Állandó régészeti kiállítás: 1963

Múzeumunk 1950-ben épült állandó kiállítása 1963-ban újult meg, ekkor nyitották meg az új régészeti kiállítást, amely 1992-ig állt az országzászló téren. Ebből a régi, majdnem harminc évet megélt kiállításból mutatunk most képeket. F. Petres Éva elmondása szerint a csillag alakú tárlókhoz egy az 1959-ben felújított római Villa Giuliában Fitz Jenővel tett látogatás adott ihletet, és az ott látott vitrineket próbálták meg itt, Székesfehérváron megvalósítani. Az üvegeken keresztül 29 éven át sok-sok ezer ember ismerhette meg Fejér Megye régmúltjának tárgyi hagyatékát.

Római kori leletek a csillag alakú tárlókban az 1963-ban megnyílt állandó kiállításon. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Római kori leletek a csillag alakú tárlókban az 1963-ban megnyílt állandó kiállításon. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

beolvasás0009

beolvasás0007

beolvasás0010

 beolvasás0011

beolvasás0014

beolvasás0016 beolvasás0012

beolvasás0018

beolvasás0021

beolvasás0023

beolvasás0026

beolvasás0024

beolvasás0008

beolvasás0020

beolvasás0025

Fitz Jenő, F. Petres Éva és egy ismeretlen a Ponte Palatinón, Róm, 1958

Fitz Jenő, F. Petres Éva és egy ismeretlen a Ponte Palatinón, Róm, 1958

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Advertisements

“Nem lehet ötvöstechnikákat etnikumoknak megfeleltetni” – Dr. Rácz Zsófia régész a népvándorlás kor ötvösségről.

Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének adjunktusát székesfehérvári előadása apropóján kérdeztük.

Dr. Rácz Zsófia

Dr. Rácz Zsófia

A népvándorlás kori ötvösművészet fogalma inkább időbeliséget fejez ki, vagy van valami belső összefüggésrendszer, valami, ami közös a különböző népvándorlás kori népek ötvösségében?

Elsősorban időbeli értelemben használom és a Kárpát-medencére vonatkozóan. De valóban, lehet különbséget tenni például a kézművesség szervezettségi viszonyai közt az egyes korszakokban és területeken: a népvándorlás kori Kárpát-medencében az elitnek dolgozó, jól képzett mesterek mellett valószínűleg a vándorkézművesek és a háziipar-szerűen, “félprofin” dolgozó kézművesek voltak többségben. Városi kézművesréteget vagy specializált mestereket (pl. aranyműves, ezüstműves, rézműves, vagy éppen ékkő csiszoló) itt nem találni. Viszont ugyanebben az időben a Mediterráneumban mindezek megvannak, az antik hagyomány folytatásaként.

A hun kor (5. sz.), germán kor (a gepida és langobard királyság kora, 6. sz.) és az avar kor (6-9. sz.) ötvösművészetében közös, hogy elsősorban a késő antik-bizánci művészetből táplálkoznak, ezt alakítják át saját ízlésüknek, elképzeléseiknek megfelelően.

Jellemző még a népvándorlás kori mesterekre, hogy sok mindenhez értettek, egyszerre voltak kovácsok, bőrművesek és finomabb munkákat előállító ötvösök – ezt a sokszínűséget tükrözik az avar kori ötvössírok (szerszámokat rejtő temetkezések) is.

Ksztm1

Mit tanultak a népvándorláskor ötvösei az antikvitás művészetéből, technikáiból?

A fentiekből is következik, hogy nagyon sok mindent. Számos ötvöstechnikát átvesznek: ékkőberakás, ékvéséses technika, később a préseléses eljárás, a bronzból öntött préselőminták használata. Klasszikus motívumok is feltűnnek a népvándorlás kori ötvöstárgyakon: futó kutya, tojássor, akantuszinda, szőlőlevél; de bonyolultabb, figurális ábrázolások is megjelennek, például császárportré utánzatai a késő avar korban. Az is nyomon követhető az egyszerűbb minőségű tárgyakon, ahogyan degradálódnak, értelmetlenné válnak a késő antik díszítő elemek.

