Néprajzi kincsestárunkból – a türelemüveg

1 vers─ 1 tárgy

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

(Pilinszky János: Harmadnapon, részlet)

A Golgota─jelenet, a keresztre feszített Krisztus ábrázolása gyakori az úgynevezett türelemüvegekben. A paraszti kultúra tárgyi világában nagyon kevés volt az ehhez hasonló, igazi dísztárgyként szolgáló darab. Helye a szoba központi részén, a sublóton berendezett szent sarokban volt. A tárgytípus készítése Németországból ered. Itt már a 16. században készültek palackba zárt hajómodellek. Hazánkban a 18. századtól kezdték készíteni a főleg szakrális témákat megjelenítő türelemüvegeket. A tárgytípus elnevezése kézenfekvő, hiszen sok-sok türelem, idő kellett megalkotásukhoz. Készítőik között gyakran találunk pásztorokat, rabokat. De hogyan kerültek a kis kompozíciók a szűk nyakú üvegpalackokba? Kétféleképpen. Az egyik típusba azok a munkák tartoznak, amelyeknél a szobrocskákat előre elkészítve, összecsukva helyezték a palackba, ahol egy fonal segítségével egyetlen mozdulattal szétnyitották. Így készültek a Németországból ismeretes hajómodellek. A másik típus esetében a kompozíció egyes elemeit aprólékosan kifaragták, majd dróttal a palackba csúsztatták és ott ragasztották össze. Ezzel a technikával készült a képen látható, a Golgota─jelenetet ábrázoló türelemüveg is, 1890-ben Székesfehérváron. A készítő, Láng Ignác ajándékozása révén került a Szent István Király Múzeumba, ahol a néprajzi állandó kiállításban látható.

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

Húsvét, most egy kicsit másképp

A múzeumpedagógus szemével

 

A néprajzi kiállításokhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások között mindig is kiemelt figyelem övezte a nagy ünnepek szokásait feldolgozó programokat. Ezekre jellemzően iskolai osztályok, óvodai csoportok szoktak jelentkezni. Talán mert a szünetek is így összpontosulnak a tanrendben, és a szünet előtti utolsó napokban jó egy kicsit kimozdulni a pedagógusnak és a gyerekeknek is a megszokott falak, keretek közül.
Ha egy kicsit mélyebbre akarok nézni, rögtön Victor Turner A rituális folyamat című könyve jut eszembe. Nemhiába, a több évnyi múzeumpedagógiai munka után, már magamban sem tudom szétválasztani a kutató és a pedagógus “látását”. Nagyon leegyszerűsítve Turner az ünnepek, a rítusok tanulmányozásával, számos terepi tapasztalatot elemezve, egy folyamat dinamikáját írta le, amelyben rendkívül sokrétű szimbólumrendszereket tárt fel. Ez a folyamat több szakaszra bontható, és az egyik leghosszabb, legösszetettebb része ennek, minden bizonnyal az előkészítés.
Vagyis, amikor otthon kitakarítjuk a lakást, felkészülünk egymás megajándékozására, ünnepi ételeket készítünk egy-egy nagyobb ünnepek előtt, pontosan ennek a rituális folyamatnak megfelelően viselkedünk. Az ünnepi időszak csúcsosodásában pedig megengedettek lehetnek olyan dolgok is, amelyek máskor nem, és biztosan mindenki érezte már azt, hogy a karácsonyi vagy a húsvéti szünetbe több lustálkodás, több csokoládé vagy sütemény fogyasztása is belefér. Bizonyos szokásainkat (a rítusainkat) csak az egyes ünnepekkor gyakoroljuk, például tojást semmilyen más ünnep alkalmával nem festünk, csak húsvétkor. Aztán az ünnep után, természetesen vissza is kell rázódni a hétköznapokba, vagyis mondhatjuk, hogy a rítust előkészítő és lezáró szakaszai pszichológiai szükségletet is kielégítenek. Visszakanyarodva a felvezetéshez, tehát nemcsak a családi élet keretei lazulnak az ünnep előtti időszakban, hanem bizony az iskolában, és talán a munkahelyek egy részében is tapasztalható némi “kilengés”.
Amikor gyerekcsoportok érkeznek a múzeumba, egy-egy jeles nap vagy ünnep előtt foglalkozásra, mindig arra a sokrétű szimbólumrendszerre koncentrálok, amelyet az adott ünnep jelent. De örök kérdés, hogy mit tudok átadni belőle 60 (néha még annyi sem) percben? Milyen gyökerei, eredete vannak egy adott ünnepnek? Milyen mélyre áshatunk anélkül, hogy jelenkori relevanciáját elveszítenénk? Minél inkább távolodunk ugyanis a saját korunktól időben, annál több magyarázat szükséges. Mert a gyerekeink egyre inkább a jelenben élnek, és a múltbéli emberek tevékenységei, szokásai, gondolkodásmódja akár teljesen idegen is lehet a számukra (és bizony nekünk, felnőtteknek is). A múzeumpedagógia épp ezért az első számú fordítója, tolmácsolója eltérő időknek és tereknek, más kultúráknak a múzeumokban.

