Változatok Húsvétra – Vasárnap a keleti kereszténység ünnepli világszerte a Feltámadást

A Volga-vidéken így…

A #maradjotthon engem is, mint sokakat, arra késztetett, hogy régóta halmozódó papírok, mappák, dobozok kuszaságában egy kis rendet tegyek. Eközben előkerültek olyan fotók, amelyeket a 2000-es évek elején a Volga-vidéken készítettem, a szakdolgozataim alapjául szolgáló terepmunkámon. Bár a képeimet digitalizált formában őrzöm, néhányat kinyomtattam, ezekből a fényképekből keveredett valahogyan egyetemi jegyzetek közé – talán egy szemináriumi beszámoló miatt? – néhány darab. Ha már a kezembe akadtak, akkor szeretném őket megmutatni, részben mivel az én szívemet mindig megmelengetik, másrészt mert éppen aktuális. Vasárnap ugyanis Húsvét lesz – a pravoszláv ünnepi naptár szerint.
A Húsvét a keresztény ünnepi hagyományban a legfontosabb, az “ünnepek ünnepe”, a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap, a feltámadás napja, amelyhez valamennyi mozgó ünnep igazodik.

A húsvéti ünnepkörről dr. Varró Ágnes írt blog oldalunkon:

A húsvéti sibálás
A spanyolozott bot

A türelemüveg

A későhabán korsó

A katolikus és a pravoszláv, avagy a nyugati és a keleti kereszténység azonban mégis eltérő időpontban ünnepli a feltámadást. Ennek az eltérésnek oka az eltérő naptárhasználatban keresendő, illetve míg a nyugati időszámítás szerint a tavaszi napéjegyenlőség március 21-re, addig a keleti szerint április 3-ra esik. Ebből adódóan az eltérés akár 5 hét is lehet, de volt olyan év, amikor egybeesett a kettő. 2020-ban a pravoszláv húsvét április 19-re esik.

Falukép Húsvétkor, Karamasz Pelga, Udmurtia, 2004. Fotó: Paréj Gabriella

Magyarországon is vannak olyan közösségek, amelyek pravoszláv vallásúak, illetve ezeket a hagyományokat követik, ha pravoszlávokról beszélünk, mégis talán elsőként Oroszország jut az ember eszébe. Oroszország azonban etnikailag egy rendkívül sokszínű ország, története során számos népet olvasztott magába. A Volga vidékére különösen igaz ez a sokszínűség, diverzitás. Hatalmas folyó, amely inkább összekötötte, mint elválasztotta az embereket. A középső folyásának környékén élnek a törökségi népekhez tartozó tatárok, baskírok, csuvasok, finnugor marik, udmurtok, komik, permjákok de ide telepített német, lengyel, türkmén, azeri települések, kolóniák is vannak, nem beszélve az újabban közép-ázsiai török köztársaságokból, a jobb élet reményében bevándorlókról, de ugyancsak élnek itt cigányok, vagy távol-keleti származásúak is. Nem ritkák az olyan települések, amelyek alapvetően 2-3 nyelvűek, bár az orosz nyelv dominanciája egyre erőteljesebb.
Az udmurtoknál, csakúgy, mint a többi oroszországi finnugor nép esetében, a pravoszláv hittérítések a 18. század óta folyamatosan és erőteljesen formálták át a hagyományos hitvilágot, szokásokat, ünnepeket, ugyanakkor magukba is olvasztottak sok szokást, amelynek következtében a pravoszláv hagyományokhoz kapcsolódó szokáscselekvések is sokféleképpen jelennek meg a helyi közösségekben.
Az ünnep 19-20. századi formájában, a böjti időszakkal, a húshagyó hetével vette kezdetét, ami az udmurtoknál a vöj dür (=vaj idő) néven ismert. Jellegzetes áldozati ételüket készítették, a tabanyt (palacsintaszerű lepény erjesztett tésztából), amelyből mindig tettek félre az elhunytaknak, ősöknek is egy részt. Szokás volt, hogy feldíszített szánok elé fogták a lovakat és végigszánkóztak a falun, vagy a legények körüllovagolták a települést. Ez amellett, hogy a fiataloknak szórakozás, a fiúknak egyfajta vetélkedés is volt, alapvetően kultikus jelentőséggel bírt. Az udmurtok animista hitvilágában (természeti jelenségeknek, természeti erőknek lelket tulajdonító hitrendszer, vallási szertartásokkal és rítusokkal) a ló a napot szimbolizálta, vagyis ezzel a szokással űzték el a telet és kezdték meg a tavaszra való felkészülés időszakát.

