Újszülöttek gyermekkézben

A csecsemőbabák kultúrtörténete

 

A baba, mint játék évezredek óta jelen van az emberiség kultúrájában. Az, hogy a gyermek a babája édesanyja legyen, alapvető emberi szükséglet.
Nagyon érdekes azonban, hogy a 19. századot megelőző évszázadokban, a gyermekek bár feltűnnek az ábrázolásokon babákkal, de ezek a babák soha nem hasonlítanak kisbabára vagy csecsemőre. Leginkább felnőtt nőnek vannak öltöztetve. Feltűnő ez a hiány, mert a játékszer minden korban, így napjainkban is a felnőtt világ kicsinyített mása. Tehát a kislányok környezetében a múltban is joggal kereshetnénk azokat a babákat, amelyek megjelenésükben is valódi csecsemőre hasonlítanak.

Néhány ritka kivételtől eltekintve a csecsemő formájú babák nagyobb mennyiségben csak a 20. század elején jelentek meg, szoros összefüggésben a reformpedagógia elveivel, amely szerint a gyermek minőségileg más, mint a felnőtt; önálló világa van, sajátos szemléletmóddal, nézőpontokkal, problémákkal, értékekkel és tapasztalatszerzési formákkal. A kislányok persze ezt megelőzően is eljátszották a babájukkal azt, hogy csecsemőként ringatják, etetik vagy altatják őket, de korábban ha ezt vizuálisan is meg akarták jeleníteni), akkor a felnőtt testarányú babára csecsemőruhát adtak, az adott kor valódi csecsemőruháival azonos formában. A 19. század végén a babák teste viaszból, bőrből, fából vagy masszából (adalékanyagokkal kevert fa- vagy papírpép) készült, és a fűzővel elszorított karcsú alakot jelenítette meg, amit kitűnően lehetett öltöztetni.

BAB_3811_099-BLOG2x800

A 19. századi nevelési irodalomból kiderül, hogy a nők legfontosabb feladata ekkor is az anyaság volt, de az erre való felkészülésre túl nagy gondot nem fordított sem a család, sem a hivatalos oktatás. Az anyaság természetes szerep volt, és nem felkészülést igénylő szerep. Felkészülni a társasági életben való érvényesülésre kellett, még pedig az ehhez szükséges készségek (illem, tánc, zene, énektudás, idegen nyelv) elsajátításával. Az édesanyák aránytalanul sok időt fordítottak gyermekeik felnőtt divathoz igazított öltözetére és megjelenésére. Ezért adtak a kezükbe francia divatbabát, majd „bébét” (gyermek arcú, de a felnőtt divat szerint öltöztetett baba), mert ezek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy ezernyi divatos kiegészítőjükön keresztül a kislányok a jó megjelenés művészetét elsajátítsák. A kislányoknak nem csecsemőbabára volt szükségük ahhoz, hogy megtanulják, hogyan illik megjelenni egy társaságban. A női lét célja a házasság volt, amely életre szóló biztonságot jelentett egy hölgy számára anyagi és erkölcsi értelemben is. Ez a mentalitás csak lassan, a 20. századra változott meg, és ez idáig a kislányok gond nélkül elképzelték csecsemőnek a női ruhákba öltöztetett babáikat.

A célként felfogott házasságnak fontos szerepe van a csecsemőápoláshoz és a gyermekgondozáshoz való viszony szempontjából is. Rousseau már a 18. században kritikus hangon beszélt az emberi együttélés tradicionális kereteiről: „Az a család, amelyben nem a szeretet a legfontosabb összekötő kapocs, hanem az érdek; ahol a gyermek nem a szerelem gyümölcse, hanem a józan megfontolásé; ott, ahol az anya nem tölti be óvó, gondozó szerepét és az apa nem teljesíti legszentebb kötelességét, a gyermeknevelést; ott a család nem méltó arra, hogy kivehesse részét a természetes ember neveléséből”. Ezért a gyermeket Rousseau szerint (és a korabeli közvélekedés szerint is) ki kell venni a szülői kézből, el kell távolítani a szülői házból, és a nevelését nevelőre kell bízni. Az anya és az apa nevelő szerepe tehát nem fontos. A nőt már csak ezért sem érdemes az anyaságra felkészíteni, hiszen a gyermekkel a születése után dajka és nevelő/nevelőnő foglalkozik. A nők a 18-19. században tömegesen bízták szoptatós dajkára a csecsemőiket. A cseperedő gyerekekkel ezután fizetett alkalmazottak foglalkoztak, akik sokszor fontosabb szereplői voltak a gyermek életének, mint a szülei. A szülők és gyermekek közötti családi viszonyokat erős távolságtartás jellemezte. A gyermek, ha a babáját ringatta, a dajkát utánozta, de a társadalom nem a dajka szerepét várta el tőle.

Ha a kislányokat alapvetően nem az anyaságra akarták felkészíteni, akkor érthető, hogy nem csecsemőbabákat adtak a kezükbe. A természetes anyaösztönt a fantáziájukkal élték meg a játék során, illetve a 19. század második felében a bőséges gyermekáldásnak köszönhetően még alapvetően sok kistestvér vette őket körül, akiknek a gondozásából ki kellett venni a részüket.
A század végére azonban csökkent a születések száma. Kevesebb gyermeknél könnyebben a figyelem középpontjába került a gyermek, több idő, több energia jutott rá, és ezzel párhuzamosan nőtt a nők szoptatási hajlandósága is, amely nyilvánvalóan mélyítette az anya-gyermek közötti érzelmi kapcsolatot – bár a szoptatós dajka intézménye egészen az 1920-as, 30-as évekig kitartott. Innetől kezdve a gyermek már az anyját utánozta, és ez egyre helyénvalóbbnak látszott. A mentalitásbeli változáshoz szépen igazodott a babakínálat.

A csecsemőhöz való viszonyban az érzelmek hiánya nem magyarázható egyedül a dajkaság intézményével. Nagyon fontos szerepet játszott ebben a nők szüléshez való viszonya is. A 19. század közepén a szülés a női gondolkodásban még élet-halál kérdése volt. Ha szülés közben komplikáció lépett fel, az nagy valószínűséggel vagy az anya, vagy a gyermek életébe került. A császármetszést legfeljebb úgy tudták kivitelezni, hogy vagy az anya, vagy a gyermek maradt életben. A századfordulóra viszont javult a gyermekek (és az anyák) életben maradási esélye, és ez nyilvánvaló, hogy mentálisan erősítette a csecsemőről és a szülésről való pozitív gondolkodást. Az orvostudomány fejlődése tehát fontos szerepet játszott abban, hogy az anyák egyre kevesebb bizonytalanságot és félelmet éljenek meg a szüléssel kapcsolatban, és a szülést követően is egyre több időt és figyelmet fordítsanak a gyermekükre.

