Szerelmes üzenet a múzeum falán 1994-ből

A Szent István Király Múzeum fotóarchívumában egy 1994-es El Kazovszkij kiállítás után kutatva szokatlan graffitiről készült fotókra lettünk figyelmesek. A graffiti a múzeum Fő utcai épületének főbejárata mellett volt látható egy rövid ideig. Gelencsér Ferenc, a múzeum fotósa örökítette meg az utókornak, vagyis nekünk.

Győző véleménye 1994-ből. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Győző véleménye 1994-ből. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

“A SZERELEM SZÁMOMRA BETEGSÉG” … GYŐZŐ ROSTA HELGÁNAK

Ezt fújta a múzeum falára az ismeretlen művész. (Győző vezetéknevét kitöröltük.) 21 év telt el azóta, a szerelem elmúlt, Győző családos ember, tudtam meg Rosta Helgától, aki kissé zavarba jött a fényképek láttán. “Legelső komoly szerelem volt” – árulta el Helga, aki úgy tudja, hogy a fiatalember barátai fújták a falra a szöveget.

Volt szerelemek múzeuma.

Volt szerelemek múzeuma.

Az írás megmarad.

Az írás megmarad.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Egy folyóiratról – Antiquitas Hungarica, 1947-1949

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

A Pázmány Péter Tudományegyetem Érem- és Régiségtani Intézetének folyóirata három évfolyamot ért meg 1947 és 1949 között, alcíme – “A klasszikus örökség – A magyar föld régi népei – Nemzetünk kultúrhagyatéka és népi hagyományai” – első olvasatra mintha még a harmincas évek nemzeti elfogultságait idézné, de másodikra már egyáltalán nem. Egy kifejezetten modern folyóirat volt, alcímben pontosan megfogalmazott egyszerű, világos koncepcióval. A háború utolsó heteiben a budapesti egyetem Érem- és Régiségtani Intézetében alapított Corona Archaeologica társaság folyóiratának első számában a Pomázon született és Princetonban meghalt Alföldi András – akiről egy idősebb pályatársa el sem hitte, hogy létezik, nevét álnévnek vélve – így szól az olvasóhoz: „Aki a földünkből kikerülő római emlékeket vizsgálja, ugyancsak nem lehet egyoldalú. Kiás egy durva pannóniai faragványt: kiderül, hogy Pheidias remeke volt az őse, tehát a görög művészetet kell megismernie. (…) Pirosra égetett domborművű cseréptől tarkállik a szántóföld, amerre nyomoz: ha származását követi nyomon, délfranciaországi, vagy rajnai gyárak portékájának kereskedelmi útjai bontakoznak ki előtte és a római világ gazdasági problémái.” (Az olvasóhoz, Antiquitas Hungarica 1947: 8). Látszik ebből, hogy Alföldi gondolkodásában és a Nagy Tibor által szerkesztett periodikában is „az egyetemesség szempontjai kerültek előtérbe, a határok ledöntése egyetemes és hazai vonatkozású témák hamisnak bélyegzett alternatívái között”, írja Szilágyi János György, aki maga is szerepel egy írásával az AntHung-ban (Két váza a Micali-festő műhelyéből, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 38-48).

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

A folyóirat az egységes ókorfelfogás szép példája volt: se nem régészeti, se nem művészettörténeti, se nem történeti, se nem néprajzi folyóirat nem volt, hanem egységében kezelte az ókort. „De vajjon van-e egyáltalán többféle tudomány? Nincs; hirdetjük, hogy csak egyetlen tudomány van.” – írja Alföldi ugyanott. A témák ennek tükrében igen változatosak voltak: az etruszk vázafestészettől az avar-bizánci kapcsolatok régészeti vonatkozásain át a kun népnév eredetének kérdéséig. A szerzők között olyan nevek találhatók, mint Dobrovits Aladár, Győrffy György, Radnóti Aladár, Dömötör Tekla, Szilágyi János György, Alföldi-Radnóti Mária, Erdélyi Gizella vagy Fülep Ferenc, aki élete első tudományos publikációját közölte az utolsó, harmadik évfolyamban, egy a székesfehérvári múzeumban őrzött római sírkőről (Római sírkő Seregélyesről, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 77-80.), abban az évben, amikor a fehérvári múzeumigazgatóságot Budapestre – és egy meredeken ívelő karrierre – cserélte egy Alföldi-tanítvánnyal, a klasszika archeológus Fitz Jenővel. A fordulat éve volt ez nem csak a régészettudományban, de az egész országban. Fülep már Engelst emlegeti a római sírkőről írt cikkben, és a következő félévben már Alföldi András helyett ő tartja a Pannonia-előadást a budapesti egyetemen. Ezt az utolsó számot – amelyben Erdélyi Gizella, Hekler Antal utolsó tanítványa egy másik székesfehérvári sírkőről értekezik (Medea-ábrázolás a székesfehérvári múzeum egyik kőemlékén, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 82-84) – már nem az egyetem régészeti tanszéke, hanem a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat adja ki. A magyar tudomány szovjetizálása természetesen az ókortudományt sem hagyta érintetlenül. A kiadvány története egy leirattal zárult, amelyben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja értesíti a közgyűjteményeket, hogy az Antiquitas Hungarica folyóiratot ne várják többé, mert megszűnt, helyette igényeljenek egy másik folyóiratot. Nem lehetett sok esélye a túlélésre az 1947-ben emigrált Alföldi András szellemi köréhez tartozó folyóiratnak a negyvenes évek végén. Egészen pontosan három évnyi volt. Bő három év.

