Dr. Fülöp Gyula (1953–2019) emlékére

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Arany János: Domokos napra

Amilyen váratlanul és hirtelen állítottál be sokszor bakonykúti kis házunkba a szomszéd utcából, olyan váratlan hirtelenséggel távoztál el közülünk karácsony első napján. Néhány nappal előtte még a múzeum folyosóján futottunk össze, ahol örök derűddel köszöntöttél. Nem sejtettem, hogy utoljára találkozunk, de most már tudom, hogy ez a kép örökre megmarad az emlékeimben.
Még egyetemista voltam, amikor személyesen megismertelek, több mint tíz esztendeje már annak. Akkor még csak azt tudtam rólad, hogy munkásságod megkerülhetetlen és kiemelkedő jelentőségű Fejér megye avar kori kutatása kapcsán. Még egyetemi hallgatóként, 1975 februárjában kerültél a székesfehérvári István Király Múzeum állományába népvándorlás koros régészként. Attól a pillanattól kezdve fáradoztál az avar kori lelőhelyek feltárásán és feldolgozásán, még a doktori disszertációd is ebben a témakörben írtad. Bakonycsernye, Kajászó, Velence, Szabadbattyán, Dunaújváros. Csak néhány település a sok közül, ahol avarokkal találkoztál abból a célból, hogy megismerhessük ezt a rejtélyes népet, akikben őseinket is tisztelhetjük. Te már minden kérdésünkre tudod a választ. Biztos vagyok benne, hogy köztük kvaterkázol!

pt180525fulopgyulaszabmuvhaz501-FMH-fotó

Lassan egy évtizede, hogy az én utam is a Szent István Király Múzeumhoz vezetett. „Egyre többször volt szükség az “öreg csóka” negyven éves helyismeretére az intézményen belül, és megyeszerte egyaránt. Kialakult a kollegiális kapcsolat.” – ahogy azt Te magad fogalmaztad meg egy kéziratodban. Aztán nekem is Bakonykúti lett a választott otthonom. A szomszédolások során kiderült, hogy sok mindenben másképp látjuk a világot, mégis életem nehéz helyzetében mellettem álltál és segítettél. Akkor értettem meg, hogy miért tisztelnek és szeretnek Téged oly sokan, függetlenül attól, hogy melyik irányból értelmezik ugyanazt a valóságot, ami körülvesz minket. Mindenkiben az embert láttad, mindenkire barátként tudtál tekinteni, akit a bizalmadba fogadtál, és minden helyzetben (nagybetűs) Ember igyekeztél maradni. Csoportvezető, régészeti osztályvezető helyettes, régészeti igazgatóhelyettes, majd igazgató mintegy másfél évtizeden át – olvashatjuk az életrajzodban. Vezető pozíciók ide vagy oda, mindvégig őszinte fesztelenséggel, közvetlenséggel és egyedi humorral fordultál embertársaidhoz. Szakemberként és Emberként nagy űrt hagytál magad mögött!
Búcsúzom Tőled a magam, a régészeti csoport és a múzeumi kollektíva nevében.

Nyugodj békében, Gyula!

dr. Szücsi Frigyes
régész

 

Fotók: Simon Erika, szekesfehervar.hu és Pesti Tamás, Fejér Megyei Hírlap

AUTÓKÓR ELDORÁDÓBAN

Réber és az animáció

Aki felkeresi a Hetedhét Játékmúzeumot, és megtekinti az emeleten berendezett Réber László állandó kiállítást, az mindenütt találkozhat az életmű egy-egy további, különleges fejezetével. Érdemes tehát többször is ellátogatni a Vonalba zárt történetek című tárlatra, mert újra és újra érhet bennünket meglepetés, igazolva e különleges alkotó sokrétű tehetségét.
Ha például lecsücsülünk a kiállításba illeszkedő, oda tervezett zsámolyokra, szemben a teremben elhelyezett monitorral, és szánunk rá negyedórát, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy Réber László az animáció műfajában is maradandót alkotott. Igaz, mindössze három film fűződik a nevéhez, ám a végeredményt látva mindenképp talányos, hogy miért nem lett gazdagabb az életmű e sajátos fejezete. Tény, hogy a filmek az 1960-as években születtek, aki pedig valamennyire járatos ebben a műfajban, az nyilván tudja, hogy az az évtized volt a magyar animáció felnőtté válásának, felívelésének időszaka. Mindenesetre érdemes a filmek megtekintése előtt megnézni a tárlat rajzait, hogy meggyőződhessünk róla: Réber vonalrajzai, figurái az animációkban is visszaköszönnek. Valamint a játékosság, többértelműség, amely grafikáit is jellemzi. Ajánlott tehát, hogy a néző ez esetben is támaszkodjék asszociációs készségére, képzelőerejére.

