Állandó régészeti kiállítás: 1963

Múzeumunk 1950-ben épült állandó kiállítása 1963-ban újult meg, ekkor nyitották meg az új régészeti kiállítást, amely 1992-ig állt az országzászló téren. Ebből a régi, majdnem harminc évet megélt kiállításból mutatunk most képeket. F. Petres Éva elmondása szerint a csillag alakú tárlókhoz egy az 1959-ben felújított római Villa Giuliában Fitz Jenővel tett látogatás adott ihletet, és az ott látott vitrineket próbálták meg itt, Székesfehérváron megvalósítani. Az üvegeken keresztül 29 éven át sok-sok ezer ember ismerhette meg Fejér Megye régmúltjának tárgyi hagyatékát.

Római kori leletek a csillag alakú tárlókban az 1963-ban megnyílt állandó kiállításon. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Római kori leletek a csillag alakú tárlókban az 1963-ban megnyílt állandó kiállításon. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

beolvasás0009

beolvasás0007

beolvasás0010

 beolvasás0011

beolvasás0014

beolvasás0016 beolvasás0012

beolvasás0018

beolvasás0021

beolvasás0023

beolvasás0026

beolvasás0024

beolvasás0008

beolvasás0020

beolvasás0025

Fitz Jenő, F. Petres Éva és egy ismeretlen a Ponte Palatinón, Róm, 1958

Fitz Jenő, F. Petres Éva és egy ismeretlen a Ponte Palatinón, Róm, 1958

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Advertisements

Egy folyóiratról – Antiquitas Hungarica, 1947-1949

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

A Pázmány Péter Tudományegyetem Érem- és Régiségtani Intézetének folyóirata három évfolyamot ért meg 1947 és 1949 között, alcíme – “A klasszikus örökség – A magyar föld régi népei – Nemzetünk kultúrhagyatéka és népi hagyományai” – első olvasatra mintha még a harmincas évek nemzeti elfogultságait idézné, de másodikra már egyáltalán nem. Egy kifejezetten modern folyóirat volt, alcímben pontosan megfogalmazott egyszerű, világos koncepcióval. A háború utolsó heteiben a budapesti egyetem Érem- és Régiségtani Intézetében alapított Corona Archaeologica társaság folyóiratának első számában a Pomázon született és Princetonban meghalt Alföldi András – akiről egy idősebb pályatársa el sem hitte, hogy létezik, nevét álnévnek vélve – így szól az olvasóhoz: „Aki a földünkből kikerülő római emlékeket vizsgálja, ugyancsak nem lehet egyoldalú. Kiás egy durva pannóniai faragványt: kiderül, hogy Pheidias remeke volt az őse, tehát a görög művészetet kell megismernie. (…) Pirosra égetett domborművű cseréptől tarkállik a szántóföld, amerre nyomoz: ha származását követi nyomon, délfranciaországi, vagy rajnai gyárak portékájának kereskedelmi útjai bontakoznak ki előtte és a római világ gazdasági problémái.” (Az olvasóhoz, Antiquitas Hungarica 1947: 8). Látszik ebből, hogy Alföldi gondolkodásában és a Nagy Tibor által szerkesztett periodikában is „az egyetemesség szempontjai kerültek előtérbe, a határok ledöntése egyetemes és hazai vonatkozású témák hamisnak bélyegzett alternatívái között”, írja Szilágyi János György, aki maga is szerepel egy írásával az AntHung-ban (Két váza a Micali-festő műhelyéből, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 38-48).