A higiéniai feltételek javulása a csecsemőápolásban is éreztette a hatását. Például különös gondot fordítottak a csecsemő fürdetésére, és a gyermek gondozása folyamatos orvosi felügyelet mellett történt. A gyermekek felé fordulást, a gyermeki sajátosságok felismerését igazolja a csecsemőápolás tárgykészletének, valamint a csecsemőruha-választéknak a bővülése is. A bővülő tárgykészlet pedig egy gazdasági változást jelez. Olyan folyamatot, amelyben a polgárság megszilárdulásával, a gyáripar kiteljesedésével egyre több iparcikk veszi körül az embereket, és nem csak a felnőttek, hanem a gyerekek is fogyasztóvá, gazdasági tényezővé válnak. Nem csoda, ha a gyermekközpontú polgári családban a gyermekjátékok iránt is megnő az igény.
Mindezekkel a társadalmi-gazdasági változásokkal párhuzamosan, elsősorban a pedagógia és a pszichológia művelőinek állásfoglalásaként született meg az a felismerés, hogy a baba az anyai ösztön kibontakoztatásának az eszköze, és a kislányok a babával készülnek fel az anyaságra. Ennek a felismerésnek a hatására indul meg Németországban az a játéktervezési mozgalom, amit a szakirodalom babareformnak, a létrejött babatípusokat pedig reformbabáknak nevez. Az új típusú babák a korábbi hölgybabákkal ellentétben művészek által tervezett, gyermekarcú, gyermektestű, gyermekruhát viselő babák, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a gyermekek valóban játszanak velük.

0ba67ef5ed63d5f418ebd9e9169222bd-BLOG3

A reformbabák első képviselői 1908-ban egy müncheni kiállításon jelentek meg, Marion Kaulitz tervezésében. Ezek édes gyermeki, nagyon természetes és személyiséggel teli babák voltak. A babagyártó vállalatok – az elsők között Kämmer és Reinhardt – hasonló stílusú, ún. karakterbabákat kezdtek gyártani. A Kämmer és Reinhardt vállalat első karakterbabája egy csecsemőbaba volt 1909-ben, Kaiser Baby néven. Az arányait az emberi test arányaihoz méretezték, igazi csecsemőről mintázták, és a hajlított végtagok, amelyek egymással nem párhuzamosak, egy újfajta realizmust jeleztek a babagyártásban. A gyermeket és csecsemőket ábrázoló karakterbabák legfőbb jellegzetessége az volt, hogy valódi gyermekekről mintázták őket, ezáltal személyiségjegyek, érzelmek jelentek meg az arcokon.
Az 1910-es évektől számos németországi babagyár állt elő csecsemőbabákkal. A legjelentősebbek: Simon und Halbig, Armand Marseille, J. D. Kestner, és a Heubach Fivérek. Csecsemőbabáik különböző típusai a Moskovszky-gyűjteményben is megtalálhatók.

Az 1920-as években már Amerikában is nagyon sok baba készült, és 1925-ben az eladott babák fele csecsemőbaba volt. A gyárak versenyeztek egymással, és a német gyárakkal is. Az amerikai babagyártás óriási lemaradással küzdött az európai babagyártással szemben, az I. világháború miatt azonban pillanatok alatt behozták a lemaradásukat. 1914-ben a babagyártás hirtelen abbamaradt Németországban, és innentől kezdve Amerika kezdte el uralni a piacot. A csecsemőbabák a két világháború között, a világháború alatt és még utána is népszerűek voltak. Ekkorra már felnőtt egy olyan nemzedék, akiknek a szülei és a nagyszülei is csecsemőbabákkal vagy kisgyermek babákkal játszottak, és semmiképpen sem hölgybabákkal. A csecsemőbabák nagyon sokáig hordoztak magukban újdonságot: új anyagot, új technológiai megoldásokat. Az 1950-es évek végére azonban egyre nehezebb volt a már meglévő készletbe friss vért pumpálni. Ekkor következett egy új mérföldkő a babaevolúcióban: az amerikai Ruth Handler bátran és merészen ismét egy hölgybabával állt elő, méghozzá a máig népszerű Barbie-val. A gyermek és csecsemő babák azonban nem tűntek el, de a népszerűségük csökkent a 20. század második felében. A realisztikus megjelenítésre való törekvést máig megőrizték, hiszen a mai változatok már nem csak sírni, hanem pisilni vagy büfizni is tudnak. És a Barbie babának is van már csecsemője, tehát a világ legnépszerűbb szőke nője nem tudta lesöpörni a csecsemőbabákat a piacról.

 

– dr. Nagy Veronika néprajzkutató, muzeológus –
(Hetedhét Játékmúzeum)

Advertisements

Királyaink nyomában

A székesfehérvári királyi bazilika temetkezései

 

„…minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak…”

(Thomas Mann: József és testvérei)

 

István király Fehérvárott egyházat alapított Szűz Mária tiszteletére. Ide temették el fiát, Imre herceget, majd 1038-ban bekövetkezett halálakor az államalapító uralkodót is. A templomnak nagy tekintélyt adott István király és Imre herceg 1083-as szentté avatása. Ez elindította a királyi temetkezések sorát, s az elkövetkező öt évszázad során további 14 királyunkat helyezték itt nyugalomra. Eltemettek itt uralkodói családtagokat is, de amíg a krónikák a királyok eltemetési helyét feljegyezték, a királyi család tagjairól csak néhány esetben tesznek említést. Számuk jóval több lehetett annál, mint amiről tudomásunk van. Írott források és régészeti leletek alapján rangos egyházi és világi személyeket is temettek a templomba.

A templom sorsa

1543-ban a török megszállás Székesfehérvárt is elérte, a bazilika sorsa ezzel megpecsételődött. A törökök a templom gazdag sírjait feldúlták, kirabolták. 1601-ben a császári csapatok ugyan rövid időre visszafoglalták a várost, azonban az ostrom alatt a bazilika épülete komoly károkat szenvedett, a sírokat pedig a császár zsoldosai fosztogatták tovább. Az 1688-as, végleges felszabaduláskor az épület nagyobb része már romokban állt, és többé nem is építették újjá: a város ugyanis a török uralom alatt elveszítette állami és egyházi kitüntetett szerepét. A fehérvári prépostságot Mária Terézia megszüntette, helyette püspökséget alapított. A püspöki palota építésekor a bazilika még megmaradt részeit is elbontották, a köveket a városi építkezésekhez felhasználták, így a város több pontjáról kerültek elő olyan faragott kövek, amelyek nagy valószínűséggel az egykori koronázótemplomból származnak. Az épületből a föld felszínén semmi nem maradt, Nemzeti Emlékhelyünkön ma csupán a kihantolt alapok láthatók.
A templom egykori gazdagságára utal, hogy még a földdel egyenlővé tett épület is rejtett az utókor számára kincseket. 1839-ben csatornaásás közben a bazilika területén filigrándíszes arany ékszereket találtak, amelyek először magánkézbe, s csak később kerültek múzeumba. Ezek a tárgyak valószínűleg királyi sírból származhatnak. Sajnos azonban a megtalálási körülményekről csak utólagos híradásokból van tudomásunk, ezáltal a leletek eredete kétségbe vonható.

