Mesélő tárgyak – céhgyűlésbe hívó tábla Szent István ábrázolással

járatótábla1

A székesfehérvári csizmadiacéh járatótáblája a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

A céhes élet tárgyai között találjuk a céhbehívó táblákat vagy járatótáblákat. A tenyérnyi nagyságú, fából, fémből készített kis táblácskákat a céhgyűlések előtt a legfiatalabb céhmester, a szolgálómester hordozta körbe a céhtagok házainál. Felmutatásával mintegy hitelesítette a gyűlés helyének, idejének és céljának  közlését. Mai értelemben ugyanazt a funkciót töltötte be ez a kis tárgy, mint napjainkban az MMS.

A céhbehívó táblák oldalaira általában az adott céhre jellemző szerszámokat, munkaeszközöket, termékeket és a céh védőszentjének képét festették.

járatótábla2

A székesfehérvári csizmadiacéh járatótáblája a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

A székesfehérvári csizmadiák  Szűz Máriát választották égi pártfogójuknak, az ő ábrázolását láthatjuk a céh járatótábláján is. A 18. század közepén készült, barokk stílusjegyeket hordozó, faragott táblácska mindkét oldala festett, tetején  vastag zsinórral és arany színű bojttal. Egyik felére a csizmadia mesterség legfontosabb szerszámait, valamint készterméket, csizmát  festettek. Másik oldalán pedig az a jelenet látható, amikor Szent István az országot és a nemzetet jelképező koronát a Boldogasszonynak fölajánlja. Mária felhőkön ül piros-kék ruházatban, mosolygós arccal, karján a kis Jézussal. István király magyar főúri ruhában,  a koronázó palásban, piros zsinóros mentében,  piros csizmanadrágban, csizmában előtte térdel, előre nyújtott kezében pedig  kék párnára helyezve ott a szent korona.

Szent István ábrázolásaink azt mutatják, hogy szinte ikonográfiai hagyománnyá vált első királyunk hasonló megjelenítése, melyet a barokk korban a jezsuita Regnum Marianum eszmevilága különösen táplált és felkarolt.

A Szent István Király Múzeum néprajzi állandó kiállításán látható, most bemutatott céhbehívó tábla ugyanezen ábrázolásmód népies vonulatához tartozik.

 

dr. Varró Ágnes
néprajzkutató

 

 

 

Felhasznált szakirodalom:

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II. Budapest, 1977. 196-224.

Advertisements

Mesélő tárgyak – menyasszonyi koszorútartó doboz

A paraszti szoba berendezéséhez hozzátartozott a menyasszony koszorúját őrző, üveggel ellátott, díszes keretbe foglalt kis fadoboz, amelyet a szoba szembetűnő részén, a főfalon, a szentképek, családi fotók és a tükör mellett helyeztek el. A koszorú a menyasszony öltözetének ékessége, a menyasszonyi állapot, a szüzesség jelképe volt, a leányság elmúlásának és az asszonnyá válás kezdetének kifejezésére szolgált. Számos népdal is őrzi emlékét, melyeket a lakodalom alkalmával, a menyasszony vőlegényes házhoz kísérésekor énekeltek:

„A menyasszony szép virág,
koszorúja gyöngyvirág,
Az a boldog vőlegény,
ki azt mondja, az enyém.” (Mezőség, Szék)

Ezt a gyöngyökből, szalagokból készült fejdíszt mint egy életszakasz végének tárgyi emlékét az esküvői fényképpel és a vőlegény bokrétájával együtt őrizték az asztalossal készíttetett kis  üvegezett szekrénykében. A menyasszonyi koszorút  bolti alapanyagokból állították össze. Egy-egy ügyesebb kezű asszony specialitása volt a koszorúkötés, a kompozíció igény szerinti elkészítése.

