“Úgy éreztem, hogy otthon van” – Németh Gáborral a Pilinszky-kiállításban

Németh Gábor íróval, egyetemi tanárral az Új Magyar Képtár-beli felolvasása másnapján ellátogattunk az Országzászló térre, a Pilinszky és Fehérvár című kiállításra is. Nem először járt ebben az épületben, és nem ez volt az első rendhagyó találkozása a Pilinszky-jelenséggel sem, amint azt délutáni, kávézós beszélgetésünk során megtudjuk.

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Érdekes szempont lehet, hogy nem fehérváriként nézte meg a Pilinszky és Fehérvár című kiállítást. Mennyire él a köztudatban, hogy Pilinszky János életének volt egy utolsó, ebben a városban játszódó epizódja?

– Azt hiszem, Kovalovszky Márta könyvéből, a Harap utca 3-ból, ebből a csodálatos visszaemlékezésből származnak a bővebb információim. Említés szinten értesültem róla korábban is, de részleteket eddig nem tudtam. A kiállításnak köszönhetem azt a jelenetet, amelyben Bódy Gábor próbálja betuszkolni az ajtót, hogy hozzáférjen a fürdőszobában rettegő Pilinszkyhez. Ez önmagában is igazán különleges történet, ráadásul visszamenőleg megvilágítja számomra egy 1978-as emlékemet. Akkoriban tanárképző főiskolára jártam, és néhány barátommal csináltunk egy Szféra című irodalmi szamizdat lapot, egy példányt szerettem volna eljuttatni Pilinszkynek. A Hajós utcában lakott akkor, és az tűnt evidensnek, hogy bedobom a példányt a lépcsőházban a postaládába. De valahogy izgatott a helyzet, hogy a közelében lehetek, úgy éreztem, hogy otthon van. Úgy emlékszem, a félemeletre, vagy talán az elsőre kellett felmenni, és ugyan láttam a gangról, hogy az összes ablaka el volt sötétítve, de azt, hogy neki ez nappal is szokása volt, csak most tudtam meg, amikor megnéztem a kiállítást. Akkor csak feltételeztem, hogy otthon van, és hiába csengetek, nem enged be, most viszont már biztos vagyok benne, hogy így volt.

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Hogy érzi, a kiállítás megtekintése után árnyalódott, alakult-e általában a Pilinszkyről alkotott képe, vagy inkább a fehérvári időszakról tudott meg többet?

– Nehéz ezt szétszálazni, mert az itteni események nyilván részei az egész mitológiának, ami körülveszi ezt a figurát. És persze Fehérvárról is szó van, nagyon jónak találtam ugyanis, hogy felidéződnek azok a kiállítások, amelyeket itt nyitott meg, az a szellemi aura, ami akkoriban jellemezte a várost, köszönhetően a múzeumnak és ennek a nagyszerű házaspárnak (Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek – a szerk.). Újraélünk egy korszakot, amelyben olyan igazodási pontokkal találkozunk, mint Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Országh Lili vagy Szenes Zsuzsa művészete. És nagyon érdekesek a dedikációk is. Radikális gesztus, és nem gondolnám, hogy csak egy bonmot volna, amikor Weöres Sándor azt írja dedikációjában, hogy „Az egyetlen élő magyar költőnek, Pilinszky Jánosnak”. Nem hiszem, hogy megkockáztatna egy ilyen erős állítást, ha nem gondolná mélyen, komolyan azt, amit ír. Arra, hogy a Weöres-féle radikalizmus is így megcsillan, végképp nem számítottam. Érdekesnek találtam, hogy az egyik kedvenc kiállítóhelyem ezúttal hogyan használja a teret. Egyedülálló kiállítótér ez az egész országban, a fények, az épület kopáran nemes anyaghasználata, valami miatt nagyon szeretem, és most különleges élmény átlépni az ezúttal leválasztott, a hátsó, sötétedő, félhomályos traktusba, ahol a személyes tárgyai láthatók.

