az évben férjhez fog menni (Nógrád).
A gazból gyújtott tűz egyfajta terményvarázslásként működött. Sok helyen úgy vélték, hogy gaz égetésekor tiszta lesz a gabona és jobb lesz a termés, de tűzgyújtással védték a földeket a jégveréstől, dögtől és a ködtől.
Irodalom:
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II. http://mek.niif.hu/04600/04656/html/unnepiki0101/unnepiki0101.html
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság. http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/138.html

Paréj Gabriella
néprajzos muzeológus

Csontváry Székesfehérváron

101 éve, 1919. június 20-án halt meg Csontváry Kosztka Tivadar festőművész. Művei, életműve Magyarországon a Szent István Király Múzeumban rendezett 1963-as kiállítása óta lettek széles körben is igazán ismertek. A kiállítás történetéről szól írásunk.

 

Az 1963-as Csontváry-kiállítás Székesfehérváron, háttérben a Mária kútja Názáretben című festmény (fotó: Kabáczy Szilárd)

 

Az 1958-as brüsszeli világkiállítás jó alkalom volt arra, hogy a Kádár-rendszer megkíséreljen kilépni hosszú ideje tartó nemzetközi elszigeteltségből. A magyar pavilon kulturális programját e célnak állították szolgálatába, s ebben a kiállított Csontváry-festményeknek is nagy szerepe volt. A világkiállítás sikere után 1962-ben a brüsszeli Palais des Beaux Arts-ban került sor Csontváry műveinek önálló kiállítására, s ezzel párhuzamosan megkezdődtek az 1963-as székesfehérvári bemutatónak az előkészítő munkái is.
„Egy alkalommal az Esztergomban dolgozó Mucsi András megkérdezett, miért nem rendezünk Csontváry kiállítást? A Csók István Képtár szinte kínálja magát erre a célra, és higgyem el, a közönség is megérett erre az élményre. Ez volt a csíra, amely a kiállítás megvalósulásához vezetett. Ma már saját magam számára is hihetetlen és nehéz felidézni, hogy milyen taktikázás, „diplomáciai” előkészületek kellettek a megvalósításhoz. Először is nem a múzeumnak kellett előállni az ötlettel és a kéréssel. A Fejér Megyei Idegenforgalmi Hivatalhoz fordultunk és meggyőztük vezetőjét, Gonda Istvánnét, milyen nagy közönséget vonzana ez a kiállítás” – emlékszik vissza F. Petres Éva, a múzeum akkori igazgatóhelyettese.

A múzeum munkatársai ezek után keresték fel Pogány Ö. Gábort, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatóját, aki azonnal igent mondott, és a rendezéssel az MNG részéről Bodnár Éva művészettörténészt bízta meg. A rendezésben két frissen végzett muzeológus is részt vett, Papp Gábor, valamint Kovács Péter, aki 1962 óta az István Király Múzeum kinevezett művészettörténésze volt.

A bemutatott kiállítási anyag – hat MNG-s festmény kivételével – magángyűjtők, elsősorban Gerlóczy Gedeon építész tulajdonából került ki.

A művek 1963. május 9-én csütörtökön érkeztek Fehérvárra, a Fejér Megyei Hírlap május 11-én így számolt be a különleges eseményről: „Az István Király Múzeum előtt talán még sohasem állt őrség. Ezúttal egész éjszaka vigyáztak Csontváry néhány nagyméretű képére, amely csütörtökön délután érkezett, és az esti órákban nem tudták elhelyezni hatalmas méretük miatt a múzeumban.” (Fejér Megyei Hírlap, 1963. május 11.)

„A rendezés napjai, minden szállítási és egyéb szokásos bonyodalmak mellett, vidáman és könnyedén folytak, Bodnár Éva kívánságára a déli órákat a szokatlanul meleg májusban a strandon töltöttük. (Évekkel később mondta el nekem Kovács Péter, hogy Papp Gáborral együtt meg voltak győződve róla, hogy ez így szokás rendezésnél.)” – írta 1998-ban F. Petres Éva.

„A kiállítás rendezése ezúttal fáradtságos fizikai munkát is jelent, mert a legnagyobb kép mérete 735×380 cm. A képen a híres ’Panaszfal Jeruzsálemben’ című képet emelik ki a múzeum dolgozói a ládából.”, Fejér Megyei Hírlap, 1963. május 16.

 

A kiállítás megnyitására a múzeum Pogány Ö. Gábort kérte fel, azonban az MSZMP Fejér Megyei Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályán keresztül Aczél György megüzente, hogy az emlékkiállítás nem olyan rangú esemény, hogy azt egy országos intézmény főigazgatójának kellene megnyitni, ez egy megyei ügy, ezért Bujdosó Imre, a Fejér Megyei Tanács elnöke mondhat beszédet. A kultúrpolitikusok pontosan tudták ugyanis, hogy a Csontváry-életmű bemutatása jelentős esemény, várható következményeit ugyanakkor akarták is, meg nem is. Leginkább talán attól tartottak, hogy egy ilyen kiállítást követően teret nyerhetnek a művészeti életben korábban tiltott és háttérbe szorított művészek.