Az 1848-ban feltárt sírok

1848. december 5-én Székesfehérvárott, az egykori koronázótemplom területén kútépítési munkák során két, egymás melletti, vörösmészkő lapokból összeállított sírra leltek. Az egyiket a munkások nyomban felnyitották, a benne lévő csontokat kiszedték. A női halott sírjából aranyozott ezüstkorona és aranygyűrű került elő. A városi tanács felismerte a leletek jelentőségét, a munkát leállíttatta, s a sírok szakszerű feltárásával Érdy Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum régészét bízták meg. Munkájában Varsányi János mérnök segítette, aki a sírokról rajzokat készített. Mivel az elsőként felnyitott sír csontvázát a munkások már felszedték, annak fekvését csak szemtanúk elbeszélése alapján rajzolhatta meg.
A másik, szintén vörösmészkő lapokból összeállított sír férfi halottját szintén uralkodói jelvényekkel temették el: ezüstből készült koronával, karddal, jogarral, karpereccel, sarkantyúkkal; ezeken kívül még egy aranygyűrű, egy ezüst mellkereszt és egy aranyozott rézkereszt volt a sírban.
Az elhunytak királyi személyét a mellettük talált uralkodói felségjelvények tanúsítják; pontosabb kilétüket a sírjaikban talált személyes tárgyaik, történeti adatok, a sírkamrák régészeti sajátosságai, valamint a csontok vizsgálata alapján határozták meg, és a maradványokat azonosították III. Béla királyunkkal és első feleségével, Antiochiai Annával.
A királyi pár sírjainak közvetlen közelében további három sírt tártak fel, egyszerűbb kialakításúakat, e halottak mellett tárgyak nem voltak. Ezekbe a sírokba feltehetően a királyi család többi tagját temethették. A király jobbján nyugvó halottról a genetikai vizsgálat kimutatta, hogy férfiági Árpád-házi személy. III. Bélával nagyapa-unoka vagy nagybáty-unokaöcs fokú, esetleg ennél valamivel távolabbi rokonság feltételezhető. A király lába felől eltemetett 20-30 éves várandós nő sírjából mára csupán a magzat csontváza maradt meg. A genetikai vizsgálat szerint fiúgyermek, rokonsági vizsgálatra azonban DNS-e nem volt alkalmas. Az 1848-ban feltárt ötödik sírból Érdy leírása szerint „zúzott csontváz elszórt töredékei jöttek elé”. Erről a csontvázról többet nem tudunk, orvosi szakvélemény már akkor sem készült, semmiféle további híradás nincs róla.
Az 1848. évi feltárás óriási jelentősége abban áll, hogy egy bolygatatlan királyi temetkezés került elő. Az uralkodó maradványai és a vele eltemetett halotti felségjelvények érintetlenül feküdtek a sírban, abban a helyzetben, ahogy egykor eltemették. A lelet a mai napig egyedülálló Magyarországon.

sircsoport-SZIKMBLOG-20190514

Az 1848-ban feltárt sírokról készült illusztráció Érdy 1853-as publikációjában

 

A királyi pár sírleletei

III. Béla sírja rendkívül gazdag, ilyen gondosan összeállított tárgyegyüttessel a középkori európai királysírokban nem találkozunk. Mindazonáltal a királyi pár felségjelvényei ún. halotti ékszerek, amelyek az elhalálozás és a temetés időpontja között, tehát rövid idő alatt készültek, így kivitelezésük rendkívül egyszerű, kevéssé igényes. (Európában nem volt szokás a használatban lévő hatalmi jelvényekkel temetkezni, helyette halotti koronát vagy a kincstárból házi koronát tettek az uralkodó mellé.) Anyaguk nagy tisztaságú ezüst. A király és a királyné személyes tárgyainak tarthatjuk aranygyűrűiket, illetve III. Béla enkolpionját és a rézkeresztet. A királyné sírjában még ezüstszállal átszőtt ruházatának apró maradványait találták. A leleteket a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, a vörös mészkő sírlapok Székesfehérvárott, a püspöki székesegyház altemplomában találhatók.

A feltárások folytatódtak

A feltárások – ugyan kisebb-nagyobb megszakításokkal – folytatódtak, és 2002-re az egykori templom teljes területét feltárták, kivéve a püspöki palota alatti részt.
Az 1848-2002 közötti ásatások során közel ezer egyén csontmaradványa került elő. A csontok nagyobb része azonban bolygatott, összefüggéseiből kiragadott lelet, tehát nem vizsgálhatók az eredeti eltemetési körülmények, sem a halottak mellé temetett tárgyak; illetve a csontmaradványok többsége hiányos, töredékes. A temetkezések között különbséget tehetünk aszerint, hogy a templom belsejébe vagy a templom körüli temetőbe, és hogy földsírba vagy épített sírba temették-e a halottat. A legrangosabbak – de nem feltétlenül királyi temetkezések – a templom belsejében feltárt kőből vagy téglából épített sírkamrák. A régészeti kutatások nyomán 38 sírkamra vált ismertté. Egy-egy kriptába – mérettől függően – akár több személyt is temethettek, de sajnos többségük a feltáráskor már üres volt a korábbi sírrablások következtében. Mára ezekből a rangosabb sírkamrákból összesen 13 személy maradványai maradtak meg. (A 2018-ban közreadott genetikai eredmények fényében hitelesnek tarthatjuk azt a csontvázat, amelyet korábban Éry Kinga és munkatársai – feloldhatatlannak tűnő ellentmondások miatt – kizártak a vizsgálatokból. Az antropológiai eredményeket összefoglaló könyvben megadott 12 személy helyett tehát mai tudásunk szerint 13 személyt tarthatunk számon.)

Személyazonosítási lehetőségek

A halottak személy szerinti azonosításához kevés információ áll rendelkezésünkre. Nehézséget jelentenek a feldúlt, melléklet nélküli sírok, a hiányos csontvázak. (Minél kevesebb csontvázrész áll ugyanis rendelkezésünkre, annál kevesebb és bizonytalanabb megállapítást tehetünk az elhunyt személyekről.)
Kevés írott forrás szól arról, hogy a királyokat és családtagjaikat a bazilikán belül pontosan hol temették el. A kripták építészeti és művészettörténeti jellegzetességeiből azok korát hozzávetőlegesen meg lehet becsülni, körülbelül évszázadnyi pontossággal. Ezen az alapon természetesen még nem lehet személyhez kötni a sírkamrákat.
Sajnos, a tárgyi leletekről is elmondható, hogy nagy részük már összefüggéseit elveszítve került a kutatók kezébe, gondolhatunk itt többek között a Szent István-szarkofágra, más sírkődarabokra (Marczali Miklós erdélyi vajda feliratos sírkövéből például utólag malomkövet faragtak) és mindazokra a leletekre, amelyek 1839-ben kerültek elő, és áldozatul estek a kincséhségnek.
Szent Imre és Szent István sírját a régészeti kutatásnak ugyan sikerült meghatároznia, de ezekben nem voltak már emberi maradványok.
A templom északi mellékhajójában 1969-ben egy XIV. századi kriptát tárt fel Kralovánszky Alán. A sírkamrát 1839-ben már földmunkák során megbolygatták és kifosztották, így abban a régészeti feltárás idejére koporsószegen kívül más lelet már nem maradt. A kripta kora és kőfaragványainak kiemelkedő minősége alapján felvetődött, hogy Nagy Lajos vagy Károly Róbert temetkezési helye lehet. A későbbi ásatások eredményei kizárják, hogy Nagy Lajos sírkamrája lenne, és a kriptában talált férfi csontváz testi sajátosságai is a két uralkodó közül inkább Károly Róbert személyének feleltethetők meg, de bizonyító erejű adataink nincsenek. A kriptában egy 41-49 éves korúra becsülhető női csontváz is nyugodott. Életkora alapján kizárható, hogy Károly Róbert Székesfehérvárott eltemetett második feleségével lenne azonos.
2002-ben Biczó Piroska feltárt egy kápolnát a templom déli oldalán, amelyet kőfaragványai alapján azonosítani lehetett a Nagy Lajos által maga és családja számára építtetett sírkápolnával. A temetkezési hely tehát személyhez köthető, a kápolna és sírjai azonban bolygatottak, részben üresek is voltak, ezért nem bizonyos, hogy az uralkodó maradványai ma is fellelhetők a csontok között. A kápolnában három személy maradványait találták. Az egyik férfi jó állapotú és nagyjából teljes csontváza Nagy Lajosnak nem feleltethető meg: sem becsült életkora, sem testi sajátosságai alapján. A másik két személyből csak néhány töredékes csont maradt meg. Egyikük egy férfi, akinek elhalálozási életkora hozzávetőlegesen 50 évnél idősebbre becsülhető, a másik személy egy 8-10 év körüli gyermek. Ezek az adatok megengedik azt a feltevést, hogy Nagy Lajos és leánya, Katalin hercegnő maradványairól lehet szó, bizonyító erejű adataink azonban ebben az esetben sincsenek.
A többi rangos kriptába temetett halottat a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehetett valamely királyunk személyével összefüggésbe hozni. A bazilika temetkezései közül továbbra is csak III. Béla és első felesége, Anna királyné személye igazolható. A király jobbján pedig, amint arról már volt szó, valamelyik, név szerint egyelőre nem azonosítható férfiági rokona nyugodott.

