Ha a Moskovszky-gyűjtemény babáit áttekintjük, akkor a korukat tekintve azt mondhatjuk, hogy a legtöbb baba 1880 és 1925 között készült (klasszikus porcelánbabák, biszkvit). Van néhány baba a későbbi, 1930-1950 közötti időszakból is (celluloid, kaucsuk, textil), és van egy értékes ritka csoport az 1840-1880 közötti időből (mázas porcelánbabák, viasszal bevont papírmasé babák).
A Moskovszky-gyűjtemény legrégebbi babája egy viaszbaba. Moskovszky Éva elmondása szerint az 1800-as évek elejéről származik. Csecsemőt játszottak vele, mert pólyába van öltöztetve.
A jelentős babagyűjteményekben szintén a 19. század van reprezentálva, hiszen ebben az időszakban indult meg a babák, mint játékszerek tömeggyártása, és ezek a babák könnyen elérhetőek voltak a gyűjtők számára. A babagyűjtés egyébként egészen fiatal hobbi, az 1920-as években kezdett népszerűvé válni. Auer Erzsébet is ebben az időszakban kezdte meg a gyűjtést és az ő számára is a 19. század játékai voltak elérhetők elsősorban.
A jelentősebb múzeumi gyűjteményekben és néhány magángyűjteményben a legkorábbi babák a 17. századból származnak, de ezek csekély számúak a 19. számú darabok mellett.
A kérdés az, hogy milyen babák voltak a 19. századi közismert porcelánbabák előtt? Tudjuk, hogy a babázás egyidős az emberiséggel és ókori sírokban is találtak játék funkcióval készült babákat. Én most nem szeretnék visszamenni a gyökerekig, nem a babák eredetére keresem a választ, hanem az ipari forradalmat, vagyis a babák tömeggyártását közvetlenül megelőző évszázadok babakultúráját szeretném bemutatni.
Ha babákról gondolkodunk, akkor emberekről gondolkodunk, és nem csak azért, mert mint minden tárgytípust, a babát is emberek hozzák létre, hanem azért, mert a baba emberképmás, és egy korszak babakultúrájába mindig bele van kódolva az, hogy mit vár el a társadalom a gyermektől, illetve a babával szocializálódó későbbi felnőttől. Ha egy korszak játékbabáit vizsgáljuk, akkor a vizsgálódást mindig azzal érdemes kezdeni, hogy megvizsgáljuk a felnőttek gyermekhez való viszonyát az adott korban, vagyis a gyermekről való gondolkodást.
GYERMEKKÉP
A gyermekekkel kapcsolatos felfogás más volt a középkorban, más a reformáció idején, és más a 19. vagy a 20. században. Számunkra a gyermekkép alakulásának meglehetősen összetett folyamatából a következő csomópontokat érdemes kiemelni:
Középkor:
A középkori ember világképét a kereszténységből fakadó túlvilág felé fordulás határozta meg. Ebben a korszakban a gyermekkor nem volt kitüntetett életszakasz, mert a földi élet perspektívái nagyon szűkek voltak. A halál és a betegség mindennapos vendég volt, a gyerekek pedig még jobban ki voltak téve mulandóságnak. Irracionális lett volna egy olyan mentalitás, amely a gyermeket még jobban középpontba állítja. Ettől függetlenül a szeretet és a törődés fogalma létezett, csak nem azt jelentette, amit napjainkban. Egy felnőtt azzal tette a legtöbbet a gyermekéért, hogy minél előbb megkeresztelte, így a gyermek túlvilági élete biztosítva volt (a túlvilágnak sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a földi életnek). Ha azt mondjuk, hogy a középkorban nem volt meg a gyermekkor felfogása, az nem azt jelenti, hogy elhanyagolták vagy elhagyták a gyermekeket, hanem azt, hogy nem ismerték fel azt a gyermeki sajátosságot, amely a gyermeket lényegileg különíti el a felnőttől. Attól kezdve, hogy a gyermek megélt az anyja vagy a dajkája gondoskodása nélkül (és az elhalálozásnak már kevesebb esélye volt), a felnőttek társadalmához tartozott és nem különbözött attól. Nem véletlen, hogy a 12. századig a művészetben nem találkozunk gyermekábrázolással. Mert a felnőttek (és a művészek) világában nem volt hely a gyerekek számára. Mivel túl sok gyermek halt meg, a közgondolkodás nem fogadta el, hogy a gyermek már magában hord egy teljes embert. Nem volt fontos a megörökítése sem. Az első gyermekábrázolások a 13. századtól angyalok voltak, majd a gyermek Jézus. A 14. századtól aztán mindez érzelemmel is átitatódott, és Jézus ábrázolásában az anya és a gyermek viszonya jelent meg (etetés, pólyázás, játék). De itt még mindig csak egyházi ikonográfiáról beszélhetünk.
