A Nyolcak leghosszabb életű tagja

1884. november 26-án Győrben született Orbán Dezső festőművész. 102 éves korában, 1986. október 8-án, halt meg Sydneyben.

Orbán Dezső: Önarckép, 1954, pasztell, 66×51 cm, Newcastle, Városi Galéria (reprodukció Passuth Krisztina: Orbán Dezső kismonográfia, 37. kép)

Orbán Dezső visszaemlékezései szerint, a nála két évvel idősebb gimnáziumi iskolatársa, Gulácsy Lajos hatására kezdett el festeni. Tizenkilenc évesen már szerepelt festménye Budapesten, a Nemzeti Szalon tavaszi kiállításán.

Orbán Dezső: Charentoni táj, 1908, vászon, olaj, 54,5×68 cm, ltsz: VKDGy 89.28.1.

Deák Dénes gyűjteményében fontos helyet foglal el a Nyolcak művészcsoport tagjainak művészete. A gyűjtő törekedett arra, hogy tagjaitól jelentős művek kerüljenek gyűjteményébe.

A csoport négy alkotója (Berény Róbert, Kernstok Károly, Orbán Dezső és Tihanyi Lajos) egy-egy – az életműben jelentős helyet elfoglaló – művel van jelen. Czigány Dezső három festménnyel, Pór Bertalan néhány rajzzal, míg Czóbel Bélától ás Márffy Dezsőtől több kiemelkedő művet sikerült megszereznie.

Orbán Dezső gyűjteménybe került alkotása még a Nyolcak megalakulása előtti évben, 1908-ban, Franciaországban készült. A művész a mű jobb alsó sarokban elhelyezett szignója alatt feltüntette az ábrázolt városrész helyszínének nevét, Charentont, és a készítés idejét is: 1908. Charenton település neve ismerősen csenghet az irodalomkedvelők (de Sade márki) és a pszichoanalízis történetében jártasak számára. Az 1906-ban Budapesten matematika-fizika szakon diplomát szerzett Orbán először ebben az évben utazott Párizsba, hogy addigi – autodidakta módon megszerzett – festészeti tudását bővítse. Rögtön bekerült az eleven, pezsgő művészeti élet közepébe. Berény Róberttel lakott együtt. A sok magyar festő által látogatott Julian Akadémiára iratkozott ő is, de két hét után otthagyva azt, folytatta az önképzés már jól bejáratott útját, múzeumokat, galériákat, látogatva, és ismerkedve az ott zsibongó művészeti élet szereplőivel. 

Nincs elérhető leírás.

A Google Earth segítségével sikerült beazonosítanunk a helyszínt, amelyet a kép ábrázol. Az eltelt száztizenkét év alatt természetesen a környék jelentősen megváltozott, de – főként a festményen piros csúcsukkal hangsúlyt kapott kémények segítségével – megtaláltuk a helyet.

Ezt a festményét Orbán fontosnak tarthatta, mert hazahozta Budapestre, majd 1909-ben, a Nyolcak első kiállításán be is mutatta. „Az Orbántól szokatlan, erős szín- és formaellentétekre épülő, bonyolult és izgalmasan ritmizált kompozíció meglepően érett festői szemléletre vall. Az erősen felfokozott, hidegen izzó színek a korai impresszionisták színvilágát idézik, s őrájuk emlékeztet a természeti és ember által alkotott motívumok finom egyensúlya is. A napfényben fürdő házfalak kontrasztját az árnyékos domboldal teremti meg, míg a vakító kék ég erős színtömegét az alsó képsáv sötétebb foltjai ellensúlyozzák. Ez a kissé ridegen megkomponált együttes a középen álló ház piros teteje révén telik meg élettel” – írja Bellák Gábor, a Deák Gyűjtemény 2005-ben megjelent katalógusában.

A kép jól szerkesztett geometriája, a formákkal és színekkel élénken, de mégis mértéktartóan kiegyensúlyozott kompozíciója meggyőz bennünket arról, hogy az ekkor 24 éves alkotó festészeti tudása már biztos lábakon áll. 

A mű értékét még az is jelentősen növeli, hogy Orbán Dezső e korai korszakából alig ismerünk más tájképet, városképet. Csendéletei, női aktjai közül több került publikálásra és aukcióra is.

Deák Dénes, miután az alkotást megszerezte (Dévényi Iván gyűjtő és művészeti író révén), levélben kapcsolatot keresett az 55 évesen, 1939-ben Ausztráliába kitelepült művésszel. Így adattárunkban Orbán Dezső négy, Deák Dénesnek írt levelét őrizzük. Az első, 1977. május 16-án írtat, közöljük:

Orbán Dezső Ausztráliában keresztnevét (érthető okokból, a magyar ékezetes „ő” betűnek angol anyanyelvűek számára való értelmezhetetlensége miatt) Desideriusra változtatta.

Sajnos nem tudjuk, mi lett a levélben említett, ajándékba küldött rajz sorsa; mint ahogy azt sem, kitől került az 1977-es Orbán Dezső kismonográfiában még lappangóként feltüntetett mű Deák Dénes tulajdonába.

Ezen titkokon túl a mű maga még két titkot hordoz: egy megfestett, visszahajtott darabot a vászonból és egy megkezdett be, nem fejezett mű (női akt) képét a vászon túloldalán.

A kép bal oldalán látható egy visszahajtott darabja a vászonnak, amelyen a kép – a középtérben megfestett kerítés és a hátsó barna domb részlete határozottan kivehetően – folytatódik. Érdekes belegondolni, ha a festő (véleményünk szerint helyesen) a kompozíciót szűkebbre, sűrűbbre nem vette volna ezzel a visszahajtással, jobb művet szemlélhetnénk-e? Így a mai, négyzeteshez jobban közelítő formában több a feszesség, feszültség. Az aláírás elhelyezése miatt biztosak lehetünk benne, hogy döntését véglegesnek szánta; ezért kicsit különös, hogy a „felesleges” vászoncsíkot végül mégsem vágta le a vakrámáról. 

Barki Gergely művészettörténész, képvadász, A Magyar Vadak című kiállítás katalógusában (140. o.) már közzéteszi a kép hátsó oldalának reprodukcióját is 2008-ban.

A hátoldal másik lényeges eleme a Manet Olimpia című festménye pózában fekvő akt – amelynek modelljét nem ismerjük –, de Orbán más festményein is láthatjuk, például a Kis aktként ismert, 1911-ben készült művön.

A kép, ha elkészült volna, egy a kezében könyvet tartó, éppen az olvasásból felénk forduló, ruhátlan nőalakot mutatna. A téma ikonográfiai jelentését talán akkor lenne értelme elemezni, ha a festő befejezi a művet és nem félbehagyja, így csak kicsit csodálkozunk el a mezítelenül olvasó női figurán.

Itt érdemes megemlíteni azt, hogy a műkereskedelem révén a művésznek talán több külföldön lévő alkotása hazajut majd, ha korai műveinek árai felkeltik a jelenlegi tulajdonosok figyelmét. Az elmúlt években a Magyar Értéktár program keretében a Magyar Nemzeti Bank vásárolta meg ausztrál tulajdonosától, 65 millió Ft-ért, Orbán Dezső Nagy akt című festményét, melynek modelljeként Lesznai Annát feltételezik az életmű szakértői.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

Irodalom:

  • Passuth Krisztina: Orbán Dezső / A művészet kiskönyvtára 109, Corvina Kiadó 1977
  • A Városi Képtár – Deák Gyűjtemény katalógusa, szerkesztő: dr. Nagy Zoltán, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény Székesfehérvár 2005.
  • Fauves Honrois 1904- 1914, Biro éditeur, 2008 Paris
  • múlt-kor történelmi magazin (online) 2011. május 31. „Pucér nő érkezett a Szépművészetibe”

Márton-nap (november 11.)

Szent Márton a pannóniai Savariában (Szombathely) született 316-ban vagy 317-ben. Apja a római hadseregben szolgált, s kívánságára Márton  már 15 évesen katonának állt. Megismerkedett a kereszténység tanításával is és katekumen (hitújonc) lett. Hamarosan Galliába vezényelték, idekapcsolódik életének, legendájának talán legismertebb eseménye: Amiens városa kapujánál kettévágta katonaköpenyét és egy didergő koldusra borította.

A híres köpenyes jelenet ábrázolása a székesfehérvári posztókészítő céh járatótábláján. A járatótáblát vagy céhbehívó táblát a céhgyűlések tartása előtt hordozta körbe a céhtagoknál a legfiatalabb mester, a szolgálómester. A tárgy a Szent István Király Múzeum néprajzi állandó kiállításán, az Országzászló téri épületben látható. (Gelencsér Ferenc felvétele)

Álmában aztán megvilágosodott, hogy a fázó koldus képében Jézus tette próbára őt. Ezt követően megkeresztelkedett, leszerelt, Poitiersba Szent Hilarius püspökhöz ment tanulni, majd  hazatért Savariába és édesanyját is megkeresztelte.  Milánóban, Genovában remetéskedett, térített. Működését csodák (ördögűzések, gyógyulások, halottak feltámasztásai) kísérték. Később Franciaországban térített, s nagy népszerűségre tett szert. 371-ben Tours püspökévé választották, ezt a tisztséget 397-ben bekövetkezett haláláig töltötte be. Püspökké választásához kapcsolódik legendájának libákkal kapcsolatos története: olyan szerény volt, hogy az őt ünneplő hívei elől egy libaólba bújt, de a ludak gágogása elárulta hollétét. Tours-i sírja az őt tisztelők legfontosabb zarándokhelyévé vált, melyhez csodás gyógyulások fűződtek. A sír fölé épített kápolnában tért a keresztény hitre Meroving Chlodvig. Márton Franciaország védőszentje lett. Köpenyének egy darabját ereklyeként őrizték, és  a középkorban az uralkodók csatába menet magukkal vittek.

Magyarországi kultusza már Szent István korában élt. Szűz Mária mellett az ország  második védőszentje volt. Mint katonaszent, képe  ott szerepelt a hadizászlókon és főleg háborúk idején fohászkodtak hozzá. Középkori népszerűségét mutatja, hogy az ő nevét őrizte meg a legtöbb, a szentek nevét magában foglaló földrajzi név.

Márton napja évzáró  gazdasági határnap, az állatok téli behajtásának, a pásztorok elszámoltatásának az ideje volt. A Dunántúlon ekkor történt a pásztorok vesszőhordása. A pásztor egy köteg nyírfavesszőt vágott, s ezzel felkereste,  és így köszöntötte az állattartó gazdákat:

„ Elhoztam Szent Márton püspök vesszejit,

Annyi szaporodásuk legyen az állattyoknak,

Amennyi  ago-boga van Szent Márton püspök vesszejinek.

Aggyon Isten bort buzát, békességet.

Ha meghalunk, lölkünknek örök üdvösséget.

Dicsértessék a Jézus Krisztus.”

(Kenéz)

A köszöntésért kalácsot, rétest, pár fillért kapott. A háziak a vesszőt eltették tavaszig és ezzel hajtották ki az állatokat a legelőre.

A nap gazdasági jelentőségét mutatta, hogy számos helyen ekkor tartották az őszi nagyvásárt, ahol a télire szükséges ruhadarabokat, élelmiszert szerezhették be.

Márton napjához a libával kapcsolatos szokások sora kapcsolódik. A lúdlakomák tartása a római korig vezethető vissza. Az avis Martis (Mars madara) hangzásbéli hasonlósága az avis Martini-vel (Márton lúdja)hozzájárult a szokás folytonosságához. Szent Márton püspök legendájának ludakkal kapcsolatos történetét az imént említettem. November egyébként a vadludak költözésének időszaka is, s a libalakomák racionális magyarázatához tartozik, hogy ekkorra híztak meg a tömött libák. A székesfehérvári piacon is ezidőtájt kezdték árulni a felsővárosi asszonyok a négybe vágott sült libát, a libafertályt, amit nagykendőbe csomagolt vájdlingban, tejeskocsival szállítottak.

Libafertályt áruló asszony a székesfehérvári piacon 1954-ben. (Szent István Király Múzeum fotóarchívuma)

A lúdcsontokból jósolták az elkövetkező hónapok időjárását is. Ha a liba mellcsontja fehér színű volt havat, ha barna, esőt, sarat vártak. Ha Mártonkor hideg idő volt, karácsonyra megenyhült.