III. Béla vagy Könyves Kálmán?

2006-ban Tóth Endre régész felvetette, hogy a király sírjában talált tárgyakat inkább Könyves Kálmán király személyéhez lehet kötni. Feltételezését elsősorban a sírban talált rézkeresztre alapozza, amely véleménye szerint körmeneti kereszt, és így egyedül Könyves Kálmánnal hozható kapcsolatba. Érvelése azonban nem perdöntő, mivel más régészek e tárgyat zarándokkeresztként vagy apostoli királyi jelvényként értelmezik.
Az antropológiai vizsgálatok eredményei inkább III. Béla személyét valószínűsítik. Kálmán király külsejét az írott források visszataszítónak mutatják be, miszerint szőrös volt, kancsal, púpos és sánta. Ezt az előnytelen leírást azonban a történeti kutatás az akkori krónikaírók elfogultságával magyarázza. A Kálmán király külsejéről szóló leírás ugyanis később, az általa gyermekkorában megvakíttatott II. Béla idején keletkezett. Ha ezt a jellemzést nem is vesszük figyelembe, III. Bélát viszont a szemtanú Londoni Richárd magas termetűnek írja le, és a sírban talált csontváz megfelel ennek a leírásnak. A csontokból becsült testmagasság (186,61 cm) rendkívülinek számított akkoriban. Az uralkodó koponyáján nincsen nyoma olyan súlyos fülgyulladásnak sem, amelyet a Képes Krónika Kálmán királlyal kapcsolatban említ.
A csontok radiokarbon kormeghatározása sajnos nem tudta előrébb vinni az ügyet, az elemzés olyan eredményt adott, amely a bazilika leleteivel nem egyeztethető össze. Ennek hátterében az állhat, hogy a csontokat korábban valamilyen konzerválószerrel átitatták.
2018-ban azonban olyan újra felfedezett leletről adtak hírt a Magyar Természettudományi Múzeum szakemberei, amely segíthet e vita végleges lezárásában. A gyűjteményükben lappangott macsói Béla herceg csontváza, amelyről azt hitték, hogy a II. világháború idején elveszett. A herceg ugyan anyai ágon Árpád-házi leszármazott, de a rokonsági fok meghatározása lehetséges. E csontváz DNS-ét tehát a székesfehérvári királylelet DNS-ével össze lehet vetni. Könyves Kálmán királyhoz képest a rokonság jóval távolabbi, mint III. Bélához képest, amely a genetikai elemzéssel kimutatható, így remélhetőleg a kérdésre a közeljövőben biztos választ kaphatunk.
Akár Kálmán, akár III. Béla csontvázáról van szó, a székesfehérvári királylelet az Árpád-ház férfiágának azonosításában egyaránt biztos kiindulási pontnak tekinthető.

Mit várhatunk még a genetikai vizsgálatoktól?

A DNS-vizsgálatok abból indulnak ki, hogy egy Árpád-házi király hiteles maradványaival rendelkezünk. Ennek a személynek a DNS-ét sikerült meghatározni, amelyet más csontmaradványokból nyert DNS-sel összehasonlíthatunk. Ez alapján teljes bizonyossággal azonosítani lehet a férfiági Árpád-házi leszármazottakat, de a név szerinti azonosításhoz a genetikai adatok önmagukban nem elegendőek.
A székesfehérvári bazilikába nem csak Árpád-házi királyainkat temették el. Érdemes lehet összehasonlítani a feltételezett Károly Róbert, Nagy Lajos és Katalin hercegnő DNS-ét is, bár ez esetben biztos kiindulási alappal sajnos nem rendelkezünk.
Mivel a székesfehérvári bazilika csontmaradványain még nem végezték el a teljes körű genetikai vizsgálatot, csak a budavári Mátyás-templomban őrzött csontokból vettek DNS-mintát, elviekben még számíthatunk újabb eredményekre.

– Rácz Piroska –

Nemzeti Emlékhelyek Napja, 2019. május 11.

Fotó: Szűcs Gábor

Irodalom:

Biczó Piroska: A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság temploma az Árpád-korban. In Makkay János–Kobály József szerk.: Honfoglalás és Árpád-kor. A Verecke híres útján tudományos konferencia anyagai. Ungvár, 1997. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. 191–204.

Biczó Piroska: Székesfehérvár. Nemzeti Emlékhely. I–II. Budapest, 2005. TKM Egyesület. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 309–310.)

Bernert Zsolt–Buzár Ágota: 80 év után kerültek elő az Árpád-házi herceg szétkaszabolt csontjai.
https://mttmuzeum.blog.hu/2018/12/17/80_ev_utan_kerultek_elo_az_arpad-hazi_herceg_elveszettnek_hitt_csontmaradvanyai

Branczeiz Zsuzsanna: A székesfehérvári királyi bazilika. A Szűz Mária-prépostság és temploma. Középkori Romkert. Régész szakértő dr. Biczó Piroska. Székesfehérvár, 2011. Székesfehérvári Turisztikai Közhasznú Nonprofit Kft.

Engel Pál: Temetkezések a középkori székesfehérvári bazilikában. Századok, 121. Budapest, 1987. 613–637.

Érdy János: III. Béla király és nejének Székes-Fehérvárott talált síremlékei. In Kubinyi Ferenc – Vahot Imre szerk.: Magyarország és Erdély képekben. I. Pest, 1853. 42–48.

Éry Kinga szerk.: A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei. 1848–2002. Budapest, 2008. Balassi Kiadó.

Cserményi Vajk szerk.: 150 éve történt III. Béla és Antiochai Anna sírjának fellelése. Székesfehérvár, 1999. 36–59. (A Szent István Király Múzeum Közleményei, B sorozat 49. szám.)

Képes Krónika. (Geréb László ford.) Budapest, 1978. Szépirodalmi Könyvkiadó. (Olcsó Könyvtár)

Kristó Gyula – Makk Ferenc: III. Béla emlékezete. Budapest, 1981. Magyar Helikon. (Bibliotheca Historica)

Olasz, Judit – Seidenberg, Verena – Hummel, Susanne et al.: DNA profiling of Hungarian King Béla III and other skeletal remains originating from the Royal Basilica of Székesfehérvár [online]. Archaeological and Anthropological Sciences, 2018.
https://doi.org/10.1007/s12520-018-0609-7

Szabados György: Könyves Béla király? Egy székesfehérvári királysír azonosításáról. Alba Regia, 44. Székesfehérvár, 2016. 193–204. (A Szent István Király Múzeum Közleményei, C sorozat 44. szám.)

Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán? A székesfehérvári királysír azonosításáról. Folia Archaeologica, LII. (2005–2006) Budapest, 2006. 141–161.