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Emlékszik rá, hogy olvasóként mi volt az első Pilinszky-élménye? Legtöbbünknek nyilvánvalóan a középiskolai időszakhoz kötődik, de aztán rendszeresen, mindig megújulva, újraértelmezve visszatér.

– Pilinszkyvel szerintem úgy szokás találkozni, hogy mindegy is, hogyan találkozol vele, a lényeg, hogy utána az egész kell. Vagy az egész nem kell. De pont emiatt az elsőnek számomra különösebb jelentősége nincs, össze is keverednek bennem az emlékek egyrészt a Trapéz és korlát, másrészt pedig a verslemezek élménye, aztán Tarján Tamás fantasztikus előkészítője a Közgázon, 1975-ben, ahogy a Négysorost elemzi. És persze a nagyon furcsa, mesterkélt, éteri hang, amin megszólal. Az a néhány fotó, amit láttam róla, a faág-szerű kézfej, ahogy a cigarettát tartja, és a legerősebb élmény, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. De talán még ezeknél is fontosabb emlékem egy teljesen abszurd helyzet. Amikor arra a bizonyos tanárképző főiskolára jártam, többek között egy úgynevezett irodalmi színpadot is csináltunk, és ezt a színpadot bízták meg azzal, hogy talán az 1977-es vagy 78-as április 4-ét ünnepelje már meg iskolai szinten. A főiskola Csepelen volt, ami a helyzet és az intézmény politikai beágyazottságát jól jelzi. A színpad vezetője azt találta ki, hogy Pilinszky KZ-oratóriumát adjuk elő április 4-e tiszteletére. A darab díszlete három kottaállvány, három gyertya ég a sötétbe borult színpadon, három szereplő áll, mozdulatlanul, egy kisfiú, egy öregasszony meg egy lány. Ők mondanak három párhuzamos monológot. Erre készültünk, ezt találtuk az ünneplés vállalható formájának. Minden rendben is ment, én voltam a kisfiú, teljes sötétség, kilépek a színpadra, és akkor azt látom, hogy az egész első sorban végig szovjet katonatisztek ülnek, tolmáccsal a hátuk mögött. És annál abszurdabbat nehéz elképzelni, amint látod ezeket a teljesen riadt arcokat, akiknek nyilván volt valami fogalmi készletük azzal kapcsolatban, egy ilyen ünnepség hogyan szokott kinézni az úgynevezett baráti országokban. Az arcokon a rémült tanácstalanság, hogy akkor ez most micsoda, amiben éppen részt vesznek? És hozzá a halálsápadt tolmácsok küzdelme, amint a kicsit feléjük dőlő, tagbaszakadt tábornokok fülébe fordítják a Pilinszky szöveget. Ezt nem fogom elfelejteni soha.

Czinki Ferenc

Takács Imre és Pilinszky a Belesben

“Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz.” – írta egyszer Ágh István. Mert Pilinszky és Takács barátok voltak. Itt Fehérváron. Saját külön valóságuk volt míg zajlott körülöttük a város. Találkoztak, beszélgettek, nevettek, anekdotáztak, éltek. Rokonoknál, barátoknál, utcán, kocsmán, múzeumban. Az alábbiakban a Pilinszky és Fehérvár című kiállításunk apropóján Takács Imre emlékeiből szemezgetünk.

Takács Imre 1984-ben.

Takács Imre 1984-ben.

“Pilinszky János – rangrejtve – itt lakott Székesfehérváron, ahol ezek a sorok íródnak. Volt szomszédaitól tudom, hogy az utolsó hónapokban vég nélkül hallgatta Mozart Requiemjét.”

