Anekdotázás Hatházi Gáborral a csókakői vár ormán

Dr. Hatházi Gábor régész, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumi közgyűjteményi főosztályának főosztályvezető-helyettese az idei nyár nagy részét Csókakőn töltötte, ahogy ezt kisebb nagyobb megszakításokkal már húsz éve teszi. A vár feltárási munkálatait Dr. Kovács Gyöngyivel, az MTA Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársával közösen irányítják. Hatházi 1984-től 1998-ig volt a székesfehérvári múzeum munkatársa, sokat tud a város és a megye múltjáról, ez a csókakői vár ormán zajlott kötetlen beszélgetésünkből is kiviláglik.

Dr. Hatházi Gábor a csókakői várban

1984-ben jöttél a fehérvári múzeumba…

Igen, nulladéves segédmuzeológusként. És rögtön áthelyeztek Dunaújvárosba Bóna István keze alá, ilyen segédrégésznek, akkor ásta a római tábor mellett a polgárvárost és igen ritkán fordultam elő Székesfehérváron, de azért időnként előfordultam. Két-három napot éppen Fehérváron voltam, és új portárs jött. Már megismert, tudta, hogy én is múzeumi ember vagyok, nyugodtan be lehet engedni az épületbe. Egyszer a Siklósival együtt jöttünk be, intettem neki, megyek be a múzeumba, a portás utána szól a Siklósinak, hogy hova-hova fiatalember, mire én: engedje be nyugodtan, velem van. Siklósi őrjöngve kergetett végig a múzeumon, hogy szétverje a fejemet. Na, akkor a Gyulát sikerült a földre vinni, mert akkor már vagy 15 éve ásott Fehérváron a múzeumnak. Ilyenek vannak. Az új emberség az felejthetetlen volt akkor.

1998-ig dolgoztál itt, ugye?

Igen. Igen.

És Lencsés bácsira (Lencsés József restaurátor 1929-től 1994-ben bekövetkezett haláláig volt a múzeum munkatársa – PZ) hogyan emlékszel?

Beszélgettünk jókat. Mesélte az élményeit. Például Sárosd-Kertali domb, 10-11. századi temetőről, ahol Marosi Arnold (ciszteri szerzetes, a múzeum újraalapítója, majd igazgatója 1909 és 1939 között – PZ) ásott, magyarul Lencsés bácsi ásott, míg Marosi bent volt a múzeumban. Kérdeztem, hogy s mint volt az ásatás. Semmire nem emlékezett az öreg, csak arra, hogy az Esterházy-kastélyban elkapott egy lányt és a mai napig könnybe lábad a szeme a boldogságtól, ha visszagondol rá. Na, azt hosszasan ecsetelte az öreg, de azt mondta, hogy „Gáborkám, a temetőre már nem emlékszem”.

Arról mesélt, amikor nagyon beteg volt a Marosi, rákos volt, és ő ápolta. Hogy az utolsó napok, hogy voltak, merthogy nem volt Marosinak se kutyája se macskája.

Mikor voltál itt először Csókakőn, arra emlékszel?

Egy házi konferenciát rendeztek talán ’88-ban, hogy eddig mit lehet tudni a csókakői várról, arról tartottam egy előadást ezen az emlékülésen, és arra emlékszem, hogy fel akartam jönni a várba, de nem volt rá idő. Csak kirohantam az utca közepére és felnéztem: egy őserdő volt, semmit nem láttam a várból, ez volt az első találkozás, és ’95-ben jött a múzeumi feladat, hogy meg kéne ásni, mert életveszélyes az egész. Mindenki azt hitte, hogy már halott a felsővár, hogy ott már semmi nincs. Ott zuhant le a legtöbb ember, mert a túloldalán 28 méteres mélység van. Valóban nem lehetett úgy megásni, mint egy rendes középkori várat, hogy ásó, lapát és akkor ott állnak a 2-3 méteres középkori falak. Úgy lett kibontva, mint egy őskori tell, végigspakniztuk az egészet. És ennek alapján lehetett felhúzni a falakat, és már úgy kezdett mindenkinek tetszeni a dolog. Nekem az igazi kihívás az, hogy egy jól kiásott és 100%-ig dokumentált vár legyen. Persze azért csak elengedhetetlen mértékben nyúlunk hozzá, hogy húsz év múlva a hitelesítő ásatáson az ifjú titánok a török rétegek alatt érintetlen 13. századi rétegekkel tudjanak dolgozni. De mentsük meg, amit lehet és mutassuk meg.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

“Szőke népek” vs. “szkíták” – interjú Csiky Gergellyel az avar kori had- és fegyvertörténetről

Az avar kori fegyvertörténet kérdéseire az írott források kis száma miatt leginkább a régészettudomány adhat válaszokat. A korai avar, gepida és langobard temetkezések had-, fegyver- és társadalomtörténeti szempontú vizsgálatáról Dr. Csiky Gergellyel, az MTA Régészeti Intézetének munkatársával beszélgettünk.

Nehézlovas harcos ábrázolása az Isola Rizza-i 6. századi kincs ezüsttálján (Museo di Castelvecchio, Verona).

1936 és 1939 között tárta fel László Gyula és Marosi Arnold a Csákberény-Orondpusztai korai avar temetőt. 66 fegyveres sír került elő, amely a férfi sírok mintegy harmadát jelenti. Milyen következtetéseket lehet levonni ezekből az adatokról az egykor itt élő avarok társadalmára nézve?

A legtöbb általam vizsgált kora avar kori (568-650 körül) temetőben a fegyveres sírok aránya a férfisíroknak a harmadát teszi ki. Ennél nagyobb arány csak néhány temetőnél (Környe, Szeged-Fehértó B) figyelhető meg, ahol a férfisírok kétharmadánál találtak fegyvereket. Ez az adat arra utal, hogy jelentős rangkülönbségek lehettek az adott közösségek férfijai között, de a fegyvermelléklet nem csak egy szűkebb elitre volt jellemző. Összehasonlítva a korabeli germán népek temetőivel, ahol a férfiak többsége (60-70%) volt fegyveres, ez nem túl nagy arány. A fegyvermelléklet ugyanakkor szoros összefüggést mutat a veretes övek viseletével és a lóáldozattal (a csákberényi temetőben a fegyveres férfisírok mellett külön gödörben eltemetett lovak voltak), valamint a mellékletek számával és sokféleségével, valamint a sírgödör méretével (a gödör kiásásába befektetett munka arányával), amik arra utalnak, hogy a fegyveres férfisírok az átlagosnál “gazdagabbak” voltak. Fontos ugyanakkor azt is megjegyezni, hogy a 66 fegyveres férfisírból 18 esetben csak egy-egy nyílcsúcsot találtak a temetkezésben, ami az adott sírokban eltemetett egyének kiemelt rangját önmagában még nem igazolja: egy-egy nyíl gyerek- és esetenként női sírokba is kerülhetett. A fegyveres férfisírok tehát az adott közösség elitjét alkották, azt azonban további vizsgálatok (patológia, fegyverek okozta sérülések, lovagló-szindróma vizsgálata) hiányában egyelőre nem állíthatjuk egyértelműen, hogy a fegyverekkel eltemetett férfiak harcosok voltak, illetve hogy részt vettek harcokban.

Egy avar kori fegyveres sír rajza (Topolya-Bánkert 48. sír).

Mennyiben mutatja a korai avar sírokban megfigyelhető fegyvermelléklet-adás az etnikumot?

Az etnikum azonosítása a régészetben mindig problémás feladat, más források hiányában nehezen eldönthető, hogy az adott népesség anyagi kultúrájában mi jelölte az etnikumot: a viselet, a fegyverzet, más régészetileg nem azonosítható tárgy (az évszázadok során elbomló anyagból készült tárgyakra, viseleti elemekre gondolok), illetve hogy jelölte-e egyáltalán valami. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Maurikiosz bizánci császár művének tulajdonított katonai kézikönyv (Sztratégikon) a fegyverzet és harcmodor alapján 4 kategóriát különített el: 1. perzsák (szászánidák), 2. “szkíták” (avarok és türkök), 3. “szőke népek” (frankok és langobardok), 4. szlávok és antok. E kategóriák azonban az etnikumoknál nagyobb egységek, ráadásul az említett írott forrás az antik földrajzi irodalom mintáját követi, s az így ránk maradt toposzok nem feltétlenül az egykori valóságot tükrözik. Ha hiszünk Maurikiosznak, akkor legalábbis e nagyobb összefoglaló egységek közötti különbségek jól megfigyelhetők: a germán népekre (Maurikiosznál “szőke népek”) elsősorban a közelharci fegyverzet és a párharc kiemelt szerepe, míg a “szkítákra” (avarok és türkök) a lovasíjászat elsőbbsége jellemző, ami a régészeti leletanyagban a lovas sírok és az íjászfelszerelés elemeivel (nyílcsúcsok, íj csontmerevítései és tegez maradványai) azonosítható.

A sirmiumi avar támadások emléke: bizánci feliratos tégla 582-ből. A felirat szövegének fordítása: “Krisztus Urunk! Segítsd a várost, hogy elüldözze az avarokat, és védd meg a rómaiak földjét és azt aki ezeket a sorokat írta!”

Milyen fegyverzet jellemző a 6. században a Kárpát-medencébe érkező avar harcosokra?