A középkori ember gondolkodásában egyébként nem számított értéknek az egyes ember sem, mert a család, a nemzetség vagyonának és nevének a fennmaradása volt fontos.
Reneszánsz:
A gyermekkorról való gondolkodás változása a reneszánsz századaitól követhető nyomon. Elsőként a pénzhasználat és a piacgazdaság terjedéséhez kapcsolódó társadalmi-gazdasági változások vezettek el az egyéni törekvések előtérbe kerüléséhez, majd a reformáció nyomán előtérbe került az a nézet, hogy a család szerepe alapvető fontosságú a vallásos nevelésben és az erkölcsös felnőtt életre nevelésben.
A gyermekábrázolás vallásos, egyházi ikonográfiájáról a 15-16. században vált le egy világi ikonográfia. De a gyermeket még itt sem ábrázolják önmagában. Családi körben vagy anyjukkal, játék közben láthatók a gyerekek.
Ezek a gyerekek meztelenek, de már nem angyalok és nem a gyermek Jézust ábrázolják. Viszont puttószerűek, és ami a legérdekesebb, hogy már egy-egy baba is megjelenik a képeken, úgy tűnik, hogy gyermekjáték funkcióban.
Gyakran ábrázolják a gyermeket felnőttek között, tömegjelenetekben. (id. Lucas Cranach)
Zsánerjelenetek is előfordulnak. Erre példa Pieter Bruegel híres képe is (Pieter Bruegel: Gyermekjátékok 1560) Egyébként babával játszó gyermek ezen a képen is megjelenik.
Ezekből a gyermekábrázolásokból még arra lehet következtetni, hogy a gyermekek a hétköznapi életben alapvetően nem váltak el a felnőttektől. Mind a munka, mind a játék során csoportosan összekeveredtek a felnőttekkel.
PORTRÉ
A gyermek külön, önmagában való ábrázolása a 17. század nagy újítása volt. A gyermekábrázolás új típusa lett a portré. A gyermek pedig a portréfestészet egyik legkedveltebb témájává vált. Hirtelen minden család magáénak akarta tudni a gyermekei arcképét. (Ez az szokás egyébként a mai napig fennmaradt, csak a festészetet a 19. században felváltotta a fényképezés).
Bár ebben a korszakban még magas volt a gyermekhalandóság, mégis felfedezhetünk egy újfajta érzékenységet a 17. században, mely a gyermeknek jelentőséget tulajdonít. Mintha a köztudat felfedezné, hogy a gyermek is halhatatlan lélekkel bír. És nagyon érdekes, hogy bár a középkor folyamán már elkezdtek a kézművesek babakészítésre szakosodni, a babagyártás virágkora is az 1600-as években kezdődött meg igazán. És ezt a gyermekábrázolások is visszaigazolják. Egyre több baba jelenik meg a festményeken.
A gyermekportrék nagyon fontos forrásai a babatörténetnek. Ebből a korszakból ugyanis nagyon kevés baba maradt fenn, a gyermekportrékon viszont nagyon sokat megörökítettek, amelyeket ha összevetünk írott forrásokkal, pl. naplórészletekkel, hagyatéki iratokkal, akkor kirajzolódnak a korszak babatípusainak jellegzetességei.
Mit tudunk ezekről a festményeken is gyakran ábrázolt babákról?
A 16-17. században a babakészítő tevékenységből eladásra szánt babák zöme fából készült. Ezek főként Németország és Ausztria erdőben gazdag vidékéről kerültek ki, és vásárokon árusították őket.