“Pilinszky János vendége sose voltam, ő sem volt – következésképpen – az én vendégem. Az utcán, a Belesben vagy a számára rokon, számomra pedig baráti – Fehérváron nekem a legbarátibb – családnál szoktunk találkozni. Beszélgetéseink kettesben, a Beles presszóban vagy az utcán folytak. Nem beszéltünk gyorsan múló ügyekről és bajokról, nem beszéltünk gyorsan eltűnő emberekről, nem íródott nagybetűvel írt kisbetű soha az asztalunkra. Vörösmarty Mihály és Kosztolányi, Mozart és Bartók volt a vendégünk a vendégtelenséges találkákon.”

“Azt hiszem, hogy elmentünk haza mindketten délben lefeküdni. Önkéntesen betondobozban alvó énekesek.”

“A Belesben sokfélét isznak. Töményeket, bort, sört, üdítőket. János egy feketekávés üvegpohár mellett ül sokáig. Nem is a Belesben ül, de a régi, értelmes és őrületes presszóéleteket éli újra. Kondorral és sok más barátjával.”

“János mellett egy széken vesszőkosár. Bevásárolni jött le a városba. Itt lakik a belváros mellett mindjárt egy panelban. Nem tudom, hogy melyik lépcsőház, melyik lakás; ezeket nem is kérdezem meg. Az odaintés mozdulatát vésem az agyamba. És a szóval a hangját: Imrém! Hív egy ördögöt maga mellé, aki mellől elhaltak mind az angyalok. Kondor a legleszédítőbb módon.”

“Fölemelkedik a Belesben ülők közül egy riadt-boldogság-arcú ősz fej, egy bénult-eleven tenyér éle pedig elfordul hívogatóan a legletisztultabb dramaturgia szerint…”

“Jánosra sokan emlékeznek. Ők, akik azt gondolják, rájöttek a nyitjára, amit a János csinált. Ők a saját kórképükre emlékeznek csak, mert a világ betegsége a költőben: nem magánbaj, nem magánepilepszia, nem magánhisztéria. A betegek betegsége csak betegség. Jánosra sokan emlékezünk. És itt a tizenkettedik tétel címszavai tolakodnak az ötödik tétel végére: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit!” A vallás frazeológiájában mégiscsak sok tapasztalat rakódott le az ember erkölcsi mivoltjáról.”

„Élete utolsó éveiben János magánya oldozódott. Nem volt annyira egyedül, mint korábban. A pokol nagyalföldjére lement a gyermekkor virágdombjairól, végül pedig fölérkezni látszott már onnan a hatvanadik év közeledtén a gondolkodói érettkor dombjaira, a teljesítmény hegységeire, hegyvidékeire, hol meleg völgyek és havas hegycsúcsok váltják egymást. Melengetőbb, kímélőbb, egyben jegesebb lett a világ.

Mennyegzői szertartás, orgonazene, barátok, rejtekhely Székesfehérváron, és negyedévenként a vendégségbe érkező Párizs a senki földjén, a senki falai között a sötétbarna hajú fiatalasszonnyal. A közösen végzett bevásárlások a Március 15. utcában. A beszélgetések a rokon családnál és az István Király Múzeumban. A rejtélyes, ősz hajú, sovány férfi, a még rejtélyesebb lánnyal, ki fekete vállkendőjével a mellette sétálót is óvni véli…”

“Mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?”

(Részletek Takács Imre: Poeta benedictus című írásából, 1981)

Dedikációk Pilinszky Jánosnak

A Szent István Király Múzeumban 2015. június 6 – október 31. között látható “Pilinszky és Fehérvár” kiállítás része egy fal, amelyen a Pilinszkynek írt dedikációkból szemezgetünk. Pálya- és kortársak ajánlják frissen megjelent könyveiket a költőnek Aczél Györgytől Weöres Sándorig. A könyveket Pilinszky unokaöccse, Kovács Péter művészettörténész kölcsönözte a kiállításhoz.