BLOG_Réber-animációsfilmek_enteriőr

Enteriőrkép a kiállításból (fotó: Dabasi András)

A befogadást segítheti a Réber más műveit is jellemző humor, karikaturisztikus hangvétel, a groteszk jelenléte. Ráadásul ezek az animációk a kollázs műfaját felhasználva készültek. Persze amolyan „réberesen”. Különösen igaz ez az Autókór (1964) és az Eldorádó (1965) című darabokra. Ezúttal is rádöbbenhetünk, hogy Réber művei ma is mennyire élnek. Az Autókórt Imre Istvánnal közösen rendezte, és már a címe is játékos: az autók fékevesztett imádata kortünet, de kórtünet is lehet. S gondoljunk csak bele: a rendszerváltás után talán úgy gondoltuk, hogy ez a „betegség” szép lassan elmúlik. Ehhez képest egy csomó polgártársunk fejében még mindig lóerők és autómárkák dübörögnek – gondolat helyett. Szellemes és ötletes munka, tele képi gegekkel, a rajz és a fotó ügyes kombinációjával.

Amíg ebben a filmben felfedezhető egyfajta sztori, sőt, még „főszereplővel” is büszkélkedhet, az Eldorádóból ez már hiányzik. Ennek ellenére az asszociációkra, a képek feleselésére építő stílus különösebb nehézség nélkül értelmezhető. A hatvanas években erősödött fel a szerzésvágy, a fogyasztás, és általában véve is a fogyasztói társadalom kritikája. Ezzel együtt lett egyre többet emlegetett kifejezés az elidegenedés, mint kor- és kórtünet. Réber nyilván ismerte az olasz filmes újhullám akkori darabjait, az ezekre rímelő hazai próbálkozásokat, fotókat, képzőművészeti alkotásokat. Az Eldorádóban bemutatott világ pedig nem tűnt el az idők során, sőt. A sokadik Black Friday, az őrült vásárlási láz után ki tagadná, hogy a fogyasztás, a megszerezhető tárgyak, a közösségi háló, a média éppúgy uralják az életünket, mint a hatvanas évekbeli Eldorádó lakóinak mindennapjait az akkori tárgyak.
A harmadik munka, Az ember, a Föld és az űr (1967) alig egy perces. Akár tanulmánynak is tekinthető, hogy mit lehet kezdeni a vonalakkal, és a nézőre, látogatóra bízza, hogy a vonalba zárt történetek közül melyiket képzeli az animáció mögé.
Látogassanak el tehát a kiállításra, akár első alkalommal, akkor többedszerre, és feltétlenül üljenek le a képernyő elé is!

Cikkindító képünkön: részlet az Autókór című rajzfilmből

Szabó Zoltán írása

TETTAMANTI KÜLÖNLEGES VILÁGA

Aki továbbviszi Réber szellemiségét

 

A Szent István Király Múzeum kortárs gyűjteménye nemrégiben hét különleges grafikával gazdagodott – alkotójuk Tettamanti Béla, a kortárs művészet sajátos hangú alkotója. Művei senki máséval nem összetéveszthetők: grafikáit olykor alaposan meg kell nézni, hogy az a gyakran filozofikus, mély mondandó, és a művekből áradó humor, fanyar irónia eljusson hozzánk. Meg kell küzdeni az élményért, venni kell a fáradtságot, hogy ráálljunk arra a gyakran abszurd, „tettamantis” szemléletre, világlátásra, ami annyira jellemző rá.
De ez a hét grafika – a múzeum új szerzeményei – bizonyítják: megéri a küzdelem. Ki-ki eldöntheti, melyik munka áll hozzá közelebb. Mondjuk A magyar foci látványa című kép gyilkos iróniája vagy a finom humorral átszőtt, nosztalgikus hangulatú Emlékek című grafika. Esetleg az Öntekervény – a folyton taposó, a kerekeket, no meg az önmagát hajtó ember és a tekerésben töltött élet groteszk–abszurd víziója.
Parti Nagy Lajos író mondta róla egy kiállítás megnyitóján: „A Tettamanti-mű olyan, mint valami organikus, hús-vér ördöglakat, amelynek nem megfejtése van, nem szájbarágata, hanem nézete. Sejtelme és sugallata. Titka van, amit együtt közelítget a néző és a rajzoló. És nem tudom, mikor ki jut közelebb. Ezért nem keresztrejtvény, nem tréfa, hanem műalkotás, amiben persze nem ismerünk tréfát. Ha humoros, ha nem.