 

A Csontváry-kiállítás megnyitása. A képen Bodnár Éva, a kiállítás rendezője (MNG), Fitz Jenő, a székesfehérvári múzeum igazgatója és Bujdosó Imre a megyei tanács elnöke a Baalbek című kép előtt. (fotó: Mikó Ferenc, SzIKM Adattár)

A megnyitó közönsége, háttérben a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című alkotás (fotó: Mikó Ferenc, SzIKM Adattár)

 

A megnyitó 1963. május 19-én vasárnap volt. A Csók Képtár magas falai, felső világítású tere remek helyszínt nyújtott az alkotások számára. A kiállításnak azonnal híre ment, hatalmas szakmai és sajtósikert hozott, belföldről és külföldről is rengeteg látogató érkezett a városba. „Nincs a napnak olyan órája, amelyben a várost felkereső belföldi és külföldi látogatók ne kérdeznék meg a Fejér megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatalától, hol van a Csontváry-kiállítás, merre kell oda menni? (…) A megnyitást követő negyedik hónapban most már elmondhatjuk, hogy a székesfehérvári Csontváry-kiállítás az ország egyik legnagyobb művészeti eseménye” – számolt be a Magyar Nemzet, 1963. szeptember 13-án. A látogatók száma a kiállítás teljes ideje alatt, május 18. és október 27. között 55.405 fő volt. Három vendégkönyv telt meg lelkes, elismerő beírásokkal („Kritikai elemzés helyett a Vendégkönyvet kellene kiadni! Mindennél jobban bizonyítja a festő döbbenetes hatását” – jegyzi meg az egyik látogató.)

1963 szeptemberében Hruscsov felesége, Nyina Hruscsova és két lánya Magyarországon járt. Kádár Jánosné kíséretében szeptember 14-én Székesfehérvárra érkeztek, és az ún. „hölgyprogram” keretében megtekintették a Csontváry-kiállítást. A festmények nagyon tetszettek mindannyiuknak.

 

Hruscsovné és Kádár Jánosné a kiállításon, Fejér Megyei Hírlap, 1963. szeptember 18.

 

A magas rangú vendégek látogatását követő napok történéseiről ismét F. Petres Évát idézzük: „A látogatást követően szinte azonnal, tán még másnap, megszólalt a telefon. Aczél elvtárs közölte, hogy a kiállítást haladéktalanul Pestre kell szállítani, ott kell kiállítani, de nem a Nemzeti Galériában, hanem a Szépművészeti Múzeumban. Számunkra a kiállítás elvitele a legnagyobb csapást jelentette. Szerződésünk Gerlóczy Gedeonnal, megállapodásunk a Nemzeti Galériával két évre szólt, a kiállítás gyönyörű Kondor plakátján is 63-64 szerepelt. Adattárunk őriz egy feljegyzést, amelyben csokorba szedtük érveinket a kiállítás megtartása érdekében, mint ismeretes, hiába. Talán csak annyi eredménye volt, hogy október 27-ig ki tudtuk húzni Fehérváron maradását, a múzeumi hónapra hivatkozva, hisz programunk gerince a Csontváry kiállításra épült.”

 

Bodnár Éva tárlatvezetést tart a kiállításban, háttérben A taorminai görög színház romjai című festmény (fotó: Mikó Ferenc, SzIKM Adattár)

 

A Csontváry életművét bemutató kiállítás 1963. október 27-én bezárt Székesfehérváron, az év végén Budapestre került, és a Szépművészeti Múzeumban nyílt meg újra, ahol újabb sok ezer látogató kereste fel.
A fehérvári múzeum a Csontváry-kiállítás országos sikerű bemutatójától hosszú időn át a magyar képzőművészeti élet egyik történelmi fontosságú bemutatóhelye lett, ahol a hivatalos irányzattól eltérő művészek egész sora kapott kiállítóteret és számos, később elismert művész bemutatkozási lehetőséget.

Irodalom:
F. Petres Éva: Emlék és valóság Csontváry Kosztka Tivadar gyűjteményes kiállítása Székesfehérvár, 1963, Magyar Múzeumok, 1998/2., pp. 23–25.
Kovács Péter: Csontváry mint ürügy. Adalék a kultúrpolitika változásainak mechanizmusához. Művészettörténeti Értesítő, 1994/1–2, pp. 189–190.

 

–Izinger Katalin művészettörténész –

A művészi alázat ikertestvérei Százharminc éve, 1890. június 18-án született – az egyik leghíresebb magyar művészcsalád két ifjabb gyermeke – Ferenczy Noémi és Béni.

A művészi alázat ikertestvérei

Százharminc éve, 1890. június 18-án született – az egyik leghíresebb magyar művészcsalád két ifjabb gyermeke – Ferenczy Noémi és Béni.

Ferenczy Károly: Dupla portré (Béni és Noémi) 1908, Magyar Nemzeti Galéria tulajdona (fotó: Wikipédia)

Ferenczy Károly és felesége Fialka Olga gyermekei közül mindhárman művészek lettek: Valér (1885–1954) festőművész és művészettörténész, Noémi (1890–1957) gobelinművész, Béni (1890–1967) szobrászművész.
A székesfehérvári múzeum az ikerpár munkái közül összesen harminc alkotást őriz: Ferenczy Noémi hét gobelintervét, amelyek 1915 és 1940 között készültek; Ferenczy Béninek huszonhárom alkotását, melyek közül hét szobor, egy relief, öt érem és tizenkét rajz. Ferenczy Béni alkotásai szintén több évtizedet ölelnek át. Az első alkotás a huszonnyolc éves fiatal szobrász munkája 1918-ból, az utolsó már a jobb felére lebénult – bal kezével újra rajzolni, mintázni tanult – idős mester munkája a hatvanas évek elejéről.

A gyűjtés, a Szent István Király Múzeum modern képzőművészeti gyűjteményének kialakulása ugyancsak több évtizedet ölel fel. Kovács Péter és Kovalovszky Márta közel negyven éven át gyűjtötte, hozta létre a korszak páratlan műtárgy-együttesét Székesfehérváron, amelyet a múzeum mai művészettörténész kollégái is igyekeznek gyarapítani. A gyűjteményből egy-egy önálló egység kiemelése, bemutatása is érdekes lehet.