A 6. századra biztosan keltezhető avar sírok száma rendkívül csekély, ezért az avarokkal a Kárpát-medencébe érkező új fegyverzetet elsősorban a korábban itt élő germán népek (gepidák és langobardok) hagyatéka és az avar kori régészeti emlékanyag közötti különbségekben figyelhető meg. Elsőként a kengyelt kell kiemelnem, ami a térségben először az avarokkal együtt jelent meg, s ami Kínában és a Távol-Keleten (Korea és Japán) már a 4. századtól kezdve nagy szerepet játszott (valószínűleg ez a helyzet Belső-Ázsia keleti részén is, de sajnos ezen a területen nem ismerünk a 4-5. századra biztosan datált leleteket). A kengyel a lovaglás során nagyobb kényelmet és stabilitást biztosít, s ezért alapvetően átalakította a lovas hadviselést: a korábban is létező lovas íjászat és páncéltörő (keskeny pengéjű) lándzsákkal vívott nehézlovas harcmodor még elterjedtebbé vált. Az avarokkal kapcsolatban Maurikiosz is az íjászatot és a lovas lándzsahasználatot emelte ki. A fennmaradt agancs-merevítések alapján új íjtípus jelent meg, és a nyílcsúcsok esetében a korábban is használt háromélű tüskés felerősítésű nyílhegyek méretének (és különösen szélességének) növekedése figyelhető meg. A közelharci fegyverek között a keskeny pengéjű, ún. nádlevél alakú döfőlándzsák rendkívül népszerűvé váltak, a kora avar kori lándzsacsúcsok többsége (mintegy 60 %) e csoportba sorolható. A vágófegyverek esetében a változások azonban csak később történtek: a 7. század folyamán az egyélű kardok kiszorították a kétélűeket, míg a 7. század második felében az ívelt pengéjű szablyák is megjelentek. A védőfegyverzetben a 6. század első felében jellemző pajzsok száma drasztikusan csökkent, és helyüket a 6. század második felétől keskeny, téglalap alakú lamellákból álló páncél vette át.

Az Esztergom-nagyhegyi nádlevél alakú lándzsacsúcs,

Miben tért el egymástól az avar és a germán (gepida, langobard) hadviselés?

E kérdésnél ismét Maurikiosz katonai kézikönyvére kell utalnom, ahol a “szőke népek”-et elsősorban közelharccal és párharccal jellemezték. Maurikiosz a germánok (elsősorban frankok és langobardok) egyéni hősiességét emelte ki, amit a kard, pajzs és lándzsa együttes használatával jellemezhetünk. A gepidák esetében kissé más a helyzet, náluk régészeti adatok alapján az íjászat jelentősebb szerepet játszott, ami a hunok hatásának tulajdonítható, de még ez sem hasonlítható az avar sírokban megfigyelt fegyverkombinációkhoz: egy avar temetőben a fegyveres sírok döntő többségében találunk íjászatra utaló tárgyakat, még a közelharci fegyvereket is tartalmazó sírokban is. A “szőke népekkel” szemben a “szkítákat” (amely kategóriába az avarok is tartoztak) elsősorban a lovas harcmodorral és az íjászattal jellemezte a 6. század végi szerző, s megállapításai valóban megfigyelhetők a 6. század végi – 7. század eleji avar temetőkben eltemetett nagyszámú ló és a fegyvermellékletben domináló íjászfelszerelés maradványaihoz köthető tárgyak (nyílcsúcsok, íjmerevítések és tegezmaradványok) révén. Azt azért szeretném kihangsúlyozni, hogy a különbségek nem egyes fegyvertípusok alkalmazásában, hanem az egyes fegyverfajták kombinációiban foghatók meg. Ráadásul a 6. század végétől és 7. század elejétől kezdve a németországi meroving kori alemann és bajor temetőkben is a távolharc nagyobb szerepe figyelhető meg, ami egyébként valószínűleg éppen az avarok hatásának tulajdonítható.

Csiky Gergely a sinopi múzeum alagsorában egy bizánci amforával.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

A múzeum néprajzi gyűjteményének története

A néprajzi kiállítás az 1930-as években.

Miről mesélnek az előszállási avarok?

Előszállás – Öreghegy lelőhely neve évtizedek óta ismert a népvándorlás korát kutató régészek körében. 1928-ban házépítés során néhány avar kori sír került itt napvilágra, melyek száma néhány év alatt 51-re gyarapodott Marosi Arnold feltáró munkájának köszönhetően. Nem csoda, hogy izgatottan néztünk elébe annak a csatornafektetéshez kapcsolódó megelőző feltárásnak, melynek nyomvonala éppen ezen, az egykor Öreghegynek nevezett területen keresztül futott. 1931 után végre újra lehetőség nyílt e temető kutatására.