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

A folyóirat az egységes ókorfelfogás szép példája volt: se nem régészeti, se nem művészettörténeti, se nem történeti, se nem néprajzi folyóirat nem volt, hanem egységében kezelte az ókort. „De vajjon van-e egyáltalán többféle tudomány? Nincs; hirdetjük, hogy csak egyetlen tudomány van.” – írja Alföldi ugyanott. A témák ennek tükrében igen változatosak voltak: az etruszk vázafestészettől az avar-bizánci kapcsolatok régészeti vonatkozásain át a kun népnév eredetének kérdéséig. A szerzők között olyan nevek találhatók, mint Dobrovits Aladár, Győrffy György, Radnóti Aladár, Dömötör Tekla, Szilágyi János György, Alföldi-Radnóti Mária, Erdélyi Gizella vagy Fülep Ferenc, aki élete első tudományos publikációját közölte az utolsó, harmadik évfolyamban, egy a székesfehérvári múzeumban őrzött római sírkőről (Római sírkő Seregélyesről, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 77-80.), abban az évben, amikor a fehérvári múzeumigazgatóságot Budapestre – és egy meredeken ívelő karrierre – cserélte egy Alföldi-tanítvánnyal, a klasszika archeológus Fitz Jenővel. A fordulat éve volt ez nem csak a régészettudományban, de az egész országban. Fülep már Engelst emlegeti a római sírkőről írt cikkben, és a következő félévben már Alföldi András helyett ő tartja a Pannonia-előadást a budapesti egyetemen. Ezt az utolsó számot – amelyben Erdélyi Gizella, Hekler Antal utolsó tanítványa egy másik székesfehérvári sírkőről értekezik (Medea-ábrázolás a székesfehérvári múzeum egyik kőemlékén, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 82-84) – már nem az egyetem régészeti tanszéke, hanem a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat adja ki. A magyar tudomány szovjetizálása természetesen az ókortudományt sem hagyta érintetlenül. A kiadvány története egy leirattal zárult, amelyben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja értesíti a közgyűjteményeket, hogy az Antiquitas Hungarica folyóiratot ne várják többé, mert megszűnt, helyette igényeljenek egy másik folyóiratot. Nem lehetett sok esélye a túlélésre az 1947-ben emigrált Alföldi András szellemi köréhez tartozó folyóiratnak a negyvenes évek végén. Egészen pontosan három évnyi volt. Bő három év.

AH_detail_5

A magyar tudományosság átszervezését vezénylő Alexits György matematikus 1953 őszén Szilágyi János Györggyel beszélgetve nem titkolta, hogy nagy része volt Kerényi Károly és Alföldi András külföldre kényszerítésében. Tettét így magyarázta: „a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de ismerve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhetünk abban, hogy megnyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állíthatunk szembe velük.”

AH_detail_4

Érdemes néhány szót szólni a történet szereplőinek további sorsáról, hiszen 1949 nem csak egy korszak végét, hanem egy másik kezdetét is jelentette: Nagy Tibor egy régészeti problémákban, megoldásokban és megoldási kísérletekben gazdag élet után 1995-ben halt meg, Alföldi András 1947-ben történt emigrációjakor néhány tucat tárgyból álló ókori gyűjteményét elkobozták, 1990-ben özvegye hivatalosan is a magyar államra hagyta azt, Alföldi berni és bazeli professzúra után Princetonban dolgozott tovább, ott is halt meg 1981-ben, Fülep Ferenc 1951-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese lett, majd 1956-tól 1986-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az Alföldi-tanítvány Radnóti Aladár miután 1956-ban másodmagával ledöntötte a Nemzeti Múzeum csúcsáról a vörös csillagot Németországba emigrált, 1972-ben Frankfurt am Mainban halt meg, felesége Alföldi-Radnóti Mária ma is él, ahogy Szilágyi János György is, aki szinte egész életét a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményében töltötte, Dobrovits Aladár 1954-ben megalapította az Antik Tanulmányok folyóiratot, 1958-tól az ELTÉ-n tanított, 1970-ban halt meg, felesége Dömötör Tekla az ELTE néprajz tanszékét vezette 1981-ig, 1987-ben halt meg, Erdélyi Gizella 1970-ben halt meg az ELTE régészeti tanszékének könyvtárosaként, fő műve befejezetlen maradt, elkészült fejezetei 1974-ben jelentek meg A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon címen, Fitz Jenő 1949-től a székesfehérvári István Király Múzeum (ma: Szent István Király Múzeum) igazgatója volt 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, amikor végre lehetősége nyílt egy évet Princetonban kutatni az akkor már 5 éve halott Alföldi András meghívására, Fitz Jenő 2011-ben halt meg, Alexits György 1951-ben Kossuth-díjat kapott, 1967-ig a Műegyetem III. sz. matematikai tanszékének vezetőjeként dolgozott, 1967-től az Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézetében lett tudományos osztályvezető, 1978-ban halt meg.

AH_detail_2

Felmerül a kérdés, hogy volt-e létjogosultsága egy témáiban nemzetközi érdeklődésre is számot tartó magyar nyelvű folyóiratnak? Nagyon röviden: volt. A művelt nagyközönség éppúgy megtalálta a kedvére való cikkeket, mint az egyetemisták és a szaktudósok. Másrészt az első két évfolyamtól némileg designban is eltérő utolsó évfolyam cikkei már idegennyelvű rezümékkel jelentek meg, az utolsó szám elején már Sztálint köszöntötték egy teljes oldalas képpel, mint ahogy ezt a többi tudományos periodika is megtette.