„Ha Márton lúdja jégen jár,

karácsonykor sárban poroszkál.” ─ szokták emlegetni.

„Az újbornak Szent Márton a bírája” ─ mondás járta a szőlősgazdák körében, hiszen ekkorra már kóstolható, értékelhető az ősszel szedett szőlő nedűje. Márton napján az emberek koccintottak egymás egészségére az újborral.

Szent Márton kultusza napjainkban reneszánszát éli. Hazánkban ennek központja Szombathely, a Márton püspök életének fontos európai állomásait érintő európai Szent Márton zarándokút első állomása. Szent Márton kulturális öröksége erkölcsi örökség is egyben: az elesettek felkarolása, a rajtuk való segítés minden korban aktuális és leginkább ezzel tudjuk az emlékét ápolni és megőrizni.

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II. Budapest,1977. 452-471. p.

Ujváry Zoltán: Népszokások és színjátékok. I. Debrecen, 1979. 77-83. p.

Gazságok a képek ellen

139 éve, 1881. október 29-én született Hatvany Ferenc báró festőművész, műgyűjtő

Hatvany Ferenc október 29-i születésnapja apropóul szolgálhat, hogy személyével és a Deák Dénes gyűjteményében lévő alkotásaival foglalkozzunk.

Az utóbbi években – főként Molnos Péter 2017-ben, a Kieselbach Galéria által kiadott, Elveszett örökség – Magyar műgyűjtők a 20.században című könyve kapcsán – személyére, műgyűjtői tevékenységére nagy figyelem irányult. A könyv a bemutatott korszak öt legfontosabb gyűjtőjének, gyűjteményének állít emléket. Ők ifj. Andrássy Gyula – a politikus gyűjtő, báró Kohner Adolf – a tudós gyűjtő, Nemes Marcell – a műkereskedő gyűjtő, báró Herzog Mór Lipót – a befektető gyűjtő, és báró Hatvany Ferenc – a művész gyűjtő.

A könyv bemutatja, hogy milyen szenzációs művek voltak a jó szemű, jó ízlésű, nagy vásárlóerejű gyűjtő birtokában, melyeket a budapesti otthonában, a volt Lónyay villában, 1923-tól vendégei is megcsodálhattak. Hogy csak a két legismertebbet említsük – Manet: A Folies-Bergére bárja, és Courot: A világ eredete című festménye. Molnos Péter több évtizedes kutatómunkája alapján részletesen dolgozta fel Hatvany Ferenc báró gyűjtésének, gyűjteménye széthullásának ma megismerhető történetét. A gyűjtemény elrablása a második világháború végéhez, a budapesti bankok széfjeibe, a bombázások elől menekített művek orosz műtárgyrablásához kötődik. Hatvany Ferenc a háború befejezése után sokat kutatott képei után, volt, amit (pl. Ingres egy kis képét) vissza tudta vásárolni, voltak művek, melyek kalandos utat jártak meg és kerültek elő: pl. egy szlovák orvos tulajdonából 2000-ben bukkant fel egy festmény, melyet egy orosz tiszt gyógykezeléséért kapott 1945-ben. Egy-egy mű felbukkanása, vagy az örökösök által megnyert perek az előkerült művek tulajdonjogáért ma is élénk sajtóvisszhangot váltanak ki.

Ezeken az érdekes tényeken túl a második dolog, ami ezt az írást és figyelmünket indokolhatja, az a gyűjteményünk szempontjából kutatandó téma, hogy milyen módon, mennyire inspirálta Deák Dénes műgyűjtői tevékenységében családneve – avagy van-e valamiféle valódi rokonság Hatvany Ferenc és Deák Dénes között.

A két személy „látens” névrokonsága az, hogy mindkettejük eredeti családneve Deutsch. A Hatvanyak korábban felvett előnevéből 1917-ben lett egyedüliként használt családnév a Hatvany, (elhagyva a Deutsch-ot), Deák Dénes pedig 1955-ben, 24 évesen változtatta családnevét Deutschról Deákra. Deák Dénes hagyatékából a gyűjteményünkbe került teljes irattára is. Ebben megtalálható édesapja, Deutsch Zoltán halotti anyakönyvi kivonata 1974-ből. Az 1891-ben Balatonberényben született édesapa szüleinek neveként Deutsch Ignác, és Lőw Jenny szerepel az iratban. Ugyanakkor levéltári kutatásaink alapján kiderült, hogy az 1890-ben szeptember 9-én Balatonberényben házasságot kötött felek neve: Deutsch Izsák (30 éves vasúti tiszt) és a 24 éves Lőw Jeremy. A halotti anyakönyv számára valószínűleg Deák Dénes emlékezetből diktálhatta nagyszülei nevét, ezért a néveltérés, illetve pontatlanság. Ebből nem csak arra következtethetünk, hogy a család korábbi iratai elvesztek, megsemmisültek, hanem arra is, hogy Deák Dénes emlékezete nem őrizte meg pontosan azokat. Deák Dénes édesapjával való kapcsolata – saját elmondása alapján – nem volt jó. Egyetemistaként ezért is lakott Füst Milánnál, akihez atyai tisztelet és szeretet fűzte.

Deák Dénes szóbeli közléséből – melyet Kovács Péter, a gyűjtemény Székesfehérvárra történő befogadását megvalósító művészettörténész mondott el, – annyi tudható, hogy a két Deutsch család között volt valamiféle rokoni kapcsolat. Ennek pontos kiderítése hosszabb, anyakönyvi adatokban való kutatás igényel még.

A huszadik század a képekkel, műtárgyakkal való gazságainál jóval nagyobb, amit a zsidó polgársággal tett, Így egy idetorlódó tény, hogy Deák Dénes édesanyja: László Erzsébet ugyanúgy az auschwitzi haláltáborban halt meg, mint Hatvany Ferenc lánytestvére: Hatvany Irén (1885- 1944), akit férjével, Hirsch Alberttel együtt hurcoltak el.

A három Deák Dénes gyűjteményében őrzött festmény – az első válogatások alapján – nem feltétlenül adott okot arra, hogy alkotójával többet foglalkozzunk. A művek csak annyiban keltették fel a gyűjteményt feldolgozó művészettörténészek figyelmét, hogy a Deák Dénestől örökölt nagy tömegű műből közgyűjteménybe beleltározandó minőségűnek ítéltük, de ugyanakkor például a 2005-ben megjelentetett tudományos katalógusban, melyben szinte minden mű reprodukciója szerepelt, a felsorolásban egyik műhöz sem kapcsolódott leírás, reprodukció. A művek a gyűjtemény állandó kiállításában sem szerepeltek.

A három mű közül kétségkívül legszínvonalasabb alkotás a pasztellel kartonra készített Ülő női akt. a 81,3 cm x 65,8 cm méretű alkotás kétségkívül valami nyugtalanságot, a sikerületlenség érzését kelti a szemlélőben. A legnagyobb hozadéka a születésnapos alkotóval való foglalkozásnak az, hogy kiderült, hogy ez az érzés, bár a műből fakad, de nem az alkotó hibája. A festményt megcsonkították, három oldalán jelentős, kb. 10-20 cm-es csíkokat vágtak le belőle. Hogy ennek a barbár cselekedetnek mi lehetett az indoka – fájó ezt gondolni – de lehet, hogy annyi, hogy mostani nehéz, értékes faragott fa keretébe beleférjen? Mindez azért derülhetett ki, mert a Google kereső egy olyan fotót hozott elénk, melynek eredeti variánsán a Deák Gyűjteménybe került alkotás mellett ül alkotója.

Hatvany Ferenc műtermében, a később Deák Dénes gyűjteményébe, megcsonkítva került pasztellképével Archív fotó (Kellner Jenő): Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fotótár, ltsz. 85.1139. (Szücs György szíves közreműködésével egy kéziratban maradt tanulmányából)

De a kereső hamar találkozik egy zavarba ejtő másik fotóval is:

Ez egy sikerületlen fotó-kollázs, egy tulajdonképpeni hamisítás, melyet a Bors című lap 2016. november 20-i száma közölt: Elárverezik Hatvany háromszázmilliós festményét című cikkéhez.

A cikk egy korábban a Hatvany gyűjteménybe tartozó (John Constable Beaching a Boat azaz Hajó kikötése című, 1824-ben készült) festménye Christie’s aukción való árveréséről számol be.

Itt az eredetileg az Ülő női akt Hatvany pasztellképe helyére Constable alkotását „montázsolták”. („persze” anélkül, hogy ezt a beavatkozást bárhol jeleznék.)

Minden utólagos gazság ellenére – vagy talán még inkább azért – Hatvany Ferenc festőművészi, és talán eddig meg nem jelent, kéziratban lévő elméletírói munkásságának tanulmányozása is érik. Hatvany Ferenccel, mint alkotóval foglalkozó művészettörténészek méltónak gondolják az életmű monografikus feldolgozását.

„Művészi karrierje a következőképpen alakult: Mestereinek Glatter Ármint, Fényes Adolfot és Bihari Sándort tekintette. Rövid ideig, 1907-ben Nagybányán is festett, de azután, mint több fiatal magyar festőtársa is, a párizsi Julian Akadémián tanult, J. P. Laurens irányításával. Korabeli krónikák szerint már 1899-ben kiállították egy képét a Műcsarnokban, amikor is még csak 18 éves volt. Számon tartjuk még az 1913-ban és 1922-ben megnyílt Ernst Múzeum-beli kiállításait, majd az 1929-es párizsi, a Galerie Georges Bernheim & Cie-beli bemutatkozást, valamint 1932-es, budapesti, a Fränkel Szalonban Vass Elemérrel közösen és 1942-es, a budapesti Tamás Galériában rendezett egyéni kiállításait.”, foglalja össze nagyon tömören munkásságát Kratochwill Mimi az Artmagazinban megjelent cikkében.

A Magyar Nemzeti Galéria Festészeti Osztálya harminckét alkotását őrzi, melyből nyolc akt, hat portré, a többi tájábrázolás vagy csendélet.

A Kieselbach Galéria honlapján található harminchét alkotás azt mutatja, hogy művei a hazai műtárgypiac rendszeres szereplői.

„Képei – bár különösebb meglepetést, forradalmi áttörést nem okoztak – egyenletesen magas színvonalról tanúskodnak, s Hatvany valóban a francia klasszicista és romantikus hagyományt újította fel a számára oly kedves impresszionizmus jól alkalmazott, ám visszafogott eszköztárával. Megállapíthatjuk, hogy a művész egyfajta átmenetet képez a 19. századi klasszikusok és a 20. századi „modernek” stilizáló vagy expresszívebb felfogása között.”, írja Szücs György tanulmányában.

A Deák Gyűjtemény legérdekesebb, legkidolgozottabb Hatvany Ferenc alkotása, melyről egy jelentős részt valamiért levágtak:

Ülő női akt (leltári szám: VK-DGY 94.129.1. méret: 81,3×65,8 cm, karton pasztell, jelezve jobbra fenn, HATVANY) Fotó: Molnár Artúr

A Deák Gyűjtemény Ülő női aktján megmaradt az Ingres hatásáról árulkodó hagyomány alapján megfestett akt, ugyanakkor levágták az oldott, lágy, impresszionisztikus ábrázolású környezetet. KÁR. A szenvtelen arckifejezéssel ülő, minden bujaságot nélkülöző aktot típusa szerint még besorolhatjuk a fürdőzés témájú képek sorába, bár a megcsonkított alkotáson a térden lévő törölközőből már csak egy kisebb darab látszik.

„Hatvany festői fantáziáját elsősorban az asszonyi test izgatja. Annak szépségeit kutatja, azt helyezi alkotásainak középpontjába. A hús áttetsző pirosságát, a bőr hamvas szövetét, lágyságát, tompa fényét, a mozgás ritmusát, lüktető elevenségét mesteri biztonsággal eleveníti meg. Selymet, színes szöveteket terít az érett, buja test köré, mely a zárt szoba határai közé illesztve, mint szekrényében a drágakő, pihen, pompázik.” – írja az alkotóról Bálint Aladár 1918-ban. (in: Nyugat, 1918. 2. Szám, Figyelő: Bálint Aladár: Hatvany Ferenc képei és H. Winsloe Christa szobrai)

Műteremben, karton, olaj 70,5 x 39,5 cm lelt.sz: VK-DGy. 94.130.1 Fotó: Molnár Artúr

A Deák Gyűjteményben őrzött másik mű, – mely egy álló akt a műteremben- megfestése inkább vázlat- vagy tanulmányszerű. Úgy tűnik a korábbi ülő vagy fekvő női aktokon túl itt a festő próbálkozott az álló női modell megfestésével. A kompozíció, talán a szokatlanul hosszúkás forma és a sok függőleges vonal miatt is, mely gyorsan kivezeti szemünket a képtérből, nem igazán sikerült. Az előtérbe tett vörös fotel és a fél-háttérben levő női test ellentétét sem értjük igazán. Némi izgalmat a többi akttal szemben az adhat, hogy míg azok nyugodtak, statikusak, itt a kép inkább pillanatkép jellegű, lépésre emelt az egyik láb is. Az előtérbe belógó (talán szék karfa) forma az impresszionista kompozíciós forma bátrabb, de még kidolgozatlan hatásáról mesél.