Ksztm4

Hogyan változott a népvándorlás kori ötvösség megítélése az utóbbi 100 évben. Milyen szerepe volt ebben az osztrák művészettörténésznek, Alois Rieglnek?

A legfontosabb változás, hogy míg sokáig Ázsiából eredeztették, ázsiai nomád hagyományként írták le például az avar kori ötvöstárgyak, viseleti elemek, ékszerek nagy részét, az utóbbi évtizedekben felismerték a késő antik és bizánci hatás fontosságát. Ebben Riegl szerepe óriási, Magyarországon a régészek jó nagy fáziskéséssel kezdték el követni a Riegl-i, “késő antik vonalat”. Személyes szerencsém, hogy a régészet mellett művészettörténet szakos voltam, így A későrómai iparművészetet “kénytelen voltam” már az egyetemen olvasgatni.

Melyek voltak a népvándorlás kori ötvösök legnépszerűbb készítményei?

A presztízst kifejező tárgyak, ezek nagy részét – praktikusan – magukon hordhatták. A férfiaknál például a veretes öv és a fegyverek szerelékei, a nőknél a különböző ékszerek (fülbevalók, ruhakapcsoló tűk, karperecek, női övek).

Ksztm3

Miben tér el egymástól leginkább a germán (gót, gepida, langobard, stb.) és a keleti lovas nomád népek (hun, avar, magyar, stb.) ötvöstechnikája?

Itt, a Kárpát-medencében, szinte semmiben. Eltérhet a fegyverzet vagy a temetkezési szokás, de ugyanazok az ötvöstechnikák vannak használatban pl. az 5. században a különböző népcsoportok közt. A hun kort illetően még azt sem tudom megmondani, hogy mely leleteket lehet kifejezetten hunokhoz, melyeket alánokhoz vagy melyeket gótokhoz, gepidákhoz kötni. Semmilyen módon nem lehet ötvöstechnikákat etnikumoknak megfeleltetni.

Azért akad egy-két példa, sztyeppei örökségre. Például a hun kori nagy bronzüstöket, azok öntési technikáját Ázsiából eredeztetik. Vagy jellegzetes sztyeppei hagyomány még, amikor fából faragott (állat alakú) tárgyakat vonnak be vékony aranylemezzel – ilyen van egy-kettő a hun és az avar korból is.

Fejér megye „ellátottsága” nem mondható rossznak, ami a népvándorláskor ötvös termékeit illeti. Mely tárgyak az Ön személyes kedvencei erről a területről?

A csákberényi avar temető ötvös/kovács sírjainak az anyaga, meg az adonyi préselőminta készlet. Az igari aranyöv. Ez egy nagyon szép, egyedi készítésű munka. Vagy a szabadbattyáni 5. századi leletek. És a Seuso-kincs.

(Illusztrációk: leletek a kunszentmártoni avar ötvössírból.)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

„Annyira félt, hogy meg fogják találni” – Kovács Péter és Kovalovszky Márta Pilinszky János székesfehérvári időszakáról

Kovács Péter, a költő unokaöccse Pilinszky János mellett nőtt fel egy budapesti lakásban. Később feleségével, Kovalovszky Mártával a székesfehérvári múzeumban kezdtek el művészettörténészként dolgozni. Így fordulhatott elő, hogy Pilinszky többször, hosszabb időt is eltöltött a városban, és 1980-ban egy Kígyó utcai albérletben lelt menedéket.

Kovács Péter és Kovalovszky Márta (Kép: Oláh Gergely Máté)

Kovács Péter és Kovalovszky Márta (Kép: Oláh Gergely Máté)

– Melyek voltak Pilinszky János kedvelt székesfehérvári helyszínei? Hol töltötte a napjait, amikor nem a Kígyó utcai lakásban tartózkodott? Kikkel tartotta a kapcsolatot a helyi művészek közül?