 

Tabanysütés Húsvétkor, Karamasz Pelga, Udmurtia, 2004. Fotó: Paréj Gabriella

A nagyheti szokások célja alapvetően a rontás, baj, ártó szellemek elhárítása volt. Nagycsütörtökön tüskés ágat (fenyőt) tűztek az ajtók fölé, beleértve az istállót is. Nagypénteken, nagyszombaton, virágvasárnap – tájegységtől függően – a fiatalok (fiúk, lányok együtt – körbejárták a falut és faágakkal, botokkal nagy zajt csaptak, végigütötték a háztetőket, kerítéseket, majd ezeket a botokat elvitték a településen kívülre és leszúrták a földbe. Ekkor befűtötték a muncsót (fürdőházat) – a 19. században még alapvetően közös fürdőházakat használtak az egy nemzetséghez tartozók, a 20. században ezt egyre inkább felváltották a családi fürdőházak. Mivel a rokonok mindig igyekeztek egymás közelében megtelepedni, takarékossági okokból gyakran használt továbbra is több család egy fürdőházat. Ezt még a közelmúltban én is megfigyelhettem.

 

Húsvét vasárnap családi körben, Karamasz Pelga, Udmurtia, 2004. Fotó: Paréj Gabriella

Az első rügyek megjelenése ugyancsak fontos időszak volt, az ehhez kapcsolódó közösségi szertartás időpontját mindig a falu öregjei jelölték ki. Ezt akaskának, guzsdornak (mezőünnep, első barázda ünnepe). Tojást főztek, festőnövényekkel pirosas árnyalatúra festették és a rokonok ezzel ajándékozták meg egymást, néhányat pedig a közösség tagjainak kíséretében, beleszántották a földbe. A fiatalok, gyerekek különféle játékokat is játszottak a tojással, tojásgurítást például. Közösségi szertartás keretében kenyeret, vajat, tojást, kását vittek a keremetbe (szent liget) ahová a nők, gyerekek nem léphettek be, azt csak messziről kísérhették figyelemmel. Az imát végző férfiak áldozat bemutatásával igyekeztek az istenek jóindulatát, a szerencsés időjárást és ezzel a bőséges termést biztosítani. Külön áldozatot mutattak be a folyó tiszteletére, hogy az áradások elkerüljék a falut.

Közösségi áldozati szertartás a keremetben. 1920-as évek. Forrás: Udmurtskaja Enciklopedija, Izsevszk é.n.egadása

Mivel a hagyományos áldozatbemutatással járó közösségi ünnepek mára lényegében eltűntek, – legfeljebb diaszpórákban, nyelvi és kulturális szigetként létező elzártabb településeken maradtak fenn – és a pravoszláv hitélet sem vált olyan mértékben megrögzült szokásrendszerré, mint a hagyománytisztelő orosz közösségekben, a húsvét többnyire családi ünneppé lett. A templomi szertartás felkeresése esetleges, sok helyen, a falvakban templom sincs.
A leginkább hagyományőrző a gasztronómia, mondhatni ez változik a leglassabban. Míg a divat könnyűszerrel kiüresítette – stilizált, gyári alapanyagokból készült, népviseletet utánzó darabokkal váltotta fel -, vagy teljesen kiszorította a hagyományos ruházatot, addig az ételek, az ízek keveset változtak. A tojásfestés, ajándékozás és szombati nagymosdás megmaradt. A akaska, guzsdor ünnepekhez kapcsolódó szokások egybemosódtak a húsvéttal, az imént leírt változatát szinte csak leírásokból ismerjük.

A pravoszláv hatás: a tojások felirata XB (ejtése: HV, azaz Hrisztosz Voszkresz!) – Krisztus feltámadt!. A szent sarok a ház fő helyiségében kap helyet, ezen őrizték régen a családi, nemzetségi ősök idoljait, ikont, szentelt barkát (de sok mást is, például, díszes csokoládésdobozt vagy Lenin portrét is) Karamasz Pelga, Udmurtia, 2004. Fotó: Paréj Gabriella

 

