Estella baba távcsöve avagy a képek, amik örökre rejtve maradnak

 

A zongorán egy kis színházi távcső hever büszkén. Mintha titkot őrizne. Estella baba távcsöve. Ha belenézünk, egy kicsi fotót látunk a Karlsbad melletti Marienbad nevű fürdőhelyről.

A Hetedhét Játékmúzeum egyik enteriőrjének darabja egy fotónézegető eszköz, mely a 19. század második felében népszerű ajándéktárgyként funkcionált.  Stanhope névre hallgat, és nemcsak távcsőben létezett, hanem mindenféle más kisméretű tárgyban.

Fotó: Kiss László

A technológia feltalálása John Benjamin Dancer, liverpooli mikroszkóp árus és René Dagron francia fotós nevéhez köthető. Dancer a mikroszkópjait szerette volna eladhatóvá tenni, Dagron pedig azon dolgozott, hogyan lehetne a mikrofelvételeket tömegtermékké tökéletesíteni.

John Benjamin Dancer (1812 – 1887), feltaláló http://www.historiccamera.com/cgi-bin/librarium2/pm.cgi?action=app_display&app=datasheet&app_id=2301&

René Prudent Patrice Dagron (1819 – 1900), francia fotográfus és feltaláló https://en.wikipedia.org/wiki/Ren%C3%A9_Dagron

Utóbbi rájött, hogy ehhez a mikrofotográfiát és a nagyítási módszert egyetlen tárgyban kell elhelyeznie. A mikrofelvételeket egy kicsi hosszúkás, hengeres optikai lencse végén helyezte el. Így a fény felé tartva a hosszú oldalról belenézve felnagyítódott és szabad szemmel is láthatóvá vált a  gombostűfejnyi méretű kép. Dagron a képnézegetőt stanhope-nak nevezte el a felhasznált optikai lencséről.

Az első stanhope-ok az 1850-es években jelentek meg kereskedelmi forgalomban, és zsebórákat felhúzó kulcsokban voltak elhelyezve. Később számtalan tárgytípusba beleépítették: ékszerekbe, távcsőbe, tollszárba, levélnyitó késbe, tűbe, egyéb varróeszközökbe.

Minden kedvelt nyaralóhely szerepelt stanhope-ban, de vallásos témájú képek és hírértékű események hordozói és megörökítői is voltak. Például egy nagyobb árvíz vagy egy híres pilóta repülése is lehetett a miniatűr felvételen.

Titkos szerelmi ajándékként portréképet helyeztek az adott tárgyba, például varróeszközbe, erotikus képnézegető eszközként pedig a férfiak körében volt népszerű. Ez esetben dohány termékekben helyezték el a képeket, mert azokat a nők nem használták.

A távcsöveket leszámítva a legtöbb stanhope-ot úgy tervezték, hogy ne lehessen könnyen felfedezni benne a képet, és az valóban titokban maradjon.  Emiatt sok ilyen műtárgy rejtve marad a gyűjteményekben, mert a lencsét egyszerű üveglapként értelmezik, és nem néznek bele.

1890-es évekből származó bicska, rajta a stanhope-ra utaló lencsével, benne Adolphus Busch portréjával (fotó: Rob Niederman)

A Stanhope-ok a 20. század elejéig voltak divatosak, amikor az egyéb technológiai újítások háttérbe szorították őket. Vonzerejük abban rejlett, hogy megfizethetőek voltak és hordozhatók, egyben szórakoztatók és az emlékek, titkok megőrzésére alkalmasak.

Ez még két távcső a Moskovszky-gyűjteményből. Egyikben a dobsinai jégbarlang egy 1905-ös képeslap alapján, másikban a padovai Szent Antal Bazilika és annak kegytárgyai.

Fotó: Kiss László

Fotó: Kiss László

Írta: Unger Ágnes
Lektorálta: Nagy Veronika

http://paxvictoriana.tumblr.com/post/126866328998/stanhope-microscopic-film-meets-ornamental

A gödörtől a publikálásig – Egy lelet útja a múzeumban

A Szent István Király Múzeum szakembereivel 2014 nyarán az elmúlt napokban átadott Székesfehérvár nyugati elkerülő nyomvonalán dolgoztunk a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. megbízásából.

A munkálatok során egy honfoglalás, illetve korai Árpád-kori település részletét (félig földbe mélyített épületek, tárológödrök, sok-sok árok és még több cölöplyuk), valamint egy középső bronzkori teleprészletet tártunk fel. A legjellemzőbb bronzkori telepobjektum az ún. méhkas alakú gödör volt.