Kovács Péter: – Annak idején, amikor Budapesten a Molnár utcában élt együtt a család, egy háromszobás, tulajdonképpen nagy lakásban laktunk, csak nagyon sokan voltunk. A szüleim, három gyerek, a nagymamám, Jancsi, és az ötvenes években, amikor a rendeket feloszlatták, még egy kedvesnővér is odakerült hozzánk az egykori személyzeti helyiségbe. Ez azt jelentette, hogy senkinek nem volt ott saját szobája, olyannyira nem, hogy én egy szobában aludtam Jancsival. Abban a lakásban senki nem lehetett egy pillanatig sem egyedül, ami a gyerekeknek nem volt rossz, a felnőtteknek viszont annál inkább. Jancsi így máshol nem is tudott volna dolgozni, mint eszpresszókban, ezeken a helyeken írt, és emlékszem, hogy mindig nagyon pici ceruzákat használt.

Kovalovszky Márta: – Itt, Székesfehérváron az Alba Regia Szálló presszóját szerette nagyon, ami ma már nincs meg. Itt ugyanis apró, kétszemélyes bokszok voltak, és nem kellett aggódni, hogy valaki bejön, meglátja őt, és esetleg leül mellé. Ott nagyon szeretett dolgozni.Ebben az időszakban tanult főzni is, őrületes módszerességgel. Vett egy szakácskönyvet, abból minden utasítást betartott, de mindig tett fel kérdéseket is. Ő maga vásárolt. Az Ady Endre utcában volt egy zöldséges, ott vásárolt rendszeresen, de sokszor előfordult, hogy a kosárral együtt az árut ott hagyta. Kifizette, és elsietett, mert már valami egész másra gondolt. Ilyenkor nekem szóltak, ha elmentem az üzlet előtt, hogy a sógora itt hagyta a kosarát.

K. P.: – Ebben a városban Takács Imrével volt nagyon jóban Jancsi. Kölcsönösen nagyon szerették egymást, és Imrének később volt egy nagyon szép írása is Jancsiról.

K. M.: – Annyira tiszteletben tartotta Takács azt, hogy Jancsi nem nagyon akar senkivel találkozni, hogy soha nem kérdezte meg, hol lakik. Minden alkalommal elkísérte a múzeum sarkáig, és ott elbúcsúzott.

– Az utolsó évet és a panellakást megelőzően töltött Pilinszky hosszabb időt Székesfehérváron?

K.P.: – Elég hosszú időn keresztül, előfordult, hogy egy hónapon át is a Budenz-ház vendégszobájában lakott. Emlékszem, hogy akkor Velemről jött át éppen, ahol Törőcsik Mariék szomszédságában töltött hosszú hónapokat. Egy kisteherautóval érkezett, amire felpakolták a zene-eszközeit, ugyanis rengeteg erősítője, hatalmas magnói voltak. Szinte állandóan zenét hallgatott az utolsó éveiben. A Budenz-házba is beszerelte magának ezeket az eszközöket, és ott is lefüggönyözött, állandóan lefüggönyözött lakásban töltötte a napjait.

 kpkm_2

– Voltak-e budapesti látogatói, vagy Fehérvár inkább menedék volt számára, ahol el lehet bújni?