Állatfarm

Tettamanti Béla: Állatfarm 

 

Tettamanti Béla – aki éppen mostanában, decemberben ünnepli a születésnapját – visszatérő, igen kedves vendégnek számít Székesfehérváron. Ő nyitotta meg tavaly, a Hetedhét Játékmúzeumban a Vonalba zárt történetek című állandó kiállítást, amely Réber László művészetét mutatja be. Tavaly ősszel pedig eljött a kiállításhoz kapcsolódó estek egyikére, hogy meséljen atyai jóbarátjáról, mesteréről, Réber Lászlóról.
Tettamanti kifejezetten büszke arra, ha azt mondják róla, ő az, aki továbbviszi Réber szellemiségét. Mert ugyan Tettamanti képi világa, vonalkultúrája egészen más, mint Réber Lászlóé, de a Réber-hatás tagadhatatlan. Mestert és tanítványt összeköti a groteszk, ironikus világlátás, a gondolatgazdagság, a képek filozofikus mélysége. Ahogyan az Rébernél is megfigyelhető, Tettamanti Béla grafikái sem köthetők soha éppen aktuális politikai–társadalmi helyzethez – időtlenségük miatt képesek hatni évtizedek múlva is.
Tettamanti – ahogy ő mondja – sok cikkcakk után érkezett meg a grafikusi pályára: 1975 óta jelennek meg újságrajzai (az első az Élet és Irodalomban látott napvilágot), 1981 óta alkot könyvillusztrációkat. Éveken át készített grafikákat a Népszabadság hétvégi mellékletének – és akár nemet is mondhatott. Maga választhatta meg, melyik íráshoz, kortárs novellához kapcsolódjon a maga vizuális gondolataival.
Amikor itt járt a Hetedhét Játékmúzeumban, és Réberhez fűződő barátságáról mesélt, megkérdeztük tőle, hogy manapság is naponta dolgozik-e? Így válaszolt: „Én nem dolgozom – rajzolok… Nagy szerencsém van, hiszen azt csinálom, amit szeretek, gyakran éjszaka is ezzel foglalkozom: ülök a rajzasztalnál vagy utánaolvasok egy-egy témának. Jó, persze, tudom, hogy úgy tűnik, riszálom magam – mert ezt nem nevezem munkának. De ha leülök a rajzasztalhoz, én úgy érzem, hogy a passziómnak élek.
Mi pedig a Fehérvárra került képeket nézegetve azt kívánjuk a nagyszerű alkotónak, rokonszenves embernek, hogy továbbra is őrizze meg „tettamantis” derűjét, optimizmusát, és a rá jellemző energiával éljen továbbra is legfőbb szenvedélyének: a rajzolásnak!

A cikkindító képen Tettamanti Béla: Öntekervény

Gábor Gina

KEDVCSINÁLÓ AZ ÜNNEPI MENÜSORHOZ – RÉBER RAJZAIVAL

Szakácskönyveket is illusztrált a neves grafikus

 

Ilyenkor, advent idején a háziasszonyok már az ünnepi menüsort tervezgetik, és fellapozzák a szakácskönyveket. Azt talán kevesen tudják, hogy Réber László grafikusművész szakácskönyveket is illusztrált. A Réber munkásságát bemutató, Vonalba zárt történetek című kiállításon – akárhányszor nézzük meg a tárlatot – mindig felfedezhetünk újabb és újabb érdekességeket. Ez is volt a rendezők célja: ezért érdemes visszatérni. Hiszen sziporkázóan szellemes rajzokat, filozofikus, gondolatébresztő, de humort sem nélkülöző egyedi grafikákat nem csak a falakon láthatunk – a kiállítótérben lévő érintőképernyőn lapozgatva is elérhető egy sereg Réber-rajz és vázlat. A tárlaton elhelyezett könyvespolcon is bőséggel találunk olyan köteteket, amelyeket a neves grafikusművész illusztrált.
Az ott sorakozó kiadványok között bukkanhatunk rá F. Nagy Angéla A család szakácskönyve című munkájára, amely a Nők Lapjában megjelent receptek gyűjteményét tartalmazza. Az 1986-ban kiadott kötetben minden egyes fejezetet Réber szellemes, ötletes rajzai ütnek fel. A baromfi-receptekről szóló résznél a konyhában egy gáláns férfiú a háziasszony hatalmas, edényfogó kesztyűbe bújtatott kacsójára leheli a csókot – feltehetően köszönetként, a finom ebédért. A pecsenyéket felvonultató fejezetben a késeket élező úr bajsza is a fenőkést idézi. A levesek tárgyalásánál pedig az élet mintha ismételné a falvédőn látható jelenetet. De csak „mintha”! A Réber-rajzon az asszony levesestállal érkezik, hogy az urának enni adjon, éppen úgy, akár a konyhát díszítő falvédőn. Az idealizált falvédőjeleneten mindkét szereplő mosolyog – miközben a valóság más, sugallja a rajz, hiszen ott mindkét szereplőnek legörbül a szája. Hát igen, a konyhai „robot” fárasztó, a háziasszonynak sincs mindig kedve főzni és nyájasan mosolyogni…
Nem tudjuk, miként merült fel, hogy Réber László rajzaival jelentessék meg F. Nagy Angéla szakácskönyvét. Talán úgy, hogy Örkény István legendás, műfajteremtő Egyperces novelláit hajdanán Réber László illusztrálta. Rajzai teljesen ráfelelnek az örkényi világra, annak szuverén képi variánsai. Örkény szövegei és Réber rajzai egyaránt sallangmentesek, csak a lényegre koncentrálnak – együtt hatnak igazán.
Nos, F. Nagy Angéla volt Örkény István második felesége. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Örkény nagy ínyenc volt, az ő inspirálására kezdett el főzni fiatalasszonyként. Nem lehetett ez könnyű, hiszen a nagypolgári családból származó Angéla lánykorában nem volt erre rákényszerítve – náluk otthon szakácsnő főzött. Örkény azonban nemcsak főzésre inspirálta, nemcsak megismertette vele a kifinomult francia konyhát, hanem írni is tanította – ő javította ugyanis szakácskönyvírói pályafutása kezdetén F. Nagy Angéla kéziratait. Így aztán nem csodálkoznánk azon sem, ha Réber Lászlóval is Örkény révén került volna munkakapcsolatba: biztosat nem tudunk, de a jelek szerint Rébernek volt mondanivalója a gasztronómia kapcsán is.