Az egyik leghíresebb babakészítő vidék Thüringia volt. De híres játékkészítő központ volt Nürnberg és Sonneberg, ahonnan már a 15. században is feljegyeztek híres babakészítőket, és agyagbabák is fennmaradtak erről a területről. Az itt készült játékszerek külföldre is eljutottak. Európában itt foglalkoztak legkorábban iparszerűen babakészítéssel. A babakészítő tevékenységnek egyébként nagy lendületet adott a vallás is, méghozzá a betlehemek által.
Az egyik legkorábbi gyermekportré, amelyen babával látható egy gyermek, 1502-ben készült. Károly főherceget és nővéreit ábrázolja. A legfiatalabb Izabell, aki valamivel több mint 3 éves. Kezében egy baba, amely a felnőtt divat szerint van öltöztetve. A 16. századtól a 19. századig a baba mindig a legújabb divat szerint volt öltöztetve. A ruhák szabása, díszítése, a sajátos viseletdarabok nagyon sokat segítenek a babák készítési idejének vagy helyének a beazonosításában.
Nagy ritkaságnak számít az az eredeti baba, amit 1966-ban találtak meg egy rajnai kastély falazata mögött. Kb. 23 cm, hársfából faragták, és 1530 körül készülhetett. A Lucas Cranach festményről ismert babához nagyon hasonló, az arányait és a ruházatát tekintve is. Finoman bordázott egyenes vonalú földig érő szoknyát visel. A ruha felső része mélyen dekoltált, fején a homlokot és fület szabadon hagyó főkötőt visel. Idősebb és ifjabb Cranach a német festészet kiváló képviselői voltak. Thüringiából származtak és Nürnbergben alkottak. Úgy tűnik, hogy szenvedélyük volt a baba, mert több portréjukon is feltűnnek babák. A másik kép egy holland festő képe, a hajviselet nagyon hasonló.
1577-ből származik Stuart Arabella portréja, ez már Angliában készült. Az ő babájának már rátett haja van. A korai fababákon emberi hajat használtak, de általában csak elnagyoltan ráragasztották, és a kalap vagy a fityula tartotta a helyén. Ebben az időben sok baba Németországból került Angliába. A német árusok gyalogolva, lóháton, szekéren, hajóval jutottak el Angliába, és előfordult, hogy Angliában csak feldíszítették a babákat.
Korai angol fababák
Az 1600-as és 1700-as évekből fennmaradt babák nagy többsége viszont már Angliában készült. A legtöbbet fenyőfából csinálták. Ezek már nem csak festményeken tanulmányozhatók, hanem múzeumokban és jelentős babagyűjteményekben is, de a 17. századból kevesebb, mint 30 darab baba maradt fenn. Különösen gondos kivitelűek az 1680 és 1720 között készült fababák. Utána a minőségük romlani kezdett. Nagyon kevés eredeti példány van belőlük, de ha az interneten rákeresünk, akkor mégis nagyon sokat találunk, azért mert nagyon sok rekonstrukció készült a jellegzetes stílus felhasználásával.
A korai daraboknak kimondottan egyéni arcvonásaik vannak. Az ehhez a korszakhoz tartozó babákat gyakran nevezik Anna királynő babáknak, bár ez helytelen, mert legtöbbjük nem a királynő uralkodása alatt (1702 és 1714 között) készült, hanem korábban vagy később. A pontos korukat nehéz meghatározni. Gyakorlatilag felbecsülhetetlen értékűek ezek a babák. A fej és a törzs mindig egy darabból van kifaragva, és igen karcsú a derekuk. A végtagok azonban különböző módokon kapcsolódnak a törzshöz. A felsőkar általában vászonból készült, az alsókar pedig fából. Jellegzetesen kerek arcuk van ezeknek a babáknak. A nyakuk hosszú és vékony. A kézen és néha a lábon az ujjakat is kidolgozták, sokszor a körmöket is jelezték. Az egész testet először gipsz alapozóréteggel vonták be, majd finoman befestették, végül belakkozták. Az arcra foltszerűen rózsás orcát festettek.
