Múzeumok Éjszakája 2016

 

Idén immár 10+2 helyszínen várjuk Önöket!
Időpont: 2016. június 25. (szombat), 17:00-24:00 

 

Részletes program letölthető itt.

 

Figyelem: 2016.05._tac_gorsium_19

A táci Gorsium Régészeti Park, illetve Palotavárosi Skanzen (Székesfehérvár, Rác u. 11.) a Múzeumok Éjszakáját megelőzően, 10.00–18.00 között látogatható.
A belépés díjtalan!

 

muzejnagy_UJ

Múzeumok Éjszakája 2016

 

Advertisements

“Úgy éreztem, hogy otthon van” – Németh Gáborral a Pilinszky-kiállításban

Németh Gábor íróval, egyetemi tanárral az Új Magyar Képtár-beli felolvasása másnapján ellátogattunk az Országzászló térre, a Pilinszky és Fehérvár című kiállításra is. Nem először járt ebben az épületben, és nem ez volt az első rendhagyó találkozása a Pilinszky-jelenséggel sem, amint azt délutáni, kávézós beszélgetésünk során megtudjuk.

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Érdekes szempont lehet, hogy nem fehérváriként nézte meg a Pilinszky és Fehérvár című kiállítást. Mennyire él a köztudatban, hogy Pilinszky János életének volt egy utolsó, ebben a városban játszódó epizódja?

– Azt hiszem, Kovalovszky Márta könyvéből, a Harap utca 3-ból, ebből a csodálatos visszaemlékezésből származnak a bővebb információim. Említés szinten értesültem róla korábban is, de részleteket eddig nem tudtam. A kiállításnak köszönhetem azt a jelenetet, amelyben Bódy Gábor próbálja betuszkolni az ajtót, hogy hozzáférjen a fürdőszobában rettegő Pilinszkyhez. Ez önmagában is igazán különleges történet, ráadásul visszamenőleg megvilágítja számomra egy 1978-as emlékemet. Akkoriban tanárképző főiskolára jártam, és néhány barátommal csináltunk egy Szféra című irodalmi szamizdat lapot, egy példányt szerettem volna eljuttatni Pilinszkynek. A Hajós utcában lakott akkor, és az tűnt evidensnek, hogy bedobom a példányt a lépcsőházban a postaládába. De valahogy izgatott a helyzet, hogy a közelében lehetek, úgy éreztem, hogy otthon van. Úgy emlékszem, a félemeletre, vagy talán az elsőre kellett felmenni, és ugyan láttam a gangról, hogy az összes ablaka el volt sötétítve, de azt, hogy neki ez nappal is szokása volt, csak most tudtam meg, amikor megnéztem a kiállítást. Akkor csak feltételeztem, hogy otthon van, és hiába csengetek, nem enged be, most viszont már biztos vagyok benne, hogy így volt.

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Hogy érzi, a kiállítás megtekintése után árnyalódott, alakult-e általában a Pilinszkyről alkotott képe, vagy inkább a fehérvári időszakról tudott meg többet?

– Nehéz ezt szétszálazni, mert az itteni események nyilván részei az egész mitológiának, ami körülveszi ezt a figurát. És persze Fehérvárról is szó van, nagyon jónak találtam ugyanis, hogy felidéződnek azok a kiállítások, amelyeket itt nyitott meg, az a szellemi aura, ami akkoriban jellemezte a várost, köszönhetően a múzeumnak és ennek a nagyszerű házaspárnak (Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek – a szerk.). Újraélünk egy korszakot, amelyben olyan igazodási pontokkal találkozunk, mint Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Országh Lili vagy Szenes Zsuzsa művészete. És nagyon érdekesek a dedikációk is. Radikális gesztus, és nem gondolnám, hogy csak egy bonmot volna, amikor Weöres Sándor azt írja dedikációjában, hogy „Az egyetlen élő magyar költőnek, Pilinszky Jánosnak”. Nem hiszem, hogy megkockáztatna egy ilyen erős állítást, ha nem gondolná mélyen, komolyan azt, amit ír. Arra, hogy a Weöres-féle radikalizmus is így megcsillan, végképp nem számítottam. Érdekesnek találtam, hogy az egyik kedvenc kiállítóhelyem ezúttal hogyan használja a teret. Egyedülálló kiállítótér ez az egész országban, a fények, az épület kopáran nemes anyaghasználata, valami miatt nagyon szeretem, és most különleges élmény átlépni az ezúttal leválasztott, a hátsó, sötétedő, félhomályos traktusba, ahol a személyes tárgyai láthatók.