BLOG-kép_szakácskönyv-2-jav

Ezt azért is magabiztosan állíthatjuk, mert a Lénárt Vera és Pákozdi Judit szerkesztésében megjelent Főzőkanállal hazán kívül című receptgyűjteményhez szintén Réber László készített illusztrációkat. Pályázat útján kerültek be a kötetbe a receptek, amelyeket olyan magyarok gyűjtöttek, akik hosszabb ideig éltek külföldön, és ott tettek szert helyi receptekre, amiket ők is szívesen és gyakran készítettek el. Réber rajzolói fantáziáját is megmozgatták ezek az ételek: a rajzok a kötetben a lapszélen szerepelnek, az adott recept szellemes kiegészítőjeként. Az ananászos csirke például az ő rajzán ananász-testű madárként szalad, egy csehországi étel, a füstölt oldalas mártással és gombóccal Réber-féle „receptjén” természetesen maga Svejk is megjelenik, az algériai báránykaraj készítőjének pedig csak a szeme villan ki a fátyol alól.
Manapság, amikor annyi szakácskönyv lát napvilágot színes fotókkal, különlegességnek számítanak a néhány vonallal megrajzolt, kifejező és ötletes Réber-rajzok. Kedves humorukkal talán még nagyobb kedvet is csinálnak a főzéshez, mint a „színes-szagos” kiadványok.

Gábor Gina

EGYÜTT GYŐZTÉK LE A GONOSZT

Mesés családi délután, Réber nyomán

A Hetedhét Játékmúzeum Réber-kiállítása szinte minden hónapban kínál valamilyen programot. Legutóbb a családokat várták egy kis kézműveskedésre, amit már a közelgő ünnep ihletett. Az adventi készülődés idején szokás kicsit feldíszíteni a lakást: a Vonalba zárt történetek című tárlaton ehhez adtak segítséget Réber László meseillusztrációinak felhasználásával. A kiállítás kurátora, a foglalkozás vezetője, Gärtner Petra hozott egy csokorra valót Réber varázslatos rajzaiból – a jellegzetes, néhány vonallal megrajzolt figurákat, jeleneteket pedig a résztvevők színezhették ki a kedvük szerint. Megjelentek a kis képeken A Négyszögletű Kerek Erdő lakói Lázár Ervin meséjéből, ott voltak Milne Hatévesek lettünk kedves Réber-rajzai és a többiek… Például a Legyél te is Bonca! szereplői Varga Katalin történetéből, no és Kipling Az elefántkölyök című könyvének állatfigurái… Természetesen nem kellett követni az eredeti illusztráció színeit, a gyerekek és kísérőik – anyukák és apukák – a saját képzeletükre és szépérzékükre hagyatkozhattak. Az apró kis rajzokat aztán színes – bordó, sárga, zöld – kartonlapokból kivágott körökre ragasztották, és ezeket a köröket fűzték fel – így alakultak ki az ünnepi, Réber-képekkel illusztrált girlandok.