Az egyik legkorábbi épen megmaradt angol fababa a Victoria és Albert Gyermekmúzeumban található. 1680 táján készülhetett, London környékén. Szakképzett iparosok készítettek ilyen babákat, de nem feltétlenül a gyerekek számára. Úgy is nevezik, hogy az öreg trónkövetelő. Állítólag II. Jakab skót király ajándékozta egy családnak, amely hű volt a Stuartokhoz. Mivel királyi ajándék volt, nem játszottak vele, ez az állapotán is érzékelhető. A ruhája finom anyagokból készült, de nem lehet levenni róla. Az arc és a kéz gipsszel van bevonva. Ebben a korban nagyon divatosak voltak a fekete szépségtapaszok, ez az 1702 előtti babákon is megjelenik, mint ezen is. A szemek még nem üvegből készültek, hanem festve vannak. A karjai hosszúak, a kéz vászondarabokkal kapcsolódik a törzshöz, lába a térdízületben hajlítható.
Az 1690-es évekből származik és szintén a V&A Múzeumban található a Lady Clapham nevű baba. Az előzőhöz nagyon hasonlít, gazdag ruhatárral rendelkezik, amely nagyon jó állapotban maradt meg, elképzelhető, hogy nem játszottak vele. Gipsszel van bevonva, szintén festett a szeme.
A jellegzetes piros foltok az 1690-es években jelentek meg a babákon, ezen is látható. És jellemző, hogy néha aránytalanul nagy kezük van. Ásószerű kéznek is nevezik ezeket a kezeket, amelyeknél eleinte csak a hüvelykujj volt különálló, majd külön kifaragták az ujjakat is, de az ujjak készülhettek csontból, szalmából vagy bambuszból is. Gondosan faragták őket.
Jan de Meyer holland festő képén négy kislány vesz körül egy ilyen babát. A festmény 1718-ban készült. Látszik, hogy faragott a kézfej, és valószínűleg textilből vagy bőrből készült a felkar, csak az alkar készült fából.
1710 körül sok babának készült kecskebőrből a karja, és ezt a megoldást a későbbi mázas porcelánbabákon is alkalmazták. De fontos megjegyezni, hogy az anyagok felhasználása nem változott olyan gyorsan a babagyártásban. Az újdonságok mindig nagyon sokáig éltek a régi módszerek mellett párhuzamosan, ezért is nehéz meghatározni a babák korát.
Az 1700-as évek elején a térdízületeket már csapkötéssel alakították ki, egy lyukkal ellátott kiálló fadarab illeszkedett egy horonyba, és egy fapöcök kötötte össze a testrészeket, és ez tette lehetővé a végtagok hajlítását.
1750-re már nagyon sok babának volt ilyen módon mozgatható a könyöke is. De a gyakori javításoknak köszönhetően itt is nehéz a pontos datálás, mert javíthatták az eltörött kezet kecskebőrrel is.
Ha megvizsgáljuk ezeknek a babáknak a tekintetét, akkor az egyéni arcvonásoktól függetlenül is felfedezhetünk azonosságokat, jellegzetességeket. A korai fababáknak festett volt a szeme, de a 17. századtól kezdve a nagyobb fababákon üvegszemet használtak, a fejbe vágott nyílásokba illesztve. Ezek a szemek jellegzetes mandula formájú szemek, eleinte pupilla nélkül, majd 1740 után fekete pupillával. Ezek az üvegszemek már Európából érkeztek. A szem felett a szemöldököt néha csak egy fekete vonal jelzi, néha jobbra dőlő vonalak, mintha öltések lennének.
Ezen az 1765-ös festményen (svájci festő képe) jól megfigyelhető a pupillával ellátott behelyezett üvegszem.
A babák haja korábban csak festve volt, majd emberi hajból készült parókát használtak, de eleinte csak elnagyoltan ragasztották rá a fejre. A 18. század végén azonban a parókák nagy gonddal készültek, hogy reprezentálják az aktuális hajviseletet.