Konyhai csendélet é.n. vászon, olaj, 20,5 x 33,7 cm, j.n. lelt.sz.:VK-DGy 94.131.1. Fotó: Molnár Artúr

A gyűjteményi katalógusba Lóska Lajos által Hatvanyként felsorolt harmadik mű szerzőségében nem lehetünk teljesen biztosak. Jelzés, aláírás nincs a művön. Lóska attribúcionálását nem indokolja tanulmányban. A kis csendélet fő motívumai egy az asztalon heverő kibelezett hal, hagymák, egy vörösréz-színű nyeles lábas, és a kép szélével teljesen párhuzamosan futó barna asztal lapja. A mű expresszivitását a felénk fordított vörös halbelső adja leginkább, a festői tudást a fényes lábos és a rajta tükröződő fények megfestésének szelíd bravúrjából látjuk igazolva.

A három eltérő alapra, más-más technikával, valószínűleg eltérő korszakban is készült kép tanulmányozása, további elemzése is adalékul szolgálhat Hatvany Ferenc festőművész festészeti életműve megírásához. Az 1947-ben Magyarországot elhagyó Hatvany Ferenc 1958-ban a svájci Lausanne-ban halt meg 1958. február 7-én.

Irodalom:

  • Bálint Aladár: Hatvany Ferenc képei és H. Winsloe Christa szobrai, Nyugat, 1918. 2. Szám, Figyelő rovat
  • Molnos Péter: Elveszett örökség, Budapest, Kieselbach Galéria és Aukciósház 2017
  • Szűcs György: Füst Milán Fordítói Alapítvány felkérésére írt tanulmánya Hatvany Ferenc: Ülő akt, 1927 körül Pasztell, karton, 93,5×71 cm, jelezve jobbra lent: Hatvany
    • Füst Milán Gyűjteménybeli képéről, Kéziratban
  • Kratochwill Mimi: Hatvany Ferenc – „Festői fantáziáját elsősorban az asszonyi test izgatja”, Artmagazin 2009. február, 34-42 o.
  • Ybl Ervin: Hatvany Ferenc és Manet, Művészettörténeti értesítő 8. évfolyam (1959)1959 / 2-3. sz.

Szűcs Erzsébet – művészettörténész

Gyűjtőknek személyes tapintásra / 115 éve született Csúcs Ferenc éremművész, szobrász

Csúcs Ferenc (Szentes 1905. október 8. – Törökbálint. 1999. június 7.)  Kossuth Lajos, 1939, bronz kétoldalas öntött érem, átmérő 55 mm, Előlap: Kossuth Lajos (1802-1894) ügyvéd, politikus, államférfi arcképe bal profilból; Hátlap: menetelő katonák, felirat: FÜGGETLENSÉG / SZABADSÁG 1848-49 (az éremből Ybl Ervin és Deák Dénes gyűjteménye is őriz egy-egy példányt)

•    115 évvel ezelőtt, 1905. október 8-án született Csúcs Ferenc éremművész, szobrász. A múlt század utolsó évében 1999-ben, kilencvennégy éves korában hunyt el. Az általa tervezett és készített érmek száma – a művész saját katalógusa szerint- 1990-ig 410 mű, így valószínűleg egyik legtermékenyebb művészünk e műfajban.

Az érmek készítésének és gyűjtésének több évszázadra visszatekintő története van, ugyanakkor a modern magyar érmészet megszületése – a többi képzőművészeti ághoz hasonlóan – az 1896-os évvel kezdődően íródik. Többen vannak a műfajban olyan alkotók, kiknek szobrászi munkássága ebben a műfajban teljesedett ki, köztük van Csúcs Ferenc is, akit a pályatársak és a mesterséget művelő utódok részéről nagy megbecsülés övez, de a műfaj kedvelőin túl nem sokan ismerik nevét. Arcmását és jellegzetes öregkori portréját több szakmabeli művész megörökítette érmekben.(Madarassy Walter 1933-ban, Soltra E. Tamás: Csúcs Ferenc, 1992, öntött érem, átmérő 105 mm, Veres Gábor, 100 éve született Csúcs Ferenc, 2005, bronz, vert, 42 mm)

Sokra tarthatta őt a Szent István Király Múzeum, illetve Székesfehérvár két mecénás gyűjtője is: Ybl Ervin, kinek gyűjteményében hat érme és két plasztikája található,és így vélekedhetett Deák Dénes is, kinek gyűjteményében öt érme maradt ránk. És a hat meg öt itt azért csak tíz, mert a Kossuth Lajost ábrázoló FÜGGETLENSÉG / SZABADSÁG feliratú, 1939-ben készült éremből mindkét gyűjtőnek volt egy-egy példánya.

S hogy a 10 érem mégis 19 plasztika az azért van, mert a kilenc kör-alakú műnek mindkét oldalán egy-egy dombormű van. Az egyetlen egy oldalas mű az 1939-ben készült Vak Bottyán fővezért ábrázoló 7 x 6 cm-es alkotás. 

Az életmű tanulmányozása alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk ennek a műfajnak történetéről, küldetéséről, feladatáról. Megállapíthatjuk, hogy ezek a kis (5-10 centiméteres szobrászi alkotások nem elsősorban múzeumok, kiállítás-látogató közönsége számára készültek. Így talán itt az a ritka alkalom, hogy az internetes közlés jobban engedi látni a művet, mint a valóságos kiállítás, bár itt egy lényeges elem a mű harmadik dimenziója, plasztikája látszik elveszni. Ami a legfontosabb ismérve, hogy a művészeti műfajok között az egyik legintimebb, mivel az esztétikai és intellektuális élményen túl – kis méretének köszönhetően – a tapintás által személyes kontaktusba kerülhet a mű és szemlélője.

Az éremművészetnek minden bizonnyal azért születnek egyes darabjai, hogy kézbe vehessük, tapinthassuk is azokat (főként az öntött érmekre lehet ez igaz, a nemesfémből készülő vert érmeket inkább kesztyűben fogják gyűjtőik). Azért, hogy emlékeztessenek valamire, ünnepre, valakire; személyes vagy nemzeti történelmünk, szakmánk, művészeti – , tudományos -, társadalmi életünk fontos alakjaira, eseményeire ; illetve díjként, jutalomként átvéve részeseivé legyünk egy elismerésnek, vagy valamihez való tartozásnak.

Bizonyára sokkal kevesebb példány született a személyes indíttatású, közvetlen baráti, családi megrendelésre készült darabokból. A fiúi tisztelet és szeretet szép megnyilvánulása hogy Csúcs Ferenc 25 éves korában első ismert érmét édesanyjáról készíti, felirata ÉDESANYÁMNAK. Ugyancsak személyes  indíttatású a művész 1943-ban készült egyik oldalán a művész feleségének portréjával ellátott SZÁLLJ LELKEM OH SZÁLLJ feliratú érme, vagy az 1945-ben édesanyja születésnapjára BÉKESSÉG EMBERNEK feliratú, ugyancsak a köszöntött portréjával ellátott érem Műtárgyainak jegyzéke sok, nyilvánvalóan magán megrendelésre készült, gyermekeket ábrázoló érmet is tartalmaz.

A gyűjteményeinkben lévő – reprodukciókban is több helyen közölt alkotások – témáikat tekintve a művész által készített érmek nagy többségéhez tartoznak: történelmi személyek, királyok (pl. Árpád vezér, Mátyás Király, Nagy Lajos király, Esze Tamás, Vak Bottyán és Kossuth Lajos) illetve a vallás által tisztelt személy (Szent Ferenc), és művészek J.S. Bach, Munkácsy Mihály és Tersánszky Józsi Jenő.

Életrajzírói a történeti, történelmi témák túlsúlyát az egyházival szemben a művész protestáns neveltetésével magyarázzák.

A gyűjteményeinkben található érmek is bizonyítják azt az állítást, hogy az az 1930-as, 40-es évek a magyar éremművészet fontos korszaka, a többnyire Rómát megjárt fiatal nemzedék Csúcs Ferenc, Boldogfai Farkas Sándor, Ispánki József, Madarassy Walter alkotásai révén.

A római ösztöndíjat elnyert alkotóknak, köztük Csúcs Ferencnek is 1933-ban, lehetősége volt a szinte folyamatában megőrzött középkori itáliai művészet tanulmányozására. A Rómában töltött év alatt olasz mesterek keze alatt bővíthették szakmai ismereteiket, alakíthatták ki, mélyíthették el egyéni stílusukat.

Csúcs Ferenc érmeinek formai sajátossága a többi kortárs alkotóval szemben a magasabb plaszticitás, az érem síkjából magasan kidomborodó formák mintázása, valamint egy sajátos lírai hangvétel, mely alakjait olyannyira személyessé teszi, még úgy is, hogy arcmásaiban túlment az egyéni vonások művészi megformálásán, az általános emberi lényeg megragadására összpontosította figyelmét .

S:\ARCHIVUM\deakkat\_kep_kat\07ff\csucs3.tif
S:\ARCHIVUM\deakkat\_kep_kat\07ff\csucs2.tif

Munkácsy Mihály, 1944, bronz, kétoldalas, öntött érem, átm.: 88 mm. Előlap Munkácsy Mihály (1844- 1900) festőművész arcképe szemből,;hátlap jobbjával oszlopra támaszkodó, álló női akt. lelt.sz.: VK-DGy 94.326.1.

S:\ARCHIVUM\deakkat\_kep_kat\07ff\csucs4.tif
S:\ARCHIVUM\deakkat\_kep_kat\07ff\csucs5.tif

J.S. Bach érem, 1951., bronz, kétoldalas öntött érem;átm.: 70 mm. Előlap: Johann Sebastian Bach (1685-1750) zeneszerző arcképe jobb profilból, hátlap: fuvolázó, ruhátlan egészalakos férfi. lelt. sz.: VK-DGy 89.129.1.

A két fehérvári gyűjtemény eltérő sajátossága, hogy Ybl Ervin inkább a történelmi témájú műveket, míg Deák Dénes a művészérmek gyűjtését tartotta fontosnak. 

S:\ARCHIVUM\deakkat\_kep_kat\07ff\csucs6.tif
S:\ARCHIVUM\deakkat\_kep_kat\07ff\csucs7.tif

Tersánszky Józsi Jenő, 1968, bronz, öntött kétoldalas érem, átmérő 85 mm. Előlap Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969) író arcképe jobb profilból; hátlap: Léda a hattyúval , lelt.sz.: VK-DGy 89.126.1.

A Deák Gyűjtemény érmei közül két dolog miatt is elkülöníthető a Tersánszky Józsi Jenőt megörökítő alkotás. Egyrészt a készítés ideje miatt: a többinél két évtizeddel későbbi. Az  érem 1968-ban, az író 80. születésnapjára készült, amikor a magyar irodalmi közéletben véglegesen megtörtént Tersánszky rehabilitációja, a magyar irodalom önfeledten ünnepelhette az élet ízeit, szeretetét dicsőítő alkotót. Az érem másik, szokatlan sajátossága az, hogy a jobb profilból ábrázolt figura szája felismerhetően mosolyra görbül. Az arcon, a szem megformálásán is érzékelhető huncutság, az ezzel szinte szembenálló sajátossága az, hogy egy római császárportréhoz hasonlító „szoborfej-kivágata van”. Ezek a beépített utalások, ellentétes játékok teszik nyugtalanítóan érdekessé ezt a kicsi műtárgyat. A formai játéknak még része az is, hogy a költő „hajkoronája”, mintha a császárportrék babérkoszorús fejdíszét idézné.