Aczél György

Aczél György

Fodor Ákos

Fodor Ákos

Hajnóczy Péter

Hajnóczy Péter

Illyés Gyula

Illyés Gyula

Jelenits István

Jelenits István

Kálnoky László

Kálnoky László

Kertész Imre

Kertész Imre

Kondor Béla

Kondor Béla

Lator László

Lator László

Mándy Iván

Mándy Iván

Nagy László

Nagy László

Nemes Nagy Ágnes

Nemes Nagy Ágnes

Oravecz Imre

Oravecz Imre

Tamás Gáspár Miklós

Tamás Gáspár Miklós

Vas István

Vas István

Weöres Sándor

Weöres Sándor

“Egyed a mezőnek füvét” – Interjú Reisinger Jánossal az irodalmi füveskönyvekről

Reisinger János irodalomtörténészt kérdeztük az irodalmi füveskönyvek hagyományáról Epiktétostól Máraiig és tovább. Ő elmondta a véleményét Weöresről és Hamvasról is. A Bibliát pedig egyszerűen nem lehet megkerülni. A neves ismeretterjesztő a “Növények országa. Herbáriumok, füveskönyvek” kiállítás kapcsán ad elő a Szent István Király Múzeumban.

Reisinger János. (A kép forrása: http://www.kanjiza.rs)

Reisinger János. (A kép forrása: www.kanjiza.rs)

Ön szerint mit nevezhetünk irodalmi füveskönyvnek? Hogyan határozná meg a műfajt?

A “füveskönyv” elnevezés a 16. századi reformáció utáni időkben jelent meg, mint olyan herbáriumok gyűjteménye, melyek az emberek testi-lelki bajaira a természetből orvosságot kínálnak. Ezek a füveskönyvek a Biblia legelejének azon a sokszor hallatlanra vett vagy mellőzött igéjén alapulnak, mely ezt mondja: “Egyed a mezőnek füvét” (1Móz 3:18). Ez a bibliavers mondja ki, hogy a világba engedett bűn elterjedése ellen Isten a fűfélékben és a zöldségekben gyógyeszközöket ajánl fel. Ezen az ismereten és tudáson épült fel a biblia betegségmegelőzés és gyógyítás kultúrája, melynek “orvosi kódexe” a 3Móz 13:1-5 versein alapul.

Magyarországon ezt a tudást elevenítették fel Pápai Páriz Ferenc herbáriumától Bod Péterig vagy Csontváry Kosztka Tivadarig azok a patikusok és gyógyszerészek, akik a 17-20. század között élve különböző enyhítő szereket állítottak össze az emberi bajok csillapítására. Márai Sándor híres Füveskönyve ennek a több évszázados vonulatnak kései és megújított terméke. Kétségkívül új, szekularizált utakra lépve próbál enyhíteni elsősorban a lélek gyötrelmein, nem mintha a testi bajok nem értek volna el soha nem látott határokig a modern korban, de azért azt nem árt tudatosítani, hogy a mi korunk elsősorban mégis a tudatzavar, a tudatmanipuláció kora, melynek legfertőzőbb betegsége immár nem a spanyolnátha vagy az influenza, hanem a depresszió és a személyiségzavarok különböző formái.

A lelki bajokra – úgy mint félelmek, bizonytalanságok, gyász, stb. – orvosságot nyújtó, és/vagy életvezetési tanácsokat adó könyveknek évezredes hagyománya van Epiktétostól Oravecz Nóráig. Ön miben látja ezek sikerét?