1720 után
Mint említettem, 1720 után a fababák minőségi fejlődése megállt. A finoman megmunkált arcok stilizáltabbak lettek, és az arcvonásokból eltűnt az egyéni megjelenés. A karcsú derekú és széles csípőjű körvonal megmaradt, de a törzs és a végtagok elnagyolttá váltak. A horony-csap megoldású ízületek azonban jól működtek, és egyre általánosabbá váltak, könnyű mozgást biztosítva a karoknak és a lábaknak.
A festési technikák is primitívebbé váltak. A gipsz alapozóréteget még használták, de a 18. század vége felé a gipszréteget is elhagyták, és a babatestek festetlenek maradtak.
A V&A Múzeum egyik babáján jól látszik ez a hanyatlás. 1750-1770 között készült. A test és a végtagok csak nagyjából vannak kidolgozva. Korábban a melleket is megformázták (a korábbi babán ez még látszik), itt már ez is elnagyolt. Jellegzetessé vált erre az időszakra, hogy az orr egy háromszög alakú fadarab lett. Ezt festményeken is megfigyelhetjük.
De még mindig nagyon népszerűek voltak ezek a babák, és Amerikába is eljutottak.
Érdemes megfigyelni ezeknek a babáknak a testarányait. A karcsú derekuk és a hosszú végtagjaik néha kísértetiesen hasonlít a 20. századi Barbie babák alakjára, bár jóval nagyobb méretben is készültek. De a céljuk hasonló volt, a felnőtt hölgy-szerepre felkészíteni a kislányokat. (1780 körüli metszet)
A nagy drága fababáktól függetlenül létezett sok kicsi fababa is, mozgatható karokkal és lábakkal. (1 cm-től 20 cm-ig). Ezek 1790 után készültek Németországban, amikor Dél-Tirolban, a grödeni völgyben újabb centruma keletkezett a játékszeriparnak. Ezek voltak az ún. Dutch doll-ok vagy a pegwooden, pegdolls nevű babák. Kényelmes méretűek voltak babaházak számára. Az áruk a kidolgozottságuknak megfelelően változott. A Dutch a holland kikötőkre utal, amelyeken keresztül Angliába szállították őket. A peg pedig a fapöcökre utal, amellyel az ízületeiket összeillesztették. Ezek egyszerű esztergályozott és faragott figurák voltak. Lényegében a mai napig gyártják őket, és Magyarországra is eljutottak a 19. századtól kezdve. Itt fakatónak nevezték őket.
A Moskovszky-gyűjteményben is vannak fakatók, egészen pici méretben. A végtagjaik fapöcökkel vannak rögzítve. A grödeni völgyben készültek, ezek azonban már a 19. század termékei.
A 17-18. században nem csak fából készültek babák. Népszerű anyag volt a korban a viasz és a papírmasé is, sőt ötvözték is a kettőt. Ez utóbbira a Moskovszky-gyűjteményből is van példa, igaz későbbi korszakból.
Ezek itt massza babák, melyek keverék anyagokból készültek. A fát egyéb adalékanyagokkal ötvözték, így könnyű és olcsó anyagot hoztak létre, amely a fánál képlékenyebb volt. Nagyon sokféle recept létezett annak megfelelően, hogy milyen anyagokat használtak fel (rozs, korpa, fűrészpor, enyv, papír, gipsz, stb.), és nagyon sokáig kísérleteztek azon, hogy a megfelelő minőséget elérjék, és az anyag ne legyen kitéve a férgek, rágcsálók támadásainak. A 18. század végére főként Sonneberg környékén nagyon általánossá vált ez a babaanyag. A fababákhoz hasonlóan a massza babákhoz is gyakran használtak bőr végtagokat.
Az élethűség jegyében alkalmazták azt az eljárást, hogy a massza fejeket viasszal vonták be. Ennek azonban volt hátulütője, ugyanis a papírmasé és a viasz nem egyformán tágult, és ez repedéseket eredményezett a felületen.
A 18. század második felétől teljes egészében viaszból is készültek babák, főként Angliában. Itt érdemes kicsomagolni a pólyából Moskovszky Éva viasz babáját, amely ruha nélkül inkább hölgy, mint csecsemő, és a korai angol viaszbabák jellegzetességei felfedezhetők rajta. A fababákhoz hasonlóan hölgyet mintáz, karcsú derékkal, hosszú végtagokkal, magas homlokkal, amely az előkelő származás jele volt a György-kori Angliában. (Bár a frizurája inkább Napóleon szélfútta frizurájára emlékeztet).