11.23_Reber-2

A füzérek adventi szobadíszek is lehetnek, de akár ékíthetik az idén a karácsonyfákat is. Folyamatosan érkeztek a látogatók a foglalkozásra: egész családok dolgoztak együtt, vágtak, ragasztottak, színeztek. Kiderült, hogy nem csak az anyukák és nagymamák jeleskednek a kézműveskedésben: akadt néhány vállalkozó kedvű apa is, aki mindent elkövetett, hogy a gyerekek keze alá dolgozzon, és segítsen a mű elkészítésében.
Akadtak gyerekek, sőt felnőttek is, akik a kézműveskedés után szívesen letelepedtek a Réber-illusztrációkkal díszített hatalmas, puha padlószőnyegre, hogy bekapcsolódjanak a pszichodráma játékba, amelyet Zsadon Anna pszichológus és Rosta Helga múzeumpedagógus vezetett. Sosemvolt mesék – ez volt ezúttal a foglalkozás címe, hiszen rövid bevezető, jópofa, csoportot összekovácsoló, a fantáziát beindító játék után a résztvevők együtt rögtönözve, közösen találtak ki egy mesét, annak karaktereit, és a gyerekek azt is megmondták, hogy ők, kit szeretnének eljátszani.

11.23_Reber-3

Semmi sem volt kötelező, mindenki maga választhatott, ki lesz a játékban: ő lesz-e, aki gonosz sárkányként foglyul ejti a jókat, esetleg hercegnőként szerepel. Volt a játékban sokféle figura: cica, vizet fröcskölő elefánt, folyton megszólaló csengő, sütni tudó, nyáron is hőálló hóember, aki szereti a jégkrémet, taxis, aki nem nagyon tud vezetni, Semmi, aki mindent kiradíroz… A gyerekek – miután kitalálták a figurákat – egy nagy, sálakkal teli kosárból választhattak magukat különféle színű kendőket, amelyekből jelmez lett, ami segített az átlényegülésben. A mese végén persze, a fogságba esettek mind kiszabadultak, a kiradírozott világ újra megjelent, és győzedelmeskedett a jó a gonosz felett. Közben pedig a vadidegen gyerekek kicsit megismerkedtek egymással és önfeledten játszottak.

A Réber-kiállítás programjairól, a tárlatvezetésekről és a múzeumpedagógiai foglalkozásokról itt tájékozódhat:

+36 22 202 601,

https://www.facebook.com/hetedhetmuzeum/

Gábor Gina

A SOKOLDALÚ FEKETE, AVAGY RÉBER LÁSZLÓ KEDVENC SZÍNE

Tematikus tárlatvezetés a Hetedhét Játékmúzeumban

Réber László, a neves grafikusművész a fekete színt tartotta a legszebbnek – amit kicsit furcsállunk, ha eszünkbe jutnak a szívünknek kedves mesék igen színes és fantáziadús Réber-illusztrációi. Ugyanakkor tudjuk, hogy az alkotó egyszerű vonalrajzaival – egy- egy fekete tusvonallal – mi mindent volt képes megmutatni, érzékeltetni! A Vonalba zárt történetek című állandó tárlat kurátora, Gärtner Petra művészettörténész éppen Réber különös vonzalma miatt mélyedt el a fekete szín történetében, és sok érdekességre bukkant. Ezt osztotta meg legutóbb a hallgatósággal A sokoldalú fekete című tematikus tárlatvezetésen, a Hetedhét Játékmúzeumban.
A színekhez gyakorta kapcsolódik jelentés: a fekete a gyász színe, de sokak számára azt az élénkítő italt idézi, amivel a nap indul. A fekete ugyanakkor gyakran a luxus, az elegancia szimbólumaként jelenik meg. De ha a kéményseprőre vagy a fekete macskára gondolunk, a szerencséhez vagy éppen a szerencsétlenséghez – a szélsőséges érzelmekhez is – kötődik ez a szín… Az Ószövetségben a teremtéstörténetben azt olvashatjuk, hogy az első napon megtörténik a sötétség és a fény szétválasztása, mert a sötétségben nincs élet. A fekete tehát afféle alapszín: ezért is érdekes megvizsgálni, miként kezdett el a negatív dolgokhoz tapadni. Az Újszövetségben már az olvasható, hogy Jézus azt hirdeti: „én vagyok a világ világossága”. A tisztaság, a megszenteltség tehát a fehérhez társul, míg a sötétség, azaz a fekete szín a bűnhöz, a sátánhoz kapcsolódik.