A megrendelésre készülő, az előlapon a megrendelésben szereplő személy portréját mutató alkotások hátlapját a művész általában saját elképzelése szerint alakíthatta. Csúcs Ferenc művészeket ábrázoló érmei esetében gyakran készített apró jelenetet a hátlapra, ezekben a szereplők majdnem mindig ruhátlanok. A Bach érmen: egy ruhátlan fuvolázó férfit, a Munkácsy érmen (1944) egy oszlopra könyöklő, virágot tartó ruhátlan nőt, s a mosolygó Tersánszkyt ábrázoló érem (1968) hátoldalán a Léda a hattyúval című jelenetet.

Azt vallotta, hogy a női testtel, annak szépségével mindent érzékletesen ki lehet fejezni. Talán érdekes mégis, hogy aktot ábrázoló kisplasztikáját, vagy nagyobb női aktszobrát nem ismerünk.

Ybl Ervinnek az érmeken túl sikerült a művész két szobrához is hozzájutnia, közülük az egyik egy 25 centiméteres portré, mely Varga Mátyást ábrázolja,  a másik mű  egy – a Csúcs Ferenc-i életműben szintén kiemelkedő műfaj – az állatplasztikák közül. Az 1937-ben készült 21 cm magas Gida szobor, melynek egy-egy példánya az utóbbi évek aukciós kínálatában „Vikunya borjú” címen szerepelt szintén a Budenz ház állandó kiállításának része.

„A művész gazdag érzelemvilágának további kiteljesülése állatplasztikáiban érhető tetten, megértéssel, szeretettel mintázta a számára kedves állatkölykök ügyetlenségét, játékosságát.”- írta róla N. Pénzes Éva 1966-ban.

Aukciókról ismerünk őzet, kutyát és kacsát ábrázoló bronz kisplasztikáját is.

Kevés nagyméretű, köztéri szobrának, emléktábláinak, síremlékeinek, épületdíszítő plasztikáinak gyűjteményét a kiváló https://www.kozterkep.hu  oldalon tekinthetjük meg.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

Irodalom:

  • Szigeti István: Csúcs Ferenc szobrászművész érmei és plakettjei, Az Érem XIII/5.6.7 szám, 1957
  • N. Pénzes Éva.:Csúcs Ferenc, Művészet, 1966/1.
  • Csúcs Ferenc, Ispánki József, Madarassy Walter szobrászművészek kiállítása (Vigadó Galéria, Budapest, 1992), kiállítási katalógus , 20 p.
  • Csúcs Ferenc szobrászművész kiállítása (Budapest/Szentes) 1995/1996, kiállítási katalógus 52 p.

A juhait kereső pásztor

Pesovár Ferencről születésének 90. évfordulóján

Pesovár Ferenc etnográfus, tánc- és zenefolklorista 1930. április 23-án született Herenden, ahol édesapja községi főjegyző volt. Középiskolai tanulmányait a veszprémi piarista gimnáziumban végezte. Helyes László piarista tanár és Molnár István, a magyar tánckutatás és táncművészet egyik úttörője révén ismerkedett meg a néptánccal. Ernő bátyjával együtt 1943 óta a gimnázium népi táncegyüttesében táncolt. A cserkészet, különösen annak néprajzi irányultságú ága, a regös cserkészet is jelentős hatást gyakorolt rá. Már gimnazista korában megpróbálkozott a néptáncgyűjtéssel a bakonyi falvakban. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem muzeológia-néprajz szakán végzett 1955-ben. 1949-ben a Honvéd Művész¬együttes hivatásos táncosa volt. 1950-től a Népművészeti-, majd Népművelési Intézet Néprajzi Osztályának külső munkatársaként néptánc kutatásokat végzett Somogyban és Szatmárban. 1954-ben a Néprajzi Múzeum gyakornoka, 1955-től a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum segédmuzeológusa, 1956-tól vezetője. A forradalmat követő megtorlás során, 1957 márciusának elején internálták, vizsgálati fogságba került. Tisztázta magát, s talán tanára, Ortutay Gyula közbenjárására szabadult. Ortutay naplója szerint: 1957. Márc. 7.: „Délután Hoffmann Tamás vizsgázik; jön Pesovár Ernő: letartóztatták az öccsét, akit nagyon szerettem… Ápr. 6-án eljött Pesovár Feri megköszönni a kiszabadulását. Kedves, tehetséges, szerény fiú, de azt hiszem, teli vad, sovány gyűlöletekkel. Mennyi elfojtás van ezekben a gyerekekben!” 1957. április 12-étől haláláig a székesfehérvári István Király Múzeumban néprajzos muzeológus, osztályvezető.
Diplomamunkáját a Szatmár megyei Tyukod község táncairól és táncéletéről írta. Az 1950-es évek végén elkészítette egy Fejér megyei falu, Alap néptánc monográfiáját. A Dunántúl néptánc hagyományát feltáró tudományos kutatásai mellett az egész magyar nyelvterületre és Kelet-Európára kiterjedtek gyűjtései. Kiemelkedő jelentőségűek Erdélyben (Kalotaszeg, Mezőség, Székelyföld) végzett néptánc- és népzenei vizsgálatai, amelyek megalapozták az erdélyi táncdialektus területre vonatkozó ismereteket. Népünk táncéletének (tánctanulás, táncalkalmak, táncrendezés) első kutatója, összefoglalója. A Magyar Néprajzi Lexikon öt kötetébe közel száz néptánc címszót írt.
Fejér megyében tárgygyűjtésével gazdagította az István Király Múzeum néprajzi gyűjteményét. Az állandó kiállítások (1962, 1972) néprajzi részén kívül kiállításokat rendezett a késesmesterségről (1966), a dunántúli pásztorművészetről (1967), a csákvári fazekasságról (1976). Fejér megye első szabadtéri néprajzi múzeumát, a sukorói Néprajzi Házat 1967-ben hozta létre. Negyedszázadon keresztül gyűjtötte, kutatta Fejér megye népszokásait, népdal- és néptánckincsét. Ő hívta fel a figyelmet a mohaiak ma is élő farsangi alakoskodó népszokására, a tikverőzésre.
A Fejér Megyei Népi Együttes (ma Alba Regia Táncegyüttes) néprajzi szaktanácsadójaként is dolgozott. Nevéhez fűződik az Együttes és más hazai néptánccsoportok, zenekarok eredeti néptánc- és népzenei gyűjtésekkel való ellátása, támogatása. Az általa és táncfolklorista kollégái (Andrásfalvy Bertalan, Borbély Jolán, Maácz László, Martin György, Pesovár Ernő) által gyűjtött magyarországi és erdélyi néptánc- és népzenei anyag felhasználásával indulhatott meg az 1970-es évek elején a táncházmozgalom.
Emlékét fenntartja az 1988-ban barátai, munkatársai által létrehozott Pesovár Ferenc Alapítvány, amely a szellemében dolgozó fiatal néptáncosoknak, népzenészeknek, néprajzkutatóknak a Pesovár Ferenc-díjat adományozza. Nevét viseli az Országos Pesovár Ferenc Népdaléneklési Verseny, amit a székesfehérvári Hermann László Zeneművészeti Szakgimnázium, valamint a Fejér Megyei Művelődési Központ rendez minden évben. Pesovár Ferenc nevét vette fel Százhalombattán a művészeti iskola.
Pesovár Ferenc 1983. február 27-én, életének 53. évében halt meg Veszprémben. Magam, aki egy évtizeden keresztül legközvetlenebb munkatársaként dolgoztam az István Király Múzeumban, úgy emlékezhetek a legméltóbban Rá, hogy felhívom a figyelmet két nagy könyvében is testet öltő munkásságának értékeire, felidézem a számára legkedvesebb népdalokat, néptáncokat.
Pesovár Ferenc első könyve 1982-ben jelent meg Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene címmel, amelyben több mint két évtizedes gyűjtéséből 182 népdalt adott közre. A 182 dallamot gyermekjáték-dalok, szokás-dallamok, balladák, béres-, pásztor- és summásdalok, szerelmi dalok, táncdallamok, katonadalok és hangszeres dallamok csoportosításban tette közzé. Az Éva szívem, Éva szövegkezdetű gyermekjáték-dal Pázmándról, Perkátáról, Soponyáról és Alapról került a gyűjteménybe. Dallamára a balra, napiránynak haladó kör közepén táncolók a falujukban ismert lassú párostáncot járták. A dalt Pulai Istvánné 1894-ben született perkátai adatközlő ezzel a szöveggel énekelte:

Éva szívem, Éva,
Most érik a szilva,
Teritve az alja,
Felszedjük hajnalra.

Bárcsak ez a hajnal,
Sokáig tartana,
Hogy a szerelemnek,
Vége ne szakadna.

Szerelem, szerelem,
Átkozott gyötrelem,
Mért nem virágoztál,
Minden fa tetején.

(a dallam második felére)
Hadd szakajtott volna,
Minden szegén legén.

A jeles napok szokásdallamai közül a székesfehérvári bölcsőcskét közölte, amit Fister Istvánné Gaál Anna (szül. 1903) énekelt magnetofonra Székesfehérvár-Felsővárosban, 1978-ban. Adventben, karácsony előtti héten kezdődött és szentestéig tartott a betlehemesek köszöntése. Esténként házról házra járva vitték a kis Jézus bölcsőjét, karácsonyi énekeket mondtak; köszöntésükért pénzt, süteményt, cukrot kaptak.
Fejér megye korábban a nagybirtokok vidéke volt, ezért igen elterjedtek a béres-, pásztor- és summásdalok. A Béreslegény jól megrakd a szekeret kezdetű béresdal Bartók 1906-os baracsi gyűjtése nyomán országosan ismertté vált. Pesovár Ferenc Perkátáról, Enyingről és Alapról közölte újabb változatait. Gyűjteményének címadó béresdalát Ulicza Jánosné 1906-os születésű alapi asszony, a Népművészet Mestere énekelte magnetofonszalagra:

Béres vagyok, béres,
Béresnek szegődtem,
Sej jön az újesztendő,
Jön a szekér értem.

Sajnálom ökrömet,
Vasjáromszögemet,
Sej, cifra ösztökémet,
Barna szeretőmet.

Ökröm a réten,
Gulyám a vetésen,
Taligám a borozdába,
Magam a csárdába.

Pesovár Ferenc nagy energiával kezdte el a sorozat második kötetének, a Fejér megyei néptáncokról szóló összefoglalásának készítését, amikor 1983 februárjának utolsó vasárnapján elragadta közülünk a halál. Ebben a helyzetben munkatársai, barátai nem tehettek mást, korábbi tanulmányait, cikkeit gyűjtötték össze, jelentették meg A juhait kereső pásztor – Fejér megyei néptáncok címmel. A cím magyarázatra szorul: Pesovár Ferenc egyik kedves témájára, egy dramatikus néptáncra, táncpantomimra utal. 1982-ben ezt mondta róla egy vele készített interjúban: „A táncpantomim dallamára tesz utalást Balassi Bálint az egyik Júlia versében: Az oláh lány nótájára, amelyben az elveszett juhait keresi… Erre vonatkozóan az egyetemen egyik professzoromtól hallottam, hogy Kunszentmiklóson egy ilyen táncpantomimot a harmincas években rögzítettek Lajtha Lászlóval és Gönyei Sándorral, és később már érdekelt, hogy hátha másutt is megvan. És hát Fejér megyében is érdeklődtem, mert hát azért legsűrűbben itt járkáltam. Itt rá is találtam több helyen magára a dallamra is, sőt magára a táncra is, a táncpantomimra is, amit a lakodalmakban szoktak előadni Perkátán. Idősebb emberek ismerték… Két részből áll. Egy siratórészből, amikor megjátsszák a lakodalmakban, a férfiak megjátsszák… A cigányok muzsikálnak, és akkor a férfiak közül egy mondja a szöveget. Pantomimikusan siratják, keresik, és amikor úgy vélik, hogy megtalálják, akkor örömükben táncra perdülnek, és akkor ezt a régi típusú ugrós táncot járják, aminek az elnevezése Perkátán már verbung.”