A 20. század hozta a legnagyobb változást: a szovjet fordulat, az államosítások és a szabadságjogok korlátozása törést jelentették az ünnepek gyakorlásában és a közösségek túlélésében is. Elsőként a közösségek vezetőit és a közösségi ünnepek szent helyeit semmisítették meg, a szertartásokat vezető , tudós embereket és a városban élő udmurt értelmiséget (orvosok, költők, írók, művészek) vagy börtönnel törték meg, vagy kényszermunkatáborokba, Gulag táborokba hurcolták, az udmurt nyelvű könyveket elégették, tiltották udmurt nyelvű oktatást, a lovakat, földeket, termelőeszközöket államosították és nem utolsó sorban tiltották a közösségi ünnepeket. A rendszerváltás után, az ezredforduló környékén Udmurtiában is megjelent a hagyományőrzésre való törekvés, az érdeklődés, a hagyományok iránt, a visszatanulásra való igény. Ezzel együtt sok helyen megjelentek újra a lovaglással kapcsolatos szokások, a közösségi szertartásokat idéző, közösségi események, amelyek sokszor inkább turisztikai célú rendezvények, semmint vallási ünnepek.

–Paréj Gabriella–
muzeológus

Advertisement

Varró Ágnes hatvanadik születésnapjára

Talán nem veszi rossz néven az ünnepelt, hogy életkora a szakmai nyilvánosság elé kerül. Azért bízom ebben, mert az olvasók (velem együtt) valószínűleg elcsodálkoznak ezen a számon. Valóban Varró Ági már ennyi? – Tesszük fel a kérdést. Számomra ez különösen hihetetlen, hiszen tizenéves koromban ismertem meg őt, és most is ugyanolyannak látom, mint három és fél évtizeddel ezelőtt. Az idő múlásával csak akkor szembesülök, amikor áttekintem változatos szakmai tevékenységét.

Varró Ágnes Ózdon született, az általános iskolát is itt végezte. Érettségi bizonyítványt 1978-ban a Patrona Hungariae Katolikus Leánygimnáziumban szerzett. A múzeumok világába már egyetemi tanulmányai előtt bepillanthatott, hiszen 1978 és 1980 között a Herman Ottó Múzeumban dolgozott teremőrként. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma Debreceni Egyetem) történelem és néprajz szakon szerzett diplomát. A Néprajzi Tanszék két különböző személyiségű, meghatározó jelentőségű néhai professzorának, Gunda Bélának és Ujváry Zoltánnak egyaránt tanítványa volt.

A Szent István Király Múzeumban 1984-ben (utolsó éves egyetemistaként) kezdett el dolgozni gyakornokként, majd a diploma megszerzése után kinevezett néprajzkutató muzeológusként folytatta munkáját, és folytatja mind a mai napig. Az őt követő néprajzos generációk talán el sem tudják képzelni, miként lehet egyetlen munkahelynek szentelni minden egyéni ambíciót, tudást, elhivatottságot. Varró Ágnes pályakezdő fiatalként, az idén 90 éve született, 1983-ban elhunyt néprajzkutató, Pesovár Ferenc váratlanul megüresedett pozícióját tölthette be a múzeumban. Tudományos érdeklődése eltért néptánc- és népzenekutató elődjének speciális szakterületétől, de ugyanazzal a szakmai alázattal vetette bele magát a munkába. A szakma szeretete és a múzeumi tárgyakhoz való bensőséges viszonya Pesovár Ferenc méltó utódává tette őt. Varró Ágnes múzeumi tevékenysége Lukács László, a Szent István Király Múzeum mára nyugalmazott néprajzkutató professzora irányítása és mentorálása mellett bontakozott ki. Folyamatos terepmunka, bőséges anyaggyűjtés, az adatok szakszerű rendszerezése, az ismeretterjesztés fontossága – csak néhány lényeges módszer, amit Lukács László közvetlen munkatársaként sajátított el.