_TÜKÖRKÉNT_Örkény

Az előadásban arról hallottunk, ez a képzőművészetben is megfogalmazódott: a középkorban három színnek volt különösen erős szimbolikus értéke – a feketének, a fehérnek és a vörösnek. Ez utóbbi a pokolhoz kötődik erősen. Gärtner Petra mindezt Fra Angelico és Hieronymus Bosch képeivel érzékeltette. Ugyanakkor arról is szó esett, hogy a középkori viseletben – az 1300-as években – miért és hogyan válhatott divattá a fekete, először a gazdag polgárok körében, majd az arisztokraták öltözékében is.
Az is kiderült, hogy a fekete-fehér világ térhódítására különösen a könyvnyomtatás hatott. A kézzel írt középkori kódexekre még a többszínűség jellemző – a kódexek lapja nem is fehér, hanem inkább sárga, az ábrázolások pedig színesek voltak. Ezen változtatott Gutenberg jóvoltából a könyvnyomtatás elterjedése az 1450-es évektől. Ezzel párhuzamosan a hasonló nyomdatechnikai logikával született metszetek készítése is igen népszerűvé vált. Mindezt Gärtner Petra az egyik legjelesebb alkotó, Dürer munkájával illusztrálta. A nyomtatott papír már jóval fehérebb volt, mint a kódexek papírja, az erre felvitt fekete festék pedig – a technika fejlődésével – egyre tartósabbnak bizonyult. Ez pedig komolyan befolyásolta a vizuális kultúrát, azt, hogy az alkotók fekete-fehérben is gondolkod(hat)tak. Még Rubens festményei is megjelentek nyomtatott formában, fekete-fehér változatban – mert ez vitte el távolabbi tájakra a képeinek hírét. A fekete-fehér metszeteken képesek voltak érzékeltetni a színeket is. Aztán a fekete a színek közül egyszer csak átlépett a „nemszín” tartományba. Newton tudományos kísérlete is ezt igazolta: a fényt egy prizma segítségével fel tudta bontani – márpedig az így kapott színek között sem fehér, sem fekete szín nincsen… Mindez inspirálóan hatott: a 18–19. században rengeteg színelmélet jelent meg, a festészetben pedig az impresszionista alkotók már eljutottak odáig, hogy feketével mint színnel alig is számoltak. Gauguin kizárólag zölddel és kékkel dolgozott fekete helyett.
S hogy mi az, ami a 20. században ismét megújította, megváltoztatta a fekete-fehérhez való viszonyunkat? A fotó és a film új korszakot hozott! Azt látjuk, hogy egészen a 60- as évekig óriási kultusza van a fekete-fehér képeknek, holott már a II. világháború után képesek voltak színes filmet gyártani.
Az izgalmas kultúrtörténeti bevezető után érkeztünk meg Réber világába. Az alkotó művészetének egyik kulcspontja, hogy vonalban gondolkodott, ezt jelzi a tárlat címe is. Réber karikaturistaként kezdte a pályáját, ebből nő ki a művészete. Már az ötvenes években született karikatúráira is jellemző az ötletesség, humor, rajzi csavar – de a valódi hangjára, stílusára inkább a 60-as és 70-es években talál rá. Ennek a periódusnak jellegzetes darabjai Örkény István egyperces novelláihoz készített illusztrációi. Ezek a rajzok nem valamiféle alárendelt szerepet játszanak, vagy a szöveg anekdotikus alátámasztását szolgálják, hanem tulajdonképpen önálló grafikaként ráfelelnek a szövegre. Örkény és Réber együtt hat: Réber groteszk–ironikus rajzai pontosan illeszkednek ahhoz az örkényi hangvételhez, amely az egypercesekben annyira magával ragadja az olvasót. Az élethez való hozzáállásuk, az egész világlátásuk összeköti a két alkotót, írót és grafikust. Örkény megszabadítja a novellát minden sallangtól, leírástól. Réber is sallangmentesen, néhány vonallal képes egész világot teremteni, sorsokat megmutatni.
Gärtner Petra tárlatvezetésén természetesen külön időt szentelt az életmű talán egyik legizgalmasabb, legfilozofikusabb önálló grafikai sorozatának. A 70-es években Réber László az Élet és Irodalom páratlan oldalára, a glossza-oldalra készített egyedi rajzokat, a legtöbbször cím nélkül. Ezek a fekete-fehér rajzok hihetetlen erővel hatnak. Eszköztelenül fogalmaznak meg filozofikus mélységű gondolatokat: életről és halálról, az emberről és társadalomban betöltött szerepéről, közérzetéről. Rébernek nincs szüksége másra, mint biztos kézre, tusra vagy ceruzára: a fehér papíron futó fekete vonalak elmondanak mindent. Íme, a fekete sokszínűsége Réber László művészetében!