01

Menyasszonyi koszorútartó doboz a SZIKM Néprajzi gyűjteményéből

Mesélő tárgyunk Székesfehérvárról való 1911-ből. A Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményébe 2005-ben, ajándékozás révén került. A rózsaszín papírral bélelt dobozka felső részén a menyasszonyi mirtuszkoszorút, alul pedig a vőlegényi bokrétát helyezték el. Az aranyszínű keretes doboz közepét a fiatal pár beállított fotója foglalja el, akik Nemes Pál híres fehérvári fényképész műtermében készíttették esküvői képüket.
A fénykép körül   monogramjaikat (MM – AI) és  házasságkötésük évszámát (1911) tüntették fel arany betűkkel és számokkal. A felvételen jól látszik, hogy a menyasszony ebben az időben még nem fehérben esküdött, hanem az ünneplő népviseleti ruháját öltötte fel az alkalomra. A fehér színű, kizárólag az esküvőre varratott menyasszonyi ruha majd  csak bő másfél évtized múlva válik általánossá. A vőlegény ruhája viszont már polgáribb, az is lehetséges, hogy iparosember, hiszen nem parasztos csizmanadrágot, csizmát, hanem hosszú szövetnadrágot, cipőt visel, zakójára tűzve pedig ott a bokréta.

02

Részlet a fényképről

A beállított, műtermi felvételen az ifjú pár merev testtartással, komolyan néz a fényképezőgép lencséjébe. A fotó nem a mai értelemben vett meghitt családi kép, hanem egyértelműen a nyilvánosság számára készült. Több mint egy évszázada a vőlegényi bokrétával és a menyasszonyi koszorúval egy dobozva zárva őrzi két ember életének e fontos eseményét.

dr. Varró Ágnes
néprajzkutató

 

 

 

 

 

 

907 – Árpád és Pozsony

„Árpád fejedelem az Úr megtestesülésének 907. esztendejében elköltözött e világról. Tisztességgel temették el egy folyócska forrása felett, ahonnan az kőmederben folyik Attila király városába. A magyarok megtérése után azon a helyen egy Fehérnek nevezett templomot emeltek Szűz Mária tiszteletére.” Árpád végidejéről Béla király névtelen jegyzőjének Gesta Hungaroruma tudósít. Amennyiben elfogadjuk ezt az Anonymus által felkínált dátumot (amit nyugodtan megtehetünk, mert nagyságrendileg mindenképpen helytálló, különben sincs erre más adatunk), úgy 2017-ben Árpád halálának 1110. évfordulójához érkeztünk.

Kevéssé ismeretes, hogy 907. esztendő egy másik jeles eseménnyel is büszkélkedik: július 4-én és 5-én zajlott le a keleti frankok elleni csata Pozsony alatt, korai hadtörténetünk egyik legfényesebb, méltatlanul elfeledett helytállása. Sajnos erről magyar krónikás nem írt; a korabeli kútfők közül csupán két német évkönyv szűkszavú tudósítása árulkodik övéik súlyos vereségéről. „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál július 4-én” – ismeri el a Salzburgi Évkönyv. Ennél többet mond a Sváb Évkönyv, amely meglepő tárgyilagossággal ítél úgy, hogy a bajorokat felelősség terheli saját balvégzetük miatt: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.” A Keleti Frank Királyság keleti, Kárpát-medencéig érő tartománya volt akkor Bajorország. A harci cselekmények lefolyásáról csak egy kései humanista szerző, a bajor Aventinus szól részletesen.

 

Pozsonyi csata (Geiger)

Peter Johann Nepomuk Geiger: Csata Pozsonynál című metszete (1850)

 

„Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői… és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsvárban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad… a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére, Sighard… vezeti a csapatokat. De a magyarok sem maradtak tétlenek, komolyan felkészülve tűnnek fel, és mindent, ami a hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeznek. S mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcolnak, kemény ellenállást fejtenek ki. Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik. Mindkét királyuk a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A magyarok ellenfeleiket a távolból támadják nyilaikkal: akkoriban nem ismerték a nyílt harcot, a gyalogos csatát, az egymásnak feszülő hadsorokat, a karddal vívott közelharcot, a várostromot… Miközben elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit is tegyenek, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, és legyilkolják…”

Az érzékletes csataleírásból a fegyelmezett könnyűlovas harcmodor fölénye világlik ki. Ennek biztosítására viszont csak egy jelentős és jól szervezett politikai hatalom volt képes. A Kárpát-medencében berendezkedő steppe-állam, a Magyar Nagyfejedelemség rendelkezett ezekkel a képességekkel.