A fehérvári gyűjteményben őrzött műtárgyak kisebb egységeinek, összetartozó műveinek bemutatására jött létre 1999-től a Modern magyar művészet a székesfehérvári gyűjteményekben című kiállítás-sorozat. E sorozat ötödik tárlataként rendeztük meg 2005-ben a Ferenczy család művei a székesfehérvári gyűjteményekben (1) című kiállítást, ahol Noémi és Béni alkotásain túl az idősebb testvér Valér és a szülők: Ferenczy Károly és Fialka Olga alkotásait is bemutattuk. Az akkor még két különálló intézmény a Szent István Király Múzeum és a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény mellett fehérvári magángyűjteményből is kölcsönöztünk alkotásokat a tárlathoz. Nem mondhatjuk, nem mondjuk, hogy a művészek legfontosabb, fő műveit tartalmazza a székesfehérvári múzeum kollekciója. A szentendrei múzeum, az Iparművészeti Múzeum vagy a Nemzeti Galéria anyagával nem vetekedhet. Nincsenek benne Noémi maga által megszőtt gobelinjei közül, de a gyűjteményünk jelentősége, és a fehérvári múzeum életművük bemutatásában vállalt szerepe ugyanakkor elvitathatatlan.
Ennek az akár külön műtárgy-együttesnek is tekinthető egységnek gyűjtéstörténete is külön fejezet, tipikus ízelítő lehet a teljes fehérvári képzőművészeti kollekció feldolgozásában.
A harminc műből a legtöbb a két Székesfehérvárnak ajándékozott magángyűjteményből kerül ki. A hatvanas években kapott Ybl Ervin-gyűjtemény, majd a 80-as, 90-es években Fehérvárnak ajándékozott Deák Gyűjtemény szolgáltatja ennek az egységnek többségét. Más magánszemélyektől 5 alkotást vett a múzeum, az elsőt Ferenczy Béni Dévi című szobrát még 1964-ben, háromezer ötszáz forintért.
A gyűjtés-történet szempontjából érdekes tényeket mesélt el kérdésünkre Kovács Péter egy 1981-ben a gyűjteménybe került mű kapcsán, ahol a megszerzés módja rovatban az található „Kovács Péter ajándéka”.

Ferenczy Béni: Pilinszky János portréja, 1954, SzIKM 81.36.1 (fotó: Deák Balázs)

„Ferenczy Béni a Pilinszky portrét két példányban készítette, mindkettő terrakotta. A másik (ennek reprója látható a Béniről szóló könyvekben) a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében van. Annyiban különbözik ettől, hogy a mellkasára F. feliratot is helyezett. A mi példányunkat Ferenczy ajándékozta Pilinszkynek, aki valamikor a hetvenes években nénikéjével folytatott indulatos vita közben összetörte. Én talán másnap fedeztem föl a cserepeket a budapesti, Hajós utcai lakásban. Összeszedtem, amit találtam, s magammal vittem Fehérvárra. Később Szász Zsuzsit kértem meg, hogy a darabokat próbálja meg összeragasztani. Ez már János halála után volt. Az összerakás – mint látjuk – sikeres volt. Ha jól emlékszem, egyetlen kicsi, alig észrevehető hiány a koponya felső, hátsó részén maradt. A sikeres restaurálás után ajándékoztam a plasztikát a múzeumnak. Egyébként ismert, hogy a Pilinszky portré keletkezési idejében Ferenczy más írók – Németh László, Juhász Ferenc jut hirtelen eszembe – mellképét is megmintázta. Nem tévedek, hogy közülük tényleg a Pilinszkyé a legsikerültebb. Nagyon érdekes, hogy csaknem egyidőben, hogy Béni bácsi dolgozott a szobron, Szántó Piroska egy gipsz maszkot öntött Jánosról. Ezt ma is én őrzöm. Ami azonban igazán érdekes: ha ránézek a maszkra és a szoborra, mindig kiderül, hogy az igazi Pilinszkyt, a hiteles arcot Ferenczy Béni terrakottája örökítette meg!” – mondta el kérdésünkre Kovács Péter.

Ferenczy Béni és Noémi művészetfelfogása, művei Kovács Péter és Kovalovszky Márta művészettörténészeken keresztül az egész múzeumi gyűjteményen nyomot hagytak. Kovács Péter 1964-ben, huszonöt évesen rendezte meg az István Király Múzeumban Ferenczy Béni önálló kiállítását, a katalógus szövegét Pilinszky János írta. Ez a tárlat az 1963-as Csontváry és az 1964-es Kondor Béla kiállítás után a harmadik általa rendezett kiállítás volt Székesfehérváron. Kovács Péter későbbi Ferenczy Béniről, vagy a szobrászatról szóló írásaiban érezhetően vannak jelen azok az érzékeny tapasztalatok, melyekre ekkor tett szert. Az alkotó Kovács Péterre és Kovalovszky Mártára való hatását mutatja az is, hogy az első kiállítás után három évvel ismét kiállítást rendeztek munkáiból, Ferenczy Béni (1890–1967) emlékkiállítása címmel. Ferenczy Béni alkotásai a két önálló tárlatán kívül 1981-ig még öt, Noémi munkái az 1965-ös önálló tárlatán túl még három, A huszadik század magyar művészete kiállítás-sorozat keretében megrendezett tárlatban kapott helyet.