AH_detail_5

A magyar tudományosság átszervezését vezénylő Alexits György matematikus 1953 őszén Szilágyi János Györggyel beszélgetve nem titkolta, hogy nagy része volt Kerényi Károly és Alföldi András külföldre kényszerítésében. Tettét így magyarázta: „a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de ismerve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhetünk abban, hogy megnyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állíthatunk szembe velük.”

AH_detail_4

Érdemes néhány szót szólni a történet szereplőinek további sorsáról, hiszen 1949 nem csak egy korszak végét, hanem egy másik kezdetét is jelentette: Nagy Tibor egy régészeti problémákban, megoldásokban és megoldási kísérletekben gazdag élet után 1995-ben halt meg, Alföldi András 1947-ben történt emigrációjakor néhány tucat tárgyból álló ókori gyűjteményét elkobozták, 1990-ben özvegye hivatalosan is a magyar államra hagyta azt, Alföldi berni és bazeli professzúra után Princetonban dolgozott tovább, ott is halt meg 1981-ben, Fülep Ferenc 1951-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese lett, majd 1956-tól 1986-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az Alföldi-tanítvány Radnóti Aladár miután 1956-ban másodmagával ledöntötte a Nemzeti Múzeum csúcsáról a vörös csillagot Németországba emigrált, 1972-ben Frankfurt am Mainban halt meg, felesége Alföldi-Radnóti Mária ma is él, ahogy Szilágyi János György is, aki szinte egész életét a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményében töltötte, Dobrovits Aladár 1954-ben megalapította az Antik Tanulmányok folyóiratot, 1958-tól az ELTÉ-n tanított, 1970-ban halt meg, felesége Dömötör Tekla az ELTE néprajz tanszékét vezette 1981-ig, 1987-ben halt meg, Erdélyi Gizella 1970-ben halt meg az ELTE régészeti tanszékének könyvtárosaként, fő műve befejezetlen maradt, elkészült fejezetei 1974-ben jelentek meg A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon címen, Fitz Jenő 1949-től a székesfehérvári István Király Múzeum (ma: Szent István Király Múzeum) igazgatója volt 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, amikor végre lehetősége nyílt egy évet Princetonban kutatni az akkor már 5 éve halott Alföldi András meghívására, Fitz Jenő 2011-ben halt meg, Alexits György 1951-ben Kossuth-díjat kapott, 1967-ig a Műegyetem III. sz. matematikai tanszékének vezetőjeként dolgozott, 1967-től az Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézetében lett tudományos osztályvezető, 1978-ban halt meg.

AH_detail_2

Felmerül a kérdés, hogy volt-e létjogosultsága egy témáiban nemzetközi érdeklődésre is számot tartó magyar nyelvű folyóiratnak? Nagyon röviden: volt. A művelt nagyközönség éppúgy megtalálta a kedvére való cikkeket, mint az egyetemisták és a szaktudósok. Másrészt az első két évfolyamtól némileg designban is eltérő utolsó évfolyam cikkei már idegennyelvű rezümékkel jelentek meg, az utolsó szám elején már Sztálint köszöntötték egy teljes oldalas képpel, mint ahogy ezt a többi tudományos periodika is megtette.

A mind szellemiségében, mind a visszafogottan elegáns tipográfia és design terén modern folyóirat egy történelmileg lehetetlen helyzetben létezett abban a három évben, amelyben léteznie megadatott, bizonyítva, hogy igenis létezik magyar és egyetemes ókortudomány.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Füveskönyvek virágkora és alkonya – interjú Magyar László Andrással

Az idén 40 éves Fekete Sas Patikamúzeum az április 24-én 15 órakor nyíló „Növények országa – Herbáriumok, füveskönyvek” című kiállítással ünnepli a születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk Magyar László András orvostörténésszel, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettesével a füveskönyvek történetéről.

Magyar László András

Magyar László András

Dioszkuridész, az I. században élt kisázsiai származású katonaorvos gyógynövényekről írott munkája hosszú évszázadokra meghatározta a gyógynövénytant. Lehet-e mondani, hogy a háborúk magukkal hozták az orvostudomány, főleg a sebészet fejlődését?

