„Árpád fejedelem az Úr megtestesülésének 907. esztendejében elköltözött e világról. Tisztességgel temették el egy folyócska forrása felett, ahonnan az kőmederben folyik Attila király városába. A magyarok megtérése után azon a helyen egy Fehérnek nevezett templomot emeltek Szűz Mária tiszteletére.” Árpád végidejéről Béla király névtelen jegyzőjének Gesta Hungaroruma tudósít. Amennyiben elfogadjuk ezt az Anonymus által felkínált dátumot (amit nyugodtan megtehetünk, mert nagyságrendileg mindenképpen helytálló, különben sincs erre más adatunk), úgy 2017-ben Árpád halálának 1110. évfordulójához érkeztünk.
Kevéssé ismeretes, hogy 907. esztendő egy másik jeles eseménnyel is büszkélkedik: július 4-én és 5-én zajlott le a keleti frankok elleni csata Pozsony alatt, korai hadtörténetünk egyik legfényesebb, méltatlanul elfeledett helytállása. Sajnos erről magyar krónikás nem írt; a korabeli kútfők közül csupán két német évkönyv szűkszavú tudósítása árulkodik övéik súlyos vereségéről. „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál július 4-én” – ismeri el a Salzburgi Évkönyv. Ennél többet mond a Sváb Évkönyv, amely meglepő tárgyilagossággal ítél úgy, hogy a bajorokat felelősség terheli saját balvégzetük miatt: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.” A Keleti Frank Királyság keleti, Kárpát-medencéig érő tartománya volt akkor Bajorország. A harci cselekmények lefolyásáról csak egy kései humanista szerző, a bajor Aventinus szól részletesen.
Peter Johann Nepomuk Geiger: Csata Pozsonynál című metszete (1850)
„Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői… és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsvárban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad… a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére, Sighard… vezeti a csapatokat. De a magyarok sem maradtak tétlenek, komolyan felkészülve tűnnek fel, és mindent, ami a hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeznek. S mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcolnak, kemény ellenállást fejtenek ki. Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik. Mindkét királyuk a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A magyarok ellenfeleiket a távolból támadják nyilaikkal: akkoriban nem ismerték a nyílt harcot, a gyalogos csatát, az egymásnak feszülő hadsorokat, a karddal vívott közelharcot, a várostromot… Miközben elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit is tegyenek, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, és legyilkolják…”
Az érzékletes csataleírásból a fegyelmezett könnyűlovas harcmodor fölénye világlik ki. Ennek biztosítására viszont csak egy jelentős és jól szervezett politikai hatalom volt képes. A Kárpát-medencében berendezkedő steppe-állam, a Magyar Nagyfejedelemség rendelkezett ezekkel a képességekkel.
A magyarok bejövetelének ábrázolása a Képes Krónikában
E korszakban a Kárpát-medence a görög és a latin írásbeliség látókörének végvidékét képezte, tehát ez a forrástani körülményre tekintettel lehet értékén megbecsülni azt a feltűnő aktivitást, amelyet eleink fejtettek ki. Első nyugat-európai felbukkanásuk 862-ből adatolt, amikor a Keleti Frank Birodalom területét támadták; a következő említés már pontos helyhez köthető: 881-ben Bécs alatt harcoltak. A 890-es évekre sűrűsödtek a magyar katonai jelenlét nyomai: 894-ben felszámolták a Száva és az Al-Duna vidékén fekvő Ómoráviát (amit szokás tévesen Nagymorva Birodalomnak is nevezni). 895-ben Árpád fia Levente a bolgárok ellen indult sereggel. 899–900 között a magyarok nagyszabású hadjáratot vezettek Észak-Itáliába. 899. szeptember 24-én a Brenta folyó mellett győzelmet arattak I. Berengár itáliai uralkodó (888–924) felett. 900-ban Bajorországra, 901-ben a karantán végekre rontanak, 902-ben az északi Moráviát győzik le. 902-ben a bajorok lakomára hívják, és ott orvul meggyilkolják Kurszán fővezért, de a következő évben újabb háborúra kényszerülnek a magyarokkal, akik 904–905 között immár Berengár király zsoldjában harcolnak Észak-Itáliában, majd 906-ban a szláv dalamancok kérésére Szászországot dúlják.