Pandorák
Ha a korszak babáiról beszélünk, akkor mindenképpen meg kell említeni azokat a babákat is, amelyek Franciaországban készültek. Mert Franciaország nem csak divatnagyhatalom, hanem babanagyhatalom is volt, már a 17. század közepétől. A babák és a divat kapcsolata már ekkor kialakult. A 18. század folyamán Franciaország vezető szerephez jutott az európai babagyártás területén. Maga a baba teste és feje nem sokat változott, megmaradtak a fababák, de a babák toilette-je a legnagyobb fényűzéssel készült. Megvolt a maguk gardrobe-ja éppúgy, mint a felnőtt hölgyeknek.
Fontos leszögezni, hogy a babák nem kizárólag a gyermekek sajátjai. Van olyan elmélet, amely szerint a legkorábbi babák kizárólag rituális célokat szolgáltak és jóval előbb léteztek, minthogy gyermekek játszottak volna velük. Valószínűbb azonban az, hogy a legtöbb korban és kultúrában egyszerre, párhuzamosan volt jelen a baba, mint a gyermekek játékszere és a baba, mint a felnőttek kultikus tárgya vagy használati eszköze. Gondoljunk csak a mai szuvenír babákra vagy azokra az újszülött hasonmás babákra, amelyek kizárólag gyűjtők számára készülnek és nem játék funkcióval. A 17-18. században is léteztek olyan babák, amelyek nem a gyerekek nevelését vagy szórakoztatását szolgálták, hanem a felnőttekét.
Viszont a későbbi, már valóban játék céllal készült híres francia porcelánbabák nagyon sokat köszönhetnek ezeknek a korai francia divatbabáknak, amelyek tulajdonképpen a divat hordozói voltak, és nagy utakat tettek meg Európa szerte akkor, amikor még nem léteztek divatlapok. Max von Boehn, a babtörténet egyik legkorábbi és legjelentősebb kutatója szerint ezek a babák lényegében manöken babák voltak, és eredetileg életnagyságban készültek. Úgy kell őket elképzelni, mint a mai kirakati babákat. A legelső említésük 1396-ban történik. A céljuk az volt, hogy a divatos párizsi ruhákat és frizurákat bemutassák. Párizsból különböző európai udvarokba küldték el ezeket a babákat. Eredetileg a francia királyi család szokása volt ez. Ilyet kapott pl. IV. Henrik francia király második felesége, Medici Mária is, aki nagyon érdeklődött a francia divat iránt, és egy ilyen baba tette lehetővé számára, hogy követni tudja a francia divatot. Maga a király küldött neki manöken babákon modelleket. Az életnagyságú manöken babáknak az volt az előnye, hogy az átlagos alakú hölgyek fel is tudták próbálni a baba ruhadarabjait.
Max von Boehn kutatásai rávilágítanak arra, hogy léteztek a manöken babáknál kisebb babák is ugyanezzel a funkcióval, és ezek voltak a későbbi francia divatbabák (már játék babák) közvetlen előzményei. 1642-ben említik először az ún. Pandórákat. (Pandóra: görög mitológiában az első halandó nő, akit istenek teremtettek. Megajándékozott, mindennel felruházott. Pandora szelencéje) Ezek nem egészen egy méter magas babák voltak, már szinte játékbaba méretűek. Párizs a 18. századra egyre inkább a világ divatközpontja lett, és egyre nőtt a pandorák iránti igény, de már nem csak drága királynői ajándék volt, hanem az arisztokrácia, a felső társadalmi rétegek hölgytagjainak divat iránti igényét szolgálta. A pandorák Elsősorban Franciaország és Anglia között közvetítették a divatot, majd onnan jutottak el más országokba, többek között Amerikába is. Gyakori volt, hogy például a Londonból Bostonba érkezett pandorát a legjobb ruhakészítő szalonban állították ki, a legújabb divat szerint öltöztetve számos kiegészítővel, és a hölgyek elmehettek megnézni, vagy a vagyonosabbak néhány napra akár saját otthonukba vitethették, hogy a varrónők mintát vehessenek róla. Ugyanis az addig levélben küldött bonyolult leírások, aprócska anyagminták alapján nehéz volt elképzelni a végterméket, és rizikós volt a drága öltözék megrendelése. A trendi babák megkönnyítették a döntést.