KK bejövetel

A magyarok bejövetelének ábrázolása a Képes Krónikában

 

E korszakban a Kárpát-medence a görög és a latin írásbeliség látókörének végvidékét képezte, tehát ez a forrástani körülményre tekintettel lehet értékén megbecsülni azt a feltűnő aktivitást, amelyet eleink fejtettek ki. Első nyugat-európai felbukkanásuk 862-ből adatolt, amikor a Keleti Frank Birodalom területét támadták; a következő említés már pontos helyhez köthető: 881-ben Bécs alatt harcoltak. A 890-es évekre sűrűsödtek a magyar katonai jelenlét nyomai: 894-ben felszámolták a Száva és az Al-Duna vidékén fekvő Ómoráviát (amit szokás tévesen Nagymorva Birodalomnak is nevezni). 895-ben Árpád fia Levente a bolgárok ellen indult sereggel. 899–900 között a magyarok nagyszabású hadjáratot vezettek Észak-Itáliába. 899. szeptember 24-én a Brenta folyó mellett győzelmet arattak I. Berengár itáliai uralkodó (888–924) felett. 900-ban Bajorországra, 901-ben a karantán végekre rontanak, 902-ben az északi Moráviát győzik le. 902-ben a bajorok lakomára hívják, és ott orvul meggyilkolják Kurszán fővezért, de a következő évben újabb háborúra kényszerülnek a magyarokkal, akik 904–905 között immár Berengár király zsoldjában harcolnak Észak-Itáliában, majd 906-ban a szláv dalamancok kérésére Szászországot dúlják.

Magyar katonai jelenlét 862-907

A pozsonyi csata előestéjéig követett harcok sikerét két fontos tényező biztosította. Egyfelől a Kárpát-medencében éppen megtelepedő nép saját védelmi szükségletein felül több ezer, honvédelmi szempontból akár másfél évig (899–900) is nélkülözhető katonát tudott kiállítani, másfelől ezek a steppei lovasíjász taktika szerint küzdő emberek kellően nagy létszámú, megfelelően kiképzett lóállománnyal rendelkeztek. Mindebből kettős következtetés adódik a Magyar Nagyfejedelemség biztonságérzetére vonatkozólag: sem külső támadástól, sem a helyben talált népesség lázongásától nem kellett tartania. A fenti körülmények alaposan átírják a honfoglalásról alkotott eddigi képet. A magyar bejövetel egy 862 és 895 közé tehető hosszas beköltözési folyamat volt, amit tudatosan tervezett el Álmos első nagyfejedelem, és amit sikeresen tetőzött be fia, Árpád, aki a Kárpát-medencében vette át apjától a főhatalmat, legkésőbb 895-ben.

907-ben hunyt el Árpád, és 907-ben győztek a magyarok a keleti frankok felett. Kézenfekvő az egyidejűségből oksági összefüggésre gondolni, s a Pozsony alatti harcmezőre képzelni az uralkodó hősi halálát. Tetszetős gondolatszülemény: Árpád saját kiontott vérével pecsételi meg az országfoglalást. Ám erre nemhogy bizonyíték nincsen, de maga a feltételezés is idegen a X. század magyarjainak szellemiségétől: a félistenként tisztelt nagyfejedelem személye túl értékes volt ahhoz, hogy kézitusába bocsátkozzék, a vitézi helytállás a névről nem ismert vezérek és harcosok múlhatatlan érdeme.