A háborúk valóban elősegítik az orvostudomány különösen pedig a sebészet és a gyógyszerészet fejlődését. Igaz, Dioszkuridész erre nem a legjobb példa: Az általa leírt növényi, állati, ásványi eredetű gyógyanyagokat ugyanis nem kellett feltalálni, hiszen ezek nem összetett orvosságok, gyógyszerkeverékek, hanem egynemű gyógyszerek, “gyógyanyagok”. A háborúk egyébként valóban fellendítik a medicina haladását, mégpedig nem csak a sebészet, hanem a járványügy, a hügiéné, a mentés, pótló-sebészet (prothetika), a szintetikus gyógyszerek vagy éppen a pszichiátria területén is. A keresztes háborúk idején születtek az első nemzeti nyelvű sebészeti munkák, Ambroise Paré a 15. század elején a franciák itáliai hadjárata során találta fel a módszert, amellyel a lőtt sebeket hatásosan lehetett kezelni, a tifusz (a morbus Hungaricus) első pontos leírása a 15 éves háború alatt született, az osztrák-olasz-francia háborúban létesült 1859-ben a Vöröskereszt, az I. világháborúban jött létre az első magyar művégtaggyár, amerikai pszichiáterek az tömeges igény kielégítésére, az I. világháború után vezették be a csoportterápiát, Albert Hoffmann pedig 1943-ban, nyersanyaghiány-pótlás miatt végzett kísérletei során “találta föl” az LSD-t. Hogy csak néhány példát hozzak. A háborúk természetesen a sebészet fejlődését segítik elő leginkább, mert ilyenkor megnő a “beteganyag” és következmények nélkül lehet kísérletezni.

Cannabis. Illusztráció a bécsi Dioszkuridész-kodexból. (6. század)

Cannabis. Illusztráció a bécsi Dioszkuridész-kodexból. (6. század)

A középkori kolostorkertekben tovább élt a gyógy- és mérgező növények tudománya, elég, ha a St. Gallen-i kolostoralaprajzon látható kertre, vagy a Capitulare de villisre gondolunk. Vannak-e adatok a középkori Magyarországról a kolostori kertkultúráról?

A magyarországi kolostorok felépítése megegyezett a nyugatiakéval, így sok helyütt létezhettek ispotályok, valetudinariumok, patikák és őket kiszolgáló gyógynövénykertek is (ilyen volt pl. Pécsváradon). A magyarországi szerzetesrendek közül a legrégibb rend, a Bencés rend tartott fönn elsősorban afféle kerteket, de a későbbi gyógyító rendeknél, így a johannitáknál, antonitáknál, stefanitáknál, ispotályosoknál is azonosíthatók efféle kertek (amelyek általában a zödségeskertektől nem váltak külön). A bencés használatra készült Pray kódex például 27 gyógynövényfajt javasol gyógyszerként. A klasszikus kolostori gyógynövénykert élő példája jelenleg a pannonhalmi bencés kolostorban látogatható.

Hogyan rekonstruálható az az út, amelyen keresztül Dioszkuridész, Galénosz, vagy a középkori herbáriumok receptjei leszivárogtak az újkori népi gyógyászatba?

Ez az út elég könnyen rekonstruálható, hiszen az ókori gyógynövénykönyvek receptjei nem csupán a kolostori medicina szerzőinél, pl. Hildegardis von Bingennél azonosíthatók, hanem a Liber Naturae vagy a Hortus Sanitatis-típusú gyógyanyaggyűjteményekben is megtalálhatók. Ezeket a gyógynövény- és recept-gyűjteményeket a 16. században gyakran nemzeti nyelvekre is lefordították és népszerű könyvtípusként kiadták. Emellett a 16. században számos herbárium, füveskönyv, receptgyűjtemény vagy éppen, a “magia naturalis” tárgykörébe tartozó, “secreta”-típusú munka is megjelent, amelyben az ókori receptek tovább éltek. Ezek a könyvek a 18. század végéig – mivel a nyomtatott könyv drága volt – másolt és kiegészített, kéziratos formában is közkézen forogtak. Olyan gyűjteményekben is könnyedén találhatunk ókori eredetű recepteket, mint a nemesasszonyok által vagy számára összeállított Bethlen Kata, vagy Zay Anna-féle herbáriumok, vagy a házi használatra kiadott (vagy szintén másolt) 18. századi receptkönyvek (l. Nedliczi Váli Mihályé vagy Veszelszky Antalé). Ám az ókori recepteket a kalendárium-irodalom és a szóbeli hagyomány is terjesztette. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ókori herbáriumok receptjei egykor maguk is népi gyógyászati receptek lehettek, vagyis a folyamat nem egyirányú volt.