A mind szellemiségében, mind a visszafogottan elegáns tipográfia és design terén modern folyóirat egy történelmileg lehetetlen helyzetben létezett abban a három évben, amelyben léteznie megadatott, bizonyítva, hogy igenis létezik magyar és egyetemes ókortudomány.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Az előkerült város

Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)

Kuczka Péter, Fitz Jenő és Veres Péter Gorsiumban, 1965. (Fotó: Zaránd Gyula)

Hogyan tűnhet el egy város? Sok mindent elveszíthet az ember, kabátgombot, pénztárcát, töltőtollat, esernyőt, elveszítheti a “fehérvári réten a zsebbevaló kését”, utána a karikagyűrűjét, elveszítheti a fejét is, de hogyan veszhet el egy város?

A város nem pitykegomb – házai, üzletei, fürdői, palotái, templomai vannak, utak vezetnek hozzá, az utak híddal ívelik át a folyókat. Csupa nehezen eltüntethető holmi.

Gorsium mégis elveszett.

Még az is könnyebben érthető, hogy vad vidékeken, vagy az óceánok félreeső szigetein el-eltűnik egy-egy város. De Gorsium itt volt Magyarország leglakottabb tájékán, a csupa lanka, csupa szelídség Dunántúlon.

Mégis, ezerötszáz évig senki sem tudta, hogy hol van. De talán még azt sem tudták, hogy egyáltalán volt valamikor.

Titok mindenütt van. De különös módon a titok is csak annak titok, aki észreveszi. Aki nyitott szemmel, lassú léptekkel, kérdezősködve jár-kel a világban.

A gyanútlan léleknek minden dombocskát a szél hordott össze, minden mélyedést az eső vájt ki, minden követ a patak gurított a helyére.

A régészek – úgy gondolom – kíváncsi emberek. Szeretik a titkokat, de csak azért, hogy megfejtsék őket. Kételkednek és kérdezősködnek.

Belebotlanak egy kőbe, felveszik, megnézik, forgatják jobbra, forgatják balra, s kiderítik, hogy egy régi királynő palotájából való. Találnak valahol egy árkot, mit keres itt ez az árok, kérdezik, s addig töprengenek, addig gondolkoznak, míg kiderül, hogy az az árok erődítést védett valamikor. Látnak egy dombocskát, hogy kerül ide ez a domb, mondják, ásni kezdenek, feltúrják a földet, s egyszer csak koppan valami a mélyben, faragott kövek kerülnek elő, bronzból öntött szobrocskák, kopott aranyérmék, feliratos táblák, paloták, templomok, lakóházak romjai – egy hajdani emberi közösség életének, munkájának és halálának nyomai.

A dombocska alól előkerül egy elveszett város.

Nagy az öröm. A munka ilyenkor kezdődik el igazán. Aki olvasott arról, hogyan találták meg Tróját, Ur városát, a yukatáni őserdő rejtelmes maya városait, vagy Mohendzso Darót, az tudja, milyen gyönyörűség töltötte el a régészeket, amikor kibontakozott ásójuk alatt az elfelejtett világ. És azt is, hogy a neheze csak utána következett.

Nekünk könnyű a dolgunk. Nem kell ravaszkodnunk, hogy engedélyt szerezzünk az ásatásokhoz, nem kell kínlódnunk úttalan utakon, nem kell tűrnünk hőséget, szomjúságot, fáradalmakat. Leülünk egy jó lámpa mellé, kinyitjuk Schliemann, Wooley, Carter vagy Stephens könyvét, s végigizguljuk, mint egy nyomozást.

Vagy beülünk egy kocsiba s elindulunk, hogy megnézzük Gorsiumot.

Könnyebb eljutni hozzá, mint a sivatagban eltemetett városokhoz. Majdnem az ősi, római úton haladunk Aquincumból Herculia, vagyis Gorsium felé. Budáról Tácra.

Veres Péter az eget nézegeti. Milyen időnk lesz? A földeknek kellene az eső, nekünk nem.

Az út mentén a földek tavaszi képe. Zöldellő vetések, virágba boruló mandulák és őszibarackok. Visz bennünket a kocsi, s közben Péter bácsitól megtudjuk, hogy miért szép ott az a darab vetés, miért elhanyagolt az a szépnek látszó gyümölcsös. Nem hallottam még embert, aki olyan szeretettel beszélt volna a tájról, mint Veres Péter. Nem is a táj az, amiről ő beszél. Nem a színek, vonalak szépsége ragadja meg, nem kívülről, a szemlélő utas pillantásával nézi a vidéket. A környezet elveszíti impresszionista érdekességét, elevenné, értelmessé válik. Emberi lakóhellyé, igazi emberi tájjá. Ahogy hallgatjuk, úgy érzem, hogy külön ismer minden fát, minden domboldalt, s mintha lépten-nyomon lehajolna és szétmorzsolna egy-egy göröngyöt, megnézve, mit lehetne vele csinálni, mire alkalmas.