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Emlékszik rá, hogy olvasóként mi volt az első Pilinszky-élménye? Legtöbbünknek nyilvánvalóan a középiskolai időszakhoz kötődik, de aztán rendszeresen, mindig megújulva, újraértelmezve visszatér.

– Pilinszkyvel szerintem úgy szokás találkozni, hogy mindegy is, hogyan találkozol vele, a lényeg, hogy utána az egész kell. Vagy az egész nem kell. De pont emiatt az elsőnek számomra különösebb jelentősége nincs, össze is keverednek bennem az emlékek egyrészt a Trapéz és korlát, másrészt pedig a verslemezek élménye, aztán Tarján Tamás fantasztikus előkészítője a Közgázon, 1975-ben, ahogy a Négysorost elemzi. És persze a nagyon furcsa, mesterkélt, éteri hang, amin megszólal. Az a néhány fotó, amit láttam róla, a faág-szerű kézfej, ahogy a cigarettát tartja, és a legerősebb élmény, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. De talán még ezeknél is fontosabb emlékem egy teljesen abszurd helyzet. Amikor arra a bizonyos tanárképző főiskolára jártam, többek között egy úgynevezett irodalmi színpadot is csináltunk, és ezt a színpadot bízták meg azzal, hogy talán az 1977-es vagy 78-as április 4-ét ünnepelje már meg iskolai szinten. A főiskola Csepelen volt, ami a helyzet és az intézmény politikai beágyazottságát jól jelzi. A színpad vezetője azt találta ki, hogy Pilinszky KZ-oratóriumát adjuk elő április 4-e tiszteletére. A darab díszlete három kottaállvány, három gyertya ég a sötétbe borult színpadon, három szereplő áll, mozdulatlanul, egy kisfiú, egy öregasszony meg egy lány. Ők mondanak három párhuzamos monológot. Erre készültünk, ezt találtuk az ünneplés vállalható formájának. Minden rendben is ment, én voltam a kisfiú, teljes sötétség, kilépek a színpadra, és akkor azt látom, hogy az egész első sorban végig szovjet katonatisztek ülnek, tolmáccsal a hátuk mögött. És annál abszurdabbat nehéz elképzelni, amint látod ezeket a teljesen riadt arcokat, akiknek nyilván volt valami fogalmi készletük azzal kapcsolatban, egy ilyen ünnepség hogyan szokott kinézni az úgynevezett baráti országokban. Az arcokon a rémült tanácstalanság, hogy akkor ez most micsoda, amiben éppen részt vesznek? És hozzá a halálsápadt tolmácsok küzdelme, amint a kicsit feléjük dőlő, tagbaszakadt tábornokok fülébe fordítják a Pilinszky szöveget. Ezt nem fogom elfelejteni soha.

Czinki Ferenc

Takács Imre és Pilinszky a Belesben

“Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz.” – írta egyszer Ágh István. Mert Pilinszky és Takács barátok voltak. Itt Fehérváron. Saját külön valóságuk volt míg zajlott körülöttük a város. Találkoztak, beszélgettek, nevettek, anekdotáztak, éltek. Rokonoknál, barátoknál, utcán, kocsmán, múzeumban. Az alábbiakban a Pilinszky és Fehérvár című kiállításunk apropóján Takács Imre emlékeiből szemezgetünk.

