A koronázótemplom titkai

Mit tudhatunk pontosan a székesfehérvári királyi koronázóbazilikában eltemetett személyekről? Kiknek a földi maradványait sikerült azonosítaniuk már a kutatóknak? Milyen kutatási eredmények születtek eddig és milyen vizsgálatok várhatóak a jövőben? Rácz Piroska, a Szent István Király Múzeum antropológus szakembere különleges és egyben rendhagyó, képzeletbeli időutazásra hívta a hallgatóságát. A Régészet Napi előadásában az egykor fényesebb napokat látott templom sorsát is megismertette a közönségével.

„Romjaiban is lenyűgöző”

Nem véletlen, hogy a Szent István Király Múzeumban a Régészet Napjához kapcsolódó előadások sorában az egyik legnagyobb érdeklődést a királyi bazilikában egykor eltemetett személyekről szóló előadás váltotta ki. A közvéleményt utóbbi évtizedekben élénken foglalkoztatta Székesfehérvár páratlan kincse: ezeréves államiságunk szimbólumát képező, szakrális és világi értelemben egyaránt felbecsülhetetlen értékekkel bíró koronázótemplom, amely romjaiban is lenyűgöző.

RN-Piroska-5

Székesfehérváron a Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilikát I. István király alapította. Az uralkodó különleges szerepet szánt a templomnak és az ehhez kapcsolódó egyházi szervezetnek. Istvánt az 1038-ban bekövetkezett halála után végakarata szerint ebben a templomban helyezték örök nyugalomra. Korábban elhunyt fiát, Imre herceget is itt temették el. A következő öt évszázad során összesen tizennégy királynak helyezték el a bazilikában földi maradványait.
Az előadó hangsúlyozta: uralkodókon kívül temetkezőhelyet jelentett a bazilika királyi családtagok, továbbá rangos egyházi és világi személyek számára is.
– Az itt eltemetett királyainkról pontos ismeretekkel rendelkezünk, ugyanis a 11 -13. századi krónikások pontosan jegyezték fel az uralkodók temetkezési helyeit. Ugyanakkor az is igaz – jegyezte meg a szakember -, hogy a királyi családtagokról már alig tesznek említést ezek a krónikák. Meglehetősen véletlenszerűen számolnak be a korabeli történetírók a bazilikában eltemetett előkelőkről is

A romlás virágai – a koronázó templom sorsa megpecsételődött

A székesfehérvári prépostág és a bazilika sorsa a város 1543-as török megszállása után megpecsételődött. A templom ha lassanként is, de pusztulásnak indult, sírjait nem kímélték, rablók dúlták fel és kifosztották. 1688-ban szabadult fel a törökök alól a koronázóváros, addigra azonban elvesztette fontos szakrális és világi szerepét, jelentőségét.
Az előadáson elhangzott: a még romjaiban álló épületet már nem építették újjá. Erre már esélyt sem kapott. Sőt, Mária Terézia megszüntette a prépostságot, helyette püspökséget alapított Székesfehérváron. A püspöki palota egy része az egykori koronázóbazilika észak-nyugati részének alapjaira épült. A megmaradt kőanyagot elhordták a város újjáépítéséhez. Az egykor rangos és messze földön híres, sokak által méltán csodált épületből a 18. század közepére a föld felszínén csak az alapokat hagyták meg hírmondóként. (Ezek láthatók ma is a Nemzeti Emlékhelyen).

RN_Piroska-2

– A koronázótemplom területén 1848. decembere óta folytatnak kisebb-nagyobb megszakításokkal régészeti feltárásokat – emlékeztetett az antropológus hölgy, aki azt is elmondta, kútépítési munkák közben két, vörösmészkő lappal befedett sírra találtak a munkások, az egyikben női halottal, koronával a koponyáján. Az akkori városvezetés bölcs módon azonnal leállíttatta a munkálatokat, hogy szakszerű régészeti feltárások kezdődhessenek. A feladattal Érdy Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum régészét bízták meg.
A feltárás jelentősége – magyarázta a szakember -, hogy mai napig ez az egyetlen olyan ásatás egész Magyarországon, amelyről bizonyított, hogy királyi személyekhez köthető csontmaradványok kerültek elő. E szerint az elhunytak királyi mivoltát igazolják a maradványok mellett felfedezett koronák és a felségjelvények. Személyazonosságukat történeti adatok, sírkamráik régészeti sajátosságai és a csontok vizsgálata alapján határozták meg. Mindebből következően a maradványokat egyértelműen III. Béla királyként és Antiochiai Annaként azonosították.
Elhangzott: heves szakmai viták zajlanak arról, hogy a fellelt maradványok Könyves Kálmán királyé is lehetnek. Az eddigi vizsgálatok és a maradványok alapján III. Béla meghatározása a mai napig a legelfogadottabb.
Az előadásban szó volt arról is, hogy az egykori koronázó bazilikában utoljára 1540-ben került sor temetésre, amikor is Szapolyai János hamvait helyezték el benne örök nyugalomra.

RN-Piroska-3

A következőkben a király pár csontjaival kapcsolatos vizsgálatokról, az arcrekonstrukciókról, a további régészeti feltárásokról, a koronázótemplomban rendezett rangos temetkezésekről és az épített sírkamrákról is hallhattak az érdeklődők számos további érdekességet munkatársunk előadásában.

Szöveg és fotó: Szűcs Gábor

 

Advertisements

Városfal-történetek

Feltárás a Bástya utcában

A Szent István Király Múzeum 2018 tavaszán végzett tervásatást Székesfehérváron, a Várkörút és a Bástya utca között fekvő szoborkert területén.