Dunántúli vagyok, azt hittem, tudok egyet-mást szűkebb pátriámról. Lassan elszégyenlem magamat. Péter bácsi olyan atyafiságos, jó kapcsolatban van a környékkel, mintha egész életét itt töltötte volna.

Utazunk az elveszett és Tácott nemrégiben előkerült város felé. Az antik útikönyvek megírták Gorsiumról, hány mérföldre van Pécstől, hol megy át az út a Sárvíz átkelőhelyén. Mommsen, a híres ókortörténész azt hitte, hogy Székesfehérvár volt Gorsium. De lehetett Seregélyes, Pátka, Sárpentele, Csősz, Szabadbattyán is, mert mindenütt találtak római köveket.

Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Gorsium, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Az ásatások legszebb és legértékesebb leleteit a fehérvári múzeumban találjuk. Szép és értékes nem azonos fogalmak a régészek nyelvén sem. Egy törött cserép esetleg értékesebb, mint egy marék aranypénz. A múzeum vitrinjeiben egymás mellé kerültek fegyverek és ékszerek, emberi és állatcsontok, kövek és vörösre égetett terra sigilláták, érmek és bronz szobrocskák. Köztük a gyönyörű, és lassan Gorsium jelképévé váló, II. századbeli Venus.

Lelkének egyik felével a régész a múltban él. Olyan múltban, amelyet elszórt adatokból, félmondatokból, föld alól előkerülő tárgyakból neki magának kell rekonstruálnia. Nem elég, ha töviről-hegyire ismeri Pannónia történelmét. Tudnia kell, ki volt Aquincum duumvirje, hol tanyázott, milyen harcokat vívott a legio I adiutrix, vagy a Breucusok hetedik gyalogos csapata, tudnia kell, milyen módszerekkel építették a római utakat, hány cserép kellett egy villa befedéséhez, honnan szállították az üvegárut Pannóniába, milyen ruhát viseltek a thrákok, vagy az eraviscusok. Ismernie kell a mitológiát, a művészettörténetet, aztán hogy milyen nyomokat hagy a köveken a tűz, hogy egy év alatt milyen vastag por rakódik le az összeomlott házakra. És így tovább.

Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Dr. Fitz Jenő körülvezeti Veres Pétert a múzeum kőtárában, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Kalauzunk, Fitz Jenő, a múzeum főigazgatója. Ő mutatja meg az ásatásokat is.

Néha azt hiszem róla, hogy az időt homokórával, az utakat római mérföldekkel méri, és biztos, hogy Septimius Severus császár pannóniai látogatásának minden részletét ismeri. Az utolsó évek ásatásait ő vezette. S a település, amely másfél évezredig a föld alatt hallgatott, most előkerül és beszélni kezd.

Elmondja egykori lakóinak életét, a város felvirágzását és pusztulását, népek vonulását és eltűnését, fazekasok és kovácsok szorgos munkáját, beszél az üzletsorokban lármázó kereskedőkről, a tüzelőfát cipelő szolgákról, markomannok és quadok dúlásáról, légiók csörömpölő fegyvereiről, égő házakról, sikoltozó asszonyokról, a pénzüket föld alá rejtő gazdagokról.

A néma romok élettel telnek meg. Itt egy előkelő rómainak a villája volt – mondják az alapkövek -, szobáit a padló alatt kívülről fűtötték, falát freskók díszítették, volt fürdője, oszlopos belső udvara, kocsiszínje, víztároló medencéje, ólomcsövekből vízvezetéke. Mindez volt! És aztán? Égésnyomok. Elszenesedett faajtó, beomló tető, lehullott vakolat, szobortöredékek…

Van itt Gorsiumban egy kút. Mit mondhat egy kút? Gödör, benne víz. A víz nem őrzi meg a föléje hajló asszonyok, lányok vagy férfiak visszatükröződő tekintetét. Más őriz.