A 801-es számú gödörből nagyobb mennyiségű vesszőfonatos, agyagtapasztásos fal átégett töredékei, ún. patics mellől kerámiatöredékek kerültek elő. Azonnal látszott, hogy a cserepek egy meglehetősen nagyméretű középső bronzkori, a dunántúli mészbetétes kerámia kultúrájába sorolható edényhez tartoztak.

A megfigyeléseket dokumentáltuk, és elkezdtük a leletek felszedését. A cserepek felszedése során további érdekes felfedezést tettünk: az egykori edény aljának belső oldalán méretes bütykök helyezkedek el! Ezek a hegyes tüskék három sorba voltak rendezve, a legnagyobb töredéken 10 darabot figyeltünk meg belőlük. A többi töredék sem volt kevésbé érdekes: a tölcséres nyak, a két darab vízszintes állású szalagfül mind-mind egy különleges alakú, ám egészen hétköznapi funkciójú edényt sejtetett. Az edény pontos alakját a feltáráson nem tudtuk meghatározni, az előkerült töredékeit a múzeumba szállítottuk.

A múzeumba szállítást követően szinte minden lelet a következő útvonalon kell, hogy
végighaladjon. A leletek múzeumba kerülését gyarapodási naplóban kell rögzíteni.
A következő állomás a mechanikus tisztítás: a kollégák a múzeum restaurátorainak irányításával eltávolítják az edények felületén megtapadt agyag- és földréteget, egyéb szennyeződéseket. A kerámiatöredékek többsége ilyenkor vesz egy fürdőt: amennyiben nem festettek, vagy egyéb különleges módon nem díszítettek, és az állaguk engedi, folyóvíz alatt zajlik a megtisztításuk. Ez után hagyni kell a cserepeket kiszáradni. Miután eltűnt belőlük a mosás során felszívott nedvesség, a restaurátorokhoz kerülnek. A rossz állapotú, illetve az igen aprólékos tisztítást igénylő régészeti leleteket egyből a restaurátorműhelybe kell szállítani.

A nyugati elkerülő út megelőző feltárása során előkerült, különleges formájú és bütykös edény töredékei a mosás után Késmárky Rita restaurátor vette kezelésbe. Rita munkáját ezúton is köszönöm. A restaurálás során az összeillő töredékeket elkezdik összeragasztani, három dimenziós puzzleként rakva ki az egykori edényt. Az edény összes darabja a feltárás során nem került elő, a hiányzó részek – ahol a többi eredeti töredék alapján ki lehetett következtetni az edény eredeti alakját – a restaurálás során ki lett pótolva. Az alján megfigyelhető bütykök láthatósága érdekében egy részen nem lett kiegészítve az edény, és ezen a lyukon, mint egy szabálytalan formájú ablakon keresztül bepillanthatunk a belsejébe.

Az összeállt töredékek egy, a szakirodalomban vajköpülő edényként ismert formát adtak ki. A lelet különlegességét az adja, hogy a szóban forgó korszakból Fejér megye területéről nem ismerünk hasonlóan jó állapotban megmaradt, hasonló funkciójú és alakú edényt. A Dunántúl területéről egy hasonló formájú edény ismert (Veszprém területén került elő), de az kisebb méretű, temetkezés részeként került elő, és nincsenek az alján bütykök. Már csak ezért is érdemes a tárgyat publikálni. Ez azzal jár, hogy a kutatónak el kell merülnie a vonatkozó szakirodalomban, valamint el kell végezni a tárgy fotózását és rajzolását. Mivel az a cél, hogy a szóban forgó edény minden apró részletét bemutassuk, mind a fotózás, mind a rajzolás során több oldalról készülnek róla felvételek, rajzok.

A bemutatott tárgyfotókat a régészeti csapat tagjai, Kiss Balázs és Burián Péter készítették. Az edényről a tárgyrajzot a múzeum rajzolója, Demény Monika készíti. Munkájukat nagyon köszönöm!

Ez a rövid írás azt a célt szolgálta, hogy az olvasóközönség is belepillanthasson egy-egy lelet múzeumon belüli útjába. A régészeti leleteket nem csak kiásnunk kell, mind a szakmai, mind a laikus közönség számára megismerhetővé kell tennünk. Az írás tárgyául szolgáló különleges edényről a publikációt Pozsgai Helga régésszel közösen a székesfehérvári Szent István Király Múzeum évkönyvében, az Alba Regiában fogjuk megjelentetni.

Szerző: Savanyú Bálint