Németh Gábor íróval, egyetemi tanárral az Új Magyar Képtár-beli felolvasása másnapján ellátogattunk az Országzászló térre, a Pilinszky és Fehérvár című kiállításra is. Nem először járt ebben az épületben, és nem ez volt az első rendhagyó találkozása a Pilinszky-jelenséggel sem, amint azt délutáni, kávézós beszélgetésünk során megtudjuk.
Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)
– Érdekes szempont lehet, hogy nem fehérváriként nézte meg a Pilinszky és Fehérvár című kiállítást. Mennyire él a köztudatban, hogy Pilinszky János életének volt egy utolsó, ebben a városban játszódó epizódja?
– Azt hiszem, Kovalovszky Márta könyvéből, a Harap utca 3-ból, ebből a csodálatos visszaemlékezésből származnak a bővebb információim. Említés szinten értesültem róla korábban is, de részleteket eddig nem tudtam. A kiállításnak köszönhetem azt a jelenetet, amelyben Bódy Gábor próbálja betuszkolni az ajtót, hogy hozzáférjen a fürdőszobában rettegő Pilinszkyhez. Ez önmagában is igazán különleges történet, ráadásul visszamenőleg megvilágítja számomra egy 1978-as emlékemet. Akkoriban tanárképző főiskolára jártam, és néhány barátommal csináltunk egy Szféra című irodalmi szamizdat lapot, egy példányt szerettem volna eljuttatni Pilinszkynek. A Hajós utcában lakott akkor, és az tűnt evidensnek, hogy bedobom a példányt a lépcsőházban a postaládába. De valahogy izgatott a helyzet, hogy a közelében lehetek, úgy éreztem, hogy otthon van. Úgy emlékszem, a félemeletre, vagy talán az elsőre kellett felmenni, és ugyan láttam a gangról, hogy az összes ablaka el volt sötétítve, de azt, hogy neki ez nappal is szokása volt, csak most tudtam meg, amikor megnéztem a kiállítást. Akkor csak feltételeztem, hogy otthon van, és hiába csengetek, nem enged be, most viszont már biztos vagyok benne, hogy így volt.
A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)
– Hogy érzi, a kiállítás megtekintése után árnyalódott, alakult-e általában a Pilinszkyről alkotott képe, vagy inkább a fehérvári időszakról tudott meg többet?
– Nehéz ezt szétszálazni, mert az itteni események nyilván részei az egész mitológiának, ami körülveszi ezt a figurát. És persze Fehérvárról is szó van, nagyon jónak találtam ugyanis, hogy felidéződnek azok a kiállítások, amelyeket itt nyitott meg, az a szellemi aura, ami akkoriban jellemezte a várost, köszönhetően a múzeumnak és ennek a nagyszerű házaspárnak (Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek – a szerk.). Újraélünk egy korszakot, amelyben olyan igazodási pontokkal találkozunk, mint Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Országh Lili vagy Szenes Zsuzsa művészete. És nagyon érdekesek a dedikációk is. Radikális gesztus, és nem gondolnám, hogy csak egy bonmot volna, amikor Weöres Sándor azt írja dedikációjában, hogy „Az egyetlen élő magyar költőnek, Pilinszky Jánosnak”. Nem hiszem, hogy megkockáztatna egy ilyen erős állítást, ha nem gondolná mélyen, komolyan azt, amit ír. Arra, hogy a Weöres-féle radikalizmus is így megcsillan, végképp nem számítottam. Érdekesnek találtam, hogy az egyik kedvenc kiállítóhelyem ezúttal hogyan használja a teret. Egyedülálló kiállítótér ez az egész országban, a fények, az épület kopáran nemes anyaghasználata, valami miatt nagyon szeretem, és most különleges élmény átlépni az ezúttal leválasztott, a hátsó, sötétedő, félhomályos traktusba, ahol a személyes tárgyai láthatók.
Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)
– Emlékszik rá, hogy olvasóként mi volt az első Pilinszky-élménye? Legtöbbünknek nyilvánvalóan a középiskolai időszakhoz kötődik, de aztán rendszeresen, mindig megújulva, újraértelmezve visszatér.
– Pilinszkyvel szerintem úgy szokás találkozni, hogy mindegy is, hogyan találkozol vele, a lényeg, hogy utána az egész kell. Vagy az egész nem kell. De pont emiatt az elsőnek számomra különösebb jelentősége nincs, össze is keverednek bennem az emlékek egyrészt a Trapéz és korlát, másrészt pedig a verslemezek élménye, aztán Tarján Tamás fantasztikus előkészítője a Közgázon, 1975-ben, ahogy a Négysorost elemzi. És persze a nagyon furcsa, mesterkélt, éteri hang, amin megszólal. Az a néhány fotó, amit láttam róla, a faág-szerű kézfej, ahogy a cigarettát tartja, és a legerősebb élmény, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. De talán még ezeknél is fontosabb emlékem egy teljesen abszurd helyzet. Amikor arra a bizonyos tanárképző főiskolára jártam, többek között egy úgynevezett irodalmi színpadot is csináltunk, és ezt a színpadot bízták meg azzal, hogy talán az 1977-es vagy 78-as április 4-ét ünnepelje már meg iskolai szinten. A főiskola Csepelen volt, ami a helyzet és az intézmény politikai beágyazottságát jól jelzi. A színpad vezetője azt találta ki, hogy Pilinszky KZ-oratóriumát adjuk elő április 4-e tiszteletére. A darab díszlete három kottaállvány, három gyertya ég a sötétbe borult színpadon, három szereplő áll, mozdulatlanul, egy kisfiú, egy öregasszony meg egy lány. Ők mondanak három párhuzamos monológot. Erre készültünk, ezt találtuk az ünneplés vállalható formájának. Minden rendben is ment, én voltam a kisfiú, teljes sötétség, kilépek a színpadra, és akkor azt látom, hogy az egész első sorban végig szovjet katonatisztek ülnek, tolmáccsal a hátuk mögött. És annál abszurdabbat nehéz elképzelni, amint látod ezeket a teljesen riadt arcokat, akiknek nyilván volt valami fogalmi készletük azzal kapcsolatban, egy ilyen ünnepség hogyan szokott kinézni az úgynevezett baráti országokban. Az arcokon a rémült tanácstalanság, hogy akkor ez most micsoda, amiben éppen részt vesznek? És hozzá a halálsápadt tolmácsok küzdelme, amint a kicsit feléjük dőlő, tagbaszakadt tábornokok fülébe fordítják a Pilinszky szöveget. Ezt nem fogom elfelejteni soha.
Czinki Ferenc
SZIKM blog 