Zay Anna, a barokk kegyességi próza képviselője. "Orvos könyv mellyet néhai tudós és igen híres Doctor Mathiolus tseh nyelvre fordittatott, 's bővíttetett Herbáriumából a' nyavallyáknak rende szerént Dantzkai keserves bujdosásában maga és gyermekei számokra öszveszedegettetett és magyar nyelvre fordított néhai T. N. Vay Ádám Úram árva özvegye, Tsömeri Zay Anna" című munkáját a 18. század elején írta.

Zay Anna, a barokk kegyességi próza képviselője. “Orvos könyv mellyet néhai tudós és igen híres Doctor Mathiolus tseh nyelvre fordittatott, ‘s bővíttetett Herbáriumából a’ nyavallyáknak rende szerént Dantzkai keserves bujdosásában maga és gyermekei számokra öszveszedegettetett és magyar nyelvre fordított néhai T. N. Vay Ádám Úram árva özvegye, Tsömeri Zay Anna” című munkáját a 18. század elején írta.

„Mikor az ember erolkedic gyakorta, de sem szarhatic, sem vizelhetic, ez malua leuele és gyökere, az kömény, és az anifum, azaz béczi köménnyel ha borba főzed, gyakran iszod, meg indittya.” – írja Méliusz Juhász Péter 1578-ban. Az egy-egy 16. századi herbáriumban olvasható recepteknek hány százaléka érvényes ma is?

Efféle felmérést még nem olvastam. A klasszikus herbáriumok pontosan ismerik a növények hatásait, a gond velük általában az, hogy a dózisokat pontatlanul adják meg, és hogy egy-egy gyógynövény hatóerejét is eltúlozzák. Szerintem azonban annak, ami egy átlagos 16. századi herbáriumban olvasható, legalább a háromnegyede némi igazítással elfogadható. (Még az alkalmazás során esetleg előírt ráolvasásoknak és különféle hókuszpókuszoknak is lehet némi üdvös placebo hatásuk.)

Nyomtatott herbáriumok a 15. század végétől jelentek meg. Milyen hatásuk volt ezeknek a kor európai orvostudományára?

A nyomtatott herbáriumok nagy előnye volt, hogy a bennük található sokszorosított és jó minőségű metszetes ábrázolások segítségével könnyebben lehetett azonosítani az adott növényt. Ráadásul az 1520-as évektől ezek a herbáriumok nagyrészt nemzeti nyelven jelentek meg, ami szintén segítette az orvost, gyógyszerészt az azonosításban. A pontos azonosítás azonban a 18. századig, Linné kettős nevezékes rendszeréig szinte lehetetlen maradt. Másfelől a herbáriumok receptjeit a mindennapi gyógyító gyakorlatban is használták. A 18. század végéig, a modern, kémiai alapozású gyógyszertan kialakulásáig azonban a gyógyszerészetben nagy fejlődésről nem beszélhetünk. A gyógyszerkincs – a felfedezéseknek köszönhető egzotikus gyógyanyagokkal (pl. kinin, dohány, guayacum stb.) kiegészülve – az ókortól a 18. század közepéig jelentősen bővült ugyan, de gyakorlatilag változatlan maradt. A herbárium harmadik nagy előnye az volt, hogy népszerűsítette és terjesztette, s Európában némileg egységesítette is a gyógynövényekkel kapcsolatos ismereteket, áthatotta a népi gyógyászatot és befolyásolta az addig helyenként és népenként jobban különböző “házi gyógymódokat” is.

Méliusz Juhász Péter 1578-ban kiadott herbariumának címlapja.

Méliusz Juhász Péter 1578-ban kiadott herbariumának címlapja.

A Szent István Király Múzeum őrzi Jakob Theodor Tabernaemontanus több mint 800 oldalas Kreuterbuchját 1588-ból. Ennek a munkának hol a helye a füveskönyvirodalomban?

Jacob Dietrich Tabernaemontanus Hieronymus Bock tanítványa és művének folytatója volt. Neuwe Kreuterbuch (1588) és Eicones Plantarum (Frankfurt, 1590) című gyönyörűen illusztrált munkái terjedelmileg is a reneszánsz botanika csúcsteljesítményei. Tabernaemontanus nagy elődei, Brunfels, Fuchs, Lonicer, Bock könyveit használta föl, illetve javította, egészítette ki. Ő valójában egyik, tudományosan nem is legjelentősebb, de fontos szeme annak a láncnak, amely Dioszkuridésztől Caspar Bauhinusig, az első valódi botanikusig vezet.

Mit tanult a homorálpatológiától a mai orvostudomány?