Takács Imre 1984-ben.

Takács Imre 1984-ben.

“Pilinszky János – rangrejtve – itt lakott Székesfehérváron, ahol ezek a sorok íródnak. Volt szomszédaitól tudom, hogy az utolsó hónapokban vég nélkül hallgatta Mozart Requiemjét.”

“Pilinszky János vendége sose voltam, ő sem volt – következésképpen – az én vendégem. Az utcán, a Belesben vagy a számára rokon, számomra pedig baráti – Fehérváron nekem a legbarátibb – családnál szoktunk találkozni. Beszélgetéseink kettesben, a Beles presszóban vagy az utcán folytak. Nem beszéltünk gyorsan múló ügyekről és bajokról, nem beszéltünk gyorsan eltűnő emberekről, nem íródott nagybetűvel írt kisbetű soha az asztalunkra. Vörösmarty Mihály és Kosztolányi, Mozart és Bartók volt a vendégünk a vendégtelenséges találkákon.”

“Azt hiszem, hogy elmentünk haza mindketten délben lefeküdni. Önkéntesen betondobozban alvó énekesek.”

“A Belesben sokfélét isznak. Töményeket, bort, sört, üdítőket. János egy feketekávés üvegpohár mellett ül sokáig. Nem is a Belesben ül, de a régi, értelmes és őrületes presszóéleteket éli újra. Kondorral és sok más barátjával.”

“János mellett egy széken vesszőkosár. Bevásárolni jött le a városba. Itt lakik a belváros mellett mindjárt egy panelban. Nem tudom, hogy melyik lépcsőház, melyik lakás; ezeket nem is kérdezem meg. Az odaintés mozdulatát vésem az agyamba. És a szóval a hangját: Imrém! Hív egy ördögöt maga mellé, aki mellől elhaltak mind az angyalok. Kondor a legleszédítőbb módon.”

“Fölemelkedik a Belesben ülők közül egy riadt-boldogság-arcú ősz fej, egy bénult-eleven tenyér éle pedig elfordul hívogatóan a legletisztultabb dramaturgia szerint…”

“Jánosra sokan emlékeznek. Ők, akik azt gondolják, rájöttek a nyitjára, amit a János csinált. Ők a saját kórképükre emlékeznek csak, mert a világ betegsége a költőben: nem magánbaj, nem magánepilepszia, nem magánhisztéria. A betegek betegsége csak betegség. Jánosra sokan emlékezünk. És itt a tizenkettedik tétel címszavai tolakodnak az ötödik tétel végére: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit!” A vallás frazeológiájában mégiscsak sok tapasztalat rakódott le az ember erkölcsi mivoltjáról.”

„Élete utolsó éveiben János magánya oldozódott. Nem volt annyira egyedül, mint korábban. A pokol nagyalföldjére lement a gyermekkor virágdombjairól, végül pedig fölérkezni látszott már onnan a hatvanadik év közeledtén a gondolkodói érettkor dombjaira, a teljesítmény hegységeire, hegyvidékeire, hol meleg völgyek és havas hegycsúcsok váltják egymást. Melengetőbb, kímélőbb, egyben jegesebb lett a világ.

Mennyegzői szertartás, orgonazene, barátok, rejtekhely Székesfehérváron, és negyedévenként a vendégségbe érkező Párizs a senki földjén, a senki falai között a sötétbarna hajú fiatalasszonnyal. A közösen végzett bevásárlások a Március 15. utcában. A beszélgetések a rokon családnál és az István Király Múzeumban. A rejtélyes, ősz hajú, sovány férfi, a még rejtélyesebb lánnyal, ki fekete vállkendőjével a mellette sétálót is óvni véli…”

“Mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?”