Személyes hangú búcsú Jankovics Marcell Trianon-kiállításától

Március 3-án zárult a nagy látogatói tömeget bevonzó Trianon-kiállítás a Csók István Képtárban. E tárlat kurátora múzeumunk ismert partnere, Tóth Norbert volt, míg a történelem-idéző rajzsorozatot Jankovics Marcell alkotta meg két éven keresztül. A neves filmrendező, grafikusművész, akinek családi gyökerei az elszakított országrészek földjébe mélyednek bele, saját elmondása szerint e grafika-sorozattal “írta ki” vagy inkább “rajzolta ki” magából a Trianon-traumát.
Tőle, Jankovics Marcelltől olvastam a Magyar Művészeti Akadémia és a Trianon-kiállítás honlapján egy tanulságos történetet arról, miként lehetett viszonyulni a közeli múltban a múlt “kényesebb” fejezeteihez.

A Kárpátok koszorúja a történelmi hazát rajzolja körül. Az átkosban egy tévés főnök arra kért, hogy a Mondák a magyar történelemből c. rajzfilmjeimben a középkorias térképeken változtassam meg a hegykoszorú alakját, mert a csehszlovák és román elvtársak meg fognak sértődni. Rajzoljam át a hegyeket? – kérdeztem. Makogta, hogy akkor legalább szűkebb plánokat használjak, hogy ne vegyék észre… Mit is? Hogy hol játszódott a magyar történelem? Hogy a mi határaink természetes határokhoz igazodtak? Maradt minden úgy a filmekben, ahogy kell.”
Ez is a velünk élő Trianon. Ez is egy korkép és kórkép a hozzá való viszonyulásokról.

Egy korábbi, szintén a Csók István Képtárban megrendezett kiállításunk címe juthat erről eszünkbe: “A döntés”. Dönthetünk a megalkuvás mellett, hogy Trianont tetézve szellemi öncsonkítást is végezzünk, ahogy a tévés főnökké emelt illetékes elvtárs döntött. Ám dönthetünk az igazság mellett, amiként Jankovics Marcell, a neves művész tette, és így az ország feldarabolása ellenére történelmi tudatunk ép és egész marad.
Trianon következményeit nemcsak itt Székesfehérvárott élik meg és értelmezik magyar emberek, hanem jelenlegi államhatárainkon túl is. Sőt, az ő Trianon-élményük, az ő értelmezésre kényszerítettségük a mindennapi tapasztalás által elevenebb.
“Mit jelent ma Trianon az elszakított nemzetrészek gyermekeinek?” – a tárlat ezt a kérdést sem kerülte meg. Erre a kérdésre az emeletre felvezető lépcső két oldalán sorjáztak a különböző válaszok. Egyikük –Márk, 15 éves, Felvidék – gondolata különösen megszívlelendő: “A magyarok akkor is magyarok maradnak akár Szlovákiában, akár Ukrajnában, akár Romániában élnek.”

Szabados György PhD
történész tanácsadó

Szent István Király Múzeum

Óh, nagy nap volt az!

 

Óh, nagy nap volt az! — Boross Mihály fogalmazott így Élményeim című könyvében 1848. március 15-éről. A márciusi események lelkesítő híre két úton érkezett Székesfehérvárra.

A Pozsonyban történtekről országgyűlési követeink – Haáder Pál és Kőnig József – gyorsfutárral küldött értesítésben számoltak be. A szentesítésre váró törvényeket országgyűlési küldöttség vitte Bécsbe. A küldöttségnek Haáder Pál is tagja volt. Jelentéseik jó tájékoztatást adtak a pozsonyi és a bécsi eseményekről.

Boross_Mihály-500

Boross Mihály

Március tizenötödike eseményeit az e napon Pesten tartózkodó szemtanú, Boross Mihály beszélte el. Visszaemlékezéséből kaphatunk képet a fehérvári márciusi eseményekről. Boross Mihály (1815-1899), ügyvéd, 1848-49-ben maga is több bizottmány tagja, majd másodalispán, illetve hadbíró, ezek miatt négy évi várfogságot szenvedett. Hatalmas szépírói és közéleti írói életművének fontos részét alkotják felvilágosító nyomtatványai, illetve visszaemlékezései. Élményeim 1848-1861 című, 1881-ben megjelent könyvében leírja azt, hogyan jutott el a pesti forradalom híre Székesfehérvárra: „…március 16-án elhagytuk Pestet… Egyenesen a Fekete Sas Kávéházba siettünk, mert ekkor ez volt a fiatalság gyűldéje. Itt döntöttük az ország sorsát egy véleménnyel, mert jaj lett volna annak, aki ellenkező, pláne konzervatív véleményt mert volna nyilvánítani. A hír megelőzött bennünket, de mégsem tudtak annyit, mint mi beszéltünk…”
Boross felolvasta a magával hozott Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. Az összesereglett hallgatóság száma egyre nőtt. A tömeg a Városház terére vonult, ahol gyújtó hangú beszédek hangzottak el. Közben megérkeztek a város tisztségviselői. Kérésre elhatározták, hogy a rendkívüli eseményekre való tekintettel a másnapi közgyűlést nem a nagyteremben, hanem a Városháza udvarán fogják tartani, s azon bárki részt vehet. A rend fenntartása érdekében azonnal elkezdődött a nemzetőrség szervezése. A nyilvánosság (a közgyűlések, a tanácsi és törvényszéki ülések is nyilvánosak lettek) és a nemzetőrség öntevékeny szervezése a már meglévő Polgárőrség alapjain, két olyan elem, melyek a pesti forradalomnak is meghatározó jellegzetességei voltak.

A szekesfehervar-fekete-sas-szallo-

A székesfehérvári Fekete Sas Szálló épülete

Boross a fehérvári események központjául a Fekete Sas vendéglőt nevezi meg, mint a fehérvári ifjúság gyűldéjét. Március 16-án azonban nemcsak itt, hanem a Pelikán fogadó színháztermében is a haza sorsával foglalkoztak. Haáder Pál főbíró sebes postán érkező követjelentését megtárgyalandó, itt gyülekezetek az aznapi tanácsülésen megválasztott küldöttség tagjai.
A március 20-i népgyűlésen a Batthyány-kormány kinevezéséről, a március 25-én tartott népgyűlésen a közteherviselésről, a papi tized és az úrbéri viszonyok megszüntetéséről szerzett tudomást a város közönsége. Március 26-án a békés polgári átalakulás ünneplésére s hálaadásul ünnepélyes istentiszteletet tartottak a székesegyházban, s este az egész várost kivilágították. Ezzel megteremtődtek a törvényi feltételek a törvényhozási- és igazgatási rendszer átalakítására. A népképviseleti elv alapján történő választásokra ezután kerülhetett sor.

A 12 pont

A 12 pont – Mit kíván a magyar nemzet?

