Mesélő tárgyak – szarvasagancs lőportartó

Szarvasagancs lőportartó a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből. A tárgy az Országzászló téri néprajzi állandó kiállításon látható.

A lőportartó szaruk népművészeti örökségünk igen korai rétegéhez tartoznak.
Többnyire két, ritkábban háromágú szarvasagancs darabból készültek, tetejükön lőporadagoló csövecskét, két oldalukon a szíj vagy lánc számára felerősített karikát találunk.
A régészeti leletek között is számos hasonló formájú és díszítésű szaru található. Ezek is valamilyen por, valószínűleg só tartására szolgáltak. A 17. században már lőport tartottak bennük.

A lőporszaruk alapanyaga és természetes felülete szinte kínálja a díszítést.
A népművészetre általában jellemző alapanyag – forma – funkció – díszítmény  négyes tökéletes  harmóniája a lőporszaruk esetében is szembetűnő. A gondosan előkészített, simára csiszolt szarufelületre karcolással vagy véséssel alakították ki a kívánt mintát.
A lőportartók díszítményeinek egyik csoportjára az aprólékosan rajzolt virágornamentika jellemző, másik részükön geometrikus motívumok találhatók, melyek kialakításánál az arányos szerkesztés érdekében körzőt is használtak.

Igen jellemző a lőporszaruk díszítőmotívumai között a szarvasagancs ágainak találkozásánál, középen elhelyezett rozetta vagy más értelmezés szerint a stilizált, forgó napkorong. Ugyancsak megfigyelhető a szárak alján és a lőporadagoló alatt félkörívekkel egymáshoz kapcsolt, háromszög alakú, emberformára emlékeztető díszítménysor.
A Szent István Király Múzeum Országzászló téri néprajzi állandó kiállításán is ilyen tárgy látható. Hasonló ábrázolásokat figyelhetünk meg az ácsolt ládák oldalain is.

Ácsolt láda stilizált emberalakos díszítéssel. (A kép forrása: Magyar Néprajzi Lexikon)

A lőporszaruk Európa – szerte ismertek és használatosak voltak. A virágornamentikás és geometrikus díszítések elsősorban a Kárpát-medencében terjedtek el.
Készítésük leginkább a pásztorok, ügyes kezű  parasztfaragók tevékenységéhez fűződik.

dr.Varró Ágnes
néprajzkutató

Wagner Nándor: Szoptató anya (életnagyságú gipsz-szoborterv)

A művész az 56-os forradalmi eseményekben való részvétele miatt elhagyni kényszerült Magyarországot. A várkertbazári műtermében sorakozó számos nagyméretű gipsz-szobortervét és megannyi kisplasztikáját nem volt már lehetősége magával vinnie. Hogyan kerülhettek tehát e művek – köztük a Szoptató anya gipszszobor – Budapestről a székesfehérvári múzeumba? Vagy egyáltalán: hogyan élhették túl a gazdátlanul maradásukat?

A történet gyökerei 1949–1950-re nyúlnak vissza, amikor Wagner mint kiállítás rendező dolgozott a fehérvári múzeumban. Az ő nevét dicséri a múzeum 1950-ben megnyíló új állandó kiállítása, amely Fejér megye régészetét és a Velencei-tó élővilágát mutatta be. A hónapokig tartó munkálatok során Wagner baráti kapcsolatot alakított ki a múzeum akkori igazgatójával, Fitz Jenővel. E baráti köteléknek köszönhető, hogy amikor a művész elhagyta az országot, a szobrai nem lettek a végső enyészeté.

A művész az 1950-es évek első felében budapesti műtermében

 Fitz Jenő így emlékezett vissza erre: „Ismerve Wagner gyors elhatározását, nyilvánvaló volt, hogy műtermében lévő szobrai, vázlatai sorsáról, elhelyezésükről nem gondoskodott. Azaz megsemmisülésük, ha a helyükön maradnak, elkerülhetetlen. Budapesti múzeumra, bármilyen szervezetre nem számíthattunk: ez a székesfehérvári múzeum kötelessége lett. Teherautót béreltünk, és válogatás nélkül bepakoltunk mindent.”

Wagner Nándor az 1990-es években.  Kép forrása: Academia Humana Alapítvány

 Wagner Magyarországról való távozása után évekig Svédországban élt, majd Japánban telepedett le, itt élt és alkotott 1997-ben bekövetkezett haláláig. Azt már nem érhette meg, hogy e fiatalkori műve köztéri szoborként megvalósuljon. A művész hagyatékát gondozó Academia Humana Alapítvány áldozatos munkájának köszönhetően azonban 2015-ben elkészült a Szoptató anya kőből kifaragott, pontos másolata – ahogyan azt valaha Wagner Nándor megálmodhatta. A Miskolcon felállított szobor az Anyaság címet kapta és a Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola kertjében látható.