Bevezetőnek szánták a kötet összeállítói Pesovár Ferenc Néptánckutatás Fejér megyében című cikkét. E bevezető írás után három szöveges és két adattári fejezetre tagolódik a könyv. Az első, Népélet, népszokások című fejezetben Székesfehérvár, a Velencei-tó néprajzáról és a mohai farsangi népszokásról, a tikverőzésről olvashatunk. Ezek nem kifejezetten néptánc cikkek, de bennük Pesovár Ferenc Székesfehérvár és a Velencei-tó környékének néptáncait, táncéletét, táncos népszokásait is összefoglalta. A második, Fejér megye tánchagyománya és tánctípusai a magyar tánckultúrában című fejezetben a dunántúli táncdialektus jellemzése után a Pesovár Ferenc által olyan sokat kutatott kanásztáncról, ugrósról, seprűtáncról és a kötetnek címet adó juhait kereső pásztor táncáról olvashatunk. A harmadik, A Mezőföld táncélete és táncai című fejezetbe egy mezőföldi falu, Alap néptánc monográfiája került. Az egyik adattári fejezetben a vizsgált táncokhoz kapcsolódó 56 táncdallam kottáját, a másikban a táncjelírásokat találjuk. Utóbbi fejezetben különösen figyelemre méltó, hogy egymás mellett láthatjuk a táncdallam kottáját, a táncjelírást és a táncról készült fényképet.

Pesovár Ferenc mindkét könyvéhez a közelmúltban hangkazetta-, videokazetta- és CD-mellékletet jelentetett meg az Alba Regia Táncegyesület. Mindezek az Alba Regia Táncegyüttes és más csoportok próbáin, a néptáncpedagógusok képzésénél, valamint a népzenei oktatásban nyújtanak segítséget. Az Együttes új otthonaként Székesfehérváron a Malom utcában 1995-ben felépült a Táncház, ahol nem csak a „nagy együttes” és az utánpótlás csoportok próbálnak, táncolnak, hanem a „kicsik”, sok esetben a korábbi táncosok gyermekei, unokái is tanulják, gyakorolják a táncot a művészeti iskolában. Itt és a Városház tér, újabban a Zichy liget szabadtéri színpadán mutatkoznak be minden év augusztusában a Királyi Napok Nemzetközi Néptánc Fesztivál hazai és külföldi csoportjai táncaikkal, népzenéjükkel, dalaikkal, viseletükkel, népművészetükkel, sőt tájjellegű ételeikkel, italaikkal is. Az Alba Regia Táncegyüttes tehát továbbra is Pesovár Ferenc szellemében dolgozik. Szakmai eredményei, legfőképpen az 1994-ben elnyert Európa-díj a népművészetért is ezt bizonyítják.

Viczkó Tibor Áttáncolt élet címmel dokumentumfilmet készített Pesovár Ferenc életéről, munkásságáról. A Magyar Történelmi Film Alapítvány támogatásával megvalósult filmen testvére, Pesovár Ernő, egyetemi évfolyamtársa és kollégája, Andrásfalvy Bertalan, székesfehérvári múzeumi munkatársai közül Fitz Jenő, Petres Éva, Kovács Péter, Kovalovszky Márta és jómagam idéztük meg emlékét. A táncház mozgalom elindítói, Sebő Ferenc, Halmos Béla és az Alba Regia Táncegyüttes táncosai, zenészei, Botos József, Kneifel Imre, Kneifel György, valamint Kallós Zoltán kolozsvári folklorgyűjtő és Jancsó Miklós filmrendező emlékeztek Pesovár Ferencre.


Lukács László

Pesovár Ferenc néprajzi gyűjtés közben Enyingen Bocsor József egykori pusztagazdát kérdezi. Pesovár Ernő felvétele, 1960

Pesovár Ferenc kutatás közben, bekormozott arccal a mohai tikverőzésen. Gelencsér Ferenc felvétele, 1976. Szent István Király Múzeum

„A nyugalom modulációi”

Százötven éve, 1870. szeptember 13.-án, Ungváron született Vedres Márk szobrászművész

 https://s3.eu-central-1.amazonaws.com/kozterkep/photos/1c80d4cde919f8a57a9d9c10d42791db_1.jpg

A  művészről készült fotó, a róla szóló, 1973-ban megjelent  kismonográfiából

Az alkotó tíz kisplasztikájával, egy közepes méretű bronzszobrával, három plakettjével, és három szobrának 1:1-es gipsz modelljével van jelen a Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteményében. 

A Deák Gyűjtemény kiállításának egyik legjobban reprezentált szobrász alkotója, de a Szent István Király Múzeumba az 1960-as évek során került Ybl Gyűjtemény is négy bronz kisplasztikáját őrzi és mutatja be állandó kiállításán. A művész gyűjteményeinkben levő műveinek nagy része a hosszú életet – 91 év – megélt alkotónak fiatalkori érett munkája. Az itt őrzött alkotások szinte mindegyike a „boldog békeidőkben”, az első világháborút megelőző évtizedben, a művész első „firenzei korszakában” keletkezett. Kilenc művének fotókkal kísért bemutatása Nagy Ildikó művészettörténész rövid írásaival a Deák Gyűjtemény honlapján is megtalálható. http://www.deakgyujtemeny.hu/site_dgy.cgi?a=kiallit-322&id=194

A Szent István Király Múzeumban Kovalovszky Márta és Kovács Péter által rendezett, A XX. század magyar művészete kiállítás-sorozat négy kiállításán is találkozhatott már a közönség Vedres Márk műveivel a hatvanas – hetvenes években.

1965-ben A XX. század magyar művészete kiállítás-sorozat első tárlatán, melynek címe: A századforduló művészete volt, a Csók Képtárban kerültek bemutatásra; majd a sorozat második kiállításán ugyanebben az évben, melynek a címe: A Nyolcak és aktivisták köre volt. 1966-ban A XX. század magyar művészete sorozat harmadik tárlata a Magyar szobrászat 1920-1945 címet viselte, később 1977-ben – abban az évben mikor Schaár Erzsébet és Vilt Tibor alkotásainak, valamint Haraszty István kinetikus szobrainak tárlata is megnyílt itt – a Magyar művészet 1945-1949 című tárlaton ismét láthatóak voltak művei.

Nem véletlen tehát, hogy a gyűjtemények építésekor a kurátorok és a fehérvári kiállításokat figyelemmel kísérő Deák Dénes gyűjtő is felfigyelt műveire, és igyekezett megszerezni többet közülük.

A Budenz házban elhelyezett Ybl Ervin gyűjteményben az Éneklő nő, a Lábát törlő nő, a Nyilazó férfiak és a Táncoló nők című szobrai találhatók. A múzeum gyűjteményébe került három gipsz szobra (Halászfiú, Kövön ülő nő, Ülő nő), a gyűjteményi raktárunkban van. Úgy tudjuk, ezek közül nem mindnek készült el bronz változata.

E rövid gyűjtéstörténeti felvetés után – mielőtt megismerkednénk egy eddig kiállításon be nem mutatott alkotásával – néhány mondatban vázoljuk fel a művész szakmai útját.

Vedres Márk hosszú utat tett meg, míg elérkezett addig, hogy keresett és sikeres alkotó legyen, és 1911-ben meghívást kapjon a Nyolcak csoportjától egy közös kiállításra. Ungváron agyagipari szakiskolában kezdte művészeti tanulmányait, majd hazai és külföldi kerámiagyárakban dolgozott. 1895-ben fél évet töltött Münchenben, ahol Hollósy Simon iskolájában tanult. 1897-1900-ig Párizsban élt, itt – sok magyar alkotóhoz hasonlóan – a Julian Akadémia növendéke volt. Párizsban – az iskola szobrász tanárain kívül – kapcsolatba került Rodinnel is, aki nagy hatást gyakorolt munkájára, és tanácsokkal is segítette őt.

1899-től igyekezett részt venni a hazai művészeti életben is, gyakran elküldte alkotásait országos tárlatokra, ahol jelentős díjakat is kapott.

1902-től 1914-ig Firenzében élt. Innen csak a háború kitörésekor jött haza, majd aktívan bekapcsolódott a hazai művészeti életbe. 1919-ben – Tanácsköztársaság idején – a Képzőművészeti Főiskola tanárának nevezték ki. 1925-ben ismét Firenzébe költözött, ahonnan 1934-ben települt végleg haza, Magyarországra. 

A Magyar Nemzeti Galéria 1962-ben – halála után egy évvel – rendezte meg emlékkiállítását.

1973-ban Heitler László szerzőségével jelent meg a róla szóló kismonográfia, „A művészet kiskönyvtára” sorozat 80. darabjaként. A könyvben szereplő művek listájában számunkra feltűnhet, hogy a Magyar Nemzeti Galéria mellett az egyetlen közgyűjtemény, melyből a könyvbe kerülhettek művek, az az István Király Múzeum. Sok, a könyvben reprodukált mű volt akkor is magángyűjteményben.

Vedres nevének, munkáinak ismertsége ma is elsősorban a műkereskedelem, a műgyűjtők révén valósul meg.

Magyarországon levő köztéri alkotásairól (csak két ilyenről van tudomásunk) a kiváló honlap, a kozterkep.hu alapján szerezhetünk képet. Két budapesti helyszínen találhatók ezek az alkotásai: az egyik egy  nyolc darabból álló sorozat, amely kőből készült, és a mai nevén Jaschik Álmos Művészeti Középiskola kerítését díszíti (https://www.kozterkep.hu/17800/az-egykori-illatos-uti-elemi-nepiskola-keritesdiszito-szobrai), a másik mű a már idős mestertől megrendelt, a halála évében elkészült „Ifjúság vagy Béke kútja” címet viseli, (https://www.kozterkep.hu/3122/beke-kut#vetito=11967) és bronzból készült.

Az életmű kapcsán említés történik arra, hogy külföldön több köztéri alkotása található, de ezekről nem találtunk adatokat. 

A hazai művészettörténet írás aktuális feladata és remélhetően lehetősége is, hogy az életében Európában – Vedres Márkhoz hasonlóan – szabadon mozgó művészek életművét az ugyancsak több nyelvet beszélő, szabadon mozgó kutatók teljesebben feldolgozzák majd.

A továbbiakban egy, a Deák Dénes hagyatékban megmaradt, de még eddig be nem mutatott alkotásra szeretnénk ráirányítani a figyelmet.

Ez a tékozló fiú bibliai témáját felidéző terrakotta szobor, melynek mérete: 44 x 15 x 20 cm

Anyagában közelítve az itt most első ízben bemutatandó terrakotta kisplasztikához, az életműben keresve a terrakotta műveket, egy reprezentatív kerámia plasztikával találkozunk, mely egy életnagyságnál nagyobb klasszicizáló nőalakot ábrázol. A Nyugat folyóirat tanúsága szerint 1917-ben a budai Grünwald villa erkélyén állt. Nagy valószínűséggel az alkotás azóta megsemmisült. http://www.epa.hu/00000/00022/00222/06740.htm 

Véleményünk szerint – a művész eredeti szakmája miatt is – az újabb kutatásoknál is külön figyelmet érdemelhetnek az agyagból készült alkotásai. Tudjuk, hogy „vándorlásai” során sokszor az ilyen jellegű munkák biztosították számára a megélhetést.

Fotók: Deák Balázs

A Deák Dénes hagyatékban, a korábban egyedi leltárba be nem került művek között található alkotás a Deák Dénes Alapítvány tulajdona. A szobrot (a főalak feje le volt törve) nemrégiben restaurálták a Szent István Király Múzeum restaurátorai. A szobor minden kérdést kizáróan Vedres Márk alkotása. A mű hátoldalán található, az égetés előtt, a még kissé képlékeny nyers agyagba folyóírással beleírt név, Vedres Márk. 

Valószínű azt is elmondhatjuk, hogy 1901 utáni, de korai, fiatalkori művel van dolgunk. Az 1901 utáni datálást azért vehetjük biztosra, mert ekkor vette fel a művész ma ismert nevét. A mű tipikusan viseli magán a századforduló után készült jegyeket. Ezek egyike, az egy főnézetre való komponálás, amikor is az alkotás fő nézete nem teljesen szemből, hanem kicsit arrébb lépve, jobb oldalról tárul elénk. Mint majdnem minden Vedres alkotáson, az ábrázolt alakok itt is mezítelenek. A mezítelen emberi test formái itt sem naturalista módon részletezők. A mozdulatok, történések „a lét egy nyugalmas állapotát mutatják”- ahogy Heitler László fogalmaz Vedres kisplasztikáiról általánosságban.

A művész eddig ismert alkotásai között kevés a többalakos, narratív munka. Ez a plasztika a tékozló fiú megtérése bibliai téma megfogalmazása. Ilyen módon, mint bibliai metafora, példabeszéd, nem tartozik Vedres tipikus témái közé.