1733-ból például fennmaradt egy bostoni szabónő, bizonyos Mrs. Hannah Teats újsághirdetése, amelyben értesítette a vevőit a legújabb divat szerint öltöztetett Pandora érkezéséről. Két shillingért meg lehetett tekinteni a szabóműhelyben, hét shillingért az érdeklődő hölgy haza is vitethette tüzetesebb vizsgálatra.
A Pandora tehát játékbaba nagyságú nőfigura volt, amelynek a hajától a cipőjéig mindene a legutolsó trendet mutatta. A felhasznált anyagok, alsóneműk, kiegészítők, szabásvonalak mind a valódi öltözékek pontos, miniatűr másolatai voltak.
Ezek a pandora babák fából, papírmaséból vagy viaszból készültek. A papírmasé és a fa babáknál előfordult, hogy nem készítették el a baba lábait, hanem csak egy tölcsér alakú bordázott vázat, amely szépen megjelenítette a szoknya esését. A karok általában textilből készültek, hogy könnyen lehessen mozgatni az öltöztetésnél. A parókájuk cserélhető volt, nem volt állandóra kidolgozott frizurájuk.
A babákat az országok közötti konfliktusok sem érintették. Például a spanyol örökösödési háború idején a hadban álló angol és a francia fél megegyezett, és 1704-ben mindkét udvar diplomáciai mentességet adott az utazó Pandoráknak.
A 18. században nagyon sok pandora baba készült, de kevés maradt meg belőlük.
Az 1600-as évekből származik a stockholmi múzeum babája. Az eredeti tulajdonosa IX. Károly svéd király lánya, Chaterina hercegnő, aki nem valószínű, hogy azért kapta, hogy játsszon vele, ugyanis 1584-ben született, 1600 körül őt már a divat sokkal jobban érdekelte. Ezért valószínűbb, hogy ez egy pandora volt, abból is következtethetünk erre, hogy nagyon jó állapotban van. Az arca textillel van bevonva, melyen hímzéssel vannak jelölve az arcvonások. A ruhája, és különösen frizurája nagyon hasonlít a 17. század eleji divatra.
Kétféle Pandorát különböztettek meg: volt Kis Pandora és Nagy Pandora. A különbségtétel nem a méretükre vonatkozott, hanem az öltözék milyenségére. A Kis Pandora hétköznapi viseletben utazott, a Nagy Pandora úgynevezett nagy (báli, udvari) toalettet viselt.
Az ilyen jellegű pandora babákra 1770 után már nem volt szükség, mert kiszorították őket a divat magazinok. A divatlapok előtt azonban óriási jelentősége volt ezeknek a babáknak, mert pontosabbak és részletesebbek voltak annál, mint amit szóban el lehetett mondani a divatról. Természetesen sok anya megengedte a lányainak, hogy játszanak ezekkel a babákkal, de eredetileg egyáltalán nem játékszernek találták ki ezeket, és nagyon drágák is voltak.
A babák tehát a divat nagyköveteiként is fényes karriert futottak be, még az előtt, hogy a 19. században tömegesen a gyerekszobák legnépszerűbb lakóivá és a kislányok legfontosabb játékszerévé váltak volna. Ez a karrier azonban a 18. századra már nagyon szorosan összefonódott a korszak nevelési elveivel, amelyek a felnőtt női szerepekre való felkészülés elsődleges eszközeként tekintettek a babára.
