Budenz József halálának 128. évfordulójára emlékezünk

1892. április 15-én halt meg az összehasonlító nyelvtudomány egyik legnagyobb kutatója, aki a magyar finnugrisztikát a nemzetközi kutatások tükrében is, sok szempontból korát megelőzve, elismertté tette. Ma van Budenz József halálának 128. évfordulója. Emlékét emléktábla és kiállítóhelyünk neve is – az Ybl-gyűjteménynek helyet adó Budenz-ház – őrzi Székesfehérváron.
A magyar őstörténetet kutatását, mondhatjuk, hogy a reformkor óta máig töretlenül széles társadalmi érdeklődés övezi, amely érdeklődés azonban nagyon nehezen képes elválasztani a nép történetét a nyelv történetétől, emiatt könnyen tévútra téved az, aki a kettőt azonosnak véli. A nyelvészetnek több ága létezik, nagyon izgalmas vizsgálatokkal, amelyek a nyelvi kölcsönhatásokat és azok történeti vetületeit vizsgálják.
Budenz József alig 22 éves volt, amikor első ízben járt Magyarországon. A család a németországi Hessen tartományban élt, Budenz pedig a rasdorfi tanító fiaként látta meg a napvilágot 1836. június 13-án. A nyelvészeti kutatások és a magyar nyelv a göttingeni egyetemen ejtette rabul. Ez utóbbi az ott tanuló magyar diákokkal kötött barátságok révén kezdődött, aztán e barátságok és kapcsolatok eredményeképpen jutott el 1858-ban Magyarországra.