A kétalakos plasztikán első látásra legszembetűnőbb az apa és fiú figura testének méretkülönbsége. Mintha a lehetséges valós eltérésnél is jóval nagyobb lenne a különbség. A már felnőtt-korú, de törékeny fiatal fiú térdel, így helyezi keresztbe tett karjait apja ölébe, az elfogadás, a megnyugvás gesztusaként. A fiú fejét meghajtva, szinte apja mellkasára borul, de ez a mozdulat mintha félbemaradna. A fiú – mintegy kinézve a jelenetből – nekünk, a nézőknek mutatja arcát. Az apa és a fiú arca is inkább szenvtelen, távolba tekintő, mint megrendült, sértett, vagy indulatos.

A két arc modellálása és a fiú hajviselete talán mégis mintha utalna élő, valóságos személyre; hordoz némi portrészerűséget, bár ez a legtöbb Vedres műről nem mondható el. A fiú felénk forduló arca miatt (mintha magát tükörből nézné, tágra nyitott szemekkel) talán önarcképjellegre is gyanakodhatunk?

Az apa megbocsátásáról nem szenvtelennek látszó arckifejezéséből, hanem kézmozdulatából bizonyosodhatunk meg. Jobb karját lágyan fia vállára teszi, míg bal karja ernyedten bal combjára ereszkedik. A karok, a kézfejek nem részletezőek, nem kidolgozottak, akár azt is mondhatnánk: e téren a szobor nem kész, nem befejezett. A fiú jobb és az apa bal karja ujjainak érintkezése bizonytalanságot, elnagyolt modellálást mutat. A szobor ezen részének megoldatlanságát leginkább a fiú bal karjának mintázásába érzékeljük. 

Kettejük tekintete nem egymásra, egymásba szegeződik. A drámai indulatok nem nyernek itt sem formát. 

Nem tudjuk készült-e ebben a témában a művésznek más, befejezettebb, vagy akár bronzba öntött alkotása. 

Úgy gondoljuk időnként jó egy művészi alkotás egy köztes, még nem teljesen befejezett, nem tökéletes fázisát is látnunk, hogy tudjuk a végső könnyedséghez, tökéletességhez sokszor nem könnyű és egyenes út vezet.

Vedres Márk több, mint hat évtizedes alkotómunkája során kereste és engedte magára hatni a saját és korábbi korok művészetét, de mindezt önmagán átszűrve sikerült egy saját, személyiségének legmegfelelőbb stílust kialakítania. Művészete így nem vált művészeti korszakok illusztrációjává, és felismerhetően egyéni, egyedi.

Vedres szobrai, kisplasztikái a századfordulót követően azért is lettek a polgári otthonok keresett alkotásai, mert mindig megtartották a nyugalomnak nemcsak látszatát, hanem belső békéjét, amely a szép, arányos, meztelen emberi testekben öltött formát, ahol a mozdulatok, szelídek, lassúak, visszafogottak. Az érzelmi hatás még egy ilyen vitára ingerlő jelenetben sem válik zaklatottá. 

A művésznek leginkább a századfordulót követő években, Firenzében készült alkotásai – melyek akkor eljutottak Amerikáig is – igen keresettek ma a magyar műtárgypiacon, így ismét megállapíthatjuk, hogy milyen gazdagok vagyunk.

A terrakotta szobor jelenleg a Városi Képtár- Deák Gyűjtemény, „A modell” című tárlatán tekinthető meg.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

  1. Írásunk címét Dömötör István tanulmányából kölcsönöztük

Felhasznált irodalom:

  • Dömötör István: Szobrok / Vedres Márk és munkái. In: Lyka Károly szerk.: Művészet, 1913., 326-334. p.
  • Vedres Márk emlékkiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest,1962) kiállítási katalógus
  • Heitler László: Vedres. Corvina Kiadó Budapest, 1973.

Állandó régészeti kiállítás nyílik szeptember 16-án Fehérvárcsurgón a Károlyi- Kastélyban

Különleges őskori halomsírok leletei a grófi vadasparkból

Egy különlegesnek ígérkező, a kora vaskorból származó régészeti kiállítással találkozhatnak hamarosan az érdeklődők Fehérvárcsurgón. A Károlyi -Kastély ad otthont a jövőben a székesfehérvári Szent István Király múzeum gyűjteményéből kölcsönzött, az eresztvényi erdő egykori halomsírjaiban fellelt tárgyi emlékeknek. Milyen körülmények között fedezték fel közel négy évtizede a ritkaságnak számító leleteket és milyen érdekességeket figyelhetnek meg a tárlaton a látogatók? Erről is kérdeztük Dr. Jungbert Bélát, a tárlat kurátorát, múzeumunk korábbi munkatársát..

1983 tavaszán felfedezték, hogy sírrablók “látogattak el” az eresztvényi erdőben található halomsírokhoz. A bolygatásra tekintettel az akkori István Király Múzeum szakemberei úgy döntöttek, szervezetten kezdik meg az említett halomsírok feltárását, a további károkozások megakadályozását. Mindez a hamarosan megnyíló fehérvárcsurgói állandó kiállítás előzményének is tekinthető?

-A múzeumpedagógia, a kulturális örökségvédelem, a honismeret és az értékeink megőrzése iránti társadalmi felelősség ápolásának együttes haszna ritkán mutatkozik meg egy olyan konkrét eseményben, mint amely révén 1983-ban valóban sikerült megakadályozni azt, hogy sírrablók nagyobb kárt tudjanak tenni a fehérvárcsurgói eresztvényi erdőben található korai vaskori halomsírokban. A ma már védett lelőhely természetesen régóta ismert, ha nem is került sor ott korábban tudományos feltárásra, hiszen már a magyar régészet atyja, Rómer Flóris 1860-ban megjelent „A Bakony” című munkájában is említi „az oly hírnevesekké lett csurgói kunhalmokat”. Ez utóbbi megnevezés arra utal, hogy bár természetesen az objektumoknak nincs köze a kunokhoz, a nép így hívta az évszázadok során jól felismerhető mesterséges halmokat, amelyekről helyesen azt is tudni vélték, hogy temetkezéseket rejtenek. Az esetet észlelő és bejelentő múzeumbarát és természetjáró személynek az egyik halom oldalában friss beásás tűnt fel, amely, ahogy mondta „nem olyan jellegű, mint ahogy a régészek dolgoznak”. Azonnal a helyszínre siettem. A mintegy 2 méter mély függőleges akna már elérte ugyan a sírépítmény tetejét, de a kőborításon, fa törmeléken és fekete kerámiatöredékeken kívül mást nem is találhattak itt, főleg nem olyasmit, amire a rablók mohó kincskereső szándéka irányult. A súlyosan bolygatott halomsírt azonban szükségesnek bizonyult azonnal feltárni, hiszen a beázás és beomlás további károsodást okozhatott volna…

Dr. Jungbert Béla

Furcsának tűnhet, hogy régészként mondjuk azt, hogy a leletek a földben vannak a legjobb helyen, nem célunk ugyanis minden azonosított objektumot azonnal feltárni, hacsak nem leletmentésről, vagy tudományosan megalapozott tervásatásról van szó. Ezt többek között az is indokolja, hogy a szaktudományok kapcsolódó eredményei olyan rohamos léptékben fejlődnek, annyi új eljárás, kutatás, anyag, technika és módszertani lehetőség jelenik meg szinte folyamatosan, hogy a legújabb tudományos lehetőségek révén máris sokkal több részletet vagyunk képesek meghatározni a régészeti feltárások anyagaiból, mint tehettük azt néhány évvel, vagy évtizeddel ez előtt, nem is beszélve a korábbi időkről.


Múzeumunk kutatóin kívül mely intézmények munkatársai vettek még részt a feltárásban?
-A feltárást Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, F. Petres Éva a Fejér Megyei Múzeumok igazgató-helyettese és jómagam végeztük, restaurátorok, konzerváló szakemberek, rajzolók, geodéta és fényképész, valamint geológus, antropológus, zoológus, dendrológus és még sok más szakterület képviselőjének a bevonásával.

A feltáráskor mit tapasztaltak és milyen következtetéseket vontak le a szakemberek?

-Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a rablók jó érzékkel, a talán egyetlen még ép, bolygatatlan halmot szemelték ki a kincskeresésre, hiszen a Gaja-szurdok fölötti gerincen sorban elhelyezkedő többi, összesen kilenc sírhalom csaknem mindegyikét már korábban, akár évszázadokkal ezelőtt megbolygatták, esetenként szinte teljesen szétdúlták. 1983-1987 között az erősen bolygatott többi sírhalomban is végeztünk azonosító-hitelesítő feltárást elsősorban dokumentálási céllal. Ezt követően, alkalmam nyílt külön kutatást végezni a Gaja-patak másik oldalán található magaslati platón, a Kisvárhegy nevű helyen lévő erődített földvárban is. Ez állandó élő- és egyben menedékhelyként szolgált annak a Kr.e. 7. századi korai vaskori közösségnek, amely a vezető rétegének a halottait az említett sírhalmok alá temette. Ebből következik, hogy a sokkal nagyobb közösséget befogadó úgynevezett köznépi temetőnek a helyét még nem sikerült azonosítanunk, bár a mai víztározó közelében található Káposztás földek nevű helyen olyan korabeli életre utaló nyomokat találtunk, amelyek szintén ehhez a lelet együtteshez kapcsolhatók. De hadd töprengjenek ezen az eljövendő régésznemzedékek, mi pedig maradjunk inkább az eddig feltárt anyag bemutatásánál és a még fel nem tárt objektumok védelménél.

Az izgalmas leletek egy részét hamarosan a látogatóknak is bemutatják. Őskori halomsírok a Károlyi Grófi Vadasparkban címmel szeptember 16-án állandó kiállítás nyílik Fehérvárcsurgón a Károlyi -Kastélyban.
-A most bemutatott anyag egy része a korábbi években már kiállításra került a Szent István király Múzeum állandó régészeti kiállításában, amelyet azonban idén lebontottak az épület átépítése és az új koncepcióban kialakítandó állandó kiállítás összefüggésében. Ekkor merült fel bennem a gondolat, hogy ennek a valóban látványos és kiemelkedő tudományos jelentőségű ősrégészeti anyagnak a későbbi sorsa ne egy raktárban történő tárolás legyen, hanem az immár teljes, restaurált és dokumentált anyagot együttesen mutassuk be erre a célra készült új installációkkal. Mégpedig nem is akárhol találkozhatnak velük a látogatók, hanem éppen a történelmi fehérvárcsurgói Károlyi-Kastélyban, amelynek néhány kilométerre található egykori vadaskertjében található maga a lelőhely…

A kiállítás helyszínéül szolgáló kastélynak is vannak érdekességei.
-Napjainkban gróf Károlyi György és családja a Károlyi József Alapítvány révén működteti az immár nemzetközi rangú kulturális rendezvényeknek is rendszeresen otthont adó, gyönyörűen felújított kastélyszállót. A házigazdák, javaslatunkra, úgy döntöttek, hogy otthont adnak a Szent István király Múzeum részéről tartós kölcsönbe adott ősrégészeti kiállításnak. Bizonyos értelemben a bemutatott régészeti anyag visszakerül arra a területre, ahonnan előkerült. A megvalósulás köszönhető egyrészt Károlyi Angelica asszonynak és Károlyi György úrnak, – aki mellesleg hazánk párizsi nagykövete – másrészt pedig a kölcsönadó múzeumnak.

