Mesélő tárgyak – a kaloda

kaloda2

Kalodák a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből

A kaloda a 18. század előtti büntetés-végrehajtás tárgyi emlékei közé tartozik.
Ebben az időben a bíróságok és a közigazgatási hatóságok rendszeresen alkalmaztak olyan eszközöket, amelyek a büntetés mellett az elítélt megszégyenítését is szolgálták.

A kaloda a megszégyenítéssel egyidejűleg testi szenvedést is okozott: a bűnös nyakát, kezét, lábát a kaloda kétfelé nyíló lapjai közé a megfelelő nyílásba csukták. A nyak-és kézkalodán három nyílás volt mely az elítélt nyakát és csuklóit úgy fogta össze mintha hegedülne. Ezzel magyarázható, hogy a kalodát egyes vidékeken hegedűnek nevezték.
A lábkaloda a láb-és kézfejeket szorította össze, miközben a delikvens a földön hanyatt feküdt vagy ült. Ez utóbbi kaloda rendszerint több személy számára készült. A nyak-és kézkalodával általában paráznaságért, lopásért büntettek. A büntetést a legnagyobb nyilvánosság előtt – ünnepnapon vagy vásár alkalmával hajtották végre, a település központi helyén, a bíró háza vagy a templom előtt. A büntetés ideje alatt többször is kikiáltották az elítélt vétkeit és el kellett viselnie a közösség tisztes, becsületes tagjainak a szidalmait, csúfolódásait. A tolvaj elé gyakran közszemlére tették az eltulajdonított tárgyakat is vagy nyakába úgynevezett szégyentáblát akasztottak, melyre ráfestették az eltulajdonított  állat, tárgy képét.

neprajzi-kaloda

A kaloda használat közben (kép forrása: Magyar Néprajzi Lexikon)

A kaloda használatát II. József rendeletileg megtiltotta ugyan, de számos vidéken még a 20. század elején is alkalmazták. Ennek oka egyrészt a népi joggyakorlat sajátosságaiban, másrészt lélektani okokban keresendő. A kaloda és a hozzá hasonló büntetőeszközök és megszégyenítő eszközök (deres, pellengér, szégyenketrec) alkalmazása egyfajta erkölcsi elégtételt is jelentett a tisztességes sértett emberek számára a kollektív normák ellen vétőkkel szemben.

Varró Ágnes

néprajzkutató

 

Advertisements

Mesélő tárgyak – A tabajdi faragószék

faragoszekk

A tabajdi faragó szék (1915)

 

A faragószék vagy vonószék a faragás segédeszköze volt, a munkadarab befogására, beszorítására szolgált. Csaknem minden olyan háznál használták, ahol ügyes  kezű, fúró-faragó ember élt.

Az eszköz a középkorban alakult ki, s a faiparban Európa-szerte használták a XVIII. századig, a modern gyalupad elterjedéséig. A faragószék alsó része támlátlan, becsapolt lábú pad, ennek egyik végéhez csatlakozik a faragandó darabot tartó emelvény és
az azt rögzítő fej. A fejet a vele összeköttetésben lévő lábító segítségével tartotta szorosan a padon lovagló ülésben dolgozó faragó, akinek speciális szerszáma a kétnyelű kés vagy vonókés volt.

IMG_1423.JPG

A faragószék használata

A faragószék neve megőrződött egyik visszaolvasó típusú tréfás gyermekdalunkban.
A faragószék nótájáról Jókai Mór is megemlékezett a Mire megvénülünk című regényében. A dal lényeges eleme, hogy versszakonként mindig új sorral bővül és ezeket a gyarapodás fordított sorrendjében dalolták el. A nóta refrénje is mindig visszatér:
Oh be szép, jaj be szép ez a derék faragószék!”

Valóban, a faragószékek megmaradt példányait szépen, igényesen készítették el.
Ilyen különleges festett, faragott munkaeszköz a múzeum Országzászló téri  néprajzi  állandó kiállításában látható példány is.  Felirata szerint 1915-ben készült Tabajdon, készítője és használója Kiss Ernő volt. A zöldre festett ülőpad egyik vége satuban, másik vége bajuszos, körszakállas huszárfejben végződik. A fej a lábítóban sarkantyús, koronás címeres, tulipános csizmában folytatódik. A parasztbarokk sajátos jegyét,
az oroszlánábrázolást ugyancsak megtaláljuk az alapvetően magyaros, hazafias jelképeket hordozó munkaeszköz díszítései között.

tabajdi-oroszlan

Oroszlán ábrázolás a műtárgyon

A tabajdi faragószék külön érdekessége, hogy cigarettázni is tud. A huszár szájnyílását úgy alakították ki, hogy élethűen elszívja a cigarettát.

IMG_1417

A festett huszárfej szájnyílása

Dr. Varró Ágnes

néprajzkutató