A pozsonyi csata előestéjéig követett harcok sikerét két fontos tényező biztosította. Egyfelől a Kárpát-medencében éppen megtelepedő nép saját védelmi szükségletein felül több ezer, honvédelmi szempontból akár másfél évig (899–900) is nélkülözhető katonát tudott kiállítani, másfelől ezek a steppei lovasíjász taktika szerint küzdő emberek kellően nagy létszámú, megfelelően kiképzett lóállománnyal rendelkeztek. Mindebből kettős következtetés adódik a Magyar Nagyfejedelemség biztonságérzetére vonatkozólag: sem külső támadástól, sem a helyben talált népesség lázongásától nem kellett tartania. A fenti körülmények alaposan átírják a honfoglalásról alkotott eddigi képet. A magyar bejövetel egy 862 és 895 közé tehető hosszas beköltözési folyamat volt, amit tudatosan tervezett el Álmos első nagyfejedelem, és amit sikeresen tetőzött be fia, Árpád, aki a Kárpát-medencében vette át apjától a főhatalmat, legkésőbb 895-ben.
907-ben hunyt el Árpád, és 907-ben győztek a magyarok a keleti frankok felett. Kézenfekvő az egyidejűségből oksági összefüggésre gondolni, s a Pozsony alatti harcmezőre képzelni az uralkodó hősi halálát. Tetszetős gondolatszülemény: Árpád saját kiontott vérével pecsételi meg az országfoglalást. Ám erre nemhogy bizonyíték nincsen, de maga a feltételezés is idegen a X. század magyarjainak szellemiségétől: a félistenként tisztelt nagyfejedelem személye túl értékes volt ahhoz, hogy kézitusába bocsátkozzék, a vitézi helytállás a névről nem ismert vezérek és harcosok múlhatatlan érdeme.
Mert a küzdelem nem akármiért folyt. Az Avar Kaganátus bukása után mintegy 40 évvel újra egy steppei eredetű hatalom kezén egyesült a Kárpát-medence, s ez a fejlemény alaposan átrajzolta Közép-Európa politikai térképét. A helyben talált túlélő avarság nem fejtett ki ellenállást az újonnan érkezett néppel szemben, sőt a magyar etnogenezis részesévé vált; a politikai kereteiktől megfosztott morvák elmenekültek vagy beolvadtak; a dél-erdélyi bolgárok sem szólhattak bele az új rend kialakulásába: egyedül a Keleti Frank Királyság rendelkezett olyan katonai erő felett, amely létében fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget. A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás, amelynek bevallott célja a magyarok megsemmisítése volt. Két hadoszlop haladt keletre a Duna két partján, a folyón hajók hozták a hadtápot. A magyarok Pozsonyig engedték előrenyomulni a támadókat, ott a steppei taktika fent idézett elemeinek mintaszerű alkalmazásával július 4-én Dietmar salzburgi érsek déli parton vonuló hadoszlopát, a Dunán átúsztatva 5-én Liutpold bajor herceg északi seregét verték meg. A két fővezérrel együtt számtalan keleti frank harcos esett el. Ez a győzelem a mégoly tiszteletre méltó és nagyhírű nándorfehérvári diadalt is felülmúlja jelentőségét tekintve, hiszen amíg 1456-ban egy szilárd állami keretek között élő nemzedéknek kellett helytállnia, addig 907-ben egyenesen az volt a tét, hogy ezek a szilárd állami keretek egyáltalán tartósulhatnak-e. Pozsony hősei erre a történelmi sorskérdésre igennel feleltek, méghozzá oly nyomatékkal, hogy német földről kiinduló birodalmi léptékű hadjárat legközelebb csak 123 év múltán érte hazánkat.
Nem tudjuk, Árpád megérte-e 907 nyarát, értesült-e a győzelemről. Megismerhetetlen körülmények között távozott e világról, ahogy érkezett. Sírját, földi maradványait sem lehet azonosítani, mint ahogy az összes többi magyar nagyfejedelemét sem. Személyiségjegyeiről sincs semmi biztos tudomásunk. A Hagyomány szempontjából ez így van rendjén: a szakrális uralkodó élete nem a nagy nyilvánosság elé tartozik. Az utókor feladata az emlékezet életben tartása, és nem csak az 1110. évforduló alkalmából.
Szabados György
SZIKM blog 