Dr. Hatházi Gábor régész, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumi közgyűjteményi főosztályának főosztályvezető-helyettese az idei nyár nagy részét Csókakőn töltötte, ahogy ezt kisebb nagyobb megszakításokkal már húsz éve teszi. A vár feltárási munkálatait Dr. Kovács Gyöngyivel, az MTA Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársával közösen irányítják. Hatházi 1984-től 1998-ig volt a székesfehérvári múzeum munkatársa, sokat tud a város és a megye múltjáról, ez a csókakői vár ormán zajlott kötetlen beszélgetésünkből is kiviláglik.
Dr. Hatházi Gábor a csókakői várban
1984-ben jöttél a fehérvári múzeumba…
Igen, nulladéves segédmuzeológusként. És rögtön áthelyeztek Dunaújvárosba Bóna István keze alá, ilyen segédrégésznek, akkor ásta a római tábor mellett a polgárvárost és igen ritkán fordultam elő Székesfehérváron, de azért időnként előfordultam. Két-három napot éppen Fehérváron voltam, és új portárs jött. Már megismert, tudta, hogy én is múzeumi ember vagyok, nyugodtan be lehet engedni az épületbe. Egyszer a Siklósival együtt jöttünk be, intettem neki, megyek be a múzeumba, a portás utána szól a Siklósinak, hogy hova-hova fiatalember, mire én: engedje be nyugodtan, velem van. Siklósi őrjöngve kergetett végig a múzeumon, hogy szétverje a fejemet. Na, akkor a Gyulát sikerült a földre vinni, mert akkor már vagy 15 éve ásott Fehérváron a múzeumnak. Ilyenek vannak. Az új emberség az felejthetetlen volt akkor.
1998-ig dolgoztál itt, ugye?
Igen. Igen.
És Lencsés bácsira (Lencsés József restaurátor 1929-től 1994-ben bekövetkezett haláláig volt a múzeum munkatársa – PZ) hogyan emlékszel?
Beszélgettünk jókat. Mesélte az élményeit. Például Sárosd-Kertali domb, 10-11. századi temetőről, ahol Marosi Arnold (ciszteri szerzetes, a múzeum újraalapítója, majd igazgatója 1909 és 1939 között – PZ) ásott, magyarul Lencsés bácsi ásott, míg Marosi bent volt a múzeumban. Kérdeztem, hogy s mint volt az ásatás. Semmire nem emlékezett az öreg, csak arra, hogy az Esterházy-kastélyban elkapott egy lányt és a mai napig könnybe lábad a szeme a boldogságtól, ha visszagondol rá. Na, azt hosszasan ecsetelte az öreg, de azt mondta, hogy „Gáborkám, a temetőre már nem emlékszem”.
Arról mesélt, amikor nagyon beteg volt a Marosi, rákos volt, és ő ápolta. Hogy az utolsó napok, hogy voltak, merthogy nem volt Marosinak se kutyája se macskája.
Mikor voltál itt először Csókakőn, arra emlékszel?
Egy házi konferenciát rendeztek talán ’88-ban, hogy eddig mit lehet tudni a csókakői várról, arról tartottam egy előadást ezen az emlékülésen, és arra emlékszem, hogy fel akartam jönni a várba, de nem volt rá idő. Csak kirohantam az utca közepére és felnéztem: egy őserdő volt, semmit nem láttam a várból, ez volt az első találkozás, és ’95-ben jött a múzeumi feladat, hogy meg kéne ásni, mert életveszélyes az egész. Mindenki azt hitte, hogy már halott a felsővár, hogy ott már semmi nincs. Ott zuhant le a legtöbb ember, mert a túloldalán 28 méteres mélység van. Valóban nem lehetett úgy megásni, mint egy rendes középkori várat, hogy ásó, lapát és akkor ott állnak a 2-3 méteres középkori falak. Úgy lett kibontva, mint egy őskori tell, végigspakniztuk az egészet. És ennek alapján lehetett felhúzni a falakat, és már úgy kezdett mindenkinek tetszeni a dolog. Nekem az igazi kihívás az, hogy egy jól kiásott és 100%-ig dokumentált vár legyen. Persze azért csak elengedhetetlen mértékben nyúlunk hozzá, hogy húsz év múlva a hitelesítő ásatáson az ifjú titánok a török rétegek alatt érintetlen 13. századi rétegekkel tudjanak dolgozni. De mentsük meg, amit lehet és mutassuk meg.
Pallag Zoltán
Szent István Király Múzeum
SZIKM blog 