Láttuk: Boross Mihály hozott egy példányt a pesti forradalom legrövidebb és leglényegesebb dokumentumából, a tizenkét pontból. Ne feledjük azonban, címe is van: Mit kíván a magyar nemzet? Sőt, alcíme is, s ez a legfontosabb a szerzők szerint a 12 pont kívánatai előtt: Legyen béke, szabadság és egyetértés!
Tudjuk, ez az írásmű vált a március 15-i forradalom első dokumentumává, s a szabad sajtó egyik első termékévé, melyet a nevezetes nap folyamán összegyűlt mintegy húszezres tömegnek osztottak ki. A „12 pontot” a forradalom lázában a vásárra összegyűlt tömegben a vidékiek az ország legkülönbözőbb részébe vitték el, s ott ezek alapján sokféle nyomat készült, melyek szövegében is vannak kisebb eltérések.
Egyik múzeumi példányunk gyűrött, vízfoltos darab; 12. pontjában csak azt az egy szót tartalmazza: „Únió”. Az irat utóéletéről semmit sem tudunk, legfeljebb sejthetünk. Előtte állván, mindenki szárnyra bocsáthatja fantáziáját! Szerintem egy présházban maradhatott meg, esetleg a vakablakban állt összehajtogatva, mindenkor készen arra, hogy roppant fontos üzenetet közvetítsen az illetékeseknek. Ceruzával ugyanis a sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését követelő első pont fölött ez áll rajta: „Elmentem a pintzébe borért”. Ne áltassuk magunkat! Igenis ez volt az az üzenet, ami miatt máig megmaradt. Enélkül esetleg fidibusszá válhatott volna a 19. század papírhiányos éveiben.
Tény, hogy megmaradt, s valaha valaki más értéket is felfedezett rajta, mint a fenti üzenet, hiszen közismertté vált, a pesti forradalom elsőrendű dokumentumaként tanították az iskolákban. Bekerült tehát utóbb a múzeumba. Így nyerte vissza ez a nagyon is reális üzenetet tartalmazó papír eredeti funkcióját, s vált ismét a forradalom követeléseit megfogalmazó petícióvá, s azóta kultusztárggyá.

 

Demeter Zsófia
történész

Útra keltek az értékeink (II. rész)

Megemlíthetjük Erdély Miklós izgalmas időutazásos fotósorozatát, Vajda Lajos festőművész hét látványos művét, Korniss Dezső alkotását, vagy Schaár Erzsébet és Kövesházi Kalmár Elza izgalmas szobrait, illetve Ferenczy Noémi, Anna Margit és Vaszkó Erzsébet munkáit… Felsorolásunk koránt sem teljes, de már ennyiből is sejthető, hogy a Szent István Király Múzeum gyűjteményeiből mennyire gazdag anyag „kelt útra” az ország számos kiállítóhelyére, galériájába. Mint sorozatunk előző részében megírtuk, intézményünk képzőművészeti anyaga páratlan értékeket rejt. Ezeket az alkotásokat nem csupán múzeumi falakon belül őrzik munkatársaink, hanem időközönként hazai és nemzetközi kiállításokra is kölcsön adják őket, hogy az időszakos tárlatok anyagát gyarapítsák. Így történt ez a 2018-as esztendőben is. Az aktuálisan látható tárlatok és kölcsön adott értékeink között Izinger Katalin és Szűcs Erzsébet, múzeumunk művészettörténészei segítettek eligazodni.

Szakembereink elsőként „A múltból építkező jövő” című tárlatról beszéltek, amelyet 2018. december 7-én nyitottak meg Hatvanban, a Hatvany Lajos Múzeumban. Aktualitását Barcsay Jenő festőművész halálának 30. évfordulója adta. Életpályájáról érdemes tudni, hogy 1924-ben fejezte be főiskolai tanulmányait Vaszary János és Rudnay Gyula növendékeként. 1926 és 27 között Párizsban, 1929–30-ban pedig Rómában dolgozott ösztöndíjasként. Első gyűjteményes kiállítását 1922-ben rendezhette meg az Ernst Múzeumban. Kezdetben monumentális hatású figurális képeket, később a konstrukciót erősen hangsúlyozó tájképeket és geometrikus absztrakt kompozíciókat készített. Következetes művészi útja Barcsay Jenőt hamarosan a magyar művészet kiemelkedő alakjává tette. Munkássága tapasztalatait több magyar és idegen nyelvű könyvben is megjelentette. Deák Gyűjteményünk e rangos rendezvény létrehozásához a művész négy alkotásának kölcsönadásával járult hozzá. A tárlat február 28-ig látogatható.

barcsay

Kép: „A múltból építkező jövő” – Hatvany Lajos Múzeum Barcsay Jenő emlékkiállítás (forrás: http://www.hatvanymuzeum.net)

 

Beszélnünk kell a Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeumban megrendezett „Párhuzamos különidők” című időszaki kiállításról is. Itt két művészgenerációról és két, egykorú műcsoportról van szó. A tárlat segítséget nyújt abban, hogy két meghatározó művészgeneráció viszonyrendszerét láthassuk. Bemutatja a különböző művészetfogalmakat, a szembenálló pozíciókat, a vitákat, végső soron pedig a hatalom és művészet kapcsolatrendszerét. Az egyik csoportban az ötvenes években már „befutottnak” számító generáció képviselőit találjuk (Hincz Gyula, Somogyi József és Domanovszky Endre). Őket nevezhetjük az évtized végére művészileg sikeresen modernizálódó nemzedéknek. Esetükben ez állami megrendeléseket, a múzeumi vásárlásokat és a monumentális munkákat is jelentette.
A másik, az 1960-as évek végén jelentkező fiatal művésznemzedék számos kísérletet tett arra, hogy bejusson a művészet intézményeibe, mielőtt ezek kudarcai miatt kialakította volna saját fél-nyilvános intézményeit. Az egyik ilyen kísérlet Beke László 1971-es Elképzelés című felhívásához kapcsolódik. Beke 28 fiatal művésznek írt levelet. Kezdeményezésének célja az volt, hogy a nyilvánossághoz nem jutó kortárs művészet és vizuális kultúra új tendenciái, a művészi gondolkodás dokumentálva legyen anélkül, hogy a művek megvalósítására sor kerülne. Az 1971-ben született kezdeményezést tekintik a magyar konceptualizmus kiindulópontjának. A kiállításon Beke gyűjteménye mellett most először láthatók azok a lapok is, amelyeket Kovalovszky Márta művészettörténész a székesfehérvári István Király Múzeumba tervezett “Elképzelések” című kiállításra gyűjtött össze 1972-ben. A kiállítást, amely szintén a konceptuális művészet első megnyilvánulásait mutatta volna be, akkoriban végül nem engedélyezték…
A Kiscelli Múzeumban a kiállítás templomtéri része február végéig technikai okok miatt zárva. Újranyitás 2019. február 26-án, megtekinthető március 24-ig.

 

1971-attalai-gabor

Kép: Attalai Gábor: Veszélyes szék (Elképzelések), 1972, fotó, papír, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

 

„Időutazások”

Izinger Katalintól és Szűcs Erzsébettől beszélgetésünk idején azt is megtudtuk: a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galériája új kabinettermének első tematikus kamarakiállításán a Galéria saját gyűjteményéből származó Žilvinas Kempinas-mű mellett Csörgő Attila Clock-Work (2015) című munkája, valamint Erdély Miklós, múzeumunk gyűjteményéből származó 1976-os alkotása, az Időutazás is megtekinthető. A művek többek között a tér és idő viszonyának összefüggéseit, a végtelen fogalmánk precízebb meghatározását kutatják. A kamarakiállítást március 13-ig tekintheti meg a közönség.

Erdélyi Miklós fotó 1

Kép: Erdély Miklós: Időutazás, 1976, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

Erdélyi Miklós fotó 2

Kép: Erdély Miklós: Időutazás, 1976, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

Erdélyi Miklós fotó 3

Kép: Erdély Miklós: Időutazás, 1976, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

Erdélyi Miklós fotó 5

Kép: Erdély Miklós: Időutazás, 1976, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

Erdélyi Miklós fotó4

Kép: Erdély Miklós: Időutazás, 1976, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

 

„Világok között”

1908 és 1941 között élt Vajda Lajos, a modern magyar képzőművészet meghatározó képviselője, aki szorosan kötődött Szentendréhez. A szentendrei Ferenczy Múzeumban “Világok között – Vajda Lajos élete és művészete” címmel nyílt kiállítás. A közönség százötvennél is több alkotást tekinthet meg az eddigi legteljesebbnek és nemzetközi jelentőségűnek minősíthető tárlaton.