A humorális patológia (nedvkórtan) a Kr. e. 5.-től a Kr.u. 18. századig, vagyis több mint kétezer éven át az európai medicina uralkodó alapelmélete volt. Ismerete nélkül egyetlen, ebben az időszakban megjelent orvosi, gyógyszerészeti munkát sem lehetünk képesek megérteni. A nedvkórtan lényege az, hogy a négy őselemnek megfelelően testünkben négy alapnedv kering, amelyek egyensúlya egészséget, egyensúlyhiánya pedig betegséget okoz. Az orvoslás feladata tehát a nedvegyensúly fenntartása. Ez a holisztikus, a környezeti tényezőkre is aggályosan figyelő, s azok egyensúlyára törekvő gyógyrendszer sikerét nagyrészt annak köszönhette, hogy filozófiai szempontból is összhangban állt az ókor, sőt a középkor világképével. Mikor ez a világkép a 17. században megingott, majd a 18. században darabjaira hullt, a nedvkórtan is talaját vesztette. A gyakorlatban azonban a nedvkórtani orvoslás igen jól működött, s működik ma is. Az iszlám országokban alternatívaként ma is “klasszikus arab orvoslás” néven alkalmazzák,Indiában pedig junáni (azaz jón, görög) medicina néven egyetemeken is oktatják.

Jacob Dietrich Tabernaemontanus "Neuwe Kreuterbuch"-jának (1588) 802. oldala.

Jacob Dietrich Tabernaemontanus “Neuwe Kreuterbuch”-jának (1588) 802. oldala.

Mikor jött el, és minek köszönhető a herbáriumok alkonya?

A herbáriumok alkonya három tényezőnek köszönhető: egyrészt a modern, kémiai alapú gyógyszertan és farmakognózia, illetve a modern kemiatria megjelenésének a 17-18 században. A szintetikus, kémiai alapú gyógyszerek 19. századi elterjedésével azután a herbáriumoknak végleg befellegzett. A másik tényező a nem orvosi botanika 17-18. századi megjelenése volt (Bauhinustól Linnéig). Az újfajta botanikai munkák már csak a növény leírását tartalmazták, gyógyhatásairól nem szóltak. A harmadik tényező pedig a nedvkórtan összeomlása volt. A nedvkórtan elenyészésével már csak a növények egy részét tekintettek gyógyszernek vagy méregnek, zömüket nem. Így a herbárium lassanként botanikai gyűjteménnyé “alacsonyodott”.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

“Szőke népek” vs. “szkíták” – interjú Csiky Gergellyel az avar kori had- és fegyvertörténetről

Az avar kori fegyvertörténet kérdéseire az írott források kis száma miatt leginkább a régészettudomány adhat válaszokat. A korai avar, gepida és langobard temetkezések had-, fegyver- és társadalomtörténeti szempontú vizsgálatáról Dr. Csiky Gergellyel, az MTA Régészeti Intézetének munkatársával beszélgettünk.

Az Isola Rizza-i tál részlete. 600 körül (Museo di Castelvecchio, Verona)

Nehézlovas harcos ábrázolása az Isola Rizza-i 6. századi kincs ezüsttálján (Museo di Castelvecchio, Verona).

1936 és 1939 között tárta fel László Gyula és Marosi Arnold a Csákberény-Orondpusztai korai avar temetőt. 66 fegyveres sír került elő, amely a férfi sírok mintegy harmadát jelenti. Milyen következtetéseket lehet levonni ezekből az adatokról az egykor itt élő avarok társadalmára nézve?

A legtöbb általam vizsgált kora avar kori (568-650 körül) temetőben a fegyveres sírok aránya a férfisíroknak a harmadát teszi ki. Ennél nagyobb arány csak néhány temetőnél (Környe, Szeged-Fehértó B) figyelhető meg, ahol a férfisírok kétharmadánál találtak fegyvereket. Ez az adat arra utal, hogy jelentős rangkülönbségek lehettek az adott közösségek férfijai között, de a fegyvermelléklet nem csak egy szűkebb elitre volt jellemző. Összehasonlítva a korabeli germán népek temetőivel, ahol a férfiak többsége (60-70%) volt fegyveres, ez nem túl nagy arány. A fegyvermelléklet ugyanakkor szoros összefüggést mutat a veretes övek viseletével és a lóáldozattal (a csákberényi temetőben a fegyveres férfisírok mellett külön gödörben eltemetett lovak voltak), valamint a mellékletek számával és sokféleségével, valamint a sírgödör méretével (a gödör kiásásába befektetett munka arányával), amik arra utalnak, hogy a fegyveres férfisírok az átlagosnál “gazdagabbak” voltak. Fontos ugyanakkor azt is megjegyezni, hogy a 66 fegyveres férfisírból 18 esetben csak egy-egy nyílcsúcsot találtak a temetkezésben, ami az adott sírokban eltemetett egyének kiemelt rangját önmagában még nem igazolja: egy-egy nyíl gyerek- és esetenként női sírokba is kerülhetett. A fegyveres férfisírok tehát az adott közösség elitjét alkották, azt azonban további vizsgálatok (patológia, fegyverek okozta sérülések, lovagló-szindróma vizsgálata) hiányában egyelőre nem állíthatjuk egyértelműen, hogy a fegyverekkel eltemetett férfiak harcosok voltak, illetve hogy részt vettek harcokban.