(Részletek Takács Imre: Poeta benedictus című írásából, 1981)

Igy néz ki Fehérvár a bazilika tornyából

1935-ben Molnár Tibor városi főmérnök felmászott a bazilika tornyába és körbefotózta Székesfehérvárt. A fényképek a Szent István Király Múzeum gyűjteményének részét képezik. 80 évvel később megpróbáltuk megismételni tettét. Sikertelenül.

Szent István a városát szemléli

Szent István a városát szemléli

1935-ben, amikor a Szent István-székesegyházat felújították átmenetileg leszerelték a tornyok zsalus ablakait, így nyílt lehetősége Molnárnak elkészíteni a fotókat. Az ablakok egyelőre a helyükön vannak, így onnan nem készíthettünk épkézláb felvételeket, más megoldást kellett választani. Ez pedig a 14 emeletnyi állványzat volt, ahova külön engedéllyel és saját felelősségre mászhattunk fel. Eltelt egy kis időbe, míg megszoktuk a szédítő magasságot, és a munkások lesajnáló nézéseit. Remegett a lábunk, de megérte: feljutottunk a város legmagasabb pontjára. Szél és szemerkélő eső fogadott minket. A körülmények ugyan nem voltak ideálisak, de a látvány így is pazar volt.

Az 1935-ös fotókat csak részben sikerült reprodukálni, mivel az állványzat legmagasabb pontja valamivel a torony ablakai alatt található, így több épület takarásban volt. Ebben a bejegyzésben az eredeti tervtől való eltérés eredményeit mutatjuk meg: részletfotókat, életképeket egy esős székesfehérvári hétköznapból, de ígérjük, a következő posztunkban megmutatjuk a város távolabbi pontjait is, amíg csak a szem ellát.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

(A képek kattintásra nagy méretben is megnyílnak.)

Mintegy 50 méter magasságban a védőháló jótékonyan csökkenti az iszonyatos térélmény élettani hatásait.

Mintegy 50 méter magasságban a védőháló jótékonyan mérsékeli a nem mindennapi térélmény élettani hatásait.

Ahol már csak a madarak járnak.

Ahol már csak a madarak járnak.

Esernyő és cipő tökéletes harmóniája.

Street fashion.

Kedvenc utcánk: a Lépcső utca.

Kedvenc utcánk: a Lépcső utca.

Batman a Liszt Ferenc utát figyeli a Hermann László Zeneiskolánál.

Batman a Liszt Ferenc utcát figyeli a Hermann László Zeneiskolánál.

Ablakmosás kívül-belül.

Ablakmosás kívül-belül.

A barokk belváros utcái a középkori utcahálózatot követik, a legtöbb ház alapjai középkoriak.

A barokk belváros utcái a középkori utcahálózatot követik, a legtöbb ház alapjai középkoriak.

Szólni kéne, hogy eldőlt az antenna.

Valaki szóljon, hogy eldőlt az antenna.

Egy titokzatos ház.

Egy titokzatos ház.

Hazafelé az Arany János utcán.

Hazafelé az Arany János utcán.

Vigyázat a tetőn dolgoznak!

Vigyázat a tetőn dolgoznak!

Székesfehérvár egyetlen teljes épségében megmaradt középkori épülete a 15. században épült Szent Anna kápolna.

Székesfehérvár egyetlen teljes épségében megmaradt középkori épülete a 15. században épült Szent Anna kápolna.

A Középkori Romkert panelházak gyűrűjében.

A Középkori Romkert panelházak gyűrűjében.

Buszra várók a Várkörúton. Előtérben az Árpád Fürdő kupolája.

Buszra várók a Várkörúton. Előtérben az Árpád Fürdő kupolája.

Előtérben a Szent Anna kápolna tornyocskája, mögötte a Nagyboldogasszony templom (Nepomuki Szent János plébánia) tornyai, a távolban a Szent Sebestyén templom látható.

Előtérben a Szent Anna kápolna tornyocskája, mögötte a Nagyboldogasszony templom (Nepomuki Szent János plébánia) tornyai, a távolban a Szent Sebestyén templom látható.

