Réber és az animáció
Aki felkeresi a Hetedhét Játékmúzeumot, és megtekinti az emeleten berendezett Réber László állandó kiállítást, az mindenütt találkozhat az életmű egy-egy további, különleges fejezetével. Érdemes tehát többször is ellátogatni a Vonalba zárt történetek című tárlatra, mert újra és újra érhet bennünket meglepetés, igazolva e különleges alkotó sokrétű tehetségét.
Ha például lecsücsülünk a kiállításba illeszkedő, oda tervezett zsámolyokra, szemben a teremben elhelyezett monitorral, és szánunk rá negyedórát, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy Réber László az animáció műfajában is maradandót alkotott. Igaz, mindössze három film fűződik a nevéhez, ám a végeredményt látva mindenképp talányos, hogy miért nem lett gazdagabb az életmű e sajátos fejezete. Tény, hogy a filmek az 1960-as években születtek, aki pedig valamennyire járatos ebben a műfajban, az nyilván tudja, hogy az az évtized volt a magyar animáció felnőtté válásának, felívelésének időszaka. Mindenesetre érdemes a filmek megtekintése előtt megnézni a tárlat rajzait, hogy meggyőződhessünk róla: Réber vonalrajzai, figurái az animációkban is visszaköszönnek. Valamint a játékosság, többértelműség, amely grafikáit is jellemzi. Ajánlott tehát, hogy a néző ez esetben is támaszkodjék asszociációs készségére, képzelőerejére.
Enteriőrkép a kiállításból (fotó: Dabasi András)
A befogadást segítheti a Réber más műveit is jellemző humor, karikaturisztikus hangvétel, a groteszk jelenléte. Ráadásul ezek az animációk a kollázs műfaját felhasználva készültek. Persze amolyan „réberesen”. Különösen igaz ez az Autókór (1964) és az Eldorádó (1965) című darabokra. Ezúttal is rádöbbenhetünk, hogy Réber művei ma is mennyire élnek. Az Autókórt Imre Istvánnal közösen rendezte, és már a címe is játékos: az autók fékevesztett imádata kortünet, de kórtünet is lehet. S gondoljunk csak bele: a rendszerváltás után talán úgy gondoltuk, hogy ez a „betegség” szép lassan elmúlik. Ehhez képest egy csomó polgártársunk fejében még mindig lóerők és autómárkák dübörögnek – gondolat helyett. Szellemes és ötletes munka, tele képi gegekkel, a rajz és a fotó ügyes kombinációjával.
Amíg ebben a filmben felfedezhető egyfajta sztori, sőt, még „főszereplővel” is büszkélkedhet, az Eldorádóból ez már hiányzik. Ennek ellenére az asszociációkra, a képek feleselésére építő stílus különösebb nehézség nélkül értelmezhető. A hatvanas években erősödött fel a szerzésvágy, a fogyasztás, és általában véve is a fogyasztói társadalom kritikája. Ezzel együtt lett egyre többet emlegetett kifejezés az elidegenedés, mint kor- és kórtünet. Réber nyilván ismerte az olasz filmes újhullám akkori darabjait, az ezekre rímelő hazai próbálkozásokat, fotókat, képzőművészeti alkotásokat. Az Eldorádóban bemutatott világ pedig nem tűnt el az idők során, sőt. A sokadik Black Friday, az őrült vásárlási láz után ki tagadná, hogy a fogyasztás, a megszerezhető tárgyak, a közösségi háló, a média éppúgy uralják az életünket, mint a hatvanas évekbeli Eldorádó lakóinak mindennapjait az akkori tárgyak.
A harmadik munka, Az ember, a Föld és az űr (1967) alig egy perces. Akár tanulmánynak is tekinthető, hogy mit lehet kezdeni a vonalakkal, és a nézőre, látogatóra bízza, hogy a vonalba zárt történetek közül melyiket képzeli az animáció mögé.
Látogassanak el tehát a kiállításra, akár első alkalommal, akkor többedszerre, és feltétlenül üljenek le a képernyő elé is!
Cikkindító képünkön: részlet az Autókór című rajzfilmből
–Szabó Zoltán írása–
SZIKM blog 