A kiállítás 2700 éves anyagát tekintve, kérem, mondja el, valójában kikről is beszélünk? Milyen személyeket temettek ide, honnan érkeztek, hogyan éltek, s hova távoztak a későbbiekben?
-Elmondhatom, a kiállítás anyagát bemutató írott- és képanyag minderre igyekszik választ adni. A Kárpát-medence területén a vaskor a Kr.e. 8. század és a római korszak közötti időszakot jelenti és ennek több szakasza volt. A korai vaskorban a Dunántúlt a mai Ausztria felől érkező törzsek hódították meg, amelyek a Felső-ausztriai Hallstattban feltárt lelőhelyről elnevezett népességéhez tartoztak. A dunántúli korai vaskori élet része annak a nagy hallstatti kultúrkörnek, amely Európa nyugati és középső területeit fogta át Kr.e. 800-450 között, és amelynek keleti határát a Duna jelentette. A korábbi időhöz képest ekkor példátlan kulturális egység jött létre hatalmas területeken. A fejlődés mozgatója a vas nyersanyagként való elterjedése, az ebből következő gazdasági és társadalmi átalakulás volt. Ennek a kultúrának dunántúli formálódásában a helyi késői bronzkori ún. urnamezős lakosság továbbélése és a keleti, kaukázusi eredetű preszkíta hatások is közrejátszottak. A meghatározó esemény mégis a Nyugatról érkező etnikus vándorlás lehetett, amely új anyagi kultúrát terjesztett el. A hallstatti kultúra dunántúli élete nem tartott tovább mintegy 150 évnél (Kr.e. 750-600), és amilyen gyorsan elterjedt, ugyanolyan hirtelenséggel tűnt el. Hordozói valószínűleg elvándoroltak délnyugati irányban, ahol a mai Szlovénia, Horvátország és Dél-Ausztria tájain más kultúrákkal elkeveredve tovább éltek.


Mi jellemezte ezt a hallstatti kultúrát?

-Közép-Európában a hallstatti kultúra népe szerteágazó, rendszeres kereskedelmi kapcsolatokat épített ki. A Duna-vidék fémműves műhelyei elsősorban a kelet-alpi és észak-itáliai területekről származó mintaképeket követve készítették termékeiket (Etruria, Picenum). Ezen a vidéken haladt át az ekkor megélénkülő fő európai borostyánkereskedelem útvonala is. A Dunántúlon a hallstatti kultúra keleti csoportjába tartozó népesség vezető rétege földvárszerűen erődített, sokszor magaslati telepeken lakott, amelyek virágzó vas- és bronz fémművességi központok is voltak. Edényművességére a geometrikus minták, grafitos, olykor vörös festésű alkalmazása, állatplasztika jellemző. A társadalmi rétegződés felgyorsulásának egyik bizonyítéka, a hatalmas halmok alá temetkező és rendkívül gazdag sírmellékletekkel ellátott arisztokrácia megjelenése. Az egyenként mindössze egyetlen halott hamvait, tehát elégetett maradványait rejtő, összesen 9 sírhalomból álló temető, valamint a halom járószintjén található máglya a gazdag sírmellékletekkel, de mindenekelőtt maga sírépítmény fényt vet a kor társadalmi viszonyaira, egy jól elkülönült vezető rétegre, a 2700 évvel ezelőtti közösség itteni életének időtartamára, kapcsolataira és életmódjára egyaránt.

Az 1983-ban Fehérvárcsurgón feltárt leletek milyen különlegességet jelentenek?

-A Hallstatt kultúra egész területén ritkaságszámba megy a kutatást 1983-ban elindító, a kincskeresők által megbontott fehérvárcsurgói 1. számú halomsírban feltárt, a bolygatottság ellenére is jól konzervált és dokumentálható fa sírépítmény, amiből rekonstruálható több temetési rítuselem. A mintegy 4 x 4 m kerületű, 1,80 m magasságú sírépítmény külső falát befele ívelő, boronaház szerkezetben ácsolták tölgyfa gerendákból. Ezen a vázszerkezeten belül, mintegy 60-80 cm-re, a járószinttől mért 65-80 cm magasságig hasított-bárdolt faelemekből álló keretet készítettek, a sírmellékleteket pedig ebben helyezték el. A jelzett magasságban ezután vízszintesen elhelyezett párhuzamos fa elemekkel beborították a belső teret, majd pedig nagymennyiségű követ hordtak rá. Ekkor kerülhetett sor az 1,80 m magasságú külső gerendaváz elkészítésére. A két fa szerkezeti elem közötti teret, valamint az egész objektumot belülről kővel töltötték ki és borították be, csak ez után került sor a 4,5 – 5 m magasságig felhordott földborításra, a halomsír végső kialakítására. A hatalmas terhelés összenyomta ugyan a belső sírépítményt, miközben darabjaiban ugyan, de meg is őrizte a restaurált és konzervált sírmellékleteket. A sírban elhelyezett, a halott rangjához méltó gazdag mellékletek közül kiemelkedő a grafit díszes fekete, és a vörös-fekete geometrikus mintájú díszkerámia, az egyszerűbb hétköznapi használatú kézzel formált cserépedények, a vas lószerszám elemek, vésők, balták, lándzsa, nyílhegy és vaskard és bronz ruhadíszek. Kiemelt jelentőségű tárgyunk az Észak-itáliai analógiájú, poncolási technikával gyártott, a peremén körbefutó ló ábrázolású kétfülű bronz tál. Ez utóbbinak érdekessége, hogy használatban már az őskorban megsérült, de a ritka ötvözetből készült tárgyat nem dobták el és nem is olvasztották be, hanem az akkori technikával kijavították, ez az eljárás pedig jól nyomon követhető. A 4. számú női sírból a kerámia mellett bronz fibula, nyaklánc, ruhadíszek és orsógomb kerültek elő. Az egyik innen származó edényfedő pedig igen ritka figurális, grafitos festésű állat és emberábrázolást mutat. A legmodernebb alkalmazott természettudományok és a régészet párbeszédének eredményeképpen, a 4. és 6. számú halomsírok máglyaanyagának tanulmányozásakor: a hazai régészet történetében ritka eredményként áldozati mag-, étel- és italmaradványokat azonosítottak. Archaeobotanikai és élelmiszerkémiai vizsgálatokkal rekonstruálható volt a 2700 éves halotti tor. A kultúrnövények közül a legtöbb maradvány árpa és tönke, kásanövényként pedig a köles. Az állatcsontok a ló, disznó és kecske tartására utalnak. Az egyik urna mellett elhelyezett egyik kisebb edény belső falának üledékén pedig megtalálták a bor valamennyi nem illó alkotórészét, ami az „áldozati bor” meglétét bizonyítja. A bortermő szőlő megjelenésével már a Kr. e. 10-9 századi késői bronzkorban számolnunk kell, de a fehérvárcsurgói korai vaskori halomsírban talált italmaradvány Közép-Európa legkorábbi hiteles bormaradványa. Kiemelkedő eredménynek tekintjük a leletanyag pontosabb keltezését biztosító dendrokronológiai, tehát a feltárt faanyag évgyűrűinek elemzése alapján történő kormeghatározást is.


S végezetül kiknek, mely korosztályok számára ajánlja a különlegesnek ígérkező kiállítást?
-A szakvezetés mellett látogatható kiállítás nemcsak a kastély szállóvendégei és turisták, hanem fiatalok, kiemelten pedig diákok számára gazdagíthatja az őskor végén és a klasszikus ókor előestéjének idején itt élt emberi közösség mindennapjairól és hitvilágáról való ismereteinket.

Összeállította: SZIKM-kommunikáció

Fejbiccentés és főhajtás

Százharminchét éve, 1883. szeptember 4.-én, Budapesten született Czóbel Béla festőművész: egy francia-magyar. (Ezzel a címmel rendezte meg nagyszabású emlékkiállítását 2014-ben a Ferenczy Múzeum Szentendrén.)

Festészetet Nagybányán, Münchenben és Párizsban tanult 1902 és 1906 között. 1906-ban az ő beszámolója és új képei hatására robbant a „Neósok” forradalma Nagybányán.

Első feleségével, a német-holland festőnővel, Isolde Daiggal is Nagybányán ismerkedett meg, 1904-ben kötöttek házasságot, 1906-ban született lányuk Lisa Czóbel, aki világhírű táncművész lett. Éltek Hollandiában (1914-19), Berlinben (1919-25), majd ezt követően ismét Párizsban.1939-es váltak el.

1940-ben Modok Mária festőművész lett Czóbel felesége, ekkortól felváltva Párizsban és Szentendrén élt és alkotott. 1975-ben, még a művész életében avatták fel Szentendrén a Czóbel Béla Múzeumot, melyet 2016-ban teljesen felújítottak, új állandó és időszaki kiállításokkal várja a látogatókat.

A fotón a kilencven éves Czóbel Béla és negyvenkét éves Deák Dénes látható:

A felvétel Czóbel Béla műtermében, Szentendrén készült, 1973-ban. A festőállványon a befejezés előtt álló Deák portré, melynek jobb felső sarkáról még hiányzik a hangsúlyos, vörös betűs nagy Czóbel szignó.

 
A Deák gyűjtemény adattárában található egy kézirat, Deák Dénes hagyatékából, melynek néhány részletét első ízben itt közöljük:

Deák Dénes: Emlékeim Czóbelről című kézirat részlete, a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény adattárából (lelt.szám 2009.618.1 )

„Emlékeim Czóbelről

A fiatalság, a maga tétovaságában és el nem kötelezettségében, állandó bizonytalanságban érzi magát. Ez nem csupán életérzés, mely lefékezi az embert, de gyakran ösztönzője is lehet, hogy úgy kulturálisan, mint egzisztenciálisa megpróbáljon kikötni, valamilyen stabil érték mellett elköteleznie magát.

Fiatalságom nagy ajándéka volt, hogy két idős mester közelében lehettem, figyelhettem életritmusukat, munkájukban kiteljesedő öregkorukat. Etikai magatartásukból magam számára is következtetéseket vonhattam: világlátásukat nagy-értékű művészi tevékenységükkel hitelesítve. Füst Milán és Czóbel Béla festőművész volt a két Mester.

Mint gyűjtőt mutattak be Czóbelnek, a hatvanas évek végén. Hamvas Béla filozófus és felesége Kemény Katalin vittek el hozzá, Szentendrén…

Czóbel akkoriban készült munkái témájukban besorlódtak a megszokott euvre-anyagba: csendéletek, szentendrei tájak, női aktok és házának egyes tematikusan jól megoldható részleteit mutatták. – Feltünő volt az erős kolorit gazdagság, az élénk, vibráló, de mégis összhangba hozott színek, melyek oldották és sejtelmessé tették a képek belső látomásos szerkezetvilágát.

Később Dévényi Iván társaságában többször felkerestem a mestert, aki elsőben elzárkózott, majd látva és érzékelve lázas gyűjtőszenvedélyemet, egy-egy kép megvételét az évek során lehetővé tette. A kalandos „szafarik” minden egyes új mű esetében kudarcok és győzelmeken át vezetettek: szó szerint meg kellett küzdeni minden egyes új darabért.

Czóbel rajza Deák Dénesről, talán az első találkozások egyikén készülhetett a hatvanas években (leltári szám: VK-DGy 94.67.1. papír, grafit, méret: 395 x 282 mm)

De az évek során mégis egyre gyarapodott kis Czóbel kollekcióm: sőt 1974-ben a mester megfestette arcképemet is. (jellemzően azzal érvelt, hogy jobb ha megfest, mint ha régebbi műveiből kell valamitől megválnia.)”

Deák Dénes portréja, olaj, vászon farostlemezen (leltári szám: VK-DGy 89.2.1., méret: 44,5×36 cm)

Deák Dénesről, a róla szoborportrét készítő Šwierkiewicz Róbert említette egy interjúban, hogy ha erősen gondolkozott, törte a fejét valamin (valamiben), mindig kissé félrebiccentette fejét. Ezt a formát, ezt a mozdulatot ragadja meg Czóbel két portréja csakúgy, mint Šwierkiewicz Róbert az állandó kiállításban található bronzszobra is.

A néhány oldalas kézirat, a portrén kívül öt alkotás közvetlen megszerzéséről számol be, melyeket részletekben fizetett a gyűjtő.

Deák Dénes a mester műveinek gyűjtéséről a festő 1976-ban bekövetkezett halála után sem mondott le, így a Városi Képtár- Deák Gyűjtemény ma Czóbel Béla huszonkét alkotását őrzi. Deák Dénes törekedett arra, hogy a festő legtöbb alkotói korszakát átfogja, de a „Vadak” és a „Nyolcak” korszak művei már elérhetetlenek voltak számára. A legkorábbi mű 1914-ből származik, a két legkésőbbi – az itt közölt portré 1973-ban, az önarckép 1974-ben készült.

Önarckép (Öregkori portré) (leltári szám: VK-DGy 89.45.1. olaj, vászon farostlemezen, méret: 39,5×30,5 cm)

A huszonkét műből tizenhárom vászon, olaj technikájú kép. Hat egyedi grafika, illetve rajz; három sokszorosított mű: közülük egy litográfia, kettő Czóbel hatvanas évek közepén megrendezett külföldi kiállítási plakátja. (Czóbelnek 1940-es évektől kezdve minden évben volt legalább egy önálló kiállítása Párizsban.)