Gábor Gina

Kora vaskori, 2600 éves halomsírok a grófi vadasparkban

Fehérvárcsurgó, Eresztvényi erdő

 

Az intézményünk köré szerveződő múzeumbaráti kör, a rendszeres kiállítás-látogatók és támogatók szerepe mindig is fontos volt a múzeumi szakemberek számára. Adódtak azonban olyan rendkívüli helyzetek is, amikor kézzelfoghatóan nekik köszönhettük egy-egy lelőhely, vagy lelet megmentését. Ez történt 1983. tavaszán is, amikor Rajnai Ferenc nyugalmazott székesfehérvári katonatiszt, egyben természetjáró és a régészeket segítő terepbejáró azzal a hírrel keresett meg a múzeumban, hogy Bodajk és Fehérvárcsurgó erdős részein kirándulva az eresztvényi erdőben, az egykori grófi vadasparkban található és már korábbról is ismert egyik őskori halomsír oldalában olyan friss ásásnyomokat talált, amelyek „nem olyan formájúak és jellegűek, mint amilyeneket a régészeti feltárásokon látni szokott”. Miután tisztáztuk, hogy a múzeum ezen a helyszínen jelenleg nem folytat feltárási munkát, azonnal a helyszínre mentünk.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-2

Amit találtunk az egyszerűen elképesztő volt: az egyik legnagyobb halomsírnak ugyanis az úttal átellenes, tehát a sétálók által nem könnyen észrevehető oldalában, egy 1 x 1 méteres aknát mélyítettek a halom közepébe. A rablók nem hétköznapi, sőt mondhatni „vájár szakértelemmel” dolgozva, az omlás ellen támfákat elhelyezve, majd létrán leereszkedve mintegy 2,5 méter mélységig eljutva, elérték és beszakították a kőréteggel borított faszerkezetű sírépítmény tetejét, jelentős kárt okozva mind a szerkezetben, mind az ott előforduló sírmellékletekben. Azonnal jeleztük mindezt a rendőrségen, és intézkedtünk az egyébként ismert és védett lelőhely további védelméről. A nyomozás hamar kiderítette, hogy két bodajki nyugdíjas bányász állt össze, hogy „megássák a kincset”, amit ott sejtettek. A történet azért különösen káros és sajnálatos, mert már korábban, ismeretlenek, többször megpiszkálták a többi halomsírt is, nagyrészt elpusztítva, a régészeti feltárás, a dokumentálás és értékelés számára gyakorlatilag alkalmatlanná téve azokat. Az bizonyos, hogy köznapi értelemben vett kincset soha nem találhattak a „kunhalmokban”, „Attila elásott kincsének” itteni keresése pedig egyszerűen butaság. A fa szerkezetű sírépítmény és annak kő borítása mellett ugyanis legfeljebb őskori cseréptöredékekre és a máglyáról származó égett csonttörmelékre, valamint azonnal szétomló, felismerhetetlen rendeltetésű fémmorzsalékra bukkanhattak. Emellett ma már akár börtönbüntetéssel járó bűncselekménynek minősül a védett régészeti lelőhely megbontása és tönkretétele. A bolygatásra való tekintettel azonban a múzeum kénytelen volt szervezetten feltárni a szóban forgó halomsírt.
A terep elsődleges megvizsgálása nyomán azt is észlelnünk kellett, hogy a 9 sírból álló együttesből mindössze egyetlen kisebb méretű tűnt bolygatatlannak.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-3