Mert a küzdelem nem akármiért folyt. Az Avar Kaganátus bukása után mintegy 40 évvel újra egy steppei eredetű hatalom kezén egyesült a Kárpát-medence, s ez a fejlemény alaposan átrajzolta Közép-Európa politikai térképét. A helyben talált túlélő avarság nem fejtett ki ellenállást az újonnan érkezett néppel szemben, sőt a magyar etnogenezis részesévé vált; a politikai kereteiktől megfosztott morvák elmenekültek vagy beolvadtak; a dél-erdélyi bolgárok sem szólhattak bele az új rend kialakulásába: egyedül a Keleti Frank Királyság rendelkezett olyan katonai erő felett, amely létében fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget. A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás, amelynek bevallott célja a magyarok megsemmisítése volt. Két hadoszlop haladt keletre a Duna két partján, a folyón hajók hozták a hadtápot. A magyarok Pozsonyig engedték előrenyomulni a támadókat, ott a steppei taktika fent idézett elemeinek mintaszerű alkalmazásával július 4-én Dietmar salzburgi érsek déli parton vonuló hadoszlopát, a Dunán átúsztatva 5-én Liutpold bajor herceg északi seregét verték meg. A két fővezérrel együtt számtalan keleti frank harcos esett el. Ez a győzelem a mégoly tiszteletre méltó és nagyhírű nándorfehérvári diadalt is felülmúlja jelentőségét tekintve, hiszen amíg 1456-ban egy szilárd állami keretek között élő nemzedéknek kellett helytállnia, addig 907-ben egyenesen az volt a tét, hogy ezek a szilárd állami keretek egyáltalán tartósulhatnak-e. Pozsony hősei erre a történelmi sorskérdésre igennel feleltek, méghozzá oly nyomatékkal, hogy német földről kiinduló birodalmi léptékű hadjárat legközelebb csak 123 év múltán érte hazánkat.

Nem tudjuk, Árpád megérte-e 907 nyarát, értesült-e a győzelemről. Megismerhetetlen körülmények között távozott e világról, ahogy érkezett. Sírját, földi maradványait sem lehet azonosítani, mint ahogy az összes többi magyar nagyfejedelemét sem. Személyiségjegyeiről sincs semmi biztos tudomásunk. A Hagyomány szempontjából ez így van rendjén: a szakrális uralkodó élete nem a nagy nyilvánosság elé tartozik. Az utókor feladata az emlékezet életben tartása, és nem csak az 1110. évforduló alkalmából.

 

Szabados György

Mesélő tárgyak – a pásztorbot

emberalakos bot

Emberalakos pásztorbot az Országzászló téri néprajzi állandó kiállításból. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

A pásztorkodás nélkülözhetetlen kelléke a bot. Ez a pásztorember  legfontosabb munkaeszköze, segítségével őrzi és tereli a jószágot. A botot a pásztor rendszerint maga választotta, faragta. Hosszúságát a saját testmagasságához méretezte, vastagságát is maga szabta meg. A pásztorbotok jó keményfából, szil, barkóca, som vagy galagonyafából készültek.  Faragás, használat előtt gyakran különböző érlelő eljárásnak vetették alá, például trágyacsomóba tették, füstölték, zsírral, olajjal, mésszel kezelték.

A díszesen faragott kampókat inkább csak ünnepek alkalmával, vasárnap, vásárba, táncba vitte magával a pásztor, hétköznapokon, munkához egyszerű, díszítetlen, de erősebb botokat használtak. Ezek a botok nemcsak a terelés eszközei voltak, hanem olykor önvédelmi fegyverként is szolgáltak. A finom megmunkálású, törékeny darabok pedig  erre alkalmatlanok voltak.

A pásztorbotok egyik csoportjánál a kézbe illő botfej faragása a fa (gyökér) természetes vonalához igazodik, a másik csoportnál pedig a botfejet külön, rendszerint másféle fából faragták ki és utólag erősítették a bot szárához.

A pásztorbotok faragásain elsősorban a pásztort körülvevő világ, a természet, erdők, mezők élőlényei fedezhetők fel. Gyakori a kosfejben végződő bot, de szívesen örökítettek meg kutyát, különféle vadakat, szarvast, madarakat, növényeket is. Múzeumunk néprajzi gyűjteményében emberalakban végződő botok is találhatók.

A bot nemcsak a terelés és őrzés eszköze volt a pásztor kezében. Segítségével messziről tudta irányítani a pásztorkutyát is, az állat a jelzésekből tudta, hogy merre fordítsa a nyájat. A bot a pásztorember pihenőeszköze is volt, rátámaszkodva szemmel tudta tartani a jószágot.

mágikus józságőrzés

5. Mágikus jószágőrzés pásztorbotra tűzött kalappal a Hortobágyon. (A kép forrása: Gunda Béla: A rostaforgató asszony. Budapest, 1989. 57.l.)

A pásztorbot nem csupán használati eszköz volt, hanem mágikus tárgy is. Állattartó vidékeken beszéltek olyan tudományos vagy ördöngös pásztorokról, akik napközben nyugodtan elmentek a kocsmába vagy a csárdába, mert a jószágra ezalatt a földbe szúrt botjuk vigyázott, varázserejénél fogva nem engedte elbitangolni az állatokat. A mágikus jószágőrzésről szóló történetek is jól példázzák a bot és a pásztorkodás szoros összetartozását.

dr. Varró Ágnes

                                                                                                                                   néprajzkutató

Mesélő tárgyak – szarvasagancs lőportartó

71

Szarvasagancs lőportartó a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből. A tárgy az Országzászló téri néprajzi állandó kiállításon látható.

A lőportartó szaruk népművészeti örökségünk igen korai rétegéhez tartoznak.
Többnyire két, ritkábban háromágú szarvasagancs darabból készültek, tetejükön lőporadagoló csövecskét, két oldalukon a szíj vagy lánc számára felerősített karikát találunk.
A régészeti leletek között is számos hasonló formájú és díszítésű szaru található. Ezek is valamilyen por, valószínűleg só tartására szolgáltak. A 17. században már lőport tartottak bennük.

A lőporszaruk alapanyaga és természetes felülete szinte kínálja a díszítést.
A népművészetre általában jellemző alapanyag – forma – funkció – díszítmény  négyes tökéletes  harmóniája a lőporszaruk esetében is szembetűnő. A gondosan előkészített, simára csiszolt szarufelületre karcolással vagy véséssel alakították ki a kívánt mintát.
A lőportartók díszítményeinek egyik csoportjára az aprólékosan rajzolt virágornamentika jellemző, másik részükön geometrikus motívumok találhatók, melyek kialakításánál az arányos szerkesztés érdekében körzőt is használtak.

Igen jellemző a lőporszaruk díszítőmotívumai között a szarvasagancs ágainak találkozásánál, középen elhelyezett rozetta vagy más értelmezés szerint a stilizált, forgó napkorong. Ugyancsak megfigyelhető a szárak alján és a lőporadagoló alatt félkörívekkel egymáshoz kapcsolt, háromszög alakú, emberformára emlékeztető díszítménysor.
A Szent István Király Múzeum Országzászló téri néprajzi állandó kiállításán is ilyen tárgy látható. Hasonló ábrázolásokat figyelhetünk meg az ácsolt ládák oldalain is.

ácsolt láda

Ácsolt láda stilizált emberalakos díszítéssel. (A kép forrása: Magyar Néprajzi Lexikon)

A lőporszaruk Európa – szerte ismertek és használatosak voltak. A virágornamentikás és geometrikus díszítések elsősorban a Kárpát-medencében terjedtek el.
Készítésük leginkább a pásztorok, ügyes kezű  parasztfaragók tevékenységéhez fűződik.

dr.Varró Ágnes
néprajzkutató

Wagner Nándor: Szoptató anya (életnagyságú gipsz-szoborterv)

A művész az 56-os forradalmi eseményekben való részvétele miatt elhagyni kényszerült Magyarországot. A várkertbazári műtermében sorakozó számos nagyméretű gipsz-szobortervét és megannyi kisplasztikáját nem volt már lehetősége magával vinnie. Hogyan kerülhettek tehát e művek – köztük a Szoptató anya gipszszobor – Budapestről a székesfehérvári múzeumba? Vagy egyáltalán: hogyan élhették túl a gazdátlanul maradásukat?

anyaA történet gyökerei 1949–1950-re nyúlnak vissza, amikor Wagner mint kiállítás rendező dolgozott a fehérvári múzeumban. Az ő nevét dicséri a múzeum 1950-ben megnyíló új állandó kiállítása, amely Fejér megye régészetét és a Velencei-tó élővilágát mutatta be. A hónapokig tartó munkálatok során Wagner baráti kapcsolatot alakított ki a múzeum akkori igazgatójával, Fitz Jenővel. E baráti köteléknek köszönhető, hogy amikor a művész elhagyta az országot, a szobrai nem lettek a végső enyészeté.

A művész az 1950-es évek első felében budapesti műtermében

A művész az 1950-es évek első felében budapesti műtermében

 Fitz Jenő így emlékezett vissza erre: „Ismerve Wagner gyors elhatározását, nyilvánvaló volt, hogy műtermében lévő szobrai, vázlatai sorsáról, elhelyezésükről nem gondoskodott. Azaz megsemmisülésük, ha a helyükön maradnak, elkerülhetetlen. Budapesti múzeumra, bármilyen szervezetre nem számíthattunk: ez a székesfehérvári múzeum kötelessége lett. Teherautót béreltünk, és válogatás nélkül bepakoltunk mindent.”

Wagner Nándor, 1990-es évek

Wagner Nándor az 1990-es években.  Kép forrása: Academia Humana Alapítvány

 Wagner Magyarországról való távozása után évekig Svédországban élt, majd Japánban telepedett le, itt élt és alkotott 1997-ben bekövetkezett haláláig. Azt már nem érhette meg, hogy e fiatalkori műve köztéri szoborként megvalósuljon. A művész hagyatékát gondozó Academia Humana Alapítvány áldozatos munkájának köszönhetően azonban 2015-ben elkészült a Szoptató anya kőből kifaragott, pontos másolata – ahogyan azt valaha Wagner Nándor megálmodhatta. A Miskolcon felállított szobor az Anyaság címet kapta és a Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola kertjében látható.

Írta: Gärtner Petra

Petőfi Sándor és a Szoptató anya életnagyságú gipszszobra Wagner műtermében

Petőfi Sándor és a Szoptató anya életnagyságú gipszszobra Wagner műtermében az 1950-es évek első felében

      

Élet és halál a Vezúv árnyékában – interjú Nádorfi Gabriellával a Pompeji c. kiállítás kurátorával

Kr. u. 79-ben Pompeji a Vezúv kitörésének következtében néhány óra alatt eltűnt a térképről. Az egykori római város életét a fennmaradt írásokból és az ásatások során előkerült leletekből ismerjük. Ezeknek a leleteknek egy része látható most Gorsiumban a Pompeji kiállítás keretében.

 pompeji6

Akkoriban – nyilván – nem volt híradó, hogy a vulkán kitöréséről és a város pusztulásáról beszámoljon. Hogyan nézne ki a tudósítás? És egyáltalán milyen forrásokra tud ilyenkor támaszkodni az ember?

Ifjabb Pliniusnak, Tacitusnak, a történetírónak írt két leveléből ismerjük a vulkán kitörésének részleteit. Kr.u. 79. augusztus 24-én délután egy óra körül a torkolatból kilövellő anyag fenyőszerű felhőt alkotott, majd a gáz, a hamu és a törmelék szétterjedt az égbolton, lehullott és fehér habkőtakarót terített a városra. A kilövellt anyag a hegy oldalán vulkanikus folyamként nagy sebességgel zúdult le.    Amikor a  habkőkitörés alábbhagyott, a vulkán lejtőin hasadékok támadtak, belőlük lángok, és izzó szilárd anyag tört ki. A vulkánkitörés enyhülésekor a Pompejiben maradt lakosság visszahúzódott a házakba, bízva abban, hogy elmúlik a katasztrófa. A következő nap hajnalán a vulkán oldaláról ismét nagy sebességgel tódult le az izzó anyag, elsodorta az embereket, a tárgyakat, a falakat, és Pompejit betemette a hamu.

Ma már annyi inger ér minket, annyi katasztrófafilmet látunk, hogy nehéz valóban átélni, ami akkor és ott történt. Mi segít abban a kiállításon, hogy a katasztrófa súlyát átérezzük?

A tragédiát legjobban egy fiatal nő gipszlenyomata érzékelteti a tárlaton, mely a nőt a halál pillanatában mutatja be. A mai napig az olasz kutatók szerint kb. 2000 ember lelte halálát Pompejiben a Vezúv kitörésekor.

pompeji1

Az, hogy a vulkáni hamu és a kőtörmelék mindent betemetett segített a leletek fennmaradásában vagy inkább ártott nekik?

Inkább segített. A hamurétegnek köszönhetően a betemetett városban megmaradtak a lakóházak, az épületekben hagyott értékek (bútorok, világítóeszközök, berendezési tárgyak, stb.), a város köztereit díszítő szobrok és faragott kőemlékek – többnyire ép állapotban. A falakon megőrződtek az eredeti falfestmények – legalábbis egy részük.

Egyes írások szerint a város teljesen feledésbe merült, azt sem tudták, hogy pontosan hol feküdt.

 A hamuréteg valóban elfedte a várost. Suetonius történetíró a császárok életrajzát leíró művéből tudjuk, hogy Titus császár consulokból gondnokokat választott ki Campania újraépítéséhez, ebbe beletartozik Pompeji is. Erre az újjáépítésre azonban nem került sor. Sejtették, hogy hol fekszik, de igazán a település helyszínét csak 1763-ban azonosították.

pompeji4

Kik és hogyan találtak rá a település nyomaira?

 Egy olasz mérnök, Domenico Fontana bukkant rá vízvezeték építés közben a XVII. – XVIII. sz. fordulóján. Házak maradványait, feliratokat talált, az egyik feliraton rajta volt Pompeji neve is. Ekkor még nem gondoltak arra, hogy ez az eltemetett város. 1748-ban a spanyol származású Alcubierre megnézte a Fontana féle ásatások helyszínét, mivel értesült róla, hogy ott sok műtárgyat találnak, és engedély kért III. Károly nápolyi királytól, hogy ott áshasson. Sokáig azt hitte Alcubierre, hogy egy másik- a Vezúv által eltemetett város  – Stabiae területén ás, csak 1763-ban derült ki, hogy valójában Pompejiben van.

Abban, hogy a város pusztulását átéljük, segít, ha elképzeljük, milyen volt Pompejiben az élet…

 Kr.u. az I. században Pompeji egy virágzó, gazdag város volt, középületekkel, terekkel, fórummal, templomokkal, szentélyekkel, különböző iparágak műhelyeivel, akkor korszerűnek számító vízvezetékkel egyéb közművekkel. Egy nagy kb. 20 000 főt számláló lakossággal, utcákkal, utcarendszerrel kialakított város.

pompeji7

Milyen szórakozási lehetőségeik voltak az akkori város lakóinak?

Például a fürdő, amely minden társadalmi osztály számára nyitva állt, és ahol a fürdőzéshez tartozó helyiségeken kívül kertek, könyvtárak, pihenőtermek is megtalálhatóak voltak. Emellett szórakozást kínáltak még a színházi – prózai és zenei – előadások és az amfiteátrumban zajló gladiátorjátékok, melyek gladiátorok vagy vadállatok közti viadalok voltak, és melyeket a magisztrátusok ingyen adományozták a népnek.

A tárlaton orvosi eszközöket is látunk. Mennyire volt fejlett akkor az orvoslás?

A korhoz képest fejlett volt. A római orvoslás a természettudományos ismereteken alapult, ami olykor keveredett a vallási szertartásokkal. A  Kr.e. V. században élt görög orvos, Hippokratész írásai váltak a görög és római orvostudomány alapjává. A római korban, persze már a görögöknél is, találkozunk kórházakkal, rendelőkkel.

DSC_4207A leletek mekkora része került Gorsiumban kiállításra?

Pompejiből több 100 000 tárgy ismert, ennek egy kis töredéke, pontosan 102 db  látható Gorsiumban.

Melyek a legkülönlegesebb leletek a kiállításban?

Önmagában véve mindegyik különleges, a számára legkülönlegesebbet válassza ki maga a látogató!