íjas_sír_topolya_bankert48

Egy avar kori fegyveres sír rajza (Topolya-Bánkert 48. sír).

Mennyiben mutatja a korai avar sírokban megfigyelhető fegyvermelléklet-adás az etnikumot?

Az etnikum azonosítása a régészetben mindig problémás feladat, más források hiányában nehezen eldönthető, hogy az adott népesség anyagi kultúrájában mi jelölte az etnikumot: a viselet, a fegyverzet, más régészetileg nem azonosítható tárgy (az évszázadok során elbomló anyagból készült tárgyakra, viseleti elemekre gondolok), illetve hogy jelölte-e egyáltalán valami. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Maurikiosz bizánci császár művének tulajdonított katonai kézikönyv (Sztratégikon) a fegyverzet és harcmodor alapján 4 kategóriát különített el: 1. perzsák (szászánidák), 2. “szkíták” (avarok és türkök), 3. “szőke népek” (frankok és langobardok), 4. szlávok és antok. E kategóriák azonban az etnikumoknál nagyobb egységek, ráadásul az említett írott forrás az antik földrajzi irodalom mintáját követi, s az így ránk maradt toposzok nem feltétlenül az egykori valóságot tükrözik. Ha hiszünk Maurikiosznak, akkor legalábbis e nagyobb összefoglaló egységek közötti különbségek jól megfigyelhetők: a germán népekre (Maurikiosznál “szőke népek”) elsősorban a közelharci fegyverzet és a párharc kiemelt szerepe, míg a “szkítákra” (avarok és türkök) a lovasíjászat elsőbbsége jellemző, ami a régészeti leletanyagban a lovas sírok és az íjászfelszerelés elemeivel (nyílcsúcsok, íj csontmerevítései és tegez maradványai) azonosítható.

sirmium_tegla

A sirmiumi avar támadások emléke: bizánci feliratos tégla 582-ből. A felirat szövegének fordítása: “Krisztus Urunk! Segítsd a várost, hogy elüldözze az avarokat, és védd meg a rómaiak földjét és azt aki ezeket a sorokat írta!”

Milyen fegyverzet jellemző a 6. században a Kárpát-medencébe érkező avar harcosokra?

A 6. századra biztosan keltezhető avar sírok száma rendkívül csekély, ezért az avarokkal a Kárpát-medencébe érkező új fegyverzetet elsősorban a korábban itt élő germán népek (gepidák és langobardok) hagyatéka és az avar kori régészeti emlékanyag közötti különbségekben figyelhető meg. Elsőként a kengyelt kell kiemelnem, ami a térségben először az avarokkal együtt jelent meg, s ami Kínában és a Távol-Keleten (Korea és Japán) már a 4. századtól kezdve nagy szerepet játszott (valószínűleg ez a helyzet Belső-Ázsia keleti részén is, de sajnos ezen a területen nem ismerünk a 4-5. századra biztosan datált leleteket). A kengyel a lovaglás során nagyobb kényelmet és stabilitást biztosít, s ezért alapvetően átalakította a lovas hadviselést: a korábban is létező lovas íjászat és páncéltörő (keskeny pengéjű) lándzsákkal vívott nehézlovas harcmodor még elterjedtebbé vált. Az avarokkal kapcsolatban Maurikiosz is az íjászatot és a lovas lándzsahasználatot emelte ki. A fennmaradt agancs-merevítések alapján új íjtípus jelent meg, és a nyílcsúcsok esetében a korábban is használt háromélű tüskés felerősítésű nyílhegyek méretének (és különösen szélességének) növekedése figyelhető meg. A közelharci fegyverek között a keskeny pengéjű, ún. nádlevél alakú döfőlándzsák rendkívül népszerűvé váltak, a kora avar kori lándzsacsúcsok többsége (mintegy 60 %) e csoportba sorolható. A vágófegyverek esetében a változások azonban csak később történtek: a 7. század folyamán az egyélű kardok kiszorították a kétélűeket, míg a 7. század második felében az ívelt pengéjű szablyák is megjelentek. A védőfegyverzetben a 6. század első felében jellemző pajzsok száma drasztikusan csökkent, és helyüket a 6. század második felétől keskeny, téglalap alakú lamellákból álló páncél vette át.

Az Esztergom-nagyhegyi nádlevél alakú lándzsacsúcs,

Az Esztergom-nagyhegyi nádlevél alakú lándzsacsúcs,

Miben tért el egymástól az avar és a germán (gepida, langobard) hadviselés?