Írta: Gärtner Petra

Petőfi Sándor és a Szoptató anya életnagyságú gipszszobra Wagner műtermében az 1950-es évek első felében

      

Élet és halál a Vezúv árnyékában – interjú Nádorfi Gabriellával a Pompeji c. kiállítás kurátorával

Kr. u. 79-ben Pompeji a Vezúv kitörésének következtében néhány óra alatt eltűnt a térképről. Az egykori római város életét a fennmaradt írásokból és az ásatások során előkerült leletekből ismerjük. Ezeknek a leleteknek egy része látható most Gorsiumban a Pompeji kiállítás keretében.

 

Akkoriban – nyilván – nem volt híradó, hogy a vulkán kitöréséről és a város pusztulásáról beszámoljon. Hogyan nézne ki a tudósítás? És egyáltalán milyen forrásokra tud ilyenkor támaszkodni az ember?

Ifjabb Pliniusnak, Tacitusnak, a történetírónak írt két leveléből ismerjük a vulkán kitörésének részleteit. Kr.u. 79. augusztus 24-én délután egy óra körül a torkolatból kilövellő anyag fenyőszerű felhőt alkotott, majd a gáz, a hamu és a törmelék szétterjedt az égbolton, lehullott és fehér habkőtakarót terített a városra. A kilövellt anyag a hegy oldalán vulkanikus folyamként nagy sebességgel zúdult le.    Amikor a  habkőkitörés alábbhagyott, a vulkán lejtőin hasadékok támadtak, belőlük lángok, és izzó szilárd anyag tört ki. A vulkánkitörés enyhülésekor a Pompejiben maradt lakosság visszahúzódott a házakba, bízva abban, hogy elmúlik a katasztrófa. A következő nap hajnalán a vulkán oldaláról ismét nagy sebességgel tódult le az izzó anyag, elsodorta az embereket, a tárgyakat, a falakat, és Pompejit betemette a hamu.

Ma már annyi inger ér minket, annyi katasztrófafilmet látunk, hogy nehéz valóban átélni, ami akkor és ott történt. Mi segít abban a kiállításon, hogy a katasztrófa súlyát átérezzük?

A tragédiát legjobban egy fiatal nő gipszlenyomata érzékelteti a tárlaton, mely a nőt a halál pillanatában mutatja be. A mai napig az olasz kutatók szerint kb. 2000 ember lelte halálát Pompejiben a Vezúv kitörésekor.

Az, hogy a vulkáni hamu és a kőtörmelék mindent betemetett segített a leletek fennmaradásában vagy inkább ártott nekik?

Inkább segített. A hamurétegnek köszönhetően a betemetett városban megmaradtak a lakóházak, az épületekben hagyott értékek (bútorok, világítóeszközök, berendezési tárgyak, stb.), a város köztereit díszítő szobrok és faragott kőemlékek – többnyire ép állapotban. A falakon megőrződtek az eredeti falfestmények – legalábbis egy részük.

Egyes írások szerint a város teljesen feledésbe merült, azt sem tudták, hogy pontosan hol feküdt.

 A hamuréteg valóban elfedte a várost. Suetonius történetíró a császárok életrajzát leíró művéből tudjuk, hogy Titus császár consulokból gondnokokat választott ki Campania újraépítéséhez, ebbe beletartozik Pompeji is. Erre az újjáépítésre azonban nem került sor. Sejtették, hogy hol fekszik, de igazán a település helyszínét csak 1763-ban azonosították.

Kik és hogyan találtak rá a település nyomaira?

 Egy olasz mérnök, Domenico Fontana bukkant rá vízvezeték építés közben a XVII. – XVIII. sz. fordulóján. Házak maradványait, feliratokat talált, az egyik feliraton rajta volt Pompeji neve is. Ekkor még nem gondoltak arra, hogy ez az eltemetett város. 1748-ban a spanyol származású Alcubierre megnézte a Fontana féle ásatások helyszínét, mivel értesült róla, hogy ott sok műtárgyat találnak, és engedély kért III. Károly nápolyi királytól, hogy ott áshasson. Sokáig azt hitte Alcubierre, hogy egy másik- a Vezúv által eltemetett város  – Stabiae területén ás, csak 1763-ban derült ki, hogy valójában Pompejiben van.