Ebből a kútból több mint 20.000 tárgyi emlék került elő. Csonthajtűk felidézik a mozdulatot, mellyel tulajdonosuk – asszony vagy lány – utánuk kapott, amikor isten tudja hogyan és miért, a kútba hullottak. Mennyi minden esik meg egy kút mellett. Ebből merítettek vizet a főzéshez, mosáshoz, tűz oltásához, ebből ittak a hódítók, a rabszolgák, a harcok sebesültjei. Háborúk vagy békés időszakok – a kút vize mindig kellett.

Favödrök maradványai, cserepek, összetört korsók, kutyák, macskák csontjai, szobrok – ezer és ezer tárgy a kút mélyéről. És egy emberi csontváz is. Férfi volt. Koponyáján kardvágás nyoma, mellette eltört kard aranyozott markolata. Saruja is megmaradt. Jól el akarták rejteni tettük nyomait a gyilkosok, mert egy nagy követ dobtak utána. Mi történhetett? Annyi minden megesik egy kút mellett.

Oszlopok, szobrok, faragott és feliratos sírkövek, épületek falmaradványai, szarkofágok, temetők. Egy elveszett város előkerült a múltból.

A IV-V. században, pusztító háborúk sorozata után, amikor a provinciát a hunok foglalták el, még élhettek emberek a város romjai között. Éltek még később is. Apróbb leletek a VI-VII. századból erről vallanak. Talán csodálkozva, talán közömbösen nézegették a régi köveket. Vagy széthordták a templomok és villák falait, kunyhók vagy új paloták építéséhez. A megfaragott kő kész építőanyag. A székesfehérvári középkori bazilika ásatásainál sok római kőemlék került elő. Lehet, hogy innen fuvarozták oda.

És amikor a törökök kiűzése után a környék újra benépesült, már nem volt senki, aki tudott volna arról, hogy valamikor város állt ezen a helyen.

A domboldalban hatalmas borospince. Az ásatások már elérték, a temető kibontott sírjai ott vannak a közvetlen közelében. Az egyik félig feltárt sír fölött betonnal bélelt medence. Törkölyt tartottak benne.

Veres péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Veres Péter Gorsiumban, 1965 (Fotó: Zaránd Gyula)

Járkálunk a város utcáin, fúj a szél, szép az idő. Nézelődünk. Nem tudjuk, kiknek a porain járunk.

Az utak mellé facsemetéket ültettek. Tamariszkuszt, ciprust – fákat, amelyek Rómát idézik.

Péter bácsi megáll az egyiknél. Nem eredt meg. Nézegeti, aztán elmagyarázza, mikor kell fát ültetni, hogyan kell óvni a rágcsálóktól, hogy épségben, erőben felnövekedjék.

Nekem az jut eszembe, hogy őseink valamikor a rómaiak utódaitól tanulták a szőlőművelést és a gyümölcsfák gondozásának szép és emberséges tudományát.

Szöveg: Kuczka Péter, 1965

1965. június 1. (Tükör)

László Gyula küldeménye Fitz Jenőnek

László Gyula levele Fitz Jenőnek

László Gyula levele Fitz Jenőnek

“Kedves Jenő!

Évtizedes papírhalomból kerültek elő ezek a fényképek. Múzeumotoknak Wágner Nándor által való átépítéséről valók. Elküldöm neked, ha nem lenne meg, múzeumtörténeti adattáratokba való.

BUÉK!

Szeretettel

László Gyula”

Continue reading

“Én beszéltem, mert Jenő, ha csak lehetett, nem beszélt” – Beszélgetés F. Petres Évával Fitz Jenőről

F. Petres Éva régész, Dr. Fitz Jenő (1921-2011) özvegye, évtizedekig volt a székesfehérvári Szent István Király Múzeum igazgatóhelyettese, lelke. Férjéről, a legendás múzeumigazgatóról, régészről beszélgettünk, és arról, hogyan is kezdődött az ő fehérvári kalandjuk.

F. Petres Éva otthonában (Fotó: Farkas Ildikó)

F. Petres Éva otthonában (Fotó: Farkas Ildikó)

Continue reading

Weöres Sándor, a fehérvári múzeumigazgató

Weöres Sándor, az egyik legjátékosabb, legsokoldalúbb magyar költő a háború után egy rövid ideig a Szent István Király Múzeum igazgatója volt. A múzeum Országzászló téri épületének falán látható emléktáblán áll “Kutya-tár” című versének egy versszaka. Miért éppen az? És ki volt valójában Kutyafülű Aladár? Az alábbiakban múzeumunk Weöres-korszakát foglaljuk össze.

Nagy Benedek: Weöres Sándor, 2013

Nagy Benedek: Weöres Sándor, 2013

Continue reading