Egy folyóiratról – Antiquitas Hungarica, 1947-1949

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

A Pázmány Péter Tudományegyetem Érem- és Régiségtani Intézetének folyóirata három évfolyamot ért meg 1947 és 1949 között, alcíme – “A klasszikus örökség – A magyar föld régi népei – Nemzetünk kultúrhagyatéka és népi hagyományai” – első olvasatra mintha még a harmincas évek nemzeti elfogultságait idézné, de másodikra már egyáltalán nem. Egy kifejezetten modern folyóirat volt, alcímben pontosan megfogalmazott egyszerű, világos koncepcióval. A háború utolsó heteiben a budapesti egyetem Érem- és Régiségtani Intézetében alapított Corona Archaeologica társaság folyóiratának első számában a Pomázon született és Princetonban meghalt Alföldi András – akiről egy idősebb pályatársa el sem hitte, hogy létezik, nevét álnévnek vélve – így szól az olvasóhoz: „Aki a földünkből kikerülő római emlékeket vizsgálja, ugyancsak nem lehet egyoldalú. Kiás egy durva pannóniai faragványt: kiderül, hogy Pheidias remeke volt az őse, tehát a görög művészetet kell megismernie. (…) Pirosra égetett domborművű cseréptől tarkállik a szántóföld, amerre nyomoz: ha származását követi nyomon, délfranciaországi, vagy rajnai gyárak portékájának kereskedelmi útjai bontakoznak ki előtte és a római világ gazdasági problémái.” (Az olvasóhoz, Antiquitas Hungarica 1947: 8). Látszik ebből, hogy Alföldi gondolkodásában és a Nagy Tibor által szerkesztett periodikában is „az egyetemesség szempontjai kerültek előtérbe, a határok ledöntése egyetemes és hazai vonatkozású témák hamisnak bélyegzett alternatívái között”, írja Szilágyi János György, aki maga is szerepel egy írásával az AntHung-ban (Két váza a Micali-festő műhelyéből, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 38-48).

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

A folyóirat az egységes ókorfelfogás szép példája volt: se nem régészeti, se nem művészettörténeti, se nem történeti, se nem néprajzi folyóirat nem volt, hanem egységében kezelte az ókort. „De vajjon van-e egyáltalán többféle tudomány? Nincs; hirdetjük, hogy csak egyetlen tudomány van.” – írja Alföldi ugyanott. A témák ennek tükrében igen változatosak voltak: az etruszk vázafestészettől az avar-bizánci kapcsolatok régészeti vonatkozásain át a kun népnév eredetének kérdéséig. A szerzők között olyan nevek találhatók, mint Dobrovits Aladár, Győrffy György, Radnóti Aladár, Dömötör Tekla, Szilágyi János György, Alföldi-Radnóti Mária, Erdélyi Gizella vagy Fülep Ferenc, aki élete első tudományos publikációját közölte az utolsó, harmadik évfolyamban, egy a székesfehérvári múzeumban őrzött római sírkőről (Római sírkő Seregélyesről, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 77-80.), abban az évben, amikor a fehérvári múzeumigazgatóságot Budapestre – és egy meredeken ívelő karrierre – cserélte egy Alföldi-tanítvánnyal, a klasszika archeológus Fitz Jenővel. A fordulat éve volt ez nem csak a régészettudományban, de az egész országban. Fülep már Engelst emlegeti a római sírkőről írt cikkben, és a következő félévben már Alföldi András helyett ő tartja a Pannonia-előadást a budapesti egyetemen. Ezt az utolsó számot – amelyben Erdélyi Gizella, Hekler Antal utolsó tanítványa egy másik székesfehérvári sírkőről értekezik (Medea-ábrázolás a székesfehérvári múzeum egyik kőemlékén, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 82-84) – már nem az egyetem régészeti tanszéke, hanem a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat adja ki. A magyar tudomány szovjetizálása természetesen az ókortudományt sem hagyta érintetlenül. A kiadvány története egy leirattal zárult, amelyben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja értesíti a közgyűjteményeket, hogy az Antiquitas Hungarica folyóiratot ne várják többé, mert megszűnt, helyette igényeljenek egy másik folyóiratot. Nem lehetett sok esélye a túlélésre az 1947-ben emigrált Alföldi András szellemi köréhez tartozó folyóiratnak a negyvenes évek végén. Egészen pontosan három évnyi volt. Bő három év.

AH_detail_5

A magyar tudományosság átszervezését vezénylő Alexits György matematikus 1953 őszén Szilágyi János Györggyel beszélgetve nem titkolta, hogy nagy része volt Kerényi Károly és Alföldi András külföldre kényszerítésében. Tettét így magyarázta: „a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de ismerve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhetünk abban, hogy megnyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állíthatunk szembe velük.”

AH_detail_4

Érdemes néhány szót szólni a történet szereplőinek további sorsáról, hiszen 1949 nem csak egy korszak végét, hanem egy másik kezdetét is jelentette: Nagy Tibor egy régészeti problémákban, megoldásokban és megoldási kísérletekben gazdag élet után 1995-ben halt meg, Alföldi András 1947-ben történt emigrációjakor néhány tucat tárgyból álló ókori gyűjteményét elkobozták, 1990-ben özvegye hivatalosan is a magyar államra hagyta azt, Alföldi berni és bazeli professzúra után Princetonban dolgozott tovább, ott is halt meg 1981-ben, Fülep Ferenc 1951-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese lett, majd 1956-tól 1986-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az Alföldi-tanítvány Radnóti Aladár miután 1956-ban másodmagával ledöntötte a Nemzeti Múzeum csúcsáról a vörös csillagot Németországba emigrált, 1972-ben Frankfurt am Mainban halt meg, felesége Alföldi-Radnóti Mária ma is él, ahogy Szilágyi János György is, aki szinte egész életét a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményében töltötte, Dobrovits Aladár 1954-ben megalapította az Antik Tanulmányok folyóiratot, 1958-tól az ELTÉ-n tanított, 1970-ban halt meg, felesége Dömötör Tekla az ELTE néprajz tanszékét vezette 1981-ig, 1987-ben halt meg, Erdélyi Gizella 1970-ben halt meg az ELTE régészeti tanszékének könyvtárosaként, fő műve befejezetlen maradt, elkészült fejezetei 1974-ben jelentek meg A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon címen, Fitz Jenő 1949-től a székesfehérvári István Király Múzeum (ma: Szent István Király Múzeum) igazgatója volt 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, amikor végre lehetősége nyílt egy évet Princetonban kutatni az akkor már 5 éve halott Alföldi András meghívására, Fitz Jenő 2011-ben halt meg, Alexits György 1951-ben Kossuth-díjat kapott, 1967-ig a Műegyetem III. sz. matematikai tanszékének vezetőjeként dolgozott, 1967-től az Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézetében lett tudományos osztályvezető, 1978-ban halt meg.

AH_detail_2

Felmerül a kérdés, hogy volt-e létjogosultsága egy témáiban nemzetközi érdeklődésre is számot tartó magyar nyelvű folyóiratnak? Nagyon röviden: volt. A művelt nagyközönség éppúgy megtalálta a kedvére való cikkeket, mint az egyetemisták és a szaktudósok. Másrészt az első két évfolyamtól némileg designban is eltérő utolsó évfolyam cikkei már idegennyelvű rezümékkel jelentek meg, az utolsó szám elején már Sztálint köszöntötték egy teljes oldalas képpel, mint ahogy ezt a többi tudományos periodika is megtette.

A mind szellemiségében, mind a visszafogottan elegáns tipográfia és design terén modern folyóirat egy történelmileg lehetetlen helyzetben létezett abban a három évben, amelyben léteznie megadatott, bizonyítva, hogy igenis létezik magyar és egyetemes ókortudomány.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Advertisements

Weöres Sándor, a fehérvári múzeumigazgató

Weöres Sándor, az egyik legjátékosabb, legsokoldalúbb magyar költő a háború után egy rövid ideig a Szent István Király Múzeum igazgatója volt. A múzeum Országzászló téri épületének falán látható emléktáblán áll “Kutya-tár” című versének egy versszaka. Miért éppen az? És ki volt valójában Kutyafülű Aladár? Az alábbiakban múzeumunk Weöres-korszakát foglaljuk össze.

Nagy Benedek: Weöres Sándor, 2013

Nagy Benedek: Weöres Sándor, 2013

Continue reading