Szoborfülke az ún. Tergovics-ház falán.

Szoborfülke az ún. Tergovics-ház falán.

Volt aki figyelte lépteinket.

Volt aki figyelte lépteinket.

Túléltük, de ott fönn, onnan nézve minden sokkal kisebb.

Túléltük, de onnan fentről nézve minden sokkal kisebb.

Anekdotázás Hatházi Gáborral a csókakői vár ormán

Dr. Hatházi Gábor régész, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumi közgyűjteményi főosztályának főosztályvezető-helyettese az idei nyár nagy részét Csókakőn töltötte, ahogy ezt kisebb nagyobb megszakításokkal már húsz éve teszi. A vár feltárási munkálatait Dr. Kovács Gyöngyivel, az MTA Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársával közösen irányítják. Hatházi 1984-től 1998-ig volt a székesfehérvári múzeum munkatársa, sokat tud a város és a megye múltjáról, ez a csókakői vár ormán zajlott kötetlen beszélgetésünkből is kiviláglik.

_1

Dr. Hatházi Gábor a csókakői várban

1984-ben jöttél a fehérvári múzeumba…

Igen, nulladéves segédmuzeológusként. És rögtön áthelyeztek Dunaújvárosba Bóna István keze alá, ilyen segédrégésznek, akkor ásta a római tábor mellett a polgárvárost és igen ritkán fordultam elő Székesfehérváron, de azért időnként előfordultam. Két-három napot éppen Fehérváron voltam, és új portárs jött. Már megismert, tudta, hogy én is múzeumi ember vagyok, nyugodtan be lehet engedni az épületbe. Egyszer a Siklósival együtt jöttünk be, intettem neki, megyek be a múzeumba, a portás utána szól a Siklósinak, hogy hova-hova fiatalember, mire én: engedje be nyugodtan, velem van. Siklósi őrjöngve kergetett végig a múzeumon, hogy szétverje a fejemet. Na, akkor a Gyulát sikerült a földre vinni, mert akkor már vagy 15 éve ásott Fehérváron a múzeumnak. Ilyenek vannak. Az új emberség az felejthetetlen volt akkor.

1998-ig dolgoztál itt, ugye?

Igen. Igen.

_2

És Lencsés bácsira (Lencsés József restaurátor 1929-től 1994-ben bekövetkezett haláláig volt a múzeum munkatársa – PZ) hogyan emlékszel?

Beszélgettünk jókat. Mesélte az élményeit. Például Sárosd-Kertali domb, 10-11. századi temetőről, ahol Marosi Arnold (ciszteri szerzetes, a múzeum újraalapítója, majd igazgatója 1909 és 1939 között – PZ) ásott, magyarul Lencsés bácsi ásott, míg Marosi bent volt a múzeumban. Kérdeztem, hogy s mint volt az ásatás. Semmire nem emlékezett az öreg, csak arra, hogy az Esterházy-kastélyban elkapott egy lányt és a mai napig könnybe lábad a szeme a boldogságtól, ha visszagondol rá. Na, azt hosszasan ecsetelte az öreg, de azt mondta, hogy „Gáborkám, a temetőre már nem emlékszem”.

Arról mesélt, amikor nagyon beteg volt a Marosi, rákos volt, és ő ápolta. Hogy az utolsó napok, hogy voltak, merthogy nem volt Marosinak se kutyája se macskája.

_3

Mikor voltál itt először Csókakőn, arra emlékszel?