Első komoly néprajzi kutatómunkáját a Zempléni-hegységben végezte, az emberi erővel végzett teherhordás témakörében – diplomamunkájához kapcsolódva. Fejér megye néprajzi megismerését vallásnéprajzi témák kutatásával kezdte. Eleinte a bodajki búcsújárásra, és egy isztiméri halottlátó asszony tevékenységére irányult a figyelme. A szakrális kultuszok és kisemlékek kutatása (többek között Nepomuki Szent János és Szent Flórián kultusza) később is kedvelt szakterülete maradt, több cikke, tanulmánya, előadása készült a témában. Másik kedves témaköre a népi gyógyászat lett, 1994-ben ebből született doktori értekezése is, A hagyományos orvoslás dunántúli parasztközösségekben címmel. A témát tovább kutatta és árnyalta, valamint vallásnéprajzi kutatásainak eredményeit is felhasználta Szentelmények, szakrális tárgyak, szent helyek szerepe a népi orvoslásban című tanulmányában. Muzeológusként érdeklődése számos más területre is kiterjedt, évről évre gyűjtötte és gyűjti ma is a szellemi és tárgyi emlékeket Fejér megye szinte minden településéről. Az utóbbi két évtizedben jelentősen előmozdította a néprajzi gyűjtemény digitalizálásának folyamatát is. 1996-ban elkészítette Perkáta néprajzi monográfiáját, mely egy több szerzős történeti monográfia önálló fejezeteként látott napvilágot. Laczkovits Emőkével és Lukács Lászlóval karöltve jelent meg Íme az én népem címmel az a kötet, amely a három szerző 1984 és 1990 között elhangzott rádióelőadásait adja közre. 2007-ben Varró Ágnes állította össze a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében lévő céhemlékek lajstromát, mely a Lukács Lászlóval közösen rendezett A tisztes ipar emlékei: céhek, céhemlékek, az iparosok hagyományai Fejér megyében című kiállítás katalógusához készült.

Varró Ágnes a tudományos kutatás mellett évtizedek óta tart ismeretterjesztő előadásokat a néprajztudomány legkülönbözőbb témáiban. Több tucat előadást tartott már társintézményekben, civil szervezeteknél, továbbképzések keretében számos témáról, a népszokásoktól kezdve a népi bútoron, táplálkozáson, népmesén keresztül a néprajzi csoportokig. Éveken keresztül végezte a néprajz elméleti oktatását néptáncoktatók, játszóház vezetők, pedagógusok számára, és a mai napig zsűrizik népművészeti, néprajzi vetélkedőkön. Az 1990-es években ismeretterjesztő és oktató tevékenységének fontos pillére volt a Szent István Király Múzeum által szervezett honismereti táborokban való aktív részvétele. A középiskolásoknak szóló táboroknak már három évtizeddel ezelőtt az volt a célja, hogy a helytörténeti, néprajzi kutatások iránt érdeklődővé tegye a diákokat. Akkor még nem múzeumpedagógusok, hanem történészek, néprajzkutatók, könyvtárosok foglalkoztak a gyerekekkel, és a néprajzi terepmunkába közvetlenül is bevonták őket, hogy saját kérdéseiken keresztül szerezzenek tapasztalatokat és ismereteket egy számukra már távoli, de az idős emberek emlékeivel jól megragadható világról. A honismereti táborok jó hangulata és magas szakmai színvonala számos diák pályaválasztására volt pozitív hatással. Diákéveim meghatározó élményeként gondolok ezekre a táborokra magam is, és az ott – többek között Varró Ágnestől – hallott előadások és módszertani útmutatók a mai napig hatással vannak mindennapi munkámra, gondolkodásomra.

Az elmúlt harminc évben Varró Ágnes számos időszaki kiállításnak, és több tájház megnyitásának, megújításának volt aktív közreműködője. Kiállításrendező és tárgyakat gondozó munkájának nyomát őrzi többek között a csákvári Vértes Múzeum, a fülei, a sukorói néprajzi ház, és Székesfehérváron a Palotavárosi Skanzen is. 2009-ben Lukács Lászlóval közösen létrehozták a Szent István Király Múzeum állandó néprajzi kiállítását, amely elsősorban Fejér megye tárgyalkotó hagyományát mutatja be, a céhes és háziipar, a pásztorművészet és a kézművesség napjainkig tartó emlékeit állítva a középpontba. A Szellemi Kulturális Örökség Fejér megyei referenseként Varró Ágnes részt vett abban a folyamatban, amelynek hatására a mohai tikverőzés 2011-ben felkerült a Szellemi Kulturális Örökség nemzeti jegyzékére. 2018-ban elnyerte a Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata által létrehozott Lánczos Kornél – Szekfű Gyula Ösztöndíjat, melynek keretében a bolgárkertészetek hatását vizsgálta Székesfehérváron és környékén.  

Kedves munkatársam és mentorom, Ági! Isten éltessen ezen a kerek évfordulón, a szakma nevében szívből kívánom, hogy elégedettség és derű kísérje további munkádat!

– Nagy Veronika néprajzkutató-

Szent István Király Múzeum

Fotó: SZIKM