IMG_20190715_101639-szemleletvaltas

A megértéshez fontos néha a nézőpontváltás

A húsvéti szokásaink különösképpen sűrítik magukban a szimbólumokat. A tavaszt, az új élet sarjadását minden kultúrában, mióta ember csak létezik, kiemelt tisztelet övezte. Talán ehhez kapcsolódik a legintenzívebb kultusz kultúrától függetlenül. Ennek része a baj elhárítása, az egészségvarázslás és mindenekelőtt a termékenységvarázslás. Ez mindegyik, önmagában is magyarázatra szorul a mai kor gyermekeinek. A húsvét, és a megelőző böjti időszak keresztény értelmezése egy másik réteg, amely ugyancsak szimbólumokkal terhelt. Hogyan tudjuk lefordítani ezeket a jelentéseket, lebontani a rétegeket, anélkül, hogy teljes zavart keltenénk? Nehéz kérdés.
Most, hogy otthonainkba vagyunk zárkózva (zárva) a húsvéti ünnepre való készülődés és az ünnep idején is, a gondolkodásra és/vagy beszélgetésre is talán több pillanat, idő kínálkozik. A foglalkozásra érkező gyerekekkel sokféle egyszerűbb vagy bonyolultabb fantáziajátékot szoktunk játszani.
Íme egy, ami alkalmas arra, hogy a dolgok fontosságáról beszélgessünk egymással, akár gyerekkel, akár felnőttekkel:
Ha valamilyen okból egy lakatlan bolygóra költöznél, mi lenne az a 10 dolog (bármi), amit magaddal vinnél?
És meglepődhetünk azon, hogy a gyerekeink milyen bonyolult rendszereket tudnak felállítani elméletben, hiszen ebben a leegyszerűsített kérdésben számos “buktató” lehet: Milyen okból? (Tegyük fel, hogy nem erőszakos, külső cselekmény vagy történés hatására) Milyenek ott az élet feltételei? (Tegyük fel, hogy ugyanolyanok, mint a Földön.) Csak tárgy lehet? (Nem)

Vagy egy másik, ami a lemondásról építhet érdekes beszélgetéseket, hiszen a böjt egyik üzenete és jelentése a lemondás is:

Írj fel egy papírra 5 olyan dolgot, amelyek nélkül nem tudnád elképzelni az életedet. Ha választanod kellene, melyikről lennél képtelen lemondani? Melyikről tudnál a legkönnyebben lemondani?

Jó gondolkodást és szép ünneplést kívánok!

Paréj Gabriella
néprajzkutató muzeológus

Szent István Király Múzeum

Fényképeink a 2019. évi nyári táborban készültek.

Néprajzi kincsestárunkból – a későhabán korsó

1 vers – 1 tárgy

Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
(Dsida Jenő: Nagycsütörtök)

A Szent István Király Múzeum néprajzi állandó kiállításában látható későhabán, óntalpas, ónfedeles korsó középső felületén a tövissel megkoronázott, összekötözött kezében nádszálat tartó, szenvedő Krisztus köpenybe csavart felsőteste látható. A korsó 1785-ben Székesfehérváron készült és a késő középkortól a képzőművészetben elterjedt „Ecce homo” („Íme az Ember”) ábrázolások szép példája. Eredetileg valószínűleg egyházi célokat szolgált.
De kik voltak a habánok, akiket leginkább a kerámiájuk kapcsán emlegetünk? Az anabaptista mozgalom egyik csoportját alkották. Magyarország területére Morvaország felől menekültek a 16. század 30-as, 40-es éveiben. Elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a Felvidéken és 1622 után Erdélyben telepedtek le hosszabb─rövidebb időre. Kommunisztikus eszmék szerint, úgynevezett Haushabenekeben (házközösségekben) éltek. E házközösségekben a fazekasokon kívül számos más mesterember is dolgozott, s hogy a habánokat mégis a kerámiájuk tette híressé, az elsősorban a technikai kivitelezés tökéletességének tulajdonítható. Legjellegzetesebb termékük a fehér ónmázas fajansz volt, erről nevezték őket fehéredényeseknek. A fehér alapszínen többnyire sárga, kék, zöld és ibolyaszín díszítéseket alkalmaztak. A habánok által készített edények közül a korsók, kupák, szögletes alakú palackok, kis boros és pálinkás hordócskák, kézmosók, patikaedények és tálak voltak a legnépszerűbbek. Minőségi termékeik miatt a céhek is gyakran rendeltek tőlük nagyméretű céhkorsókat, és kisebb legénykorsókat. Az egyházakban használatos korabeli edények között is sokszor szerepelt habán munka. A habán kerámia legtisztább, legjellegzetesebb korszaka a 16─17. század volt. A 17. század közepétől Székesfehérváron is dolgozott néhány habán fazekas, az itt bemutatott tárgyunk is ezen műhelyek valamelyikének terméke.

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

Szent István Király Múzeum

Fotónkon: a habán korsó képe