Abban, hogy a város pusztulását átéljük, segít, ha elképzeljük, milyen volt Pompejiben az élet…

 Kr.u. az I. században Pompeji egy virágzó, gazdag város volt, középületekkel, terekkel, fórummal, templomokkal, szentélyekkel, különböző iparágak műhelyeivel, akkor korszerűnek számító vízvezetékkel egyéb közművekkel. Egy nagy kb. 20 000 főt számláló lakossággal, utcákkal, utcarendszerrel kialakított város.

Milyen szórakozási lehetőségeik voltak az akkori város lakóinak?

Például a fürdő, amely minden társadalmi osztály számára nyitva állt, és ahol a fürdőzéshez tartozó helyiségeken kívül kertek, könyvtárak, pihenőtermek is megtalálhatóak voltak. Emellett szórakozást kínáltak még a színházi – prózai és zenei – előadások és az amfiteátrumban zajló gladiátorjátékok, melyek gladiátorok vagy vadállatok közti viadalok voltak, és melyeket a magisztrátusok ingyen adományozták a népnek.

A tárlaton orvosi eszközöket is látunk. Mennyire volt fejlett akkor az orvoslás?

A korhoz képest fejlett volt. A római orvoslás a természettudományos ismereteken alapult, ami olykor keveredett a vallási szertartásokkal. A  Kr.e. V. században élt görög orvos, Hippokratész írásai váltak a görög és római orvostudomány alapjává. A római korban, persze már a görögöknél is, találkozunk kórházakkal, rendelőkkel.

A leletek mekkora része került Gorsiumban kiállításra?

Pompejiből több 100 000 tárgy ismert, ennek egy kis töredéke, pontosan 102 db  látható Gorsiumban.

Melyek a legkülönlegesebb leletek a kiállításban?

Önmagában véve mindegyik különleges, a számára legkülönlegesebbet válassza ki maga a látogató!

„Ez csak egy cserépdarab!” avagy kerámiák régész szemmel

 

Szinte korszaktól függetlenül a feltárások alatt előkerülő leletanyagok túlnyomó többségét a különféle kerámiák alkotják, egy nagyobb méretű ásatás alkalmával akár több ezer töredék is napvilágot láthat. Hogyan képes a régész meghatározni egy „cseréptöredéket”?

A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb módja a kerámiák azonosításának az optikai jegyek alapján történő megfigyelés, mely során a kutató az anyag minőségét, a készítési technikát, valamint az edény díszítését vizsgálja meg. Maga az agyag, az agyag minőségének javítására szolgáló adalékanyagok, ún. soványító anyagok (pl. apró kavicsok, pelyva, grafit, stb. ), továbbá a készítéstechnológia (kézzel formált, lassú vagy gyors korongolt, formatállal készült) is utalhat egy-egy időszakra vagy kultúrára. Ehhez hasonlóan, a különféle formatípusokban és azokon feltűnő díszítésmódokban a régész képes egy-egy régészeti kultúra vagy korszak sajátosságait felismerni.

Egy 4000 éves középső bronzkori vajkészítő edény kerámiatöredékei, melyek Székesfehérvár nyugati határában kerültek elő.

 

Egy másik fontos kérdés, hogy mihez kezd a régész/a kutatás e sok esetben mellőzött tárgytípussal? Elsőre talán furcsának tűnhet, de olykor egy parányi edénytöredék is elegendő információval szolgálhat a lelőhely korának meghatározásához, továbbá fontos következtetések levonását teszi lehetővé az ott élő népcsoport életmódjára vonatkozóan.

A restaurálás során az összeillő töredékeket elkezdik összeragasztani, három dimenziós puzzleként rakva ki az egykori edényt. A vajkészítő összes darabja a feltárás során nem került elő, a hiányzó részek – ahol a többi eredeti töredék alapján ki lehetett következtetni az edény eredeti alakját – a restaurátor kipótolja.

 

A régészeti kerámiakutatás összetettségét és problematikáját jelzi,  hogy az ezen tárgycsoporttal foglalkozó szakemberek sokszor nem csupán korszakra, hanem ezen belül akár egy-egy kerámiatípusra specializálódnak és kutatásaik során megpróbálnak minél több és pontosabb információkhoz jutni a típus gyártására, elterjedésére, kereskedelmére, kapcsolatrendszerére vonatkozóan, melyek segítségével könnyebben felvázolható a történeti korok egyes népeinek/népcsoportjainak életmenete és szokásai.

 

Írta: Kiss Alexandra