Szajnapart (Párizsi látkép Eiffel toronnyal)
(leltári szám: 94.56.1., olaj, vászon kartonra ragasztva, méret: 50,7×60,5 cm)

Műfajukat tekintve a huszonkét műből tizenkettő portré, három városkép, (melyből kettő Párizst ábrázolja), négy csendélet, két enteriőr és egy színvázlat.

Valamennyi mű reprodukciója és adatai megtalálhatók a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény honlapján: http://www.deakgyujtemeny.hu/site_dgy.cgi?a=kiallit-322&id=17

Múzeumunk az elkövetkező évek egyikében igyekszik tervbe venni egy Czóbel Béla gyűjteményes kiállítása megrendezését, melynek alkotásit szokásunkhoz híven több múzeum és magángyűjtemény anyagából válogatnánk.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

Megörökíteni az elmúlóban levő jelenségeket, az átalakulást

– Különleges élményt jelentett számomra, hogy a könyvemben szereplő visszaemlékezők milyen fontos részletekre emlékeznek, milyen pontos megfigyeléseik vannak és milyen sok fontos tanulság csendül ki a szavaikból. Az egyik legfontosabb, hogy a becsületes, pontos munka mindenkor megtartó erőt jelent. Egy zilált, állandóan változó és ellenséges korszakokban is alapot ad a túlélésre, adott esetben még egy nagyváros építésére is – mondta blog oldalunknak adott interjújában Dr. Demeter Zsófia, történész. Múzeumunk nyugalmazott igazgatója arról is beszélt, hogy a könyv megírása során olyan segítőre is talált, akivel a mai napig nem találkozott és, hogy miért is számít a kötet különleges záró fejezetének a székesfehérvári 1988-as Szent István év felelevenítése.

Új kötete három részből áll. Az első a történelmi esszéket, a második képeket, a harmadik pedig visszaemlékezéseket tartalmaz, 1944-től 1988-ig négy évtized emlékét öleli fel. A szerző a város életének mely korszakát tartotta a legérdekesebbnek?

– A három rész háromféle megközelítés. Az első a történészé, aki az említett négy évtizeddel kapcsolatos alapkutatások eredményeit, a kollégák, a levéltárosok, történészek, hadtörténészek írásait felhasználva, igyekszik valamilyen összképet kialakítani a tárgyalt időszakról. Nincsen tehát egyetlen könyv, ami ezt a korszakot tárgyalná, de nagyon sok értékes eredmény látott napvilágot, melyeket érdemes a széles közvélemény, a fehérváriak elé tárni. A második rész képeivel egyfajta korabeli városi idegenvezetésre törekedtem: az idősebbek itt ismerős részleteket láthatnak, a fiatalabbak pedig azt, hogy hogyan alakult át a város. Közben az is megfigyelhető, hogy voltak, akik hivatásszerűen, program szerint fényképezték a várost (például Gelencsér Ferenc, Kabáczy Szilárd, vagy az ARÉV Baráti Kör, akik a nagyvállalatnál a saját munkájukat dokumentálták), persze voltak olyanok is, akik csupán önszorgalomból, szinte a sajátjukat: családjukat, üzletüket, lakókörnyezetüket fényképezték, s ezeket a fotókat kérésemre emelték ki a családi albumból. E két csoport között helyezkednek el azok, akik tudatosan, a megörökítés szándékával fényképeztek. Itt említem Molnár Tibort, aki építészi munkájához gyűjtötte a városképeket, fotós kirándulásain gyakran látni kislánya nagymasnis copfját, hiszen a kirándulás gyermeksétáltatással is felért. Dr. Perényi Istvánnak a fényképezőgép állandóan a Trabantjában volt. Állatorvosi útjain sokat használta, mégpedig mindig fontos, már akkor elmúlóban levő jelenségeket és az átalakulást is megörökítette. A gyorsan múló átalakulást illetően különösen értékesek a negyven évig egy fotelba rejtve megmaradt 1956-os fotói. Kalandos, hogy Rostásy Szabó Mihály éppen a mondanivalóhoz illő fotóját kolléganőm találta meg az Interneten. Lélekszakadva kerestem tehát, szinte az utolsó pillanatban ismerőkön keresztül a fotóst, aki egyetlen szóra hozta is a negatívokat. A munka egészéhez alapvető segítséget nyújtottak a múzeum, és a közgyűjtemények munkatársai: megnyitották könyvtárukat, archívumukat, forrásokat kerestek, képeket adtak. Köszönet érte mindenkinek.

Dr. Demeter Zsófia, történész, a kötet szerzője, a Szent István Király Múzeum nyugalmazott igazgatója

A harmadik rész a visszaemlékezéseké. Érdekes megfigyelni, hogyan éltek a visszaidézett korszakokban, helyszíneken, hogyan élték át a történelmi eseményeket. Akik ezt leírták (mint például Shvoy Lajos, Fa Nándor, Szabó Lajos, Molnár Tibor, Mihályi Gyuláné, Kneifel Ferenc, vagy Farkas Gábor az 1956-os eseményekről), ott idézek az írásokból. Akikkel pedig beszélgethettem, ott megszerkesztettem a beszélgetést, leírtam körülményeit. Voltak olyanok is, akiknek munkásságáról meg kellett emlékeznem, de már nem tudtam Őket kérdezni. Saját élményeim, tapasztalataim alapján, vagy mások által készített interjúk részleteit idézve készítettem az írásokat Fitz Jenőről, Farkas Gáborról, Pesovár Ferencről, Márky Béláról, és Kralovánszky Alánról.

Már beszélt arról, hogy a könyv megírásának előkészítése hosszabb időt vett igénybe. A kutatómunka során milyen élményekre emlékszik, amelyek nagy hatással voltak Önre?

-Élmény számomra, hogy a visszaemlékezők milyen fontos részletekre emlékeznek, milyen pontos megfigyeléseik vannak, milyen sok fontos tanulság csendül ki szavaikból. Az egyik legfontosabb, hogy a becsületes, pontos munka mindenkor megtartó erő: zilált, állandóan változó és ellenséges korszakokban is alapot ad a túlélésre, adott esetben még egy nagyváros építésére is. Élmény volt számomra az is, hogy a munka folyamán egész kis kör alakult ki segítésemre. Előfordult, hogy elindítottam egy kérdést, az végigfutott a telefonokon, mígnem a következő héten valaki már engem kérdezett, nem tudván, hogy én indítottam a kérdést… Az is megesett, hogy valakinek a rokonáról jelent meg kép az Anno-sorozat harmadik kötetében. Most pedig maga jelentkezett, s utóbb nagyon sokat segített a negyedik kötetnél, pedig a harmadikba a képet nem is ő adta. Olyan nagy tudású segítőt is találtam, akivel a mai napig nem találkoztam: ám mindig türelmesen tartotta a telefont, vagy javította írásomnak azt a részét, amit ő természetesen sokkal jobban ismert. Biztos, hogy jobb lett általa az írás.

Különleges záró fejezete a könyvnek a székesfehérvári 1988-as Szent István év felelevenítése. Abban az esztendőben városunk adott otthont az augusztus 20-i országos ünnepségnek. Ekkor Székesfehérvár a béke szigetének számít, azonban ősszel a fővárosban a diktatúra érezteti az erejét és az októberi utcai megemlékezéseket a rendőrség feloszlatja. Ez számít a kötet záró időhatárának.

-Az országos ünnepségek lefolyása, az államfő jelenléte, a Szent Jobb látogatása mellett apró jelek is mutatták a fehérvári ünnepségek jelentőségét. Bevonultak a történelmi zászlók, Nemzeti Emlékhelyként emlegették a Romkertet, Szent István feltárt sírja mellett folytak le az ünnepségek. Mindenki a változás szükségességéről beszélt. Igazi átmeneti kor volt ez, már mai áthallásokkal, de a Szent Jobb fogadásánál jelen lévő negyvenezer ember még csak reménykedhetett. Állt még a tank a Csúcsos-hegyen, a felszabadulási emlékmű a Zichy ligetben, a Budai utat még Vörös Hadsereg útnak hívták. A fehérváriakat, talán pontosan a lélekemelő Szent István ünnepségek miatt nyugodt bizakodás töltötte el. Ezek miatt választottam záró fejezetként az Ünnep címet, ahová sokféle ünnepet rejtettem: a sportét, az ezeréves városét és Szent Istvánét is. A sport 1985-ös ünnepe, a madridi menetelés kissé meglepetve Európa, Fa Nándor és Gaál József Földkerülő vitorlásútja pedig a világ térképére helyezte fel Székesfehérvár nevét. S az “Alba Regia” márkanévvé vált.

Összeállította: SZIKM-kommunikáció

Július 26. ─ Szent Anna napja

Ég szülte Földet, Föld szülte fát, Fa szülte ágát, Ága szülte bimbaját, Bimbaja szülte virágját, Virágja szülte Szent Annát, Szent Anna szülte Máriát, Mária szülte Krisztus Urunkat a világ megváltóját.  

(Bucsuszentlászló, Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése)

Szent Anna Szűz Mária édesanyja, tisztelete a 4. században kezdődött. Ünnepe annak a templomnak a fölszentelési évfordulója, melyet Mária szülőházának helyén, a Bethesda-tó partján állítottak. E templom búcsúnapja lett Szent Anna névünnepe. Kultusza a keresztes háborúk majd a ferencesek hatására gyorsan terjedt Európában különösen Ausztriában, Csehországban és Magyarországon. A 12. században már külön latin nyelvű misét tartottak tiszteletére. Legendáját több középkori kódexünk is megőrizte. Szent Anna alakja a keresztény család példaképe volt, kultuszának hazai gazdagságát annak sokrétűsége magyarázza. Hozzá fordultak az asszonyok bajaikkal és gyermekáldásért. Céhpatrónaként tisztelték a szabók, az asztalosok, kádárok, csipkeverők, söprűkötők. Tisztelet övezte a bányászok körében is. Hozzá fohászkodtak a haldoklók, a betegségben szenvedők egyaránt.

Magyarországon a rendkívüli népszerűségét bizonyítja, hogy valamennyi egyházmegyénkben nagy számban találunk tiszteletére felszentelt templomot, kápolnát. Különösen a palócok falvaiban, Észak-Magyarországon virágzó a kultusza. Szinte alig van olyan templom, ahol ne helyeztek volna el legalább egy Szent Anna-képet. Székesfehérvár egyetlen, épségben megmaradt középkori épülete a Szent Anna-kápolna, ugyancsak az ő oltalmát élvezi.

A Szent Anna-kápolna Székesfehérváron. A kis kápolnát 1470 körül építtette egy Hentel nevű polgár. A török hódoltság idején is imaháznak használták. 1711 körül Nádasdy László csanádi püspök, székesfehérvári őrkanonok restauráltatta. Ekkor került a szentélybe a jelenlegi barokk oltár Nádasdy címerével. Forrás: https://www.google.com/search?q=szent+anna+k%C3%A1polna&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=2ahUKEwjGq7L4prnqAhXPX8AKHTR0BiIQ_AUoAXoECBUQAw&biw=1024&bih=635#imgrc=SqwsuNyC-KNDNM
Fitz Jenő: Székesfehérvár. Budapest, 1957. 54. p.

Szent Anna hazai népszerűségét jelzi, hogy a hét egy napját, a keddet az ő tiszteletére szentelték, hozzá fohászkodtak segítségért, gyógyulásért. Számos vidékünkön, például Szeged környékén ezért Szent Annát Keddasszony néven is emlegették.

Úgy tartották, hogy Anna napján szakad meg a kender töve, ilyenkor kezdték a kender feldolgozását, nyüvését. Ha szép az idő, lehet szedni az annababot, a fokhagymát, vöröshagymát, a gyenge, főzni való kukoricát.

Ilyenkor rajzanak a legyek, azt mondták, hogy Anna a kötényében hordja a bogarakat, s ahol nyitott ablakot talál, ott bedobja. Időjárás és termésjósló nap is Anna napja. Délvidéken úgy tartották, hogyha esik, jó lesz a kukoricatermés.

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II. Budapest, 1977. 95-118. p.

Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Budapest, 1976. 182. p.

Magyarország műemlékjegyzéke. Fejér megye. Budapest, 2008. 110. p.

Penavin Olga: Népi kalendárium. Becse, 1988. 116. p.