Egy házi konferenciát rendeztek talán ’88-ban, hogy eddig mit lehet tudni a csókakői várról, arról tartottam egy előadást ezen az emlékülésen, és arra emlékszem, hogy fel akartam jönni a várba, de nem volt rá idő. Csak kirohantam az utca közepére és felnéztem: egy őserdő volt, semmit nem láttam a várból, ez volt az első találkozás, és ’95-ben jött a múzeumi feladat, hogy meg kéne ásni, mert életveszélyes az egész. Mindenki azt hitte, hogy már halott a felsővár, hogy ott már semmi nincs. Ott zuhant le a legtöbb ember, mert a túloldalán 28 méteres mélység van. Valóban nem lehetett úgy megásni, mint egy rendes középkori várat, hogy ásó, lapát és akkor ott állnak a 2-3 méteres középkori falak. Úgy lett kibontva, mint egy őskori tell, végigspakniztuk az egészet. És ennek alapján lehetett felhúzni a falakat, és már úgy kezdett mindenkinek tetszeni a dolog. Nekem az igazi kihívás az, hogy egy jól kiásott és 100%-ig dokumentált vár legyen. Persze azért csak elengedhetetlen mértékben nyúlunk hozzá, hogy húsz év múlva a hitelesítő ásatáson az ifjú titánok a török rétegek alatt érintetlen 13. századi rétegekkel tudjanak dolgozni. De mentsük meg, amit lehet és mutassuk meg.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

_4

_5

_6

_7

_8

A Középkori Romkert Székesfehérváron

Az idő elfedi a múltat, napjaink településein modern vagy akár száz-kétszáz éves épületek között járva sokszor észre sem vesszük, vagy furcsa, oda nem illő foltnak érezzük és nem értjük a múlt egy-egy, hajdani nagyszerűségét nyomokban is alig őrző emlékét. A székesfehérváriak tudják és büszkék is rá, de a városba látogató idegen számára szinte hihetetlennek tűnhet, hogy a főtér keleti szélén, a püspökség telke mellett húzódó romterület a középkori Magyarország legfontosabb templomának, a Szűz Mária királyi prépostsági templom maradványait őrzi. A templom alapítója maga az államalapító Szt. István volt, akit itt temettek el, és akinek halála után (1038) 1543-ig, a város török kézre kerüléséig minden magyar királyt e falak között koronáztak meg. Az alapítón és fián, Szt. Imre hercegen kívül még tizennégy magyar király, számos királyi családtag, valamint külön királyi kegyből számos előkelőség nyugodott falai között.

A Szűz Mária prépostsági templom feltárása az 1930-as években. Jobbról: Polgár Iván ciszterci tanár, Lux Kálmán építész, műemléki szakember, mellette Kiss Dezső építészmérnök, középen fehér köpenyben Bartucz Lajos antropológus. (Fotó: Tóth Károly)

A Szűz Mária prépostsági templom feltárása az 1930-as években. Jobbról: Polgár Iván ciszterci tanár, Lux Kálmán építész, műemléki szakember, mellette Kiss Dezső építészmérnök, középen fehér köpenyben Bartucz Lajos antropológus. (Fotó: Tóth Károly)

Az épület jelentőségét bizonyítják nagy átépítései: újjáépült a XII. században, amikor István király 1083-ban történt szentté avatása után megkezdődtek a királyi temetkezések a templomban. Következő nagy átalakulása a XIV. században volt – a fiágon kihalt Árpád-ház trónján Anjou Károly Róbert, az Árpádok nőági leszármazottja, nyilvánvalóan azzal is hangsúlyozni kívánta az államalapító dinasztiához fűződő kapcsolatát, hogy a tűzvészektől pusztított és valószínűleg már avittnak ítélt templomot újjáépíttette, és a XIII. században a királyi temetkezések szempontjából mellőzött templomot újra királyi temetkezőhellyé tette. Utódai 1543-ig, Luxemburgi Zsigmond kivételével mindannyian a koronázótemplomba temetkeztek. Hunyadi Mátyás volt az az uralkodó, akit ugyan az ország nemességének nagy többsége emelt a trónra, de nem patinás, európai uralkodói házból származván a külföld és az ország lakossága előtt külsőségekkel, többek között jelentős építkezésekkel is kifejezésre kívánta juttatni rátermettségét és legitimitását a magyar trónon. A Szűz Mária-templom utolsó nagy átépítése, amelynek eredményeként az eredeti épület mintegy felével megnövekedve hatalmas, késő gótikus templommá vált, az ő nevéhez fűződik.