Régi korok írásos hagyománya, ha kisszámú is, de rendkívül értékes és magvas az emberi problémák kezelésére. Az ókorban például azt nevezték “könyv”-nek, amelynek semmi más írásművel össze nem cserélhető tartalma van. Ami valami olyat hordoz, ami sehol másutt nem található meg. Innen érthető, hogy a Bibliában például Abdiás könyve, vagy János 2-3. levele, Júdás levele egyetlen oldalt sem tesz ki, mégis könyvnek nevezik, mert ami ott, ezekben írva áll, azt máshol nem találjuk meg. Az Ön által említett Epiktétos Kézikönyvecskéje az ókori görög sztoicizmus valamennyi fontos tanának breviáriuma. Nyomában említhetnénk Seneca szinte majd’ minden könyvét az Erkölcsi levelektől kezdve a Vigasztalásról-on át a Haragról-ig. A középkori moralizáló irodalom Augustinustól Kempis Tamásig, majd a franciák nagy moralizáló, illetve aforizma-irodalma tovább bővíti, de el is mélyíti a sort. Nagy kincsesbánya tárulhat itt fel előttünk. A magyar irodalom nem annyira bővelkedik ilyen művekben, de Kölcsey Parainesisét, Márai Füveskönyvét, vagy Pilinszky János lírai meditációit más nemzetek figyelmébe is ajánlhatjuk. Mindegyik olvasásakor azonban visszakívánkozunk az ősforrásra, a három részre osztható Biblia középső részére, vagyis bölcsességi irodalmára (Példabeszédek könyve, Prédikátor könyve, a Római levéltől Júdás leveléig).

Márai Füveskönyve, Weöres “A teljesség felé” c. könyvecskéje, vagy akár Krúdy “Álmoskönyve” is eszünkbe juthat, ha a szerzői szándék szerint is füveskönyvnek – vagy ahhoz valami nagyon hasonlónak – készült munkákra gondolunk. Ön szerint melyek a magyar irodalom legjobban sikerült “füveskönyvei”?

Weöres Sándor füveskönyve, A teljesség felé vegyülékes alkotás. Óriási részletei vannak, ezt hiábavaló lenne tagadni. Különösen kiemelhetjük az égi és a földi hatalom két-két sorban adott frappáns megkülönböztetését, vagy a legfőbb tudást jelző aforizmát (“Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”). Ám a könyv ajánlásából is kitetszik, hogy ezt a művét a második világháború idején Hamvas Béla ihletésére szerezte a költő. Hamvas az újgnoszticizmusnak Európa-szerte ismert alakja, rendkívül ellentmondásos gondolkodó, miként velejében ellentmondásos a gnózis is.

Krúdy Gyula álmoskönyvét nem tartom számon legjobb alkotásai között, csupán azért terjed, mert az álom jelenségének rendkívüli hatása van a mai korban. Itt is jó lenne előbb ismerni a Bibliát, amely ötféle álmot különböztet meg, és a hangsúlyt a prófétikus álmokra helyezi, melyekről az álmoskönyvek sajnálatosan nem beszélnek, helyettük olyan álmokat sorakoztatnak fel, amelyekről Salamon király 3000 évvel ezelőtt azt mondta, hogy “álom szokott következni a sok foglalatosságból, és az ilyen álomban a hiábavalóság is sok”.

Mindebből talán az következik, hogy a magyar irodalom füveskönyveit az olvasóknak kell összegyűjteniük egy-egy szerző műveiből, azonban, ha kíméletesek vagyunk, ezt tényleg jobb tanárokra és irodalomtörténészekre bízni, akik hozzáférhetnek kritikai kiadásokhoz vagy teljes életművekhez, ahonnan mindezt kivonatolni tudják. Jelenleg az ötödik füveskönyvön dolgozom, Vörösmarty Mihály közel húsz kötetes kritikai kiadásának most érek a végére, nem is gondoltam volna, életem egyik legnagyobb olvasmányélménye lett a magyar költészet és próza területén. Remélem, a talán karácsonyra megjelenő könyv az olvasóknak is sok felismerést, megerősödést és megnyugvást fog hozni.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Tinkó Máté – Maurer Dóra: Új magyarhangok 11.