Magyarországra érkezését követően az akkori tudományos élet meghatározó alakja, Hunfalvy Pál vette a szárnyai alá. Székesfehérvár több neves, őstörténettel, nyelvészettel foglalkozó kutató életében, pályáján jelentett egy-egy állomást. Budenz is volt rövid ideig a lakosa, mivel Hunfalvy közbenjárására, itt kapott tanári állást a ciszterci gimnáziumban. Ez a nyelvismeretének fejlődésére minden bizonnyal nagy hatást gyakorló időszak nagyjából másfél évig tartott.
Mikor 1856-ban először hangzék magyar szó fülembe, még álmomban sem képzelhettem vala, hogy valaha itt Magyarországon a magyar nemzet első tudománymívelő intézetbeli tudós férfiak fényes gyülekezetében magyar nyelvtudományról értekezőleg szólhatni szerencsém lesz.” (Magyar Akadémiai Értesítő 1861, 158.) – írta Budenz akadémiai székfoglalójában, levelező taggá választásakor. Budenz felnőttként, igen rövid idő alatt tanult meg magyarul és írásainak tanúsága szerint nagyon magas szinten művelte. Ez önmagában is komoly teljesítmény, ezt bárki alátámaszthatja, aki valaha is idegen nyelvet tanult. Budenz azonban német anyanyelve és a magyar mellett még számos más nyelvet is elsajátított, köztük a latint, görögöt, szanszkritot, törököt, összehasonlító kutatásai során pedig tanulmányozta a finnugor nyelvek közül, a finnt, lappot (számi), mordvint (erza és moksa), cseremiszt (mari), votjákot (udmurt), törökségi nyelvek közül tatár és csuvas nyelveket. /A zárójelbe tett nevek az adott népek önelnevezései, míg a zárójel előttiek a nemzetközi irodalomban is sokáig használt, orosz szavakon alapuló megnevezések. Ma már inkább az önelnevezéseket használjuk./
1861-től Hunfalvy Pál mellett lett könyvtáros a MTA könyvtárában. Ekkor már szisztematikusan tanulmányozta a törökségi és finnugor nyelvekkel kapcsolatos gyűjtéseket. Egy írásában keményen bírálta Vámbéry Ármin magyar-török szóegyezésekről írott munkáját, ennek következményeként robbant ki a tudománytörténetben ugor-török háborúként ismertté vált vita. Ebben Budenz és Hunfalvy vezette a finnugor nyelvrokonság mellett érvelők táborát, velük szemben Vámbéry Ármin körül csoportosultak a türk eredet mellett kardoskodók. A vitában nemcsak a tudomány kapott szerepet, hanem személyes érzelmek is, és talán a két kutató – kezdeti barátságuk ellenére – markánsan különböző karaktere is. A vita, amely jórészt nyelvészeti folyóiratok hasábjain zajlott, az ugor tábor javára zárult.
A kortársak számára természetesen nem volt annyira nyilvánvaló a finnugor eredet megalapozottsága, hiszen rendkívül erősen élt (és él a mai napig is) a törökségi népekkel való származás tudata. E mitikus sztereotípiákon alapuló rokonságtudat mellett azonban, az még jobban nehezítette a kutatást, hogy megfelelő mennyiségű és anyanyelvi (nem orosz átvételből származó) adat hiányában sem egyik, sem másik oldalon nem álltak rendelkezésre meggyőző bizonyítékok. Kezdetben maga Budenz is a török eredetet tartotta bizonyíthatónak, azonban a bővülő ismeretek fényében felülbírálta saját korábbi nézeteit is. Számos expedíció indult a korszakban kelet különböző tájai felé, hogy e hiányokat pótolják, bár ezeknek az expedícióknak sokáig nem kedvezett a vesztes szabadságharc, majd az azt követő, kiegyezésig tartó időszak.
Budenz vizsgálódásai szempontjából legnagyobb hatása minden bizonnyal Reguly Antalnak volt, akinek szintén említésre érdemes fehérvári kötődése, ő a ciszterci gimnázium diákja volt. Reguly több évig tartó oroszországi útja során (1843-46) elképesztő mennyiségű nyelvi és néprajzi (és kisebb mértékben földtani, antropológiai) anyagot gyűjtött, feldolgozni azonban egészségi állapota miatt már nem tudta ezeket. Volga-vidéki nyelvi gyűjtéseit Budenz József rendszerezte és publikációkban magyarázattal, kiegészítésekkel látta el őket. E rendszerező munka során több kis Volga-vidéki nép nyelvéhez készített szószedetet, szótárt, illetve leíró nyelvtant, amelyek több esetben évtizedekig egyedüli, első leírások maradtak az adott nyelvekről.
Budenz nem terepi kutató volt, azonban a finnugor és a törökségi nyelvek beható tanulmányozásával, minden létező forrás és elemzés megismerésével, mások által gyűjtött anyag rengeteg adatát rendszerező sziszifuszi munkájával jutott el annak az érvrendszernek a kidolgozásáig, amely ma az összehasonlító finnugor nyelvtudomány alapjait képezi, amelynek során a magyar nyelv finnugor eredetét bizonyította, és amelyet tudományos módszerekkel azóta sem sikerült cáfolnia senkinek.
Budenz kutatásai mellett az egyetemen is tanított, oktatói munkásságáról szintén sokat lehetne írni. Az alábbi szövegre egy kedves látogatónk hívta fel a figyelmemet, aki néhány évvel ezelőtt a Budenz-házban tett látogatást. Budenz József tanította a nagy mesemondót, Benedeket Eleket az egyetemen, aki Édes anyaföldem! című munkájában megemlékezik professzoráról. E pár sorban talán némi támpontot kaphatunk a kutatónak precíz, szigorú, elhivatott és kritikus Budenz tanári és emberi oldaláról is, természetesen Benedek Elek szűrőjén keresztül:
Közeledik a nyár, a székely fiú készülődik hazafelé. A professzor urak sorra írják alá az indexet: nyüzsög benne a “jelesül”, a “kitűnően kollokvált”, az “igen szorgalmas”, de az összehasonlító nyelvészet után – csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajtatom fel a világhíres nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög, s végre kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani nevetését a neveletlen székely fiú. Minden harmadik-negyedik szava: “hád én”. A második órán már összeszámolom a “hád én”-jeit: 227 gyűlt egybe. Maga írta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanítványai közt a derék ember, összegyűl egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó – a lelket nem találom. Az első padban ülnek hű tanítványai, ezek áhítattal lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. (…) Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre úgy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem.
Némi szorongás fog el – mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a magyar: sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen, valahogy lesz – toldja meg a székely ember -, de jól nem… Hiszen ha csak az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, de csak messziről. Ó, az irodalomtörténet – az más.

Benedek Elek – Édes anyaföldem! Egy nép s egy ember története. Forrás: https://mek.oszk.hu/05800/05867/05867.htm

– Paréj Gabriella- 
muzeológus

Indító képen: Budenz Józsefet ábrázoló fotográfia