24176

Ennek a meg-megújuló épületnek a feladatai – pl. a koronázási ékszerek őrzése – változtak, de koronázótemplom volta végig fennállt. Ezt a rangját az államalapító sírja biztosította. A magyar szokásjog már az Árpád-kortól csak az államalapító sírját őrző székesfehérvári Szűz Mária-templomban történt koronázást tekintette érvényesnek. A sírhely, a szentté avatott uralkodó testereklyéi, az általa készíttetett és koronázási palásttá alakított miseruha képezték azt a látható és kézzelfogható Szent István-i örökséget, amelyben a középkor a szent király oltalmazó és segítő erejének megtestesítőit látta.
Az templom végső romlása tornyának 1601-ben bekövetkezett felrobbanásával kezdődött el. Építőkövei a városfalak építőköveivé váltak, 1688-ban, a török hódoltság végén már csak a templom északi oldalán megmaradt kápolnák emlékeztettek a fényes épületre.
Az újjászerveződő ország nem talált jogfolytonosságot az egykori épülettel, így történhetett, hogy helyén új templomot nem emeltek. A templom mellett a középkorban működő papi testület alkotta Szűz Mária-prépostság még újjászületett, 1777-ben azonban megszűnt, hogy helyét a Mária Terézia királynő alapította püspökségnek adja át. A koronázások színhelye a török hódoltság korának koronázótemploma, a pozsonyi Szt. Márton-templom maradt, majd 1867 után a budavári Nagyboldogaszszony-templom, mai, ismertebb nevén a Mátyás-templom lett.

10451373_ab8e1338377697c6ff58fd44d1064c55_xl

A templom maradványai a XIX. század második felében megindult ásatásokkal kezdtek a tudományos és közérdeklődés látókörébe kerülni. Az ásató, Henszlmann írásaiban mint székesfehérvári főtemplom, állami vagy királyi templom tűnik fel, alaprajzi sajátosságai miatt csak az első templomot nevezi bazilikának (Szent István bazilikájának). A XX. század elején – 1900-ban – Czobor Béla szóhasználata Henszlmannéhoz hasonló, koronázótemplomról, Szent István bazilikájáról beszél, de elvétve felbukkan a fehérvári bazilika megnevezés is. A királyi bazilika elnevezés az 1930-as években, Szent István halálának 900. évfordulójához kapcsolódó munkák során – ásatások, a romkert kialakítása – tapadt az épülethez és honosodott meg a köznyelvben és a szakirodalomban is. Dercsényi Dezső 1943-ban megjelent összefoglaló művének címe: A székesfehérvári királyi bazilika. Az elnevezés magában rejti az ásatással megismert alaprajzi sajátságot, a bazilikális elrendezést: hosszanti, háromhajós épület, középen a magasabbra kiemelkedő főhajóval. Utal azonban egy régi-régi szóhasználatra is. Szent István életének XI. század végén- XII. század elején keletkezett leírásaiban (a szent életét ismertető legendákban) a székesfehérvári templom a középkor általános szóhasználata szerint nem a latin ecclesia (egyház) néven szerepel, hanem basilica (bazilika) megjelöléssel. A bazilika szó csak az ókeresztény időkben utalt egy-egy templom fent ismertetett külső megjelenésére, később az épületnek és papságának pápai oklevéllel adományozott kiváltságokat és címet jelentett, mint ahogy napjainkban is. Szent István legendáinak bazilikája még nem ez az egyházjogilag bazilika rangra emelt épület. A legendaírók az épület előkelőségét és nagyszerűségét kívánták kifejezni. István “híres és hatalmas, csodálatos mívű bazilikát kezdett építeni – szól a legenda. A város szívében ez a romterületként váratlanul felsejlő múlt Szent István csodálatos mívű bazilikájára emlékeztet.