Számunkra azért is jelentős ez a mostani bemutató, mert számos külföldi tulajdonostól érkezett kép mellett a Szent István Király Múzeum gyűjteményének hét Vajda alkotása is megtekinthető március 31-ig.

Vajda_Madarnoveny

Kép: Vajda Lajos: Madár-növény ezüst alapon, 1940, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

Szakembereink arról is tájékoztattak, hogy közel 200 művel találkozhat a látogató, ha megtekinti a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria „Csak tiszta forrásból – Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908–1984) művészetében” című különleges tárlatát. A festő születésének 110. évfordulója alkalmából készült összeállítás a 20. század magyar képzőművészetének meghatározó alakját és életművét állítja a középpontba, és azt kutatja, az alkotó miként ötvözte a népművészetet a modernitással. A válogatásban egy, a székesfehérvári gyűjteményből származó Korniss Dezső alkotással, az 1959-ban elkészült Kalligráfia cíművel is találkozhat a közönség. Megtekinthető: 2019. április 7-ig

 

korniss_kalligrafia

Kép: Korniss Dezső: “Kalligráfia”, 1959, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 

 

Művésznők

A budapesti Bibliamúzeum mindig küldetésének érezte, hogy elsősorban a vidéki múzeumok gyűjteményeire alapozva, a fővárosban mutasson be olyan alkotásokat, amelyek ritkán, vagy egyáltalán nem voltak láthatók budapesti kiállítóhelyeken.
Új időszaki kiállításukat „Mint liliom a tövisek közt – 20. századi magyar női képzőművészek” címmel nyitották meg.
A munkák között megtalálható Ország Lili, Korb Erzsébet, Hajnal Gabriella, Barta Mária, Kemény Judit, Czillich Anna, Gábor Marianne, Muzslai Kampis Margit, illetve Gedő Ilka és Modok Mária, Schaár Erzsébet, Kövesházi Kalmár Elza és Forgács Hann Erzsébet alkotásai is. A Szent István Király Múzeum 13 alkotással, Anna Margit, Ferenczy Noémi, Molnár Vera és Vaszkó Erzsébet munkáival gazdagította a kiállítást, amely új megközelítésben ábrázolja a női alkotók életútját, valamint a 20. században betöltött szerepüket, a kor női szemléletmódját. Megtekinthető: 2019. április 18-ig.

biblia múzeum

Kép: Anna Margit: Rémület, 1945, Szent István Király Múzeum, Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár

Bécsben, a Belvedere-ben megrendezett időszaki kiállítás elsősorban a múlt század eleji művészeti szcéna kialakításában aktív szerepet játszó művésznőkre összpontosít. „A nők városa – Nőművészek Bécsben 1900–1938” című tárlat azokra az alkotókra fókuszál, akik jelentős szerepet játszottak a bécsi modernizmus és az első világháború után megjelenő művészi irányzatok kialakulásában. A kiállítás kurátorainak célja volt, hogy számos újra felfedezett művet és sok, eddig nem bemutatott alkotást is a közönség elé tárjanak.
Ezen időszak jellemzője, hogy a nők, akik művészek akartak lenni, gyakran hátrányt szenvedtek. Nem fértek hozzá sem az oktatáshoz, sem a kiállítási lehetőségekhez. Néhányuknak mégis sikerült művészi karriert felépíteni. Ezt a folyamatot és időszakot segít megérteni a tárlat, amelyen múzeumunk Deák Gyűjteményéből Kövesházi Kalmár Elza Táncosnő című remeke is megtalálható.

Megtekinthető: 2019. május 19-ig.

koveshazi

Kép: Kövesházi Kalmár Elza: Táncosnő (Lepke), 1910–11, Szent István Király Múzeum, Deák Gyűjtemény

Újrarendezve és felújítva nyitották meg 2018. decemberében Szentendrén a Kmetty János (1889–1975) festő, grafikus hagyatékát gondozó múzeum állandó kiállítását „Az örök kereső” címmel. A kubizmus egyik hazai megismertetőjeként vált ismertté az alkotó. Önmagát keresőnek nevezte, de így jellemezte őt Kassák Lajos is: „Állandóan munkában van, nem azért, mintha eddig még nem bukkant volna rá semmi érdekesre és érdemesre, hanem azért, mert mindannál, amit eddig talált, még jelentősebbet szeretne a napvilágra hozni.” A Szent István Király Múzeum Deák Gyűjteménye két festményt kölcsönzött a kiállításhoz, amely 2020. 01. 15-ig látogatható.

 

 

 

(SZIKM- összeállítás)

Útra keltek az értékeink

A Szent István Király Múzeum gyűjteményei, képzőművészeti anyaga olyan különlegességeket, páratlan ritkaságokat rejt, amelyeken alkalmanként még a szakemberek is elcsodálkoznak. Az alkotásokat nem csupán múzeumi falakon belül őrzik, gondozzák az intézmény munkatársai, hanem hazai, sőt nemzetközi kiállításokra is kölcsön adják őket. Így volt ez a 2018-as esztendőben is. A múzeum kincsei hol kortárs művészeti kiállítások anyagát színesítik, hol pedig történelmi tárlatok palettáján szerepelnek. Tény, hogy múzeumunk műtárgyanyaga gyakran kerül a műértő közönség érdeklődésének középpontjába.
A jelenleg is kölcsönzés alatt álló értékeinkről Izinger Katalin és Szűcs Erzsébet, múzeumunk két művészettörténésze tájékoztatott.

Dráma a fronton

Elsőként említhetjük a brüsszeli BOZAR-ban (Palais des Beaux-Arts) megnyílt Beyond Klimt (magyarul Klimten túl) című tárlatot. A rangos nemzetközi szemlén múzeumunk a Deák Gyűjteményből három emblematikus alkotást, Tihanyi Lajos, Kádár Béla  és Farkas István műveit kölcsönözte a kiállításhoz. A tárlat Kelet-Közép-Európán kalauzol át, 1914 és 1938 között. Festményeken, szobrokon keresztül mutatják be, miként dolgozták fel a művészek az első világháborút. A látogató megtekinthet korabeli propagandaanyagokat, megismerheti a fronton kialakult személyes drámákat és az otthon maradottak, a hátországban élők tragédiáit is.
Megtekinthető: 2019. január 20-ig.

Kádár Béla: Hidas városkép, 1921 k., Szent István Király Múzeum, Deák Gyűjtemény

Szintén az első világégésből eredő drámára, annak következményeire fókuszál a Years of Disarray 1908–1928 (A zűrzavar évei 1908–1928) című kiállítás. Gyűjteményünk ez alkalommal a csehországi Olmütz Művészeti Múzeumának tárlatán is „bemutatkozik”. Az összeállítás az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedét és az utódállamok első évtizedét érintő drámai változás forrásaira és megnyilvánulásaira összpontosít. Megvizsgálja az utódállamokban a modern művészet születéséhez vezető feltételeket és sajátosságokat is.
Megtekinthető: 2019. január 27-ig.

olmütz

Kiállítási enteriőr, Olmützi Művészeti Múzeum                                                         Fotó: http://www.muo.cz

Talált tárgyak

Böröcz András szobrász, performer, festő az 1980-as években kezdte pályafutását. Több alkotótársával együtt felismerte az itthoni valóság ellentmondásait, a korszak eseményeinek színét és visszáját is. Talán emiatt is erősödhetett meg nála a groteszk, a váratlan fordulatok iránti érzékenység, egyfajta különös kifejezésmód. 1985 óta New Yorkban él, ahol szobrász lett, a nemzetközi és hazai kiállítási életben egyaránt jelen van. A Szent István Király Múzeumban több alkalommal rendeztünk kiállítást Böröcz András műveiből.
A Műcsarnokban rendezett Talált és kitalált tárgyak című tárlaton az elmúlt harminc év Amerikában készült munkáit állítja ki. Segítségükkel felfedezhetjük azt a jellegzetes gondolkodásmódot is, amely bemutatja a felszín mögött a dolgok igazi jelentését. A tárlat kurátora intézményünk korábbi munkatársa, Kovalovszky Márta művészettörténész.
A kiállítás január 20-ig látogatható.