E kérdésnél ismét Maurikiosz katonai kézikönyvére kell utalnom, ahol a “szőke népek”-et elsősorban közelharccal és párharccal jellemezték. Maurikiosz a germánok (elsősorban frankok és langobardok) egyéni hősiességét emelte ki, amit a kard, pajzs és lándzsa együttes használatával jellemezhetünk. A gepidák esetében kissé más a helyzet, náluk régészeti adatok alapján az íjászat jelentősebb szerepet játszott, ami a hunok hatásának tulajdonítható, de még ez sem hasonlítható az avar sírokban megfigyelt fegyverkombinációkhoz: egy avar temetőben a fegyveres sírok döntő többségében találunk íjászatra utaló tárgyakat, még a közelharci fegyvereket is tartalmazó sírokban is. A “szőke népekkel” szemben a “szkítákat” (amely kategóriába az avarok is tartoztak) elsősorban a lovas harcmodorral és az íjászattal jellemezte a 6. század végi szerző, s megállapításai valóban megfigyelhetők a 6. század végi – 7. század eleji avar temetőkben eltemetett nagyszámú ló és a fegyvermellékletben domináló íjászfelszerelés maradványaihoz köthető tárgyak (nyílcsúcsok, íjmerevítések és tegezmaradványok) révén. Azt azért szeretném kihangsúlyozni, hogy a különbségek nem egyes fegyvertípusok alkalmazásában, hanem az egyes fegyverfajták kombinációiban foghatók meg. Ráadásul a 6. század végétől és 7. század elejétől kezdve a németországi meroving kori alemann és bajor temetőkben is a távolharc nagyobb szerepe figyelhető meg, ami egyébként valószínűleg éppen az avarok hatásának tulajdonítható.

DSC_3507

Csiky Gergely a sinopi múzeum alagsorában egy bizánci amforával.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Gyerekszemmel – gondolatok gyerekrajzokról

“Kisbaba a családban” címmel rajzpályázatot hirdettünk, a Születés – A gyermekáldás kultúrája című vendégkiállításhoz kapcsolódóan. A héten kiválasztotta a zsűri a legjobbnak ítélt munkákat és eredményt hirdettünk. Nagy Annamária művészettörténész, a zsűri elnöke osztja meg gondolatait a gyerekek munkáiról.

nevtelen2

Illés Dóra: Én és a családom, (Hétvezér Általános Iskola, 3. osztály)

Nagyon izgalmas feladatot kaptam múlt héten: a Múzeum Születés c. kiállításához kapcsolódóan meghirdetett gyerekrajzok zsűrizésében segítettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom, aztán több dolog is eszembe jutott. Elsőként persze az, hogy időtlen idők óta nem rajzoltam, pedig hogy szerettem régen! Erről aztán rögtön beugrott a húsz évvel ezelőtti rajzszakkör, az általános iskolás „kudarcok”, mert az én rajzomat csak egyszer tették ki a faliújságra és akkor is csak egy napra, Édesapa, ahogy akkurátusan felszögeli Anyácska régi gyúródeszkájára a hatalmas rajzlapokat, az otthoni faliújságunk a lambérián – szerencsére a kedves emlékek többen jöttek. Arra is rádöbbentem, hogy mélyen belül nagyon hasonlítanak a gyerekek, csak a felszín más és más. Hihetetlenül üdítő volt a válogatás folyamata, felnőtt fejjel talán még nem is vizsgáltam ilyen közelről gyerekrajzokat, főleg nem olyanokat, amik megadott témában készültek. A család és a születés felfogása nagyon sokat változik bennünk, ahogy növekszünk. Meglepődtem, hogy egyetlen rajzon cipeli csak a gólya a kisbabát, valamiért úgy gondoltam, hogy a fiatalabb korcsoportban ez a kép még élénkebben él.

Kummer Boglárka: A baba útja (Zentai Úti Általános Iskola, 4.b)

Kummer Boglárka: A baba útja (Zentai Úti Általános Iskola, 4.b)

Nagyon emlékezetes az a képregény-rajz, ami szinte töviről hegyire meséli el, hogy a családban hogyan várták a kistestvért, még a doktornő neve és a szülőszoba száma is felkerült rá, az ultrahangos képről nem is beszélve – teljesen elámultam, mennyi energiát fordított rá, milyen aprólékosan kidolgozta.

[Untitled]001 (4)

Nánási Tímea Anna: A születés útja (Szent Imre Általános Iskola és Óvoda, 4. osztály)

Persze akadtak olyanok is, akik inkább a családra koncentráltak, az egyik személyes kedvencem a fotózásra várakozó család, Anya, Apa, gyerekek, és egy, a háttér színében elvesző alak a fényképező előtt. Nagyon érdekesnek tartom, hogy éppen egy ilyen eseményt örökített meg, inkább a nyaralást vagy a játékot ábrázolták szívesebben.