A korábbi kutatások szerint Fehérvár belvárosának több erődítésfala is a területen húzódik. Az 1930-as években a múzeum Országzászló téri épületének alapozási munkálatainál Dormuth Árpád számolt be középkori városfalakról. A mostani ásatás során a telkek közepe táján futó szélesebb kőfal folytatását sikerült megtalálnunk. Ettől 10 méternyire keletre egy, a Várkörúttal közel párhuzamos cölöpsor került elő. A cölöpök nyugati, belső oldalán több méter hosszú gerendák voltak lefektetve, melyeken túl egy keskeny kőfal is feltárásra került. A fal és a cölöpök között nagyobb kövekből álló feltöltés volt, köztük néhány faragott kővel.

1_kep

A feltárt cölöpsor, a gerendák és a kőfal (Fotó: SZIKM)

2_kep

 

3_kep

A kibontott cölöpök (Fotó: SZIKM)

A cölöpök jellemzően 1-1,5 m hosszúságúak, kihegyezett végüket a mocsaras talajba szúrták le. A fák keleti irányba erőteljesen döntöttek, kiálló végük roncsolódott. Ez valószínűleg abból adódik, hogy ez a részük hosszú ideig szabadon lehetett. A cölöpök feltehetően a várost övező kőfal elé húzott védműhöz tartoztak.

A területről elsősorban kora újkori leletanyag került elő, mely körülbelüli támpontot adott a feltárt jelenségek régészeti keltezéséhez.

A faleletek természettudományos (dendrokronológiai) vizsgálata azonban jóval pontosabb kormeghatározást eredményezett. A feltárás és az évgyűrűmérések során végzett makroszkopikus vizsgálatok (szemrevételezés, illetve kézi nagyítós megfigyelés) néhány fontos megállapítása a következő:

A beépített fafaj: tölgy. Dendrokronológiai vizsgálatra 16 darab mintát tartottunk alkalmasnak, tekintettel a rossz növekedésű, „girbegurba” faanyagra és annak állagára. Ezekből 6 darabot lehetett megbízhatóan datálni. 4 darabon kérget(!), illetve kéregre utaló felületet találtunk, ami rendkívül fontos adat az évre pontos datálást illetően.

Esetünkben két mintáról állíthatjuk határozottan, hogy 1602 április-májusában vágták ki, mivel az azévi gyűrűnek még csak a tavaszi járatai alakultak ki, két mintát pedig három évvel korábban, 1599 tavaszán, ami azt is jelenti, hogy nem csak frissen kitermelt fákat építettek be a védelmi műbe.

A többi datálható minta évgyűrűi pedig az 1602 előtti időszakot fedik le, mivel ezeken a mintákon alig, vagy egyáltalán nincsen szíjács évgyűrű, ezért nem lehet megállapítani a fa kivágásának/beépítésének pontos évét (ami természetesen nem zárja ki az 1601-1602. évi kivágásokat). A cölöpökről és a gerendákról lehetséges, hogy a beépítésük idején távolították el az évgyűrűk egy részét (a könnyen károsodó szíjácsot), illetve az évszázadok alatt a talajban elkorhadtak.   

4_kep

Az SNR48 (Szfv121) számú facölöp keresztmetszete, dendrokronológiai vizsgálatra előkészítve. Jól elkülönül a fatest sötétbarna színű geszt és világosabb színű szíjács része. Az „a” és ”b” jelzések az évgyűrűvastagság-mérés irányait jelölik.  (Fotó: Horváth Emil)

5_kep

A minta kinagyított részlete, amin jól láthatók az évgyűrűk. Két fehér pont között tíz évgyűrű található. A nyíl mutatja a kéregmaradványt. (Fotó: Horváth Emil) 

A dendrokronógiai vizsgálatok során kapott eredmények jól összeegyeztethetők történeti adatainkkal. 1601 szeptemberében keresztény csapatoknak sikerült visszafoglalniuk Fehérvárt – a város 1543–1688 között tartó oszmán-török fennhatósága alatt ez volt az egyetlen ilyen alkalom. Az ostrom során a város olyan jelentős károkat szenvedett, hogy nagyarányú javításokra, illetve további erősítésekre volt szükség. A munkálatokat már a következő hónapban megkezdték. Az építkezéseken dolgozó jobbágyokat egészen Keszthely környékéről hozták, a szükséges fa azonban a város mellett lévő erdőkből származott: egy forrás arról számol be, hogy 1602 júniusában egy 40 kocsiból álló oszlop vonult ki a városból, hogy épületfát hozzanak be a közeli erdőkből. Emellett az 1601-es ostrom során megsérült királyi bazilika köveit is egyre nagyobb arányban használták fel a munkálatokhoz. A erődítéseknek 1602 augusztusában végeszakadt, amikor is az oszmán-török seregek sikeres ostromot követően visszafoglalták a várost. Az ekkor keletkezett károk helyreállítása már az ő feladatuk volt.

6_kep

Wathay Ferenc várkapitány korabeli vízfestménye az 1602-es ostromról. A fehér körben lévő terület a régészeti feltárás helyét jelöli.

A szoborkertben feltárt fák kivágási időpontja a dendrokronológiai vizsgálatok segítségével egészen pontosan meghatározható volt az 1601-1602-es évekre, mely alatt Székesfehérvár egy rövid időszakra visszakerült a keresztény csapatok fennhatósága alá. A források által jelzett nagyarányú és sürgős építkezések valószínűvé teszik, hogy a kivágott fák hamar beépítésre kerültek. Természetesen teljességgel az sem zárható ki, hogy az 1602-es ostromot követően, már az oszmán-törökök vezette helyreállítási munkákhoz köthető a felhasználásuk.

Szőllősy Csilla – Horváth Emil – Morgós András –