Rousseau a tudatos nevelés fontosságát hangsúlyozva úgy fogalmaz, hogy a kislányok azokat a dolgokat szeretik, amelyek szemrevalóak, és díszítésül szolgálnak. Emil, avagy a nevelésről c. művében azt írja, hogy: „Tükrök, csecsebecsék, ruhadarabkák és legkivált babák kellenek nekik. A baba a sajátos szórakozása ennek a nemnek. Így egészen nyilvánvalóan és határozottan megmutatkozik hajlamuk, hogy mire vannak rendelve. A tetszés művészetének kézzelfogható része a cicomában van. A gyermekek ebből a művészetből csak ezt tudják ápolni. Nézzetek meg egy leányt, amit napját babájával tölti. Minduntalan váltogatja öltözetét, százszor és százszor öltözteti, vetkőzteti, szüntelenül újabb és újabb kombinációkat keres ahhoz, hogy feldíszítse. Hogy ezt jól eltalálja-e vagy nem, egyre megy. Ujjaiban nincs még elég ügyesség, ízlése nem alakult ki, ám a hajlama már kiütközik. Ebben az örökös foglalatosságban telik az idő, s ő még csak észre sem veszi. Múlnak az órák, de ő mit sem tud erről, még az étkezés pillanatáról is megfeledkezik, mert éhesebb a piperére, mint a táplálékra. Igen ám – mondjátok majd nekem – , a babáját ékesíti, és nem a saját személyét. Kétségkívül igaz, hogy ő a babáját látja és nem önmagát, önmaga számára nem tud semmit sem csinálni, mert még nem fejlődött ki, nincs sem tehetsége, sem ereje, még semmi sem ő, mert teljesen elmerül játék babájában, abba veti minden tetszeni vágyását. Nem fog ez azonban örökké tartani, sőt már várja a pillanatot, amikor önmaga lesz a maga játék babája.”
Rousseau felfogásában a gyermek már nem kicsinyített felnőtt, hanem autonóm, öntörvényű gyermeki személyiség, sajátos, gyermeki természettel, amely alapvetően jó. Babára pedig azért van szüksége, hogy kiélje vele született hajlamát későbbi önmaga ékesítésére. Mert a „nő arra van teremtve, hogy a férfiaknak tessék, általuk szerettessék és tiszteltessék, őket ifjúságukban nevelje és későbbi korukban gondozza, nekik tanácsot adjon, őket vigasztalja, nekik kellemessé és édessé tegye az életet.” Azt is mondja Rousseau, hogy „a nő természetes állapota a függés.” Ez a fajta gondolkodás egészen a 19. század végéig fennmaradt, és látnunk kell, hogy a babára itt még nem azért van szükség, hogy a gyermek társa legyen vagy a gyermek kisgyermeke legyen, hanem azért, hogy az a hölgy legyen, akivé a gyermek majd válni akar.
A 18. században egy jobb társaságba tartozó kislány számára még nem az volt az elsődleges cél, hogy majd jó anya legyen, hanem az, hogy felnőve majd partiképessé váljon, és a család társadalmi rangját a férje oldalán vagy megtartsa, vagy a házasság eszközével megszerezze. Ehhez nem csecsemő- vagy gyermek babákra volt szüksége (hiszen a gyermekek nevelését ennél a társadalmi rétegnél a dajka végezte). Egy jómódú családba született kislány nevelésében sokkal fontosabb volt, hogy illemtudást, jó modort, és a jó megjelenés művészetét sajátítsa el.
A középkori, túlvilági életet felértékelő szemlélet tehát (amelyben a gyermek nem volt kiemelt jelentőségű), a reformáció és a felvilágosodás eszméin keresztül a 18. századra a gyermeki jóság, szépség, ártatlanság hangsúlyozásába torkollott. Aztán a romantika még tovább vitte ezt a gyermekképet, sőt eszményítette is. A 19. század gyermekábrázolása már a jóság és a szépség megtestesítőjeként tekintett a gyermekre, és erre a felfogásra nagy szüksége volt a kornak, mert szembe lehetett állítani az iparosítás természetromboló, emberi kapcsolatokat szétziláló hatásával. Az iparosodás és az urbanizáció hatására a 20. századra már el is magányosodtak a gyerekek, így ekkor már társra, vigasztalóra volt szükségük a baba (sőt még inkább az ekkor megszülető Teddy mackó személyében). De ez már egy másik korszak, és egy másik történet.
Dr. Nagy Veronika néprajzkutató,
a Szent István Király Múzeum
igazgatóhelyettese
A Játék Szalon előadása alapján – 2018. szept. 25.
SZIKM blog 