 

böröcz_fa kenyér ii

Böröcz András: Fa, kenyér II., 2011, Szent István Király Múzeum

„Rejtett történetek”

Művészettörténész munkatársaink felhívták a figyelmet a fővárosi Műcsarnokban látható másik kiállításra is, amely a 19. század utolsó harmadától világszerte kibontakozó, a közép-európai országokban is virágzó életreform-mozgalmat, illetve annak a korabeli művészetekre gyakorolt hatását mutatja be. Az elnevezés (Lebensreform, life-style reform) azoknak a modernizációkritikai mozgalmaknak a nemzetközi összefoglaló elnevezése, amelyeknek közös jellemzője a természethez való visszatérés, az öngyógyítás, valamint az elveszett kozmikus teljesség és a spiritualitás keresése.
A Monarchia nagyvárosaiban – mint Bécs, Prága és Budapest – megjelenő értelmiség, a fiatal írók, képzőművészek, zeneszerzők, filozófusok, természet- és társadalomtudósok közül sokan követői, terjesztőivé váltak e korabeli divatnak.
Múzeumunk gyűjteményéből Aba-Novák Vilmos, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Kernstok Károly alkotásai láthatók a tárlaton.
Megtekinthető: 2019. január 20-ig.

rejetett történetek-kiállítás foto- mucsarnok.hu

Rejtett történetek – kiállítási enteriőr, Műcsarnok, Budapest                     Fotó: http://www.mucsarnok.hu

(Beszámolónkat folytatjuk)

Egy különös tudomány

A Fekete Sas Patikamúzeum új sorozata, a PATIKALEIDOSZKÓP rendezvényén egy gyakran félreértett tudományágról beszélt dr. Bobory Dóra történész. Különleges világba, az alkímia történetébe kalauzolt el bennünket.

Ez a furcsa tudomány hosszú időn át kétes hírű foglalatosságnak számított, követőit hol bolondnak, máskor pedig egyenesen csalónak bélyegezték. Ezt jól mutatják a 16-18. századi zsánerképek is, melyeken az alkímia művelőit munka közben ábrázolják: rendetlen környezet, szedett-vedett munkaruha, elkeseredett arcok, lombikok, tűzhelyek. Későbbi ábrázolásokon már rendezettebb labort látunk, némileg jobban öltözött mesterek és famulusaik szorgoskodnak azon, hogy elméleteiket a gyakorlatban teszteljék.
Az előadó hangsúlyozta: az alkímiát sosem lehet csak elméletnek, vagy csak gyakorlatnak nevezni, a kettő mindig együtt járt. Az alkímiát szinte lehetetlen pontosan definiálni. A legújabb kutatások konklúziója éppen az, hogy az alkímia egy rendkívül összetett, rengeteg hatást magában hordozó hagyomány, számos filozofikus elemmel. Az ókorból eredő kutatási irányzatokat és korábbi ismereteket nem írta felül, az új és érdekes kísérleteket pedig egyszerűen magába olvasztotta.
Amikor a 12. században a nyugati világban először jelent meg az alkímia tudománya, akkor és még századokon át, sok előítélet övezte. A középkori skolasztika hosszú ideig nem tudta „hová tenni” az iszlám közvetítéssel érkező jövevényt. Így sem a gyakorlati, sem pedig az elméleti, szabad filozofikus tudományok közé nem illesztették be. Az egyház is sokáig tiltotta, noha klerikusok között is előfordultak művelői. Az alkímiát sajátságos szaknyelvezete a kívülállók számára titokzatossá, misztikussá tette, de jelrendszerét sokáig használták még a későbbi korszakokban is.
Az alkímiai kutatások legfőbb céljai közé tartozott az ún. bölcsek kövének megtalálása, előállítása, ami segítené a közönséges fémeket arannyá változtatni, azaz az aranycsinálás titkának felfedezése. Több európai fejedelmi udvar szerelt fel és tartott fenn ilyen céllal műhelyeket, azt várva, hogy a pénzhiányt orvosolják. Miután sikerrel nem járhattak e kísérletek, gyakran válogatott kínzások között végezték ki a kudarcot vallott alkimistákat.

dsc_1402

Másik fontos kutatási cél az úgynevezett élet vizének vagy életelixírnek az előállítása volt, ami örök egészséget, illetőleg tartós gyógyulást adhatott volna használójának. A számos lepárlással, finomítással az anyagok kvintesszenciáját szerették volna kinyerni, ami elvezetett volna az óhajtott hosszú, egészséges élethez. Így sikerült például felfedezni a különféle alkoholokat amiket eleinte orvosságként alkalmaztak fájdalomcsillapításra és kedélyjavításra. Munkájuk során számos véletlen találmány is született, így pl. az európai porcelán is, amit a fogságban tartott patikus, Böttger kísérletezett ki a 18. század elején.

A több korszakot átívelő előadásban, a 16. században élt magyar főnemes, gróf Batthyány Boldizsár levelezését elemezve betekintettünk egy jól szituált alkimista hétköznapjaiba. A reformáció idején Nyugat-Magyarországon élt főúr számtalan módon támogatta a kultúra ügyét. Kapcsolatban állt pl. a híres botanikussal Carolus Clusiusszal, érdekelte az asztrológia, a csillagászat és számos egyéb tudományág is. Gazdag könyvtárában több nyugati kortárs tudós művei voltak megtalálhatók. Batthyány Boldizsárról először Barlay Ö. Szabolcs történész írt cikkeket az 1980-as években. A kutató a főúr – több esetben nyugat-európai – magánlevelezéseit tanulmányozta, ugyanis Batthyány ezekben már az alkímiára is hivatkozott.
Előadónknak, dr. Bobory Dórának a Batthyány Boldizsár életét bemutató könyve (amely az alkímián kívül a botanikát, orvoslást és a könyvgyűjteményét is tárgyalja) 2009-ban jelent meg angolul, 2018. májusban pedig a magyar olvasóközönséghez is eljutott. A történész most a Batthyányhoz írott, tudománytörténeti szempontból érdekes levelek közül válogatva egy levélkiadáson dolgozik, amelynek megjelenése ez év vége felé várható. Az alkimista főúrtól néhány tucat levél maradt fenn csupán, de a hozzá írott levelek elemzése rávilágít a kora újkori alkímia magyarországi mibenlétére: kik voltak valójában a művelői, s hogy milyen problémák foglalkoztatták őket.
Előadássorozatunk első része remekül debütált, egy nagyon érdekes tudomány kulisszatitkaiba kaptunk bevezetést, ami további kutatásra, olvasásra biztatja a lelkes érdeklődőket. Kíváncsian várjuk a folytatást.