[Untitled]001

Móri Melinda: Családom (6 éves, Szent Imre Általános Iskola és Óvoda)

Holman Péter Mátyás: Kerékpártúra, (Nefelejcs Óvoda, 6 éves)

Holman Péter Mátyás: Kerékpártúra, (Nefelejcs Óvoda, 6 éves)

Több olyan rajz is érkezett, ahol nagyon hasonló megoldásokat láttunk, utóbb kiderült, osztálytársak, talán megtetszhetett egyiknek a másik témája és így több variációban is nyaralt a család a pálmafák alatt, vagy masnis cumit rágcsált a bepólyált kisbaba. Mégis, ha egy-egy motívum hasonlított is, azért egyértelműen kitűnt mindenhol az egyéniség. Olyan rajz szinte nem is érkezett, ahol a háttér ne lett volna teljesen kiszínezve vagy feldíszítve, vagy a családról ne sugárzott volna a boldogság. Igaz ugyan, hogy akadt pár olyan is, ahol könnyes szemmel nézték a kisbabát, de ezt tudjuk csak be az öröm könnyeinek és a meghatottságnak.

Molnár Kinga: Testvérem született (Szent Imre Általános Iskola és Óvoda, 6 éves)

Molnár Kinga: Testvérem született (Szent Imre Általános Iskola és Óvoda, 6 éves)

Páran még az otthon kiakasztott képeket is rárajzolták, az esküvői fotó és a családi portré mellett egy helyütt egy hatalmas, piros száj volt a keretben, amiről, talán szakmai ártalom, de rögtön az jutott eszembe, hogy az összhatás milyen pop artosra sikerült, persze akaratlanul.

Lőrincz Luca: Az élet áldása: a kisbaba (Szent Imre Általános Iskola és Óvoda, 4. osztály)

Lőrincz Luca: Az élet áldása: a kisbaba (Szent Imre Általános Iskola és Óvoda, 4. osztály)

Nem is olyan régen volt egy kiállítás a Virág Judit Galériában, ahol kortárs képzőművészek műveit állították ki némi csavarral, egy-egy gyermekkori rajzukkal mellett. Nekem nagyon tetszett ez az elképzelés, több szempontból is. Ahogy Tarr Hajnalka, az ötletgazda maga is rávilágított egy interjúban, nem attól lesz valaki később nagy művész, hogy kiskorában zseni volt. Sokat járt ez a kiállítás a fejemben, miközben nézegettem a rajzokat, bepillantást nyertem egy-egy család életébe, külön öröm volt néhányukat felismerni a rajzokról az eredményhirdetésen. Pár év múlva ezek a gyerekek is felnőnek, talán nem is fognak emlékezni rá, hogy a sok-sok rajz közül eggyel egyszer beneveztek erre a versenyre, ami persze így van rendjén, de engem csak nem eresztenek. Újra és újra visszapörgetem a fotókat, mesélek róluk és mutogatom boldog-boldogtalannak, mert annyi derű és életöröm árad belőlük, hogy szinte érzem, ahol túlcsordul bennem valami. Arra még nem jöttem rá, mi is lehet ez, de ki tudja, talán ha újra ceruzát ragadok, még egy rajzon el is kaphatom!

Nagy Annamária

Szent István Király Múzeum

Attila fái

A múzeum Díszudvarán három hatalmas juharfa áll. A zöld, vagy kőrislevelű juhar (Acer negundo) gyorsan növő fajta, évente akár 60 cm-t is nőhet. Átlagéletkora 75 év, de maximum 100 évig él. A múzeumudvar fáit Klausz Attila segédmunkás ültette 36 éve, amikor a múzeumba jött dolgozni. Az éppen virágzó fák alatt beszélgettünk.

Attila_000

Klausz Attila az egyik általa ültetett juharfa alatt.

Milyen fák ezek?

Juhar. Zöld juhar.

Mikor ültetted őket?

1978-ban.

Ilyen pontosan emlékszel rá?

Hogyne emlékeznék, akkor jöttem ide dolgozni. Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar.

Akkor még a római kövek sem voltak itt?

Semmi nem volt.

Ez a középső mért nem virágzik? Meghalt?

Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni. Egy-két hét múlva. Ez mindig is később szokott, mert ő van legjobban a huzatban.

Látom, vissza vannak metszve az ágaik.

Csak azért, nehogy a falat tönkretegyék.

Mért vannak megdőlve?

A szél miatt.

Ezek nélkül teljesen üres lenne az udvar.

Mamutfenyőt kellett volna. Azt is akartam. Gondoltam, kibabrálok a múzeummal és elültetek ide egy óriási mamutfenyőt.

Pár száz év alatt megnