Táborok az I. világháborús frontvonalak mögött címmel tartotta előadását a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében dr. Demeter Zsófia történész, a Szent István Király Múzeum nyugalmazott igazgatója. Ez volt „Az Égből dühödt angyal dobolt” – Székesfehérvári ezredek az I. világháborúban című (látogatható még április 17-ig, szerdától vasárnapig 10–18 óráig az Országzászló téren) időszaki kiállításunkhoz kapcsolódó előadássorozat befejező része.
“Máról-holnapra lettek hősökké a földmíves, a a boltossegéd, a béresgazda, a könyvelő, a kántortanító, a suszter, a fiskális, a napszámos, a tanár, a kórista, a mérnök, a zongorastimmelő és a gróf. Sok szó esett háborúról azelőtt is, régen, meg azóta is; ha valamelyik nagyon tüzelt, nagyon neették. Akkor beszéljen, ha majd egyszer sor kerül arra is, Isten ne adja. Könnyű dolog: csakúgy ütögetni a mellét. Aztán úgy került csakugyan, és úgy lett minden, ahogy mondogatták. A földmívesek, boltossegédek, béresgazdák stb., stb., hősökké lettek máról-holnapra.”
(Részlet Landauer Béla haditudósító Glória című 1916-ban kiadott könyvéből)
A fehérvári 17-esek parancsnoksága a segeti táborban
- Egy háborús körülmények között kialakult sajátos helyzetről van szó, s erről szólt az előadásom – mondta dr. Demeter Zsófia. – Hiszen bármelyik háborúról is essék szó, nem gondolhatjuk, hogy a lövészárokban kilehetett bírni a helyzetet. Nyilván az első világháború négy éve alatt sem történhetett így. Emberi okokból, az emberi szükségletek miatt muszáj volt minden nagyobb frontvonal mögött tábort építeni. Az első világháború, illetve a fehérvári ezredek szempontjából legalább három fontos tábort tudunk kiemelni, amelyekről írtak, fényképeket készítettek, visszaemlékezések szólnak. Mert több ideig, és nagy hírveréssel járt azok építése.
Dr. Demeter Zsófia történész
- Melyek voltak ezek a táborok?
- A legelső, mely a háborúban is hírnévre tett szert, az a fehérvári 69-es ezredé, Hindenburg Nagyfalunak nevezték, a rozeneki állások mögött építették ki, területileg orosz-Lengyelországban. Tudni kell, hogy a háború, melyet mindenki villámháborúnak gondolt, gyorsan oda megyek, legyőzöm és haza megyek, ez 1915 elején kiderült, hogy nem így működik. Hindenburg Nagyfalu nevét a játékos kedvű katonák adták, hiszen néhány hónappal előbb Hindenburg vezértábornagy lett az ezredtulajdonos, és mindenképpen megakarták tisztelni. A tábort a környékbeli fákból építették, s egy arcvonal, állásharc szituációban jött létre, de volt is rá idejük, ám a tél miatt muszáj is volt. Fedezékeket, fürdőhelyet, s olyan helyet akartak kialakítani, ahol jól feltáplálhatták a pihenőben lévő katonákat. Sok korabeli újságcikk szólt erről, hiszen nagy hírverés övezte a tábor építését, mely a fehérvári ezredeket illetően kétségtelenül az első volt. Másodsorban pedig rá kellett csodálkozni arra a tényre, hogy megállt a front, s valami másként történik. Meg kellett teremteni annak a lehetőségét, hogy a front mögött pihenhessenek, élhessenek a harcokban elfáradt katonák. Mindazonáltal a háború sodorta el ezt a tábort, hiszen a 69-esek 1915. februárjában már kénytelenek voltak elhagyni, a hadi helyzet így alakult. Többet erről a táborról nem tudunk.
Beszélgető katonák Hindenburg Nagyfaluban
- A következő tábor?