K. M.: – 1980-ban történt, hogy sikerült találnunk számára egy albérleti lakást itt Székesfehérváron, a múzeum közelében. Senkinek nem mondtam meg, hogy itt van a városban. Egyik alkalommal otthon voltunk a mi lakásunkban, csöngettek, és Bódy Gábor nyomult be az ajtón. Jancsi tényleg itt volt, és hallottam, ahogy az előszobában lépked, bemegy a fürdőszobába, de nem kapcsolja fel a villanyt. Bódy Gábor Jancsit kereste, én mondtam, hogy nincs itt, Budapesten van, de Gábor erre azt mondta, hogy ő Budapestről jön, ahol Jancsi nagynénje közölte vele, hogy Fehérvárra jött. Miközben magyaráztam, hogy nem is láttuk mostanában, Bódy Gábor nyomta befelé az ajtót, én pedig nyomtam kifelé az ajtót, Jancsi pedig reszketett a fürdőszobában. Ez a Psyché forgatása után volt, ezért kereste Jancsit, de végül elhitte, hogy nincs itt, és elment. Jancsi ekkor kijött a sötét fürdőszobából, nagyon dobogott a szíve, annyira félt, hogy meg fogják találni.

K. P.: – Ehhez hozzátartozik, hogy Jancsi levelezési címének a mi címünk volt megadva, ide lehetett írni neki, telefonunk akkoriban nem volt, és a saját címét nem adta meg senkinek.

Czinki Ferenc

“Úgy éreztem, hogy otthon van” – Németh Gáborral a Pilinszky-kiállításban

Németh Gábor íróval, egyetemi tanárral az Új Magyar Képtár-beli felolvasása másnapján ellátogattunk az Országzászló térre, a Pilinszky és Fehérvár című kiállításra is. Nem először járt ebben az épületben, és nem ez volt az első rendhagyó találkozása a Pilinszky-jelenséggel sem, amint azt délutáni, kávézós beszélgetésünk során megtudjuk.

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Érdekes szempont lehet, hogy nem fehérváriként nézte meg a Pilinszky és Fehérvár című kiállítást. Mennyire él a köztudatban, hogy Pilinszky János életének volt egy utolsó, ebben a városban játszódó epizódja?

– Azt hiszem, Kovalovszky Márta könyvéből, a Harap utca 3-ból, ebből a csodálatos visszaemlékezésből származnak a bővebb információim. Említés szinten értesültem róla korábban is, de részleteket eddig nem tudtam. A kiállításnak köszönhetem azt a jelenetet, amelyben Bódy Gábor próbálja betuszkolni az ajtót, hogy hozzáférjen a fürdőszobában rettegő Pilinszkyhez. Ez önmagában is igazán különleges történet, ráadásul visszamenőleg megvilágítja számomra egy 1978-as emlékemet. Akkoriban tanárképző főiskolára jártam, és néhány barátommal csináltunk egy Szféra című irodalmi szamizdat lapot, egy példányt szerettem volna eljuttatni Pilinszkynek. A Hajós utcában lakott akkor, és az tűnt evidensnek, hogy bedobom a példányt a lépcsőházban a postaládába. De valahogy izgatott a helyzet, hogy a közelében lehetek, úgy éreztem, hogy otthon van. Úgy emlékszem, a félemeletre, vagy talán az elsőre kellett felmenni, és ugyan láttam a gangról, hogy az összes ablaka el volt sötétítve, de azt, hogy neki ez nappal is szokása volt, csak most tudtam meg, amikor megnéztem a kiállítást. Akkor csak feltételeztem, hogy otthon van, és hiába csengetek, nem enged be, most viszont már biztos vagyok benne, hogy így volt.

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Hogy érzi, a kiállítás megtekintése után árnyalódott, alakult-e általában a Pilinszkyről alkotott képe, vagy inkább a fehérvári időszakról tudott meg többet?