ÚJ MAGYARHANGOK: A 2012. augusztusában indult eseménysorozatot azért kezdtük el szervezni, hogy a figyelmet újra Székesfehérvár gazdag kortárs képzőművészeti gyűjteményére irányítsuk. Az évad során vendégeink voltak: Krusovszky Dénes, Babiczky Tibor, Áfra János, Nemes Z. Márió, Csobánka Zsuzsa, Tinkó Máté, Gellén-Miklós Gábor, Nagy Koppány Zsolt, Magyari Andrea, Tóth Kinga, kabai lóránt, Barlog Károly, Sirokai Mátyás, Dunajcsik Mátyás.  A Képtár egyes képeihez íródott szövegekből készült limitált példányszámú művészkönyv (tervező: Varga Gábor Farkas) a 2013-as könyvhétre jelent meg. Blogunkon most újra hozzáférhetővé válnak az eredeti szövegek, valamint a könyvben megjelent rövidített, szerkesztett írások teljes változatát is közöljük, hetente egyszer. Ezúttal Tinkó Máté elbeszélését olvashatjuk, amelyet Maurer Dóra képe ihletett.

Maurer Dóra: Reverzibilis és variábilis mozgásfázisok 6., 1972-73.

Maurer Dóra: Reverzibilis és variábilis mozgásfázisok 6., 1972-73.

Continue reading

Magyari Andrea – Ország Lili: Új magyarhangok 10.

ÚJ MAGYARHANGOK: A 2012. augusztusában indult eseménysorozatot azért kezdtük el szervezni, hogy a figyelmet újra Székesfehérvár gazdag kortárs képzőművészeti gyűjteményére irányítsuk. Az évad során vendégeink voltak: Krusovszky Dénes, Babiczky Tibor, Áfra János, Nemes Z. Márió, Csobánka Zsuzsa, Tinkó Máté, Gellén-Miklós Gábor, Nagy Koppány Zsolt, Magyari Andrea, Tóth Kinga, kabai lóránt, Barlog Károly, Sirokai Mátyás, Dunajcsik Mátyás.  A Képtár egyes képeihez íródott szövegekből készült limitált példányszámú művészkönyv (tervező: Varga Gábor Farkas) a 2013-as könyvhétre jelent meg. Blogunkon most újra hozzáférhetővé válnak az eredeti szövegek, valamint a könyvben megjelent rövidített, szerkesztett írások teljes változatát is közöljük, hetente egyszer. Ezúttal Magyari Andrea novelláját olvashatjuk, amelyet Ország Lili képe ihletett.

Ország Lili: Minden titkok kapuja, 1972

Ország Lili: Minden titkok kapuja, 1972

Continue reading

Kabai Lóránt — Hajas Tibor: Új magyarhangok 7.

ÚJ MAGYARHANGOK: A 2012. augusztusában indult eseménysorozatot azért kezdtük el szervezni, hogy a figyelmet újra Székesfehérvár gazdag kortárs képzőművészeti gyűjteményére irányítsuk. Az évad során vendégeink voltak: Krusovszky Dénes, Babiczky Tibor, Áfra János, Nemes Z. Márió, Csobánka Zsuzsa, Tinkó Máté, Gellén-Miklós Gábor, Nagy Koppány Zsolt, Magyari Andrea, Tóth Kinga, kabai lóránt, Barlog Károly, Sirokai Mátyás, Dunajcsik Mátyás.  A Képtár egyes képeihez íródott szövegekből készült limitált példányszámú művészkönyv (tervező: Varga Gábor Farkas) a 2013-as könyvhétre jelent meg. Blogunkon most újra hozzáférhetővé válnak az eredeti szövegek, valamint a könyvben megjelent rövidített, szerkesztett írások teljes változatát is közöljük, hetente egyszer. Ezúttal Kabai Lóránt kisprózáját olvashatjuk, amelyet Hajas Tibor képe ihletett.

Hajas Tibor: Kényszerleszállás, 1979

Hajas Tibor: Kényszerleszállás, 1979

Continue reading