A legnagyobb méretű halomsírnál pedig a közepébe irányuló több rablóaknát is beazonosítottunk, de ezek látszólag nem érték el a halom közepét. Ez a halom tehát még részben feltárható lesz a jövőben. A többi, részben megsemmisült sír maradványát pedig azonosítottuk és dokumentáltuk.
A szerencsére idejében megállított sírrablási kísérlet által megbolygatott 1. számú halomsír feltárása előtt mi magunk sem gondoltuk, hogy a munka során végül egy olyan, nagyjából ép, fa szerkezetű és kőborításos sírépítményt tárhatunk fel, amely a jól megfigyelhető jellegzetes temetkezési rítuselemek sokrétűsége, jól dokumentálhatósága, valamint komplex kultúrtörténeti összefüggései révén az egyik nemzetközileg is kiemelt referenciája lesz a korszak, tehát a korai vaskori úgynevezett Hallstatt kultúra dunántúli kutatásának.
A feltáráskor természetesen a média emberei mellett vendégszakértők, rajzolók, topográfusok, restaurátorok, fotográfusok hada gyűlt oda, amikor a mai járószinttől mérve mintegy 4,5 méter magas és 25 – 35 méter átmérőjű halom negyedelő módszerrel történt feltárása során előbukkant a boronaház-szerkezetben tölgyfa gerendákból összeácsolt, egymásra helyezett, majd fokozatosan ívelten befele hajló oldalfalú mintegy 2 méter magas sírépítmény külső váza. A fa elemeket tehát egymásba ácsolt gerendák alkották, a közepén pedig több tonnányi kő borította az egész objektumot, majd erre került a több mint 2 méter földréteg. Az igaz meglepetés azonban csak ezt követően tárult fel. A sírépítmény bontása során feltárulkozott az objektum belső szerkezete: a külső gerendaváztól befelé, mintegy félméternyire egy másik, immár deszkavázas keret rajzolódott ki, amely az őskori járószint fölött mintegy 80 cm magas, 3 x 2,5 méter kiterjedésű belső négyzetes keret volt. Ezt a keretet aztán párhuzamosan elhelyezett fa elemekkel teljesen befedték. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas doboz. A sír mellékleteit pedig ebben a zárt keretben helyezték el. Akkor ott csak nagy mennyiségű kerámiatöredék, égett csontok és hamu, valamint igen rossz megtartású vas és kevés bronz tárgy utalt arra, hogy mi mindent helyezhettek el a sírban. A rítusra jellemző, hogy ekkor csakis hamvasztásos módon temetkeztek, a sír közelében nagyméretű, szabálytalan, átégett földréteg utalt a halotti máglyára, amelynek a maradványait részben összesöpörve szintén behordtak a sírépítménybe. Gödröt nem ástak, egyszerűen a járószinten alakították ki a sír szerkezetét. A leletek sérülékenysége és a későbbi restaurálás biztosítása végett a régészeti anyagnak a jelentős részét „in situ” emeltük ki, és így csak a későbbi konzerválás és restaurálás eredményeképpen tárult fel a mintegy két tucat, többségében grafitmázas fekete kerámia edény, valamint a korabeli fémművességre jellemző bronz ruhadíszek, gyöngyök vas zablák, vas kard és balta, fibulák, bronz füles tál és sok egyéb.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-5

Ezek a mellékletek jól beilleszthetőek az Ausztria, Szlovákia, Szlovénia, Észak-Olaszország, Horvátország és a Dunántúl területén Kr.e.700 – 550 között virágzó keleti-Hallstatt kultúra hagyatékába.
Az analóg leletanyagok tipológiai összehasonlításán alapuló relatív kronológia mellett, ma már mód van a természettudományos módszerek és eljárások szerteágazó alkalmazására az archeológiában is. Így mi is igénybe vettük a pontosabb kormeghatározáshoz az úgynevezett C14 radiokarbon izotópos eljárást, ami igazolta a leletanyag Kr.e.7. század eleji keltezését. Emellett mag- és pollen mintavételek alapján következtetni lehet a korabeli termesztett kultúrnövényekre, tenyésztett és vadászott állatállományra, a fémmegmunkálási eljárásokra, a máglyán talált égett emberi- és állatcsont maradványok sokirányú meghatározására.
Ez a halomsíros temető a korabeli arisztokrácia temetkezési helye volt, az úgynevezett köznépi temetőt pedig még nem találtuk meg. A Gaja-patak túlsó oldalán emelkedő magaslati tetőn, a Kisvárhegy nevű helyen azonban sikerült beazonosítani és hitelesítő feltárással igazolni a korabeli erődített földvár meglétét. Ez a nyugatról érkezett kultúra közvetlen előzmény nélkül népesítette be a Dunántúlt, abból a közép-európai térségből kiindulva, amely a korszak kulturális központja és kibocsátó helye volt. Mintegy 100-120 évvel később azután, közvetlen folytatás nélkül, megszakad a közösség itteni élete, a következő jól ismert kulturális horizont pedig már a római hódítást megelőző kelták világa a Dunántúlon is. A Duna vonalától keletre ez a régészeti kultúra egyáltalán nem terjedt el, legkeletibb előfordulásait Érd – Százhalombatta térségéből ismerjük. A korabeli civilizáció komplex voltára, valamint a kereskedelmi csatornák meglétére utal az, hogy a feltárt fehérvárcsurgói halomsír leletanyagában déli, trák típusú vas kard, Észak-itáliai és Alsó-ausztriai analógiákkal, rendelkező füles bronz tál, valamint baltikumi borostyánkő ékszermaradványok egyaránt előfordulnak.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-4

A tudományos feldolgozás megkezdődött és szándékaink szerint ez a csodálatos leletanyag a múzeum állandó régészeti kiállításának lebontását követően is megtekinthető lesz a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély erre a célra biztosított két termében.

Székesfehérvár, 2019. szeptember 20.

Dr. Jungbert Béla