– Nehéz ezt szétszálazni, mert az itteni események nyilván részei az egész mitológiának, ami körülveszi ezt a figurát. És persze Fehérvárról is szó van, nagyon jónak találtam ugyanis, hogy felidéződnek azok a kiállítások, amelyeket itt nyitott meg, az a szellemi aura, ami akkoriban jellemezte a várost, köszönhetően a múzeumnak és ennek a nagyszerű házaspárnak (Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek – a szerk.). Újraélünk egy korszakot, amelyben olyan igazodási pontokkal találkozunk, mint Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Országh Lili vagy Szenes Zsuzsa művészete. És nagyon érdekesek a dedikációk is. Radikális gesztus, és nem gondolnám, hogy csak egy bonmot volna, amikor Weöres Sándor azt írja dedikációjában, hogy „Az egyetlen élő magyar költőnek, Pilinszky Jánosnak”. Nem hiszem, hogy megkockáztatna egy ilyen erős állítást, ha nem gondolná mélyen, komolyan azt, amit ír. Arra, hogy a Weöres-féle radikalizmus is így megcsillan, végképp nem számítottam. Érdekesnek találtam, hogy az egyik kedvenc kiállítóhelyem ezúttal hogyan használja a teret. Egyedülálló kiállítótér ez az egész országban, a fények, az épület kopáran nemes anyaghasználata, valami miatt nagyon szeretem, és most különleges élmény átlépni az ezúttal leválasztott, a hátsó, sötétedő, félhomályos traktusba, ahol a személyes tárgyai láthatók.

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Emlékszik rá, hogy olvasóként mi volt az első Pilinszky-élménye? Legtöbbünknek nyilvánvalóan a középiskolai időszakhoz kötődik, de aztán rendszeresen, mindig megújulva, újraértelmezve visszatér.

– Pilinszkyvel szerintem úgy szokás találkozni, hogy mindegy is, hogyan találkozol vele, a lényeg, hogy utána az egész kell. Vagy az egész nem kell. De pont emiatt az elsőnek számomra különösebb jelentősége nincs, össze is keverednek bennem az emlékek egyrészt a Trapéz és korlát, másrészt pedig a verslemezek élménye, aztán Tarján Tamás fantasztikus előkészítője a Közgázon, 1975-ben, ahogy a Négysorost elemzi. És persze a nagyon furcsa, mesterkélt, éteri hang, amin megszólal. Az a néhány fotó, amit láttam róla, a faág-szerű kézfej, ahogy a cigarettát tartja, és a legerősebb élmény, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. De talán még ezeknél is fontosabb emlékem egy teljesen abszurd helyzet. Amikor arra a bizonyos tanárképző főiskolára jártam, többek között egy úgynevezett irodalmi színpadot is csináltunk, és ezt a színpadot bízták meg azzal, hogy talán az 1977-es vagy 78-as április 4-ét ünnepelje már meg iskolai szinten. A főiskola Csepelen volt, ami a helyzet és az intézmény politikai beágyazottságát jól jelzi. A színpad vezetője azt találta ki, hogy Pilinszky KZ-oratóriumát adjuk elő április 4-e tiszteletére. A darab díszlete három kottaállvány, három gyertya ég a sötétbe borult színpadon, három szereplő áll, mozdulatlanul, egy kisfiú, egy öregasszony meg egy lány. Ők mondanak három párhuzamos monológot. Erre készültünk, ezt találtuk az ünneplés vállalható formájának. Minden rendben is ment, én voltam a kisfiú, teljes sötétség, kilépek a színpadra, és akkor azt látom, hogy az egész első sorban végig szovjet katonatisztek ülnek, tolmáccsal a hátuk mögött. És annál abszurdabbat nehéz elképzelni, amint látod ezeket a teljesen riadt arcokat, akiknek nyilván volt valami fogalmi készletük azzal kapcsolatban, egy ilyen ünnepség hogyan szokott kinézni az úgynevezett baráti országokban. Az arcokon a rémült tanácstalanság, hogy akkor ez most micsoda, amiben éppen részt vesznek? És hozzá a halálsápadt tolmácsok küzdelme, amint a kicsit feléjük dőlő, tagbaszakadt tábornokok fülébe fordítják a Pilinszky szöveget. Ezt nem fogom elfelejteni soha.