- Már az olasz fronton azok az ezredek, melyek a 7. hadtesthez tartoztak, a doberdói frontvonal mögött kialakított segeti tábort használták. A tábor területe a mai Szlovéniához, Lokvica nevű kis faluhoz tartozik, közel a szlovén-olasz határhoz. A tábort pihentetés céljából építették, s azért is, mert kiderült, hogy az isonzói harcok során megállt a háború, beásták magukat a sziklába az egymás ellen harcolók, s az egész hadtestnek az elhelyezéséről kellett gondoskodni. József főherceg volt a hadtest parancsnoka, s neki kellett gondoskodni a hadosztályok, ezredek, zászlóaljak elhelyezéséről. 1915. nyarán már a télre gondoltak, s elkezdték a viszonylag emberi módon használható lakokat, épületeket, fürdőket, de például kávéházat is építeni. Annak József főherceg volt a nagy kitalálója: ha tovább kell használni a tábort, akkor nem csak az emberi szükségletekről kell gondoskodni, hanem tábori könyvtárakról, el kell helyezni a könnyű sérültek felépülését szolgáló üdülőket, a szórakoztató dolgokat. Építettek például egy nagy mozit, hajóhintát, körhintát, kuglizót. Abból a megfontolásból, hogy a katonák emberi módon töltsék el, az általában tíz napos hadtest pihenőben lévő idejüket. Regenerálódtak, feltáplálták őket, de katonai fegyelemmel gyakorlatoztak is, tornáztak, kiképzés is volt, aztán mentek vissza az arcvonalba. Szórakozhattak is, de egy ilyen tábornak soha nem ez volt a legfőbb feladata. Itt ismerkedtek meg az új eszközökkel is az árokharcokat illetően. Például 1916. júliusában bevezették a gázálarc használatát, hogy magukat védhessék, ha kell, bár az első gáztámadást a monarchia hadserege hajtotta végre a háborúban. A táborban a 17-esek mellett a 69-esek egyik egysége, majd később a teljes alakulata itt tartózkodott, gyakorlatozott. Ez utóbbit sokan zokon vették, de az okosabbak rájöttek, hogy hasznos dolog például gyakorolni a kézigránát használatát, elhajítását. Muszáj volt az új, és újabb hadi helyzetekre felkészülni, s ezt is a táborokban hajtották végre. Itt képezték ki a roham alakulatokat, melyeknek az lett volna a feladatuk, hogy kimozdítsák az álló harcokat mozgó háborúvá, de tudjuk, hogy ez a Doberdó-fennsíkon nem sikerült. A segeti tábor egy évig létezett, az összes épületéről, a lehetőségeiről csodákat írtak a katonák, s úgy mentek oda, mintha haza mennének. Egészen megható, ahogy ezt a kősivatagban épült várost, ahol a pihenőjüket töltötték, azt milyen szeretettel várták. A szórakozás, a béke netovábbjának tartották. 1916. augusztusában, amikor a Doberdó-fennsíkot fel kellett adni, és átvonulni egy másik fennsíkra, maguk lőtték szét a tábort, hiszen nem hagyhatták, hogy az olaszok elfoglalják.
Körhinta a segeti táborban
Katonák kugliznak Segetiben
- A harmadik tábort hol építették?
- Ez szintén a 17-esekhez kapcsolódik, hiszen őket azért, mert a doberdói harcokban nagyon megroppant az állományuk, 1917. elején átvezényelték az orosz frontra. Ott egy teljesen álló harcra berendezkedett helyre szólt a menetparancsuk. A Vidunka-völgybe, ahol először is az erődítéseket kellett kiegészíteni, helyre hozni, s aztán lehetett volna malmozni. Természetesen egy hadsereg sohasem malmozik, hanem ott is építettek egy tábort. Akkor már IV. Károly király uralkodott, s a körülményekre való tekintettel kinyilvánította támogatását a katona otthonok, táborok építésére. Dolgozott a fejsze, a fűrész, fa bőven volt, s így egy nagyon szép, fából épült tábort építettek, Zita királyné Katona Otthonnak nevezték el. Ott is volt könyvtár, olvasó szoba, kötöző hely, fertőtlenítő. Úgy rendezkedtek be, hogy a következő telet is ott élik majd meg, de ebből végül nem lett semmi. De azért lekvárt főztek, vetettek és arattak, dohányt termesztettek, konyhakertészetük is volt, főleg a paraszt emberek dolgoztak nagy lelkesedéssel. 1917. októberére a Caporettói áttörésre az ezredet visszavezényelték az olasz frontra. Nagy keserűséggel beszéltek arról, hogy ott kellett hagyniuk a saját kezükkel épített tábort, ahol a háború körülményei között is békében tudtak élni.
Az előadássorozatot nagy érdeklődés kísérte
- Szakmai körökben, és a látogatóknál is nagy sikert aratott a Szent István Király Múzeum kiállítása, melynek Bányai Balázs és Rangel István mellett ön a kurátora. Mit jelent az ön szakmai életében ez a sikeres kiállítás?
- Mindenképpen egy újszerű kiállításra törekedtünk, újszerű olyan szempontból, hogy lehetőleg a körülményeket is megpróbáltuk bemutatni. Legjobban a lövészárok sikerült. De mindig arra gondolok, hogy mi minden maradt ki, mert a hely, a fal csak annyi, amennyi. Sok történelmi kérdést ki kellett hagynunk, így nem tudtunk kitérni a repülésre, a tengeri hadviselésre, holott az olasz front azért alakult ott, ahol, mert a trieszti kikötőt akartuk megvédeni, az Adriára való kijutásunkat. Nagyon sok mindenről nem tudtunk beszélni, de nagy örömünkre a három fehérvári ezred agy hangsúlyt kapott. Amikor majd lebontjuk a kiállítást, nyilván a szépre emlékezem, s azt gondolom majd, hogy a látogatók mellett mi is mennyi mindent kaptunk ettől a kiállítástól. Mert már az előkészítés során több olyan szempont vetődött fel, melyek megítéléséhez száz évnek valóban el kellett telni. Mert ezekre nem gondoltunk, nem foglalkoztunk velük. Nem tudtunk az embereinkről, akik innen, Fejér, Tolna, Baranya, Somogy megyéből származtak, s az ő élet útjukat nem figyeltük eléggé, pedig ezek nagyon fontos dolgok.
Matók János
SZIKM blog 