Kovalovszky Márta fehérvári kiállítás-rendezései közül az egyik legkorábbi az 1965 áprilisában megnyílt Ferenczy Noémi emlékkiállítás volt. E rövid írás, beszámoló terjedelme csak azt engedi meg, hogy írásaikból egy-egy félmondatot, jelzős szerkezetet ragadjunk ki…

Ferenczy Noémi: Gobelinterv, 1920-as évek eleje, SzIKM 72.4.1 (fotó: SzIKM archívum)

Ferenczy Noémi: Fej virágok közt, 1931, VKDGy 89.153.1 (fotó: SzIKM – Deák Gyűjtemény archívum)

Kovalovszky Márta Ferenczy Noémi munkáiról írt katalógus bevezetőjéből:
„lassan mozduló, nyugalmas mikrokozmosz”; „vágy nélküli világ”; „tanítanak a szorgos, tevékeny élet szépségére”; „gyengéd, derűs és költői világ”

Ferenczy Béni: Dévi, 1918, SzIKM 64.302.1 (fotó: SzIKM archívum)

Ferenczy Béni: Asszony felemelt karokkal, 1936, VKDGy 89.54.1 (fotó: SzIKM – Deák Gyűjtemény archívum)

Kovács Péter Ferenczy Béniről írt tanulmányából:

„A művészetet nem a társadalom termékének, hanem inkább meghatározójának hitte. Áhítatosan tisztelte az embert.”
„Alakjainak először mintha az idegrendszerét, érzelmeit, gondolatait tapintaná le, s csak utána öltöztetné őket ingerlőén puha és dús formákba.”

Mindkét művész egész életművének megismerése hozzásegít a művészet és ezzel az emberi élet általános értelmének megértéséhez.
Bízunk benne, hogy a nyár folyamán még látható lesz Szentendrén a Ferenczy Múzeumi Centrumban Ferenczy Noémi munkáinak nagyszabású időszaki tárlata is.
Amíg azonban kiállítótermekbe menni nem lehet, vagy – még tartva a vírustól – nem akarunk, Fehérváron sétálva élményt adhat Ferenczy Béni Játszó gyermekek című szobra a Lakatos utcában.

Ferenczy Béni Játszó fiúk című köztéri szobra (fotó: Szűcs Erzsébet)

A műről – a már idézett, a Kortárs folyóiratban 1970-ben megjelent cikkében Kovács Péter így fogalmaz: „1947-ben készítette el Ferenczy Béni Játszó fiúk című kétalakos kompozícióját. A kritika akkor is, azóta is egyértelmű csodálattal nézte és nézi ezt a művet. Úgy tudta megvalósítani az álló és guggoló fiúalakok szoros plasztikai kapcsolatát, hogy közben lemondott minden fölös „segédeszközről”. Se egy tárgy, se egy mozdulat, még a tekintetük sem köti össze őket. Mégis elválaszthatatlanul egyek!
A kompozíció ötlete talán Ferenczy Károlynak egyik korai főművétől, a Kavics-dobálóktól ered. Ott állnak, guggolnak ilyen világ végi csendben, mintegy végleges nyugalomban és békében a gyerekek. Bénit mindenesetre régen izgatta ez a probléma. Erről egy egész kis sereg remekmű árulkodik.
A Játszó fiúk szobrának, túl minden komponálási bravúron, még egy óriási értéke, van: úgy tud hűvös lenni, úgy tud pusztán szobor maradni, hogy egyszerre a legtágabb teret engedi a hozzá közeledő gondolatainak, érzelmeinek is. Befogad mindent, anélkül, hogy feloldódna, anélkül, hogy elveszítené egyéniségét.”
A szobrot – bravúrosan térbe helyezve – 1967-ben állították fel Székesfehérváron.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

Források:

A Ferenczy Család művei a székesfehérvári gyűjteményekben, kiállítási katalógus, 2005, A Szent István Király Múzeum közleményei, D sorozat 298. szám
Ferenczy Noémi (1890–1958) emlékkiállítás, kiállítási katalógus, 1965, István Király Múzeum közleményei, D sorozat 39. szám
Kovács Péter: Ferenczy Béni (1890–1967), Kortárs, 1970/6.

Száznegyvenhárom éve,1877. június 14-én Budapesten Józsefvárosban született Kádár Béla festőművész

Száznegyvenhárom éve,1877. június 14-én Budapesten Józsefvárosban született Kádár Béla festőművész

Az alkotó a Deák Gyűjteményben őrzött alkotásai révén van jelen a Szent István Király Múzeum kollekciójában.

Önálló kiállítását a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény 2017-ben rendezte meg. Köszönhető ez annak is, hogy azt gondoljuk, hogy a műkereskedelemben rendkívül népszerű alkotó közgyűjteményben található alkotásai közül Magyarországon a Deák Dénes által megszerzett, gyűjtött kis kollekció, mely mindössze hat műből áll, mégis az egyik legjelentősebb. A kiállításban való vetítésre 2017-ben kollégáimmal egy 23 perces filmet készítettünk az életmű megismertetésére. Ebben három művészettörténész: Gergely Mariann a Magyar Nemzeti Galéria, Géger Melinda a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze és Virág Judit, a Virág Judit Galéria és Aukciósház tulajdonosa beszél az izgalmas életútról és a művek későbbi sorsáról.

A videó megtekinthető az alábbi linken:

A film megtekintésével megismerhetők az életmű legfontosabb állomásai, egy huszadik századi életút és vele a személyes történelem.

Szűcs Erzsébet művészettörténész, főmuzeológus

 

Medárd napja – június 8.

Medárd napjával kapcsolatban leginkább az az időjárásra vonatkozó jóslás ismeretes, miszerint ha ezen a napon esik az eső, akkor negyven napig esni fog, ha viszont az idő száraz, akkor ugyanígy negyven napos szárazság várható.

Képünkön: Szent Medárd. Kép forrása: https://www.harvardartmuseums.org/collections?q=medardus (A Harvard Art Museums fotója)

 

Táji változat persze számos akad, az időjárás jósló napok pedig mindig is kiemelt jelentőséggel bírtak a hagyományos bortermelő vidékeken. Éppen ezért Medárd napjához is fűződnek ilyenek. Topolyán élt az a hiedelem, hogy ha Medárdkor süt a nap, akkor a bor édes lesz, ha viszont esik, akkor savanyú. Nemcsak a szőlő, hanem a paraszti gazdálkodásban fontos szerepet játszó széna számára is meghatározónak tartották a Medárd napi időt. Sok helyen ezen a napon kaszálták a szénát, illetve ha esős idő volt, az bő széna-, sőt gazdag gabonatermést jelzett. Bálint Sándor, híres szegedi néprajzkutató jegyzett le egy érdekes időjárásvarázsló szokáscselekvést Algyőről, ami ehhez a naphoz kapcsolódik, vagyis “ha esőt kívántak a földek, az asszonyok egy kifejlett kakast fürdettek meg, hogy zápor kerekedjen”.
Medárd (465-545) Noyons és Tournai szent életű, katolikus püspöke volt, akit már életében nagy tisztelet övezett. Vallásos művészeti alkotásokon gyakran ábrázolják kiterjesztett szárnyú sassal a feje felett, amelyre több változatban élő legendája ad magyarázatot. Eszerint a gyermek vagy ifjú Medárd egy hirtelen leszakadó esőben is száraz maradt, míg mindenki más bőrig ázott, mert őt egy feje fölé repülő sas a szárnyával óvta meg. Így lett Franciaországban a mezőkön dolgozó emberek védőszentje. Mivel egyes ábrázolásain nyitott szájjal nevetve látható, a fogfájósok is őhozzá fohászkodhattak.

Szent Medárd attribútumai, a sas …

… és a szőlő, egy ausztriai (Répcekethely, ma Mannersdorf an der Rabnitz) ábrázolásán. Képek forrása: https://www.kozterkep.hu/19758/szent-medard

Érdekesség, hogy az első keresztény rózsaünnep (530-ban) is Szent Medárd nevéhez fűződik. Az ünnepi ceremónia során az arra érdemes, feddhetetlen erkölcsű és viselkedésű lányokat rózsakoszorúval jutalmazták meg. Ennek a rózsaünnepélynek Magyarországon is vannak emlékei, hiszen több helyen is élt a rózsakirálynő választásának szokása, vagyis az erényes, példamutató élet jutalmaként adott rózsakoszorú, ha nem is Medárd napkor, hanem egyes változataiban ez a pünkösdi szokásokhoz (Solymár, Pilisvörösvár), máshol Péter és Pál napjához (Földeák) kapcsolódva, de ugyanezzel a tartalommal.
Medárd napja egészségvarázsló napnak is számított, legalábbis, ami az állatok gondozását illeti, mivel ezen a napon a folyó- vagy tóvízben megitatott lovak nem lettek rühesek. Viszont fürdeni kifejezetten baljós tevékenységnek számított. Volt ahol úgy tartották, hogy aki ezen a napon vízbe fullad, az a vízi király, víziszellemek áldozata lesz. A víz szellemének képzete a kereszténység előtti, animista hit emlékét őrzi.

 

–Paréj Gabriella, néprajzkutató muzeológus–

 

Irodalom:
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II. http://mek.niif.hu/04600/04656/html/unnepiki0101/unnepiki0101.html
Barna Gábor: Istenek, érdemek, erények szimbolikus elismerése. Corona – virágkoszorú, egy antik rítuselem története és utóélete napjainkig. In: Vallási néprajzi tanulmányok. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 46. Szerk: Barna Gábor, Szeged, 2014.
Magyar Katolikus Lexikon Medárd szócikke. http://lexikon.katolikus.hu/M/Med%C3%A1rd.html
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság. http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/138.html

Trianon utóélete I. – a „Justice for Hungary” óceánrepülése

Az óceánrepülés hirdetőplakátja, illetve képeslapja, 1930.

Két magyar pilóta, Endresz György és Magyar Sándor 11 évvel Magyarország trianoni tragédiája után megmutatta, hogy az összefogás, a szakmai tudás és szakértelem, a mérnöki munka, a bátorság, az eltökéltség és főleg a hazaszeretet Magyarországot 1931-ben képes a világ összes országa fölé helyezni. Nem kis hitre és erőre volt szükség részükről, viszont ők abban a korban életük kockáztatásával megcselekedték azt, amivel úgy gondolták, legjobban szolgálhatják nemzetüket.
A következőkben a dicső óceánrepülés rövid történetét követhetik nyomon kedves olvasóink, amely a Trianon okozta trauma és sebek felhívásán kívül egyfajta propaganda célt is szolgált, ugyanakkor mind a mai napig egy hatalmas sportteljesítményt is jelent.
Amikor Charles Lindbergh, a huszonöt éves amerikai postapilóta 1927. május 1-én este 10 óra 22 perckor – miután átrepülte az Atlanti-óceánt – sikeresen landolt a párizsi Le Bourget reptéren, új korszak kezdődött az aviatika történetében.
Maga az óceán átrepülése tulajdonképpen nem volt újdonság, Lindbergh előtt már több mint százan megtették ezt. A produkciót az tette egyedülállóvá, hogy ő volt az első, aki társ nélkül repülte át az óceánt.
Ezután valóságos távrepülési láz tört ki, a pilóták hajszolták a rekordokat, a közönség falta a híreket, a légitársaságok pedig megsokszorozták utasforgalmukat. A vállalkozó kedvű magyarok sem vonhatták ki magukat e hatás alól. Trianon fájdalma csak még erősítette a nemzetközi figyelemfelkeltés vágyát.
A”Justice for Hungary” amerikai magyarok áldozatkészségéből épült repülőgép volt, amellyel Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor 1931. július 15-16-án az Atlanti-óceánt rekordidő alatt repülték át. Az esemény mind a mai napig nem él igazán a köztudatban, bár nagysága, jelentősége óriási.

Magyar Sándor és Endresz György az óceánrepülő előtt Amerikában

A nagy magyar repülős álom, az óceánrepülés kezdeményezője Magyar Sándor volt. 1916-tól hivatásos hadnagyként harcolt a világháborúban, először a gyalogságnál, majd 1918 nyarától mint légi megfigyelő. Az összeomlást követően leszerelt, de 1919 nyarán ismét repülőtisztként szolgált Horthy Miklós Nemzeti Hadseregében.
A trianoni békediktátum életbe lépését követően e haderőnem csak rejtve működhetett, ezért 1922 nyarától Magyar alig ülhetett gépre. 1923 januárjában egy súlyos balesetet szenvedett, az általa vezetett Rumpler típusú kiszolgált gép felmondta a szolgálatot és Berlin környékén lezuhant. Többszöri műtéten átesett, de túlélte. Ezután feladta a repülést és néhány évig apja mellett dolgozott egy gazdaságban. Apja halála után elhagyta Magyarországot és a tengerentúlon keresett megélhetést. Mivel az Egyesült Államok drasztikusan leszállította a kelet-európai bevándorlók kvótáját, Kanadába ment, ahol eleinte magyar farmokon talált munkát, majd favágó lett, azután vasútépítésen, illetve fatelepen dolgozott irodistaként. Később mégis visszatért a repüléshez, térképészeti repülősök mellé szegődött, végül postarepülőnek állt.
Magyart fellelkesítette Lindbergh repülése, s mint „Álmodni mertünk” címen 1940-ben megjelent és több kiadást megért memoárjában írta, mindjárt eszébe jutott, hogy az óceánrepülést a magyar revízió ügyének szolgálatába lehetne állítani. A kb. 30 ezer dollárra kalkulált költségvetést először egydolláros repülős képeslapok forgalmazásából, majd amikor e kísérlet kudarcot vallott, az észak-amerikai magyarok adományaiból kívánták előteremteni. Sajnos ez sem hozta meg a remélt sikert, három év alatt csupán 5 ezer dollár gyűlt össze.
Az áttörés 1930 februárjában következett be, amikor lord Rothermere, az angol Daily Mail újságkonszern elnöke 10 000 dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki első ízben repül át New Yorkból Budapestre. Az ő javaslatára kapta a repülőgép a “Justice for Hungary” – Igazságot Magyarországnak nevet.
Az amerikai hatóságok hozzáállása sem volt éppen kedvező. A kormány egy időre még le is állította az óceánrepüléseket, mert az 1920-as évek végén megszaporodó kísérletek közül egyre több végződött tragédiával. Amikor Magyar a légügyi minisztériumban tájékozódott az óceánrepülés ügyében, az illetékestől ezt a választ kapta: „ Nézze, öcsém! Ha maga mindenáron propagandát akar csinálni hazájának, menjen fel az Empire State Building felhőkarcoló tetejére. A hátára akasszon egy táblát, írja rá : Justice for Hungary, és ugorjon le az utcára. Bizonyos vagyok benne, hogy az összes lapok megírják a szenzációt. Ez nem kellemetlenebb, mint a vízbe fulladás, és lényegesen olcsóbb. Ez a véleményem az ügy propagandarészéről. Ami pedig a továbbiakat illeti, kénytelen vagyok kijelenteni, nekünk nem az a hivatásunk, hogy tengerbe pottyant óceánrepülőket kihorgásszunk. Ez minisztérium, nem pedig halászati vállalat. Ajánlom magam! „
Magyar azonban nem csüggedett és örömmel vette egykori bajtársa, Endresz György levelét, amelyben az akkor már elég nagy ismertségnek örvendő pilóta, társnak ajánlkozott az óceánrepüléshez.
Endresz pilótaként szolgált a világháborúban, főhadnagyként szerelt le, majd egy ideig részt vett a nyugat-magyarországi harcokban. Ezután visszatért a repüléshez. Az Aero-Expressnél helyezkedett el, melynek Junkers gyártmányú hidroplánjai 1926-ig menetrendszerűen közlekedtek a Budapest-Bécs, illetve a Budapest-Siófok útvonalon. Aztán két évig Amerikában próbált szerencsét, ahová szülei és testvérei már korábban kivándoroltak. Kalandvágya ezután az afgán uralkodó udvarába röpítette, ahol a király pilótájaként szolgált. A király 1929-es lemondása után ismét Magyarországra tért vissza és a budaörsi reptéren dolgozott, mint sportrepülő oktató.

Endresz György pilótaruhás mellképe

Amikor Endresz 1930-ban újra Amerikába érkezett, az óceánrepülés pénz híján, távoli ábrándnak tűnt. Ekkor jelentkezett egy, az Egyesült Államokban korábban letelepedett magyar iparos, Szalay Emil, aki majdnem teljes mozgatható vagyonát, több mint 25 ezer dollárt áldozott az ügy érdekében. Így végre minden adott volt a nagy vállalkozás elindításához.

A „Justice for Hungary” Detroitban, Szalay Emil, Magyar Sándor, Endresz György

A kiválasztott Lockheed Sirius, kétüléses, egyfedelű repülőgép korának egyik legsikeresebb, hosszú távra is alkalmas repülőgépe volt, amelyet a cég Hollywood melletti gyárában vettek át 1930 augusztusában. Innen Detroitba repültek és azt tervezték, hogy néhány héten belül nekivágnak az óceánnak. Szeptember közepén azonban kisebb-nagyobb géphibák és a benzintartály megrepedése miatt kénytelenek voltak a következő évre halasztani a vállalkozást.
1931 áprilisában újrakezdték a próbarepüléseket, majd júniusban New Yorkba repültek. A kedvezőtlen időjárási körülmények azonban továbbra is tétlenségre ítélték a két vállalkozót, nem mellesleg a pénzük is igencsak fogytán volt. Amikor végre el tudtak indulni Endresznél mindössze öt dollár, Magyarnál pedig egy tízcentes volt.
A “Justice for Hungary” 1931. július 15-én startolt az új-foundlandi Harbour Grace (a Kegyelem Kikötője) repülőteréről Endresz György pilótával és Magyar Sándor navigátorral a fedélzetén. A tökéletesen működő gép és a profi páros már a táv első felén rekordot döntött: 13 óra 50 perc alatt érték el az ír partokat.

A „Justice for Hungary” motorpróba előtt Harbour Grace-en, Aviatika Magazin, 1931.

A következőkben szeretném Önök elé tárni, mintegy irodalmi stílusban magát az eseményt, kérem tehát mindenkitől dőljön hátra székében és szenteljen pár percet a repülés élményének, éljük át együtt az eseményt újra!
Július 13-án reggel távirat érkezett a kor elfogadott meteorológiai tanácsokat osztogató Kimball professzortól. Ebben az időjárás enyhe javulásával biztatott, de továbbra is elég kedvezőtlen repülési viszonyokra lehetett számítani. Mindent fontolóra vettek, és az azonnali indulás mellett döntöttek. Magyar Sándor annyira bízott útjuk sikerében, hogy indulás előtt táviratozott édesanyjának Mátyásföldre, s ebben így írt: “Holnap délután Mátyásföldön találkozunk.” Tizennégy órásra tervezték a repülőutat. Rövidesen gépbe ültek, Endresz gázt adott, a 4000 kg-al terhelt 400 LE-s gép nagy nehezen felgyorsult, ijesztő lassúsággal felemelkedett, de végül is elérte a kívánt magasságot, a pilóta és navigátora hamarosan már az Atlanti-óceán hullámaiban gyönyörködhetett. 12 óra 26 perc volt, amikor Magyar Sándor először pillant az órájára, hogy megjegyezze a történelmi pillanatot, amikor elhagyták a szárazföldet.

A „Justice for Hungary” startja Harbour Grace-en

Maguk mögött hagyták az amerikai partokat, előttük messze, háromezer kilométerre Európa. Ragyogó napsütésben, júliusi hőségben indulnak el, de hirtelen sötét, szürke ködben találják magukat. Csak a műszereikre számíthatnak. Legközelebb csak az alkonyodó napot sikerül viszontlátniuk. Ismét a gép túlterhelésének köszönhető, hogy csak nagy nehezen tudják elérni a kívánt 2000 km-es magasságot. Később hajókkal találkoznak az óceánon, azok segítenek meghatározni pontos helyzetüket. A júliusi sziporkázóan csillagos éjszaka látványa lenyűgözi őket.
Amikor északkelet felől feltűnik a nap izzó korongja, mindketten biztosak már abban, hogy hol a szárazföld. Mégis csak sokára látják meg a szárazföldet, mert sűrű felhőben kell repülniük. Erős széllökések is próbára teszik őket és a gépet. Hamarosan már a Rajna fölött repülnek. Zivatarzónák is akadályozzák útjukat. A vasút vonalát követve kanyarognak a hegyek vonulatai között, míg végül Ulmnál elérik a Dunát. Innentől kezdve már a térképre sincs szükségük, a folyó vonalát követik, átvágva kacskaringóit. Magyar Sándor hírt adna érkezésükről, de Budapest helyett Bécs felel. Mindketten valóságos “süketek párbeszédét” folytatják a fedélzeti telefonon át, mert a hallásuk ekkorra már szinte teljesen elment. Kapnak egy hosszadalmas időjárás jelentést, mire véget ér, már Bécs fölött vannak.
Az út további szakasza azonban a megromlott időjárás miatt már nem mondható ilyen szerencsésnek. A kényszerű manőverezés és kerülgetés miatt eltolódott a mátyásföldi landolás, pedig ott már ezrek várták türelmetlenül a Lockheed Sirius feltűnését. Már magyar területen, Győr közelében az óceánrepülők észlelték, hogy a motor üzemanyag-ellátása akadozik, további hetven kilométer megtétele után a benzinvezeték eldugult és a hajtómű leállt. Siklórepülésben közelítették meg a talajt, és 1931. július 16-án délután Bicske határában, egy kukoricatáblában kényszerleszállást hajtottak végre.
A Harbour Grace-től Bicskéig megtett 5770 km-es utat a két magyar óceánrepülő 26 óra 20 perc alatt teljesítette, gyorsabban, mint addig bárki, óránként 250 kilométeres átlagsebességgel. A magyar óceánrepülés távolsági világrekordnak számított, mivel transzatlanti átkelés során még senki sem hatolt oly mélyen a kontinens belsejébe, mint ők. Mivel a repülőgép propellere a földet érésnél megsérült, szó sem lehetett arról, hogy a Justice for Hungary folytassa útját Mátyásföldig. Magyar az alcsúti postahivatalból telefonált Mátyásföldre, ahonnan már el is indult értük egy kétmotoros Fokker.
Endresz és Magyar végül július 16-án este 9 órakor érkezett meg a Mátyásföldi repülőtérre, ahonnan azonnal gépkocsi indult velük a budai várba. A Sándor-palota előtt Gömbös Gyula honvédelmi miniszter ölelte magához a két repülőst, akik néhány perc múlva amúgy porosan jelentkeztek Bethlen István miniszterelnöknél.

A „Justice for Hungary” Bicske mellett, a megérkezés után, 1931

 

A „Justice for Hungary” Bicske mellett a kényszerleszállás után

 

Endresz György, Illés István újságíró, Szalay Emil és Magyar Sándor, az óceánrepülők megérkezése után, 1931.