Czinki Ferenc

Kották szibériai hadifogságból

Károly János a Somogy megyei Csurgón volt kántortanító, az I. világháború elején orosz hadifogságba került, négy évig volt Szibériában, ahol számos zeneművet, verset, novellát alkotott, amelyek szerencsés módon haza is kerültek Magyarországra. Ezekből a darabokból nyílik most kiállítás a Szent István Király Múzeumban. A kiállítás rendezőjét, Dr. Demeter Zsófiát kérdeztük erről a nem mindennapi történetről.

Károly János

Károly János

Ki volt Károly János?

Károly János kántortanító volt Csurgón. Már tanítóként került az első mozgósításkor a háborúba, az 1. budapesti honvéd gyalogezred kötelékében az orosz frontra. 1914 folyamán nagyon nagy utat tettek meg az egységeik, a 20. honvéd hadosztály keretében együtt harcolt a budapesti, a székesfehérvári a debreceni és a nagyváradi honvéd hadosztály. A Duklai-hágó melletti harcok során hadifogságba esett.

Végig hadifogságban volt a háborúban?

Igen, majdnem a háború végéig, 4 évig szenvedett hadifogságot. Ebben a korai korszakban európai elosztótáborokon keresztül mindenkit Szibériába vittek. Károly János is Moszkván keresztül jutott Szibériába.

Hol volt hadifogságban?

Blagovescsenszk és Nikolszk Usszurijsz táborokról ír a legtöbbet, ahonnan a legtöbb versét és kottáját keltezi. Erről tudjuk egyáltalán, hogy hol járt. Kántortanítóként, zeneértőként ott is ezt a tudását hasznosította, hiszen irodán dolgozott és zeneműveket is írt olyan eseményekre, amelyek ott a hadifogolytáborban előfordultak. Ott is volt karácsony és húsvét és sajnos nagyon sok temetés. Ezekre az alkalmakra zeneműveket írt, amit ott elő is adtak és hála Istennek ezeket a zeneműveit datálta, leírta, hogy mikor és mely táborokban születtek. A táborok sorozatát térképre vittem és azt láttam, hogy Irkutszk és a Csendes-óceán között mozgott. Ez önmagában is fantasztikus távolság.

A kottákat hazaküldte?

A kiállításon bemutatott kották egy részét valószínűleg hazaküldte a menyasszonyának. Hiszen meg van címezve, ajánlás van benne, Nagy Jolánkának ajánlja ezt a dalsorozatot. A másik részét pedig valószínűleg hazahozta.

Dr. Demeter Zsófia, történész

Dr. Demeter Zsófia, történész

Meddig élt?

1960-ban halt meg.

Hogyan kerültek a múzeumhoz a kották?

A család a tavalyi felhívásunkra hozta be a kottákat, és szolgált azzal az örömhírrel, hogy annak a négyéves hadifogságnak ilyen emlékei is vannak, amiket a szerzőjük a testére csavarva hozott haza, hiszen a hazatérő hadifoglyoktól mindent elvettek a hadifogságból hazaérkezők táboraiban. Tőle is elvettek mindent. A család tudja, hogy szerkesztett egy német-magyar szószedetet is, azt is elvették tőle. Ami az inge alatt volt arról nem tudott senki és így hazakerültek a kották.

Van egy harmadik csoportja is a kottáknak, amelyet a háborús élményei kapcsán írt a háború után. Illetve vannak versek és novellák. Később igazgató-tanítóként elmondott beszédeiben is meríthetett ezekből az élményeiből.

Hol tanított a háború után?

Csurgón. A háború után ott is maradt. A család elmondása szerint soha többet nem akart utazni.

Mi látható a kiállításban?

Látható Károly János harmóniuma, amely mint műtárgy nem különleges, hiszen a 20. század első felében a legtöbb iskolában, templomban ugyanilyen harmónium volt. Láthatók a kottái, a versei, a kéziratai. A hadifogság alatt szerzett művek, és később szerzett művek. Egy fénykép, családi biblia, és más tárgyak.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum