„A nyugalom modulációi”

Százötven éve, 1870. szeptember 13.-án, Ungváron született Vedres Márk szobrászművész

 https://s3.eu-central-1.amazonaws.com/kozterkep/photos/1c80d4cde919f8a57a9d9c10d42791db_1.jpg

A  művészről készült fotó, a róla szóló, 1973-ban megjelent  kismonográfiából

Az alkotó tíz kisplasztikájával, egy közepes méretű bronzszobrával, három plakettjével, és három szobrának 1:1-es gipsz modelljével van jelen a Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteményében. 

A Deák Gyűjtemény kiállításának egyik legjobban reprezentált szobrász alkotója, de a Szent István Király Múzeumba az 1960-as évek során került Ybl Gyűjtemény is négy bronz kisplasztikáját őrzi és mutatja be állandó kiállításán. A művész gyűjteményeinkben levő műveinek nagy része a hosszú életet – 91 év – megélt alkotónak fiatalkori érett munkája. Az itt őrzött alkotások szinte mindegyike a „boldog békeidőkben”, az első világháborút megelőző évtizedben, a művész első „firenzei korszakában” keletkezett. Kilenc művének fotókkal kísért bemutatása Nagy Ildikó művészettörténész rövid írásaival a Deák Gyűjtemény honlapján is megtalálható. http://www.deakgyujtemeny.hu/site_dgy.cgi?a=kiallit-322&id=194

A Szent István Király Múzeumban Kovalovszky Márta és Kovács Péter által rendezett, A XX. század magyar művészete kiállítás-sorozat négy kiállításán is találkozhatott már a közönség Vedres Márk műveivel a hatvanas – hetvenes években.

1965-ben A XX. század magyar művészete kiállítás-sorozat első tárlatán, melynek címe: A századforduló művészete volt, a Csók Képtárban kerültek bemutatásra; majd a sorozat második kiállításán ugyanebben az évben, melynek a címe: A Nyolcak és aktivisták köre volt. 1966-ban A XX. század magyar művészete sorozat harmadik tárlata a Magyar szobrászat 1920-1945 címet viselte, később 1977-ben – abban az évben mikor Schaár Erzsébet és Vilt Tibor alkotásainak, valamint Haraszty István kinetikus szobrainak tárlata is megnyílt itt – a Magyar művészet 1945-1949 című tárlaton ismét láthatóak voltak művei.

Nem véletlen tehát, hogy a gyűjtemények építésekor a kurátorok és a fehérvári kiállításokat figyelemmel kísérő Deák Dénes gyűjtő is felfigyelt műveire, és igyekezett megszerezni többet közülük.

A Budenz házban elhelyezett Ybl Ervin gyűjteményben az Éneklő nő, a Lábát törlő nő, a Nyilazó férfiak és a Táncoló nők című szobrai találhatók. A múzeum gyűjteményébe került három gipsz szobra (Halászfiú, Kövön ülő nő, Ülő nő), a gyűjteményi raktárunkban van. Úgy tudjuk, ezek közül nem mindnek készült el bronz változata.

E rövid gyűjtéstörténeti felvetés után – mielőtt megismerkednénk egy eddig kiállításon be nem mutatott alkotásával – néhány mondatban vázoljuk fel a művész szakmai útját.

Vedres Márk hosszú utat tett meg, míg elérkezett addig, hogy keresett és sikeres alkotó legyen, és 1911-ben meghívást kapjon a Nyolcak csoportjától egy közös kiállításra. Ungváron agyagipari szakiskolában kezdte művészeti tanulmányait, majd hazai és külföldi kerámiagyárakban dolgozott. 1895-ben fél évet töltött Münchenben, ahol Hollósy Simon iskolájában tanult. 1897-1900-ig Párizsban élt, itt – sok magyar alkotóhoz hasonlóan – a Julian Akadémia növendéke volt. Párizsban – az iskola szobrász tanárain kívül – kapcsolatba került Rodinnel is, aki nagy hatást gyakorolt munkájára, és tanácsokkal is segítette őt.

1899-től igyekezett részt venni a hazai művészeti életben is, gyakran elküldte alkotásait országos tárlatokra, ahol jelentős díjakat is kapott.

1902-től 1914-ig Firenzében élt. Innen csak a háború kitörésekor jött haza, majd aktívan bekapcsolódott a hazai művészeti életbe. 1919-ben – Tanácsköztársaság idején – a Képzőművészeti Főiskola tanárának nevezték ki. 1925-ben ismét Firenzébe költözött, ahonnan 1934-ben települt végleg haza, Magyarországra. 

A Magyar Nemzeti Galéria 1962-ben – halála után egy évvel – rendezte meg emlékkiállítását.

1973-ban Heitler László szerzőségével jelent meg a róla szóló kismonográfia, „A művészet kiskönyvtára” sorozat 80. darabjaként. A könyvben szereplő művek listájában számunkra feltűnhet, hogy a Magyar Nemzeti Galéria mellett az egyetlen közgyűjtemény, melyből a könyvbe kerülhettek művek, az az István Király Múzeum. Sok, a könyvben reprodukált mű volt akkor is magángyűjteményben.

Vedres nevének, munkáinak ismertsége ma is elsősorban a műkereskedelem, a műgyűjtők révén valósul meg.

Magyarországon levő köztéri alkotásairól (csak két ilyenről van tudomásunk) a kiváló honlap, a kozterkep.hu alapján szerezhetünk képet. Két budapesti helyszínen találhatók ezek az alkotásai: az egyik egy  nyolc darabból álló sorozat, amely kőből készült, és a mai nevén Jaschik Álmos Művészeti Középiskola kerítését díszíti (https://www.kozterkep.hu/17800/az-egykori-illatos-uti-elemi-nepiskola-keritesdiszito-szobrai), a másik mű a már idős mestertől megrendelt, a halála évében elkészült „Ifjúság vagy Béke kútja” címet viseli, (https://www.kozterkep.hu/3122/beke-kut#vetito=11967) és bronzból készült.

Az életmű kapcsán említés történik arra, hogy külföldön több köztéri alkotása található, de ezekről nem találtunk adatokat. 

A hazai művészettörténet írás aktuális feladata és remélhetően lehetősége is, hogy az életében Európában – Vedres Márkhoz hasonlóan – szabadon mozgó művészek életművét az ugyancsak több nyelvet beszélő, szabadon mozgó kutatók teljesebben feldolgozzák majd.

A továbbiakban egy, a Deák Dénes hagyatékban megmaradt, de még eddig be nem mutatott alkotásra szeretnénk ráirányítani a figyelmet.

Ez a tékozló fiú bibliai témáját felidéző terrakotta szobor, melynek mérete: 44 x 15 x 20 cm

Anyagában közelítve az itt most első ízben bemutatandó terrakotta kisplasztikához, az életműben keresve a terrakotta műveket, egy reprezentatív kerámia plasztikával találkozunk, mely egy életnagyságnál nagyobb klasszicizáló nőalakot ábrázol. A Nyugat folyóirat tanúsága szerint 1917-ben a budai Grünwald villa erkélyén állt. Nagy valószínűséggel az alkotás azóta megsemmisült. http://www.epa.hu/00000/00022/00222/06740.htm 

Véleményünk szerint – a művész eredeti szakmája miatt is – az újabb kutatásoknál is külön figyelmet érdemelhetnek az agyagból készült alkotásai. Tudjuk, hogy „vándorlásai” során sokszor az ilyen jellegű munkák biztosították számára a megélhetést.

Fotók: Deák Balázs

A Deák Dénes hagyatékban, a korábban egyedi leltárba be nem került művek között található alkotás a Deák Dénes Alapítvány tulajdona. A szobrot (a főalak feje le volt törve) nemrégiben restaurálták a Szent István Király Múzeum restaurátorai. A szobor minden kérdést kizáróan Vedres Márk alkotása. A mű hátoldalán található, az égetés előtt, a még kissé képlékeny nyers agyagba folyóírással beleírt név, Vedres Márk. 

Valószínű azt is elmondhatjuk, hogy 1901 utáni, de korai, fiatalkori művel van dolgunk. Az 1901 utáni datálást azért vehetjük biztosra, mert ekkor vette fel a művész ma ismert nevét. A mű tipikusan viseli magán a századforduló után készült jegyeket. Ezek egyike, az egy főnézetre való komponálás, amikor is az alkotás fő nézete nem teljesen szemből, hanem kicsit arrébb lépve, jobb oldalról tárul elénk. Mint majdnem minden Vedres alkotáson, az ábrázolt alakok itt is mezítelenek. A mezítelen emberi test formái itt sem naturalista módon részletezők. A mozdulatok, történések „a lét egy nyugalmas állapotát mutatják”- ahogy Heitler László fogalmaz Vedres kisplasztikáiról általánosságban.

A művész eddig ismert alkotásai között kevés a többalakos, narratív munka. Ez a plasztika a tékozló fiú megtérése bibliai téma megfogalmazása. Ilyen módon, mint bibliai metafora, példabeszéd, nem tartozik Vedres tipikus témái közé.

A kétalakos plasztikán első látásra legszembetűnőbb az apa és fiú figura testének méretkülönbsége. Mintha a lehetséges valós eltérésnél is jóval nagyobb lenne a különbség. A már felnőtt-korú, de törékeny fiatal fiú térdel, így helyezi keresztbe tett karjait apja ölébe, az elfogadás, a megnyugvás gesztusaként. A fiú fejét meghajtva, szinte apja mellkasára borul, de ez a mozdulat mintha félbemaradna. A fiú – mintegy kinézve a jelenetből – nekünk, a nézőknek mutatja arcát. Az apa és a fiú arca is inkább szenvtelen, távolba tekintő, mint megrendült, sértett, vagy indulatos.

A két arc modellálása és a fiú hajviselete talán mégis mintha utalna élő, valóságos személyre; hordoz némi portrészerűséget, bár ez a legtöbb Vedres műről nem mondható el. A fiú felénk forduló arca miatt (mintha magát tükörből nézné, tágra nyitott szemekkel) talán önarcképjellegre is gyanakodhatunk?

Az apa megbocsátásáról nem szenvtelennek látszó arckifejezéséből, hanem kézmozdulatából bizonyosodhatunk meg. Jobb karját lágyan fia vállára teszi, míg bal karja ernyedten bal combjára ereszkedik. A karok, a kézfejek nem részletezőek, nem kidolgozottak, akár azt is mondhatnánk: e téren a szobor nem kész, nem befejezett. A fiú jobb és az apa bal karja ujjainak érintkezése bizonytalanságot, elnagyolt modellálást mutat. A szobor ezen részének megoldatlanságát leginkább a fiú bal karjának mintázásába érzékeljük. 

Kettejük tekintete nem egymásra, egymásba szegeződik. A drámai indulatok nem nyernek itt sem formát. 

Nem tudjuk készült-e ebben a témában a művésznek más, befejezettebb, vagy akár bronzba öntött alkotása. 

Úgy gondoljuk időnként jó egy művészi alkotás egy köztes, még nem teljesen befejezett, nem tökéletes fázisát is látnunk, hogy tudjuk a végső könnyedséghez, tökéletességhez sokszor nem könnyű és egyenes út vezet.

Vedres Márk több, mint hat évtizedes alkotómunkája során kereste és engedte magára hatni a saját és korábbi korok művészetét, de mindezt önmagán átszűrve sikerült egy saját, személyiségének legmegfelelőbb stílust kialakítania. Művészete így nem vált művészeti korszakok illusztrációjává, és felismerhetően egyéni, egyedi.

Vedres szobrai, kisplasztikái a századfordulót követően azért is lettek a polgári otthonok keresett alkotásai, mert mindig megtartották a nyugalomnak nemcsak látszatát, hanem belső békéjét, amely a szép, arányos, meztelen emberi testekben öltött formát, ahol a mozdulatok, szelídek, lassúak, visszafogottak. Az érzelmi hatás még egy ilyen vitára ingerlő jelenetben sem válik zaklatottá. 

A művésznek leginkább a századfordulót követő években, Firenzében készült alkotásai – melyek akkor eljutottak Amerikáig is – igen keresettek ma a magyar műtárgypiacon, így ismét megállapíthatjuk, hogy milyen gazdagok vagyunk.

A terrakotta szobor jelenleg a Városi Képtár- Deák Gyűjtemény, „A modell” című tárlatán tekinthető meg.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

  1. Írásunk címét Dömötör István tanulmányából kölcsönöztük

Felhasznált irodalom:

  • Dömötör István: Szobrok / Vedres Márk és munkái. In: Lyka Károly szerk.: Művészet, 1913., 326-334. p.
  • Vedres Márk emlékkiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest,1962) kiállítási katalógus
  • Heitler László: Vedres. Corvina Kiadó Budapest, 1973.

Állandó régészeti kiállítás nyílik szeptember 16-án Fehérvárcsurgón a Károlyi- Kastélyban

Különleges őskori halomsírok leletei a grófi vadasparkból

Egy különlegesnek ígérkező, a kora vaskorból származó régészeti kiállítással találkozhatnak hamarosan az érdeklődők Fehérvárcsurgón. A Károlyi -Kastély ad otthont a jövőben a székesfehérvári Szent István Király múzeum gyűjteményéből kölcsönzött, az eresztvényi erdő egykori halomsírjaiban fellelt tárgyi emlékeknek. Milyen körülmények között fedezték fel közel négy évtizede a ritkaságnak számító leleteket és milyen érdekességeket figyelhetnek meg a tárlaton a látogatók? Erről is kérdeztük Dr. Jungbert Bélát, a tárlat kurátorát, múzeumunk korábbi munkatársát..

1983 tavaszán felfedezték, hogy sírrablók “látogattak el” az eresztvényi erdőben található halomsírokhoz. A bolygatásra tekintettel az akkori István Király Múzeum szakemberei úgy döntöttek, szervezetten kezdik meg az említett halomsírok feltárását, a további károkozások megakadályozását. Mindez a hamarosan megnyíló fehérvárcsurgói állandó kiállítás előzményének is tekinthető?

-A múzeumpedagógia, a kulturális örökségvédelem, a honismeret és az értékeink megőrzése iránti társadalmi felelősség ápolásának együttes haszna ritkán mutatkozik meg egy olyan konkrét eseményben, mint amely révén 1983-ban valóban sikerült megakadályozni azt, hogy sírrablók nagyobb kárt tudjanak tenni a fehérvárcsurgói eresztvényi erdőben található korai vaskori halomsírokban. A ma már védett lelőhely természetesen régóta ismert, ha nem is került sor ott korábban tudományos feltárásra, hiszen már a magyar régészet atyja, Rómer Flóris 1860-ban megjelent „A Bakony” című munkájában is említi „az oly hírnevesekké lett csurgói kunhalmokat”. Ez utóbbi megnevezés arra utal, hogy bár természetesen az objektumoknak nincs köze a kunokhoz, a nép így hívta az évszázadok során jól felismerhető mesterséges halmokat, amelyekről helyesen azt is tudni vélték, hogy temetkezéseket rejtenek. Az esetet észlelő és bejelentő múzeumbarát és természetjáró személynek az egyik halom oldalában friss beásás tűnt fel, amely, ahogy mondta „nem olyan jellegű, mint ahogy a régészek dolgoznak”. Azonnal a helyszínre siettem. A mintegy 2 méter mély függőleges akna már elérte ugyan a sírépítmény tetejét, de a kőborításon, fa törmeléken és fekete kerámiatöredékeken kívül mást nem is találhattak itt, főleg nem olyasmit, amire a rablók mohó kincskereső szándéka irányult. A súlyosan bolygatott halomsírt azonban szükségesnek bizonyult azonnal feltárni, hiszen a beázás és beomlás további károsodást okozhatott volna…

Dr. Jungbert Béla

Furcsának tűnhet, hogy régészként mondjuk azt, hogy a leletek a földben vannak a legjobb helyen, nem célunk ugyanis minden azonosított objektumot azonnal feltárni, hacsak nem leletmentésről, vagy tudományosan megalapozott tervásatásról van szó. Ezt többek között az is indokolja, hogy a szaktudományok kapcsolódó eredményei olyan rohamos léptékben fejlődnek, annyi új eljárás, kutatás, anyag, technika és módszertani lehetőség jelenik meg szinte folyamatosan, hogy a legújabb tudományos lehetőségek révén máris sokkal több részletet vagyunk képesek meghatározni a régészeti feltárások anyagaiból, mint tehettük azt néhány évvel, vagy évtizeddel ez előtt, nem is beszélve a korábbi időkről.


Múzeumunk kutatóin kívül mely intézmények munkatársai vettek még részt a feltárásban?
-A feltárást Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, F. Petres Éva a Fejér Megyei Múzeumok igazgató-helyettese és jómagam végeztük, restaurátorok, konzerváló szakemberek, rajzolók, geodéta és fényképész, valamint geológus, antropológus, zoológus, dendrológus és még sok más szakterület képviselőjének a bevonásával.

A feltáráskor mit tapasztaltak és milyen következtetéseket vontak le a szakemberek?

-Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a rablók jó érzékkel, a talán egyetlen még ép, bolygatatlan halmot szemelték ki a kincskeresésre, hiszen a Gaja-szurdok fölötti gerincen sorban elhelyezkedő többi, összesen kilenc sírhalom csaknem mindegyikét már korábban, akár évszázadokkal ezelőtt megbolygatták, esetenként szinte teljesen szétdúlták. 1983-1987 között az erősen bolygatott többi sírhalomban is végeztünk azonosító-hitelesítő feltárást elsősorban dokumentálási céllal. Ezt követően, alkalmam nyílt külön kutatást végezni a Gaja-patak másik oldalán található magaslati platón, a Kisvárhegy nevű helyen lévő erődített földvárban is. Ez állandó élő- és egyben menedékhelyként szolgált annak a Kr.e. 7. századi korai vaskori közösségnek, amely a vezető rétegének a halottait az említett sírhalmok alá temette. Ebből következik, hogy a sokkal nagyobb közösséget befogadó úgynevezett köznépi temetőnek a helyét még nem sikerült azonosítanunk, bár a mai víztározó közelében található Káposztás földek nevű helyen olyan korabeli életre utaló nyomokat találtunk, amelyek szintén ehhez a lelet együtteshez kapcsolhatók. De hadd töprengjenek ezen az eljövendő régésznemzedékek, mi pedig maradjunk inkább az eddig feltárt anyag bemutatásánál és a még fel nem tárt objektumok védelménél.

Az izgalmas leletek egy részét hamarosan a látogatóknak is bemutatják. Őskori halomsírok a Károlyi Grófi Vadasparkban címmel szeptember 16-án állandó kiállítás nyílik Fehérvárcsurgón a Károlyi -Kastélyban.
-A most bemutatott anyag egy része a korábbi években már kiállításra került a Szent István király Múzeum állandó régészeti kiállításában, amelyet azonban idén lebontottak az épület átépítése és az új koncepcióban kialakítandó állandó kiállítás összefüggésében. Ekkor merült fel bennem a gondolat, hogy ennek a valóban látványos és kiemelkedő tudományos jelentőségű ősrégészeti anyagnak a későbbi sorsa ne egy raktárban történő tárolás legyen, hanem az immár teljes, restaurált és dokumentált anyagot együttesen mutassuk be erre a célra készült új installációkkal. Mégpedig nem is akárhol találkozhatnak velük a látogatók, hanem éppen a történelmi fehérvárcsurgói Károlyi-Kastélyban, amelynek néhány kilométerre található egykori vadaskertjében található maga a lelőhely…

A kiállítás helyszínéül szolgáló kastélynak is vannak érdekességei.
-Napjainkban gróf Károlyi György és családja a Károlyi József Alapítvány révén működteti az immár nemzetközi rangú kulturális rendezvényeknek is rendszeresen otthont adó, gyönyörűen felújított kastélyszállót. A házigazdák, javaslatunkra, úgy döntöttek, hogy otthont adnak a Szent István király Múzeum részéről tartós kölcsönbe adott ősrégészeti kiállításnak. Bizonyos értelemben a bemutatott régészeti anyag visszakerül arra a területre, ahonnan előkerült. A megvalósulás köszönhető egyrészt Károlyi Angelica asszonynak és Károlyi György úrnak, – aki mellesleg hazánk párizsi nagykövete – másrészt pedig a kölcsönadó múzeumnak.

A kiállítás 2700 éves anyagát tekintve, kérem, mondja el, valójában kikről is beszélünk? Milyen személyeket temettek ide, honnan érkeztek, hogyan éltek, s hova távoztak a későbbiekben?
-Elmondhatom, a kiállítás anyagát bemutató írott- és képanyag minderre igyekszik választ adni. A Kárpát-medence területén a vaskor a Kr.e. 8. század és a római korszak közötti időszakot jelenti és ennek több szakasza volt. A korai vaskorban a Dunántúlt a mai Ausztria felől érkező törzsek hódították meg, amelyek a Felső-ausztriai Hallstattban feltárt lelőhelyről elnevezett népességéhez tartoztak. A dunántúli korai vaskori élet része annak a nagy hallstatti kultúrkörnek, amely Európa nyugati és középső területeit fogta át Kr.e. 800-450 között, és amelynek keleti határát a Duna jelentette. A korábbi időhöz képest ekkor példátlan kulturális egység jött létre hatalmas területeken. A fejlődés mozgatója a vas nyersanyagként való elterjedése, az ebből következő gazdasági és társadalmi átalakulás volt. Ennek a kultúrának dunántúli formálódásában a helyi késői bronzkori ún. urnamezős lakosság továbbélése és a keleti, kaukázusi eredetű preszkíta hatások is közrejátszottak. A meghatározó esemény mégis a Nyugatról érkező etnikus vándorlás lehetett, amely új anyagi kultúrát terjesztett el. A hallstatti kultúra dunántúli élete nem tartott tovább mintegy 150 évnél (Kr.e. 750-600), és amilyen gyorsan elterjedt, ugyanolyan hirtelenséggel tűnt el. Hordozói valószínűleg elvándoroltak délnyugati irányban, ahol a mai Szlovénia, Horvátország és Dél-Ausztria tájain más kultúrákkal elkeveredve tovább éltek.


Mi jellemezte ezt a hallstatti kultúrát?

-Közép-Európában a hallstatti kultúra népe szerteágazó, rendszeres kereskedelmi kapcsolatokat épített ki. A Duna-vidék fémműves műhelyei elsősorban a kelet-alpi és észak-itáliai területekről származó mintaképeket követve készítették termékeiket (Etruria, Picenum). Ezen a vidéken haladt át az ekkor megélénkülő fő európai borostyánkereskedelem útvonala is. A Dunántúlon a hallstatti kultúra keleti csoportjába tartozó népesség vezető rétege földvárszerűen erődített, sokszor magaslati telepeken lakott, amelyek virágzó vas- és bronz fémművességi központok is voltak. Edényművességére a geometrikus minták, grafitos, olykor vörös festésű alkalmazása, állatplasztika jellemző. A társadalmi rétegződés felgyorsulásának egyik bizonyítéka, a hatalmas halmok alá temetkező és rendkívül gazdag sírmellékletekkel ellátott arisztokrácia megjelenése. Az egyenként mindössze egyetlen halott hamvait, tehát elégetett maradványait rejtő, összesen 9 sírhalomból álló temető, valamint a halom járószintjén található máglya a gazdag sírmellékletekkel, de mindenekelőtt maga sírépítmény fényt vet a kor társadalmi viszonyaira, egy jól elkülönült vezető rétegre, a 2700 évvel ezelőtti közösség itteni életének időtartamára, kapcsolataira és életmódjára egyaránt.

Az 1983-ban Fehérvárcsurgón feltárt leletek milyen különlegességet jelentenek?

-A Hallstatt kultúra egész területén ritkaságszámba megy a kutatást 1983-ban elindító, a kincskeresők által megbontott fehérvárcsurgói 1. számú halomsírban feltárt, a bolygatottság ellenére is jól konzervált és dokumentálható fa sírépítmény, amiből rekonstruálható több temetési rítuselem. A mintegy 4 x 4 m kerületű, 1,80 m magasságú sírépítmény külső falát befele ívelő, boronaház szerkezetben ácsolták tölgyfa gerendákból. Ezen a vázszerkezeten belül, mintegy 60-80 cm-re, a járószinttől mért 65-80 cm magasságig hasított-bárdolt faelemekből álló keretet készítettek, a sírmellékleteket pedig ebben helyezték el. A jelzett magasságban ezután vízszintesen elhelyezett párhuzamos fa elemekkel beborították a belső teret, majd pedig nagymennyiségű követ hordtak rá. Ekkor kerülhetett sor az 1,80 m magasságú külső gerendaváz elkészítésére. A két fa szerkezeti elem közötti teret, valamint az egész objektumot belülről kővel töltötték ki és borították be, csak ez után került sor a 4,5 – 5 m magasságig felhordott földborításra, a halomsír végső kialakítására. A hatalmas terhelés összenyomta ugyan a belső sírépítményt, miközben darabjaiban ugyan, de meg is őrizte a restaurált és konzervált sírmellékleteket. A sírban elhelyezett, a halott rangjához méltó gazdag mellékletek közül kiemelkedő a grafit díszes fekete, és a vörös-fekete geometrikus mintájú díszkerámia, az egyszerűbb hétköznapi használatú kézzel formált cserépedények, a vas lószerszám elemek, vésők, balták, lándzsa, nyílhegy és vaskard és bronz ruhadíszek. Kiemelt jelentőségű tárgyunk az Észak-itáliai analógiájú, poncolási technikával gyártott, a peremén körbefutó ló ábrázolású kétfülű bronz tál. Ez utóbbinak érdekessége, hogy használatban már az őskorban megsérült, de a ritka ötvözetből készült tárgyat nem dobták el és nem is olvasztották be, hanem az akkori technikával kijavították, ez az eljárás pedig jól nyomon követhető. A 4. számú női sírból a kerámia mellett bronz fibula, nyaklánc, ruhadíszek és orsógomb kerültek elő. Az egyik innen származó edényfedő pedig igen ritka figurális, grafitos festésű állat és emberábrázolást mutat. A legmodernebb alkalmazott természettudományok és a régészet párbeszédének eredményeképpen, a 4. és 6. számú halomsírok máglyaanyagának tanulmányozásakor: a hazai régészet történetében ritka eredményként áldozati mag-, étel- és italmaradványokat azonosítottak. Archaeobotanikai és élelmiszerkémiai vizsgálatokkal rekonstruálható volt a 2700 éves halotti tor. A kultúrnövények közül a legtöbb maradvány árpa és tönke, kásanövényként pedig a köles. Az állatcsontok a ló, disznó és kecske tartására utalnak. Az egyik urna mellett elhelyezett egyik kisebb edény belső falának üledékén pedig megtalálták a bor valamennyi nem illó alkotórészét, ami az „áldozati bor” meglétét bizonyítja. A bortermő szőlő megjelenésével már a Kr. e. 10-9 századi késői bronzkorban számolnunk kell, de a fehérvárcsurgói korai vaskori halomsírban talált italmaradvány Közép-Európa legkorábbi hiteles bormaradványa. Kiemelkedő eredménynek tekintjük a leletanyag pontosabb keltezését biztosító dendrokronológiai, tehát a feltárt faanyag évgyűrűinek elemzése alapján történő kormeghatározást is.


S végezetül kiknek, mely korosztályok számára ajánlja a különlegesnek ígérkező kiállítást?
-A szakvezetés mellett látogatható kiállítás nemcsak a kastély szállóvendégei és turisták, hanem fiatalok, kiemelten pedig diákok számára gazdagíthatja az őskor végén és a klasszikus ókor előestéjének idején itt élt emberi közösség mindennapjairól és hitvilágáról való ismereteinket.

Összeállította: SZIKM-kommunikáció

Fejbiccentés és főhajtás

Százharminchét éve, 1883. szeptember 4.-én, Budapesten született Czóbel Béla festőművész: egy francia-magyar. (Ezzel a címmel rendezte meg nagyszabású emlékkiállítását 2014-ben a Ferenczy Múzeum Szentendrén.)

Festészetet Nagybányán, Münchenben és Párizsban tanult 1902 és 1906 között. 1906-ban az ő beszámolója és új képei hatására robbant a „Neósok” forradalma Nagybányán.

Első feleségével, a német-holland festőnővel, Isolde Daiggal is Nagybányán ismerkedett meg, 1904-ben kötöttek házasságot, 1906-ban született lányuk Lisa Czóbel, aki világhírű táncművész lett. Éltek Hollandiában (1914-19), Berlinben (1919-25), majd ezt követően ismét Párizsban.1939-es váltak el.

1940-ben Modok Mária festőművész lett Czóbel felesége, ekkortól felváltva Párizsban és Szentendrén élt és alkotott. 1975-ben, még a művész életében avatták fel Szentendrén a Czóbel Béla Múzeumot, melyet 2016-ban teljesen felújítottak, új állandó és időszaki kiállításokkal várja a látogatókat.

A fotón a kilencven éves Czóbel Béla és negyvenkét éves Deák Dénes látható:

A felvétel Czóbel Béla műtermében, Szentendrén készült, 1973-ban. A festőállványon a befejezés előtt álló Deák portré, melynek jobb felső sarkáról még hiányzik a hangsúlyos, vörös betűs nagy Czóbel szignó.

 
A Deák gyűjtemény adattárában található egy kézirat, Deák Dénes hagyatékából, melynek néhány részletét első ízben itt közöljük:

Deák Dénes: Emlékeim Czóbelről című kézirat részlete, a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény adattárából (lelt.szám 2009.618.1 )

„Emlékeim Czóbelről

A fiatalság, a maga tétovaságában és el nem kötelezettségében, állandó bizonytalanságban érzi magát. Ez nem csupán életérzés, mely lefékezi az embert, de gyakran ösztönzője is lehet, hogy úgy kulturálisan, mint egzisztenciálisa megpróbáljon kikötni, valamilyen stabil érték mellett elköteleznie magát.

Fiatalságom nagy ajándéka volt, hogy két idős mester közelében lehettem, figyelhettem életritmusukat, munkájukban kiteljesedő öregkorukat. Etikai magatartásukból magam számára is következtetéseket vonhattam: világlátásukat nagy-értékű művészi tevékenységükkel hitelesítve. Füst Milán és Czóbel Béla festőművész volt a két Mester.

Mint gyűjtőt mutattak be Czóbelnek, a hatvanas évek végén. Hamvas Béla filozófus és felesége Kemény Katalin vittek el hozzá, Szentendrén…

Czóbel akkoriban készült munkái témájukban besorlódtak a megszokott euvre-anyagba: csendéletek, szentendrei tájak, női aktok és házának egyes tematikusan jól megoldható részleteit mutatták. – Feltünő volt az erős kolorit gazdagság, az élénk, vibráló, de mégis összhangba hozott színek, melyek oldották és sejtelmessé tették a képek belső látomásos szerkezetvilágát.

Később Dévényi Iván társaságában többször felkerestem a mestert, aki elsőben elzárkózott, majd látva és érzékelve lázas gyűjtőszenvedélyemet, egy-egy kép megvételét az évek során lehetővé tette. A kalandos „szafarik” minden egyes új mű esetében kudarcok és győzelmeken át vezetettek: szó szerint meg kellett küzdeni minden egyes új darabért.

Czóbel rajza Deák Dénesről, talán az első találkozások egyikén készülhetett a hatvanas években (leltári szám: VK-DGy 94.67.1. papír, grafit, méret: 395 x 282 mm)

De az évek során mégis egyre gyarapodott kis Czóbel kollekcióm: sőt 1974-ben a mester megfestette arcképemet is. (jellemzően azzal érvelt, hogy jobb ha megfest, mint ha régebbi műveiből kell valamitől megválnia.)”

Deák Dénes portréja, olaj, vászon farostlemezen (leltári szám: VK-DGy 89.2.1., méret: 44,5×36 cm)

Deák Dénesről, a róla szoborportrét készítő Šwierkiewicz Róbert említette egy interjúban, hogy ha erősen gondolkozott, törte a fejét valamin (valamiben), mindig kissé félrebiccentette fejét. Ezt a formát, ezt a mozdulatot ragadja meg Czóbel két portréja csakúgy, mint Šwierkiewicz Róbert az állandó kiállításban található bronzszobra is.

A néhány oldalas kézirat, a portrén kívül öt alkotás közvetlen megszerzéséről számol be, melyeket részletekben fizetett a gyűjtő.

Deák Dénes a mester műveinek gyűjtéséről a festő 1976-ban bekövetkezett halála után sem mondott le, így a Városi Képtár- Deák Gyűjtemény ma Czóbel Béla huszonkét alkotását őrzi. Deák Dénes törekedett arra, hogy a festő legtöbb alkotói korszakát átfogja, de a „Vadak” és a „Nyolcak” korszak művei már elérhetetlenek voltak számára. A legkorábbi mű 1914-ből származik, a két legkésőbbi – az itt közölt portré 1973-ban, az önarckép 1974-ben készült.

Önarckép (Öregkori portré) (leltári szám: VK-DGy 89.45.1. olaj, vászon farostlemezen, méret: 39,5×30,5 cm)

A huszonkét műből tizenhárom vászon, olaj technikájú kép. Hat egyedi grafika, illetve rajz; három sokszorosított mű: közülük egy litográfia, kettő Czóbel hatvanas évek közepén megrendezett külföldi kiállítási plakátja. (Czóbelnek 1940-es évektől kezdve minden évben volt legalább egy önálló kiállítása Párizsban.)

Szajnapart (Párizsi látkép Eiffel toronnyal)
(leltári szám: 94.56.1., olaj, vászon kartonra ragasztva, méret: 50,7×60,5 cm)

Műfajukat tekintve a huszonkét műből tizenkettő portré, három városkép, (melyből kettő Párizst ábrázolja), négy csendélet, két enteriőr és egy színvázlat.

Valamennyi mű reprodukciója és adatai megtalálhatók a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény honlapján: http://www.deakgyujtemeny.hu/site_dgy.cgi?a=kiallit-322&id=17

Múzeumunk az elkövetkező évek egyikében igyekszik tervbe venni egy Czóbel Béla gyűjteményes kiállítása megrendezését, melynek alkotásit szokásunkhoz híven több múzeum és magángyűjtemény anyagából válogatnánk.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

Megörökíteni az elmúlóban levő jelenségeket, az átalakulást

– Különleges élményt jelentett számomra, hogy a könyvemben szereplő visszaemlékezők milyen fontos részletekre emlékeznek, milyen pontos megfigyeléseik vannak és milyen sok fontos tanulság csendül ki a szavaikból. Az egyik legfontosabb, hogy a becsületes, pontos munka mindenkor megtartó erőt jelent. Egy zilált, állandóan változó és ellenséges korszakokban is alapot ad a túlélésre, adott esetben még egy nagyváros építésére is – mondta blog oldalunknak adott interjújában Dr. Demeter Zsófia, történész. Múzeumunk nyugalmazott igazgatója arról is beszélt, hogy a könyv megírása során olyan segítőre is talált, akivel a mai napig nem találkozott és, hogy miért is számít a kötet különleges záró fejezetének a székesfehérvári 1988-as Szent István év felelevenítése.

Új kötete három részből áll. Az első a történelmi esszéket, a második képeket, a harmadik pedig visszaemlékezéseket tartalmaz, 1944-től 1988-ig négy évtized emlékét öleli fel. A szerző a város életének mely korszakát tartotta a legérdekesebbnek?

– A három rész háromféle megközelítés. Az első a történészé, aki az említett négy évtizeddel kapcsolatos alapkutatások eredményeit, a kollégák, a levéltárosok, történészek, hadtörténészek írásait felhasználva, igyekszik valamilyen összképet kialakítani a tárgyalt időszakról. Nincsen tehát egyetlen könyv, ami ezt a korszakot tárgyalná, de nagyon sok értékes eredmény látott napvilágot, melyeket érdemes a széles közvélemény, a fehérváriak elé tárni. A második rész képeivel egyfajta korabeli városi idegenvezetésre törekedtem: az idősebbek itt ismerős részleteket láthatnak, a fiatalabbak pedig azt, hogy hogyan alakult át a város. Közben az is megfigyelhető, hogy voltak, akik hivatásszerűen, program szerint fényképezték a várost (például Gelencsér Ferenc, Kabáczy Szilárd, vagy az ARÉV Baráti Kör, akik a nagyvállalatnál a saját munkájukat dokumentálták), persze voltak olyanok is, akik csupán önszorgalomból, szinte a sajátjukat: családjukat, üzletüket, lakókörnyezetüket fényképezték, s ezeket a fotókat kérésemre emelték ki a családi albumból. E két csoport között helyezkednek el azok, akik tudatosan, a megörökítés szándékával fényképeztek. Itt említem Molnár Tibort, aki építészi munkájához gyűjtötte a városképeket, fotós kirándulásain gyakran látni kislánya nagymasnis copfját, hiszen a kirándulás gyermeksétáltatással is felért. Dr. Perényi Istvánnak a fényképezőgép állandóan a Trabantjában volt. Állatorvosi útjain sokat használta, mégpedig mindig fontos, már akkor elmúlóban levő jelenségeket és az átalakulást is megörökítette. A gyorsan múló átalakulást illetően különösen értékesek a negyven évig egy fotelba rejtve megmaradt 1956-os fotói. Kalandos, hogy Rostásy Szabó Mihály éppen a mondanivalóhoz illő fotóját kolléganőm találta meg az Interneten. Lélekszakadva kerestem tehát, szinte az utolsó pillanatban ismerőkön keresztül a fotóst, aki egyetlen szóra hozta is a negatívokat. A munka egészéhez alapvető segítséget nyújtottak a múzeum, és a közgyűjtemények munkatársai: megnyitották könyvtárukat, archívumukat, forrásokat kerestek, képeket adtak. Köszönet érte mindenkinek.

Dr. Demeter Zsófia, történész, a kötet szerzője, a Szent István Király Múzeum nyugalmazott igazgatója

A harmadik rész a visszaemlékezéseké. Érdekes megfigyelni, hogyan éltek a visszaidézett korszakokban, helyszíneken, hogyan élték át a történelmi eseményeket. Akik ezt leírták (mint például Shvoy Lajos, Fa Nándor, Szabó Lajos, Molnár Tibor, Mihályi Gyuláné, Kneifel Ferenc, vagy Farkas Gábor az 1956-os eseményekről), ott idézek az írásokból. Akikkel pedig beszélgethettem, ott megszerkesztettem a beszélgetést, leírtam körülményeit. Voltak olyanok is, akiknek munkásságáról meg kellett emlékeznem, de már nem tudtam Őket kérdezni. Saját élményeim, tapasztalataim alapján, vagy mások által készített interjúk részleteit idézve készítettem az írásokat Fitz Jenőről, Farkas Gáborról, Pesovár Ferencről, Márky Béláról, és Kralovánszky Alánról.

Már beszélt arról, hogy a könyv megírásának előkészítése hosszabb időt vett igénybe. A kutatómunka során milyen élményekre emlékszik, amelyek nagy hatással voltak Önre?

-Élmény számomra, hogy a visszaemlékezők milyen fontos részletekre emlékeznek, milyen pontos megfigyeléseik vannak, milyen sok fontos tanulság csendül ki szavaikból. Az egyik legfontosabb, hogy a becsületes, pontos munka mindenkor megtartó erő: zilált, állandóan változó és ellenséges korszakokban is alapot ad a túlélésre, adott esetben még egy nagyváros építésére is. Élmény volt számomra az is, hogy a munka folyamán egész kis kör alakult ki segítésemre. Előfordult, hogy elindítottam egy kérdést, az végigfutott a telefonokon, mígnem a következő héten valaki már engem kérdezett, nem tudván, hogy én indítottam a kérdést… Az is megesett, hogy valakinek a rokonáról jelent meg kép az Anno-sorozat harmadik kötetében. Most pedig maga jelentkezett, s utóbb nagyon sokat segített a negyedik kötetnél, pedig a harmadikba a képet nem is ő adta. Olyan nagy tudású segítőt is találtam, akivel a mai napig nem találkoztam: ám mindig türelmesen tartotta a telefont, vagy javította írásomnak azt a részét, amit ő természetesen sokkal jobban ismert. Biztos, hogy jobb lett általa az írás.

Különleges záró fejezete a könyvnek a székesfehérvári 1988-as Szent István év felelevenítése. Abban az esztendőben városunk adott otthont az augusztus 20-i országos ünnepségnek. Ekkor Székesfehérvár a béke szigetének számít, azonban ősszel a fővárosban a diktatúra érezteti az erejét és az októberi utcai megemlékezéseket a rendőrség feloszlatja. Ez számít a kötet záró időhatárának.

-Az országos ünnepségek lefolyása, az államfő jelenléte, a Szent Jobb látogatása mellett apró jelek is mutatták a fehérvári ünnepségek jelentőségét. Bevonultak a történelmi zászlók, Nemzeti Emlékhelyként emlegették a Romkertet, Szent István feltárt sírja mellett folytak le az ünnepségek. Mindenki a változás szükségességéről beszélt. Igazi átmeneti kor volt ez, már mai áthallásokkal, de a Szent Jobb fogadásánál jelen lévő negyvenezer ember még csak reménykedhetett. Állt még a tank a Csúcsos-hegyen, a felszabadulási emlékmű a Zichy ligetben, a Budai utat még Vörös Hadsereg útnak hívták. A fehérváriakat, talán pontosan a lélekemelő Szent István ünnepségek miatt nyugodt bizakodás töltötte el. Ezek miatt választottam záró fejezetként az Ünnep címet, ahová sokféle ünnepet rejtettem: a sportét, az ezeréves városét és Szent Istvánét is. A sport 1985-ös ünnepe, a madridi menetelés kissé meglepetve Európa, Fa Nándor és Gaál József Földkerülő vitorlásútja pedig a világ térképére helyezte fel Székesfehérvár nevét. S az “Alba Regia” márkanévvé vált.

Összeállította: SZIKM-kommunikáció

Július 26. ─ Szent Anna napja

Ég szülte Földet, Föld szülte fát, Fa szülte ágát, Ága szülte bimbaját, Bimbaja szülte virágját, Virágja szülte Szent Annát, Szent Anna szülte Máriát, Mária szülte Krisztus Urunkat a világ megváltóját.  

(Bucsuszentlászló, Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése)

Szent Anna Szűz Mária édesanyja, tisztelete a 4. században kezdődött. Ünnepe annak a templomnak a fölszentelési évfordulója, melyet Mária szülőházának helyén, a Bethesda-tó partján állítottak. E templom búcsúnapja lett Szent Anna névünnepe. Kultusza a keresztes háborúk majd a ferencesek hatására gyorsan terjedt Európában különösen Ausztriában, Csehországban és Magyarországon. A 12. században már külön latin nyelvű misét tartottak tiszteletére. Legendáját több középkori kódexünk is megőrizte. Szent Anna alakja a keresztény család példaképe volt, kultuszának hazai gazdagságát annak sokrétűsége magyarázza. Hozzá fordultak az asszonyok bajaikkal és gyermekáldásért. Céhpatrónaként tisztelték a szabók, az asztalosok, kádárok, csipkeverők, söprűkötők. Tisztelet övezte a bányászok körében is. Hozzá fohászkodtak a haldoklók, a betegségben szenvedők egyaránt.

Magyarországon a rendkívüli népszerűségét bizonyítja, hogy valamennyi egyházmegyénkben nagy számban találunk tiszteletére felszentelt templomot, kápolnát. Különösen a palócok falvaiban, Észak-Magyarországon virágzó a kultusza. Szinte alig van olyan templom, ahol ne helyeztek volna el legalább egy Szent Anna-képet. Székesfehérvár egyetlen, épségben megmaradt középkori épülete a Szent Anna-kápolna, ugyancsak az ő oltalmát élvezi.

A Szent Anna-kápolna Székesfehérváron. A kis kápolnát 1470 körül építtette egy Hentel nevű polgár. A török hódoltság idején is imaháznak használták. 1711 körül Nádasdy László csanádi püspök, székesfehérvári őrkanonok restauráltatta. Ekkor került a szentélybe a jelenlegi barokk oltár Nádasdy címerével. Forrás: https://www.google.com/search?q=szent+anna+k%C3%A1polna&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=2ahUKEwjGq7L4prnqAhXPX8AKHTR0BiIQ_AUoAXoECBUQAw&biw=1024&bih=635#imgrc=SqwsuNyC-KNDNM
Fitz Jenő: Székesfehérvár. Budapest, 1957. 54. p.

Szent Anna hazai népszerűségét jelzi, hogy a hét egy napját, a keddet az ő tiszteletére szentelték, hozzá fohászkodtak segítségért, gyógyulásért. Számos vidékünkön, például Szeged környékén ezért Szent Annát Keddasszony néven is emlegették.

Úgy tartották, hogy Anna napján szakad meg a kender töve, ilyenkor kezdték a kender feldolgozását, nyüvését. Ha szép az idő, lehet szedni az annababot, a fokhagymát, vöröshagymát, a gyenge, főzni való kukoricát.

Ilyenkor rajzanak a legyek, azt mondták, hogy Anna a kötényében hordja a bogarakat, s ahol nyitott ablakot talál, ott bedobja. Időjárás és termésjósló nap is Anna napja. Délvidéken úgy tartották, hogyha esik, jó lesz a kukoricatermés.

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II. Budapest, 1977. 95-118. p.

Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Budapest, 1976. 182. p.

Magyarország műemlékjegyzéke. Fejér megye. Budapest, 2008. 110. p.

Penavin Olga: Népi kalendárium. Becse, 1988. 116. p.

Végtelen (tér)tudat / Veszelszky Béla (1905. július 24.- 1977. január 22.)


A székesfehérvári Szent István Király Múzeum az 1960-as évektől gyarapodó kortárs képzőművészeti gyűjteménye több, a nagyközönség számára eddig ismeretlen művész jelentős kollekcióját őrzi.
Ilyen, többek közt, Veszelszky Béla hat festményből álló gyűjteményi egysége.
Születésének 115. évfordulója lehetőséget ad, hogy itt, egy blog-bejegyzés keretei között felhívjuk a figyelmet műveire. Némiképp belátjuk, mennyire lehetetlen vállalkozás Veszelszky festményeinek reprodukciók által való népszerűsítése, de talán elhiszik, s ha tehetik megnézik azokat, akár alaposabban is.

Táj / Táj (Pusztaszeri út 28.), 1957
olaj, vászon; 66 x 45 cm
lltsz: SzIKM. DGy 94.284.1.
Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítása. (Szerk.: Körner Éva) Műcsarnok, Budapest, 1997
Katalógus szám: 48. (114. oldal) Hagyatéki leltári szám: 123.

A hat műtárgy egy több ezer festményt számláló életműnél nem, de egy 158 festményt számláló ouvre-nél nagy szám.
A budapesti Műcsarnokban 1997-ben megrendezett Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítás katalógusa feltünteti a „tudott” művek akkori tulajdonosait is. Ismerve a hazai múzeumok műtárgyvásárlási kereteit, lehetőségeit, gyaníthatjuk, hogy a közgyűjteményekbe került Veszelszky Béla alkotások száma azóta sem gyarapodott jelentősen. Így a székesfehérvári gyűjteményen kívül a Magyar Nemzeti Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtára négy-négy; a pécsi Janus Pannonius Múzeum kettő; a hatvani Hatvany Lajos Múzeum, az esztergomi Balassi Bálint Múzeum és a Szombathelyi Képtár egy-egy-egy művet őriz. Tehát az ország múzeumaiban őrzött Veszelszky festények (18 db) harmada (6 db) Székesfehérváron található.

Csendélet köcsögökkel /Csendélet , 1958
olaj, falemez; 52,6 x 41 cm
ltsz.: SzIKM. DGy 94.285.1.
Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítása. (Szerk.: Körner Éva) Műcsarnok, Budapest, 1997
katalógus szám 52. (114. oldal), Hagyatéki leltári szám: 120

A fenti sorokkal próbáltuk igazolni, hogy milyen gazdagok is vagyunk. De nézzük melyek ezek a „tárgyak”, amelyek a gyűjteményeink kincsei, és akár feltehető (lehet, lenne) a kérdés miért csak kevesek (a művészettörténész szakma és a lelkes műgyűjtők) lelkesek ettől.
A művész életműve jelentőségének korai felismerése, mint sok más esetben Kovalovszky Márta és Kovács Péter művészettörténészeknek köszönhető. 1978-ban, a művész halálára elkövetkező évben rendezték meg, kétnyelvű (magyar-angol) katalógussal kísért, kiállítását Székesfehérváron és Hatvanban egy-időben.
A szokatlan „közös” kiállításnak oka az volt, hogy a hatvani Hatvany Lajos Múzeum legendás igazgatója Kovács Ákos néhány héttel korábban kereste meg a művész özvegyét a kiállítás szándékával, így a két felkérő fél áttekintve a művész hagyatékát, abban állapodott meg, hogy két hét eltéréssel nyíljon egy-egy kiállítás az életműből válogatva mindkét helyen.
A hatvani múzeum 1973-tól, Kovács Ákos etnográfus és történész igazgatásával kiemelt figyelmet fordított a néprajz és a képzőművészet határterületeire. Veszelszky Béla életműve egy része erre is jó mintául szolgál.

A Veszelszky életmű párhuzamául több művész nevét említik. Inkább tagadva a látszólag feltűnő párhuzamot a posztimpresszionista Seurat nevét leggyakrabban. Átgondolt párhuzamot állítanak Mondrian, Jackson Pollock és Vajda Lajos munkásságával, de makacs, magányos életútját ismertetve Csontváry Kosztka Tivadar nevét is említik. Felmerül Egry Józseffel vagy Mark Tobey-jel való párhuzam is.

Tájkép,(két darabból), 1959-60
olaj, farost; 208 x 244 cm
ltsz.: SzIKM 78.33.1.
SZIKM leltárkönyvben: 1979-ben két darab összeépítve, Veres Miklós restaurátor
Szerzés: Vétel Veszelszky Bélánétól 1978-ban 80.000 Ft-ért
Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítása. Műcsarnok, Budapest, 1997.
katalógus szám 67. (114. oldal) , Hagyatéki leltári szám: 89

Az 1997-es (a művész halála huszadik évfordulója kapcsán ) műcsarnoki kiállítás időszakában több visszaemlékező írás is megjelent a művészről folyóiratokban.
Molnár Sándor festőművész a Kortárs folyóiratban tette közzé gondolatait, visszaemlékezését. Írása alapján kicsit jobban megértjük a minden ecsetvonását mély filozófiai alapokkal, tudással, szándékkal meghúzó festő alkotását. Szinte beleélhetjük magunkat azokba az időkbe, amikor az ötvenes- hatvanas évek fordulóján,és az azt követő évtizedben a gyűjteményünkben levő művek születtek:

„Láttam festeni a Pusztaszeri úti manzárdlakásban. Ültem a rozoga, öreg fotelben, mint aki ott sincs, és néztem, hogyan fest. Kinézett az ablakon hosszan, nézte a tájat, majd a vásznat nézte hosszan, aztán a palettát. Újra a tájat, újra a palettát, s újra a képet nézte, hosszan, koncentráltan. Majd kikevert egy színt. Újra a tájat nézte, ellenőrizte a kikevert szín szempontjából, újra a képet nézte, ellenőrizte a színt a kép szempontjából, és vagy módosított a színen, vagy ha mindent rendben talált, lassan az ecsettel fölvette a színt a palettáról, és nyugodt, megfontolt mozdulattal a képre festett egyetlen pontot. Most minden kezdődött elölről: hosszan nézte a fölfestett pontot, majd a fölfestett pontot ellenőrizte hosszan a tájon, és megnyugodott. Elölről kezdődött a következő pont értékeinek megállapítása. Ez így tartott egész délelőtt. Néha újságpapírral eltakarta a felfestett pontot, és tenyerével végigsimította. Levette a festék zsírosságának egy részét. „A tisztázás keresése követeli meg, hogy mindig, minden egyes cseppjét a színnek helyes helyére tegyem le. Mindig sokat spekulálok, mert pillanatnyi tettemet a végleges, az elgondolt tökéleteshez viszonyítva is mérlegelnem kell.’’

Táj , 1960 k.
olaj, vászon; 70 x 50 cm
ltsz.: SzIKM. DGy 89.99.1.
Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítása. (Szerk.: Körner Éva) Műcsarnok, Budapest, 1997
Katalógus szám: 74. (114. oldal) ,Hagyatéki leltári szám: 118

Hány tökéletesre kevert és végtelen pontossággal elhelyezett ecsetnyom alkothatja a képeket?
Az időben és a művészetében haladva egyre kevesebb, hiszen egyre nagyobb teret engedett a fehér vászonnak, az anyag szemcséi közötti „üres” térnek.

Kompozíció / Csendélet, 1964
olaj, farost; 76,5 x 44,7 cm
ltsz: SzIKM. DGy 89.100.1.
Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítása. (Szerk.: Körner Éva) Műcsarnok, Budapest, 1997
Katalógus szám: 117. (115. oldal), Hagyatéki leltári szám: 67

Körner Éva – az 1997-es műcsarnoki kiállítás rendezője – így foglalta össze a festő szándékát: „Veszelszky egész életén keresztül küzdött, hogy megtalálja azokat az ideális magassági pontokat, amelyeknek földi kivetítésére ő vállalkozhat… Arról szólt, arra irányult ez az érdeklődés, hogy hogyan lehet egy földön kívüli, a Földet csak mint részt magában foglaló nagy világegységnek – szellemi világegységnek- a megnyilvánulását materiális formába önteni, hiszen annál materiálisabb dolog, mint a festészet, nincs.”
Molnár Sándor megidézi a festő alakját is:„Szikár, magas, előkelő megjelenésű ember, gondoltam, olyan, mint egy reneszánsz herceg. Lassan beszélt, eleinte alig bírtam kivárni egy mondata végét, és befejeztem helyette. Lassú fejmozdulattal tudomásul vette, sértettség vagy bármilyen reakció nélkül, és újabb mondatba kezdett. Később én is lelassultam, már nem akartam befejezni mondatait, ha vele voltam.”

Kompozíció, 1965
olaj, farost; 19,5 x 48 cm
ltsz.: SzIKM. 91.69.1.
Deák Dénes ajándéka a Szent István Király Múzeumnak 1991-ben

A teljes életút megismertetése itt nem lehet cél, csupán még egy – a megyénkhez kapcsolható – adalék: Veszelszky Béla képzőművészeti főiskolai tanulmányait 1924-29-ig (Kepes Györggyel, Trauner Sándorral együtt) a főiskola egyik legizgalmasabb időszakában végezte. Reformokkal, forradalmakkal és belviszályokkal teli időszak volt ez- írják róla. Olyan mesterek munkálkodtak a korszerű művészképzés érdekében, mint Lyka Károly, Csók István, Vaszary János, Réti István, Rudnay Gyula és Glatz Oszkár. A reformtörekvések felszámolása már egy másik történet.
Veszelszkynek Kepes Györggyel való barátsága; Bálint Endre, Korniss Dezső, Mezei Árpád támogatása járult hozzá, hogy nem maradt teljesen ismeretlen. Ő maga semmit nem tett ennek érdekében. Ma művei értékét a műtárgypiac árazza be, több milliós, illetve nagyobb művei tízmilliós árak felett cserélnek gazdát. A gyűjtés tehát egy közösség számára a szellemin túl is értékteremtés.


Irodalom:
⦁ Veszelszky Béla emlékkiállítása Székesfehérvár, István Király Múzeum, 1978 március 12 – április 23. kiállítási katalógus IKM közleményei D.sorozat 121.sz. , a kiállítást rendezte és a katalógust szerkesztette: Kovalovszky Márta
⦁ Andrási Gábor: Veszelszky Béla / Új Művészet Könyvek 3. (é.n.)
⦁ Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítása, Műcsarnok, Budapest, 1997, a kiállítást rendezte és a katalógust szerkesztette: Körner Éva
⦁ Molnár Sándor: Egy ismeretlen festő: Veszelszky Béla, Kortárs 1997/3. szám

Szűcs Erzsébet művészettörténész

A Sarlós Boldogasszony ünnepe


Júliusba arass, majd úgy lesz kenyered,
A dol
ogtól tehát ne kéméld tenyered,
Mert a heveréssel kenyered nem nyered,
Szélben koplalsz, ha a nyarat elhevered.


Akárcsak a közeli Péter-Pál napját, Sarlós Boldogasszony ünnepét is az aratás kezdőnapjaként tartották számon. Innen ered ez a jellemzően magyar sajátos elnevezése is: Sarlós Boldogasszony. A kaszával történő aratást megelőzően évszázadokon át a sarló volt a gabona betakarításának munkaeszköze ─ mégpedig a nők kezében. Jellemzően még a 18. században is az asszony a sarlójával aratott, a férfi pedig a nyomában járván kötözött. A kenyérnekvaló betakarítása a paraszti munkák legfontosabbika volt, hiszen ezzel biztosították a következő esztendő megélhetését. Feltűnően sok templomot szenteltek az ünnep tiszteletére és tartottak templombúcsúkat ezen a napon. Az aratás nehéz munkáját megszentelendő, annak kezdetekor, Péter-Pál vagy Sarlós Boldogasszony napjának reggelén az aratók ünnepélyes szentmisén vettek részt, s a pap külön megáldotta az aratószerszámokat is.

Az ünnep a 14. században vált fontos Mária ünneppé, a ferencesek hatására terjedt el. Alapja egy szentírási esemény: a várandós Szűz Mária látogatása az ugyancsak anyai örömök elé néző Erzsébetnél, Keresztelő János anyjánál (visitatio Beatae Mariae Virginis). A középkorban számos képzőművészeti alkotás megörökítette ezt a jelenetet, a legismertebb MS Mester műve a két asszony találkozásáról.

Mária és Erzsébet találkozása MS mester festményén (1500-1510)

Lukács evangéliuma így írja le ezt az eseményt:
Azokban a napokban Mária útra kelt és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Zakariás házába érkezve, köszöntötte Erzsébetet. Alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek. Hangos szóval fölkiáltott: Áldottabb vagy te minden asszonynál, és áldott a te méhednek gyümölcse! Hogyan lehet az, hogy Uram anyja jön hozzám? Amint fölhangzott fülemben köszöntésed szava, örömtől repesett a magzat méhemben. Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked. Erre Mária így szólt:
Magasztalja lelkem az Urat
És ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben.
„(Lukács 1,39-56)
Mária hálaéneke az ismert egyházi népénekben így hangzik

Sarlós Boldogasszony elsősorban a várandós nők, a szegények, a szükségben szenvedők, börtönben sínylődők gondviselője. Észak-Magyarországon szokásban volt, hogy ezen a napon egy felvirágozott széket a ház elé tettek, úgy tartották, hogyha erre jön a várandós Mária, legyen hol megpihennie. Ugyancsak ehhez a naphoz kapcsolódott Szeged környékén a fodormenta szentelés. A jellemzően sarlóval levágott fodormentát az asszonyok a templomba vitték megszenteltetni. A szentelt menta különös gyógyító erővel bírt: teáját köhögés esetén fogyasztották, főzetében a fájós lábukat áztatták.
A délvidéki magyarság körében Sarlós Boldogasszony napja az asszonyok számára bizonyos munkák esetére dologtiltó nap volt. Úgy tartották, hogy ezen a napon nem volt szabad kenyeret sütni, mert kővé válik.
A naphoz időjósló megfigyelések is kapcsolódtak a néphagyományban. Medárd napjához hasonlóan, ha Sarlós Boldogasszonykor esik, akkor még sokáig (negyven napig, négy hétig) csapadékos idő várható.

Felhasznált források:
http://mek.oszk.hu/04600/04657/html/index.htm
Penavin Olga: Népi kalendárium. Becse, 1988.111-113. p.

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

Védekező állás

A 136 évvel ezelőtt július 1-jén született Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884-1975) szobrászművészre emlékezünk

Legismertebb műve az 1947-ben, a Gellért hegyen felállított, 14 méter magas Felszabadulási emlékműként vagy Szabadságszoborként ismert alkotása. A feje felett két kezében pálmaágat tartó nőalak az idők során Budapest egyik jelképévé vált. Az idők változását is mutatja, hogy a fiatalabb generáció már – szinte feledni akarva szovjet hősi emlékmű jellegét – becenevet is adott neki: „sörnyitó”-nak hívja.
Ugyancsak része van a szobrásznak a – szintén Budapest jelképként működő – Hősök téri szoborcsoportban, melynek alakjai közül az 1955-ben elkészült Kossuth Lajos és II. Rákóczy Ferenc megformálása fűződik nevéhez.
A két világháború közt, majd azután készült köztéri szobrai megítéléséről sokat írtak, ezek ismertetése messze meghaladná egy blog kereteit.
A kilencvenegy évet megélt, 1975-ben elhunyt művész nyolcvan éves kora után is töretlenül dolgozott. Magyarországi köztéri alkotásainak száma a kozterkep.hu feldogozott adatai alapján 162. A világban másutt is, sok helyen fellelhetők alkotásai (Anglia, USA, Szovjetunió). Portrészobrainak számát 400-nál is többre becsülik, közülük a legtöbbet publikált a G. B. Shaw írót ábrázoló portré, melynek egy példánya a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében is megtalálható.
1932-től 39-ig – a Budapestin kívül – Londonban is műtermet tartott fenn, ahol fogadta a portrékat rendelő főúri és polgári közönséget.
Kisplasztikáinak, érmeinek száma is jelentős, a műtárgypiacon folyamatosan szerepelnek e művei.
Népszerűségét és ismertségét a világban az is mutatja, hogy Kisfaludi Szovjetunióban jártakor 1955-ben élő televíziós közvetítésen mutatták be egy „portrépárbaját”, a neves orosz szobrásszal, M. G. Manyizerrel. Egymás portréját mintázták meg egy egyórás versenyen. Ez a show-műsornak is beillő műfaj, a „művészpárbaj, vagy élő művészeti verseny-közvetítés” ma az internet csatornáin egyre divatosabb.
Kisfaludi művészetpedagógiai munkája is jelentős. A Képzőművészeti Főiskola szobrásztanára volt, ahol néhány éven át kollégája volt a székesfehérvári Bory Jenő is. Az újságok és a Bory Jenőről megjelent életrajzok is említik, hogy 1959-ben lezajlott temetésén is megjelent Székesfehérváron.
Ráközelítve a gyűjteményünkben található alkotására, a sportolókat ábrázoló köztéri szobrai közül legismertebb a budapesti műjégpálya előtt felállított 1919-ben mintázott Íjász című mű, a kő talapzaton álló figura 250 cm magas.
Azok a szobrok, melyek a sportot, a sportban edzett test szépségét igyekeznek felmutatni, a 19-20. század fordulóján sokasodtak meg, párhuzamosan az új olimpiai mozgalom megerősödésével. A feljegyzések szerint Kisfaludinak sok, különböző sportágat megidéző rajzi és plasztikai vázlata volt a műtermében halálakor. Hagyatékát a zalaegerszegi múzeum örökölte és ápolja, dr. Kostyál László művészettörténész igyekszik legrészletesebben feldolgozni azt.

Kisfaludi Strobl Zsigmond: Bokszoló, 1913 bronz 36x17x16 cm lelt.sz.: DGy 94.316.1, Fotó: Sulyok Miklós


A Deák Gyűjteményben őrzött alkotás készítési ideje 1913. Az életművet legjobban ismerő szakértők a tízes évek elejére teszik annak az egész életműre kiható alkotói döntésnek megszületését, amikor a művész – a szecesszió és a huszadik századi művészetet megújító mozgalmakhoz való csatlakozás helyett- a reprezentatív klasszicizálás mellett tette le voksát. Hosszú, több, mint hét évtizedes pályafutása alatt hozta létre klasszikusan naturalista szobrainak sorát.
A szobor készítése idején Kisfaludi huszonhét éves volt. Két szobrásza közül egyike volt a Kecskeméti Művésztelepnek. (A másik, a nagyon fiatalon 1914-ben, harmincéves korában elhunyt Csikász Imre.)
Az Iványi- Grünwald Béla által vezetett művésztelep olyan szintetizáló törekvéseket tűzött maga elé, melyben egyesíteni akarta a nagybányaiak első és az 1906-tól fellépő neósok által képviselt második generációjának, valamint a szecessziónak eredményeit is.

Fotók: Deák Balázs

A Deák Dénes gyűjteményében található mű igazi körplasztika, minden nézete külön izgalmat rejt. A bokszolót alapvetően védekező állású pózban mutatja be, két ökölbe szorított karját arca elé helyezi. A magas, nyúlánk, inkább atléta termetű figura, fejét lehajtva, nyakát behúzva igyekszik öklei mögé bújni. Ugyanakkor- főként oldalról és hátulról nézve- az íjszerűen megfeszülő, izmos hát hangsúlyával – a feszülten, a támadás azonnali lehetőségére összpontosító alakot látunk. Az összezárt öklök mögül kilátszó túlzott nyugalmat tükröző, leengedett szemhéjú arc pedig mintha a figura pillanaton kívüliségére utalna. A talajon stabilan álló lábfejek egymással szöget zárnak be, ez is a test helyzetének stabil pillanatnyiságát hangsúlyozza.
A szobrász bokszolókat ábrázoló kisplasztikái közül dr. Kostyál László művészettörténész felhívja a figyelmemet egy, a Magyar Iparművészet 1923/I.-es számában szereplő ugyancsak bokszolót ábrázoló, támadó állású szoborra. Ennek a plasztikának pontos adatait és fellelhetőségét sem tudjuk. Az életművet régóta kutató művészettörténész is nagyon szeretné ezt megtalálni, de jelenleg csak reprodukcióját ismerjük.

Magyar Iparművészet 1923/I. 74. oldalán reprodukált szobor pontos adatait nem közli a lap. Jelenlegi fellelhetőségéről nem tudunk. A készítése ideje egybeesik a Deák Gyűjteményben őrzött alkotással.


Deák Gyűjteményben őrzött szobornak ismert – a szobrász hagyatékában fennmaradt- festett gipsz variációja. Ez annyiban különbözik a Deák Gyűjteménybeli alaktól, hogy nem mezítelen, hanem rövidnadrágot visel. Készítésének ideje 1923.
Nem tudjuk mi indokolta a korábbi figura ilyen megváltoztatását, de tudjuk, hogy míg a női akt az idők során egyre inkább elfogadottá vált a férfi testet mezítelenül ábrázoló alkotások elfogadása sokkal hosszabb időbe telt. E témával 2013-ban a budapesti Ludwig Múzeum egy egész kiállítással foglalkozott, melynek címe A meztelen férfi volt.

Kisfaludi Stobl Zsigmond: Ökölvivó, 1923, festett gipsz, Göcseji Múzeum lelt.sz.:1976.3.130., Fotó: Göcsej Múzeum adattár


Kisfaludi Strobl boksszal kapcsolatos szobrai közül még egyet idézünk a hagyatékban fennmaradtak közül, mely Papp Lászlót ábrázolja.

Kisfaludi Strobl boksszal kapcsolatos szobrai közül még egyet idézünk a hagyatékban fennmaradtak közül, mely Papp Lászlót ábrázolja.



A Göcseji Múzeum gyűjteményében őrzött munkákból is látszik, hogy a téma- az 1913-ban megmintázott mozdulat és annak variánsai – négy évtizeden át is visszatértek, alapját adták, adhatták újabb munkáknak, megbízásoknak.
A születésnapját ünneplő művészen kívül talán azért is terelődött figyelmünk e témára, mert a Deák Gyűjtemény Projekt termében most bemutatott, A modell című tárlatban több ugyancsak a huszadik század első évtizedében készült férfiaktot mutatunk be. Többek közt egy 1911-ben Firenzében készült, Graniel G. jelzéssel ellátott, atlétát ábrázoló bronzplasztikát, és Kai Nielsen (1882-1924) dán szobrászművész gladiátort ábrázoló alkotását.


Irodalom: Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár 2005
Kisfaludi Strobl Zsigmond gyűjteményes katalógusa (Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum 2004)
Kisfaludi Strobl Zsigmond: Emberek és szobrok, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1969

A tárlat június 30-tól újra nyitva áll. Több száz más alkotással együtt várja a látogatókat!

Szűcs Erzsébet művészettörténész –

Szent Iván éjszakája – avagy Keresztelő (Virágos) Szent János ünnepe – június 24.


Szent Iván éjszakájáról a legtöbb embernek talán a tűzgyújtás, tűz feletti átugrás jut eszébe. A jeles naphoz azonban sok érdekesség kapcsolódik, ebből villantunk fel néhányat. Először is Szent Iván vagy Szent János?

A mártírhalált halt Keresztelő Szent János ábrázolása a Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatványból
Kép forrása: https://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/keresztelo_szent_janos_szuletese__szent_ivan_ej

A naptár szerint Iván névnap, a hónap régi magyar neve Szent Iván hava. de az egyik legnevezetesebb katolikus szent, Keresztelő Szent János napja is egyben a június 24-e. Gondolhatnánk azt is, hogy két szent, akik egy napon osztoznak, de valójában az Iván név a János szláv eredetű változata, illetve a régi magyar Jovános, Ivános alakjából származik. Keresztelő Szent János pedig nem véletlenül esik június 24-re, a régi nyári napforduló napjára.
A nyárközép napja – elsősorban a mezőgazdasági termelésen alapuló társadalmak esetében – az év egyik legjelentősebb napja a neolitikumtól kezdve. A június 23-ról 24-re virradó éjszaka az év legrövidebb éjszakája, ami a sötét órák számát illeti, ezért jelentősége szimbolikus is: a fény és a világosság győzelmét fejezte ki a sötétség és a halál felett. E diadal pedig utal a természet megújuló erőire, körforgására, az emberi élet ciklikusságára, a születés, párválasztás, gyermekáldás, halál egymást követő örök folytonosságára. Éppen ezért, ehhez az éjszakához/naphoz számos rítus és rituálé kapcsolódott, és a hagyományőrzés ma is sok variánst tart fenn világszerte.
A fény, a tűz szimbolikája hangsúlyos, így szinte a tűugrás, a tűzzel kapcsolatos szokáscselekvések szinte minden kultúrában felfedezhetőek. A tűz fölötti átugrást tisztító erejűnek vélték, amely segít elűzni a gonoszt, bajt, betegséget.

Tűzugrás (Buják, Nógrád megye, 1930-as évek)
Kép forrása: Arcanum – magyar Néprajzi Lexikon: https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/sz-73AFD/szent-ivan-i-tuz-73C4C/

Az európai szentiváni szokások fő vonásaikban megegyeznek, lényeges elemei a tűzgyújtás (tűz átugrálása, fáklyagyújtás, stb), mágikus cselekedetek, melyek tűzzel vagy vízzel kapcsolatosak, szerelmi varázslás, jóslás, egészségvarázslás.
A magyar néphagyományban és más népeknél is ismert hiedelem, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül füstöltek, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék. Ugyanígy az állatokat is megfüstölhették, vagy áthajtották a füst felett őket, hogy ne bogározzanak, ne betegedjenek meg. Az üszkös fát a hernyók elleni védekezésképpen is használták a veteményes kertben. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak védő erőt tulajdonítottak, ezért a ház elejére akasztották tűzvész ellen.
Ugyancsak gyakori szokás a tűzugrálás alkalmából a parázsba dobott gyümölcs, alma elfogyasztása, amelyet mágikus tárgyként használtak, egészségvarázslásra. A sült almát a gyermekeknek adták, hogy egészségesek maradjanak; de volt, hogy eltették és később a megaszalódott gyümölcsöt fog- és hasfájás kezelésére alkalmazták (Szeged környéke). Néha sírokra is tettek a sült almából (Baranya).
A házasságjóslás és varázslás ugyancsak a Szent Iván napi szokások egyik eleme. A lányok búzavirágból font koszorúval a fejükön ugrották át a tüzet, majd a legközelebb álló fűzfára hajították, és úgy tartották, hogy akié fennakad, az még abban az évben férjhez fog menni (Nógrád).
A gazból gyújtott tűz egyfajta terményvarázslásként működött. Sok helyen úgy vélték, hogy gaz égetésekor tiszta lesz a gabona és jobb lesz a termés, de tűzgyújtással védték a földeket a jégveréstől, dögtől és a ködtől.
Irodalom:
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II. http://mek.niif.hu/04600/04656/html/unnepiki0101/unnepiki0101.html
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság. http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/138.html

Paréj Gabriella
néprajzos muzeológus

Csontváry Székesfehérváron

101 éve, 1919. június 20-án halt meg Csontváry Kosztka Tivadar festőművész. Művei, életműve Magyarországon a Szent István Király Múzeumban rendezett 1963-as kiállítása óta lettek széles körben is igazán ismertek. A kiállítás történetéről szól írásunk.

 

kiallitasban_Kabaczy fotó

Az 1963-as Csontváry-kiállítás Székesfehérváron, háttérben a Mária kútja Názáretben című festmény (fotó: Kabáczy Szilárd)

 

Az 1958-as brüsszeli világkiállítás jó alkalom volt arra, hogy a Kádár-rendszer megkíséreljen kilépni hosszú ideje tartó nemzetközi elszigeteltségből. A magyar pavilon kulturális programját e célnak állították szolgálatába, s ebben a kiállított Csontváry-festményeknek is nagy szerepe volt. A világkiállítás sikere után 1962-ben a brüsszeli Palais des Beaux Arts-ban került sor Csontváry műveinek önálló kiállítására, s ezzel párhuzamosan megkezdődtek az 1963-as székesfehérvári bemutatónak az előkészítő munkái is.
Egy alkalommal az Esztergomban dolgozó Mucsi András megkérdezett, miért nem rendezünk Csontváry kiállítást? A Csók István Képtár szinte kínálja magát erre a célra, és higgyem el, a közönség is megérett erre az élményre. Ez volt a csíra, amely a kiállítás megvalósulásához vezetett. Ma már saját magam számára is hihetetlen és nehéz felidézni, hogy milyen taktikázás, „diplomáciai” előkészületek kellettek a megvalósításhoz. Először is nem a múzeumnak kellett előállni az ötlettel és a kéréssel. A Fejér Megyei Idegenforgalmi Hivatalhoz fordultunk és meggyőztük vezetőjét, Gonda Istvánnét, milyen nagy közönséget vonzana ez a kiállítás” – emlékszik vissza F. Petres Éva, a múzeum akkori igazgatóhelyettese.

A múzeum munkatársai ezek után keresték fel Pogány Ö. Gábort, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatóját, aki azonnal igent mondott, és a rendezéssel az MNG részéről Bodnár Éva művészettörténészt bízta meg. A rendezésben két frissen végzett muzeológus is részt vett, Papp Gábor, valamint Kovács Péter, aki 1962 óta az István Király Múzeum kinevezett művészettörténésze volt.

A bemutatott kiállítási anyag – hat MNG-s festmény kivételével – magángyűjtők, elsősorban Gerlóczy Gedeon építész tulajdonából került ki.

A művek 1963. május 9-én csütörtökön érkeztek Fehérvárra, a Fejér Megyei Hírlap május 11-én így számolt be a különleges eseményről: „Az István Király Múzeum előtt talán még sohasem állt őrség. Ezúttal egész éjszaka vigyáztak Csontváry néhány nagyméretű képére, amely csütörtökön délután érkezett, és az esti órákban nem tudták elhelyezni hatalmas méretük miatt a múzeumban.” (Fejér Megyei Hírlap, 1963. május 11.)

A rendezés napjai, minden szállítási és egyéb szokásos bonyodalmak mellett, vidáman és könnyedén folytak, Bodnár Éva kívánságára a déli órákat a szokatlanul meleg májusban a strandon töltöttük. (Évekkel később mondta el nekem Kovács Péter, hogy Papp Gáborral együtt meg voltak győződve róla, hogy ez így szokás rendezésnél.)” – írta 1998-ban F. Petres Éva.

Csontvary-rendezes

„A kiállítás rendezése ezúttal fáradtságos fizikai munkát is jelent, mert a legnagyobb kép mérete 735×380 cm. A képen a híres ’Panaszfal Jeruzsálemben’ című képet emelik ki a múzeum dolgozói a ládából.”, Fejér Megyei Hírlap, 1963. május 16.

 

A kiállítás megnyitására a múzeum Pogány Ö. Gábort kérte fel, azonban az MSZMP Fejér Megyei Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályán keresztül Aczél György megüzente, hogy az emlékkiállítás nem olyan rangú esemény, hogy azt egy országos intézmény főigazgatójának kellene megnyitni, ez egy megyei ügy, ezért Bujdosó Imre, a Fejér Megyei Tanács elnöke mondhat beszédet. A kultúrpolitikusok pontosan tudták ugyanis, hogy a Csontváry-életmű bemutatása jelentős esemény, várható következményeit ugyanakkor akarták is, meg nem is. Leginkább talán attól tartottak, hogy egy ilyen kiállítást követően teret nyerhetnek a művészeti életben korábban tiltott és háttérbe szorított művészek.

 

Csontvary emlekkiallitas nyitoja Csok Keptar 1963.05.19. Foto Miko Ferenc (2)

A Csontváry-kiállítás megnyitása. A képen Bodnár Éva, a kiállítás rendezője (MNG), Fitz Jenő, a székesfehérvári múzeum igazgatója és Bujdosó Imre a megyei tanács elnöke a Baalbek című kép előtt. (fotó: Mikó Ferenc, SzIKM Adattár)

Csontvary emlekkiállitas nyitoja Csok Keptar 1963.05.19. Foto Miko Ferenc (3)

A megnyitó közönsége, háttérben a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című alkotás (fotó: Mikó Ferenc, SzIKM Adattár)

 

A megnyitó 1963. május 19-én vasárnap volt. A Csók Képtár magas falai, felső világítású tere remek helyszínt nyújtott az alkotások számára. A kiállításnak azonnal híre ment, hatalmas szakmai és sajtósikert hozott, belföldről és külföldről is rengeteg látogató érkezett a városba. „Nincs a napnak olyan órája, amelyben a várost felkereső belföldi és külföldi látogatók ne kérdeznék meg a Fejér megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatalától, hol van a Csontváry-kiállítás, merre kell oda menni? (…) A megnyitást követő negyedik hónapban most már elmondhatjuk, hogy a székesfehérvári Csontváry-kiállítás az ország egyik legnagyobb művészeti eseménye” – számolt be a Magyar Nemzet, 1963. szeptember 13-án. A látogatók száma a kiállítás teljes ideje alatt, május 18. és október 27. között 55.405 fő volt. Három vendégkönyv telt meg lelkes, elismerő beírásokkal („Kritikai elemzés helyett a Vendégkönyvet kellene kiadni! Mindennél jobban bizonyítja a festő döbbenetes hatását” – jegyzi meg az egyik látogató.)

1963 szeptemberében Hruscsov felesége, Nyina Hruscsova és két lánya Magyarországon járt. Kádár Jánosné kíséretében szeptember 14-én Székesfehérvárra érkeztek, és az ún. „hölgyprogram” keretében megtekintették a Csontváry-kiállítást. A festmények nagyon tetszettek mindannyiuknak.

 

Hruscsovne

Hruscsovné és Kádár Jánosné a kiállításon, Fejér Megyei Hírlap, 1963. szeptember 18.

 

A magas rangú vendégek látogatását követő napok történéseiről ismét F. Petres Évát idézzük: „A látogatást követően szinte azonnal, tán még másnap, megszólalt a telefon. Aczél elvtárs közölte, hogy a kiállítást haladéktalanul Pestre kell szállítani, ott kell kiállítani, de nem a Nemzeti Galériában, hanem a Szépművészeti Múzeumban. Számunkra a kiállítás elvitele a legnagyobb csapást jelentette. Szerződésünk Gerlóczy Gedeonnal, megállapodásunk a Nemzeti Galériával két évre szólt, a kiállítás gyönyörű Kondor plakátján is 63-64 szerepelt. Adattárunk őriz egy feljegyzést, amelyben csokorba szedtük érveinket a kiállítás megtartása érdekében, mint ismeretes, hiába. Talán csak annyi eredménye volt, hogy október 27-ig ki tudtuk húzni Fehérváron maradását, a múzeumi hónapra hivatkozva, hisz programunk gerince a Csontváry kiállításra épült.

 

Csontvary_tarlatvez

Bodnár Éva tárlatvezetést tart a kiállításban, háttérben A taorminai görög színház romjai című festmény (fotó: Mikó Ferenc, SzIKM Adattár)

 

A Csontváry életművét bemutató kiállítás 1963. október 27-én bezárt Székesfehérváron, az év végén Budapestre került, és a Szépművészeti Múzeumban nyílt meg újra, ahol újabb sok ezer látogató kereste fel.
A fehérvári múzeum a Csontváry-kiállítás országos sikerű bemutatójától hosszú időn át a magyar képzőművészeti élet egyik történelmi fontosságú bemutatóhelye lett, ahol a hivatalos irányzattól eltérő művészek egész sora kapott kiállítóteret és számos, később elismert művész bemutatkozási lehetőséget.

Irodalom:
F. Petres Éva: Emlék és valóság Csontváry Kosztka Tivadar gyűjteményes kiállítása Székesfehérvár, 1963, Magyar Múzeumok, 1998/2., pp. 23–25.
Kovács Péter: Csontváry mint ürügy. Adalék a kultúrpolitika változásainak mechanizmusához. Művészettörténeti Értesítő, 1994/1–2, pp. 189–190.

 

Izinger Katalin művészettörténész