A rekordereket nemzeti hősként fogadták az 1931. július 20-án megrendezett nyilvános ünneplésen, a Millenniumi Emlékműnél, ahová százezrek ünneplése közepette érkeztek. Aznap délben Horthy Miklós kormányzó audiencián fogadta az óceánrepülőket és mecénásukat, Szalay Emilt, délután 6 órakor pedig nagyszabású ünnepség kezdődött a Hősök terén. A szónokok között ott volt Klebersberg Kuno kultuszminiszter, Ripka Ferenc főpolgármester és Karafiáth Jenő, az Országos Testnevelési Tanács elnöke is. Este a Gellért szállóban rendezett díszlakomán a két óceánrepülő az ünnepi szónok, a békerevízió egyik fő szószólója, Apponyi Albert gróf oldalán foglalt helyet.

 

Az óceánrepülők díszmenete az Oktogonon

Az óceánrepülők fogadása a Hősök Terén

Endresz György átveszi Bethlen István miniszterelnöktől lord Rothermere díját

A következő napokban egymást követték a bankettek, az ünnepségek és a méltató újságcikkek. Július 23-án pedig egyenesen Bethlen kormányfő kezéből vehették át a Rothermere lord által felajánlott 10 ezer dolláros jutalmat.

UTÓÉLET

Az óceánrepülés utóéletéről megemlékezve jelezném a pilóták sorsáról, Endresz György továbbra is pilótaként dolgozott, Magyar Sándor azonban még 1931-ben visszautazott Amerikába, hírnevének köszönhetően elhelyezkedett a repülőiparban.
Egy évvel később a világ óceánrepülőinek találkozójára repült a géppel Endresz György, Bitai Gyula rádiótávírász navigátorral. 1932. május 22-én Rómában tartották az óceánrepülők világkongresszusát, melyre meghívták mindazokat, akik átrepülték az Atlanti-óceánt.
A magyarok május 21-én 15 órakor értek Róma Littorio repülőterére, ahol leszálláskor a gép átpördült, lezuhant, és mindkét férfi meghalt. Holttestüket a római magyar követségen ravatalozták fel. Mussolini vezette azt a menetet, amely a koporsókat a Termini pályaudvarra kísérte. Május 25-én nemzeti gyász fogadta a szerencsétlenül járt repülősöket. A Budapestre érkező szerelvényről a koporsókat a Kerepesi temetőben kialakított díszsírhelyhez szállították, hatalmas tömeg együtt érző részvételével, díszmenetben kísérve a hős pilótákat. A temetésen jelen volt Horthy, a kormány több tagja, az Országgyűlés két házának küldöttei, valamint a hadsereg és a diplomáciai kar képviselői.

Endresz György és Bitai Gyula gyászkeretes fotója, 1932.

A szerencsétlenség nagy megrendülést keltett és nyomában a részvét és a megbecsülés hangjai mellett a politikai propaganda is megszólalt.
Endresz Györgyről a háború előtt Budapesten teret, valamint utcát neveztek el, de 1945 után a „hálás utókor” ezek nevét megváltoztatta. A főváros egy új tér kialakításával emlékezett meg Endreszről. A Déli pályaudvar közelében fekvő Endresz György térre – persze azóta már Magyar Jakobinusok tere – emlékszobor felállítását tervezték, ez azonban soha nem készült el.
Síremléke sem lenne a Kerepesi temetőben, ha 1979-ben a repülés néhány lelkes barátja – részben saját zsebből fizetve – a korhadt fakereszttel megjelölt, addigra rendkívül elhanyagolt állapotba került sírhelyére fekete márványoszlopot nem állíttat.

Endresz György sírja a Kerepesi temetőben

Szólni kell azonban köszönettel a hálás utókornak arról a süttői vörös kőből faragott, fehér márványtáblával díszített emlékoszlopról is, amelyet a Közlekedési Múzeum és a Magyar Repülő Szövetség állított Bicske határában 1981-ben, a magyar óceánrepülés fél évszázados évfordulója alkalmából, majd 2006-tól egy méltóbb emlékműről, valamint az Endresz Csoport által Komáromban 2010. június 4-én, a Trianoni Békediktátum aláírásának 90. évfordulóján felállított emlékművekről.

 

A bicskei emlékkő avatása, 1981. július 16.

Bicske, 2006.

Komárom, emlékkő 2010.

Jelen centenáriumi, Trianon 100 éves szomorú emlékét felidézendő, hajtsunk kérem fejet a hős pilóták teljesítménye és mozgalma iránt, amelynek a mai napig sajnos kevesen vannak tudatában, illetve nem került megbecsülésre teljes valójában.

Miszlai Zsolt

Felhasznált irodalom:

Ég és Föld között – A magyar óceánrepülés 80. évfordulójára. Kelemen János – M. Fejes Ágnes – Jávor Géza szerk., Komárom, 2011.
Magyar Sándor: Álmodni Mertünk. Révai Nyomda, Budapest, 1940.
Miszlai Zsolt: Az első magyar óceánrepülés: 1931: Igazságot Magyarországnak. In: HISTÓRIA 7: pp. 29-30. (2002)
Miszlai Zsolt: Justice for Hungary! – A dicsőséges óceánrepülés. In: TRIANONI SZEMLE 3: pp. 104-107. (2011)
Miszlai Zsolt: “Justice for Hungary” – óceánrepülés és revíziós propaganda. In: KATONAÚJSÁG 2: pp. 2-9. (2012)

Fotók: Közlekedési Múzeum Fotótára (fotónegatív számok) illetve a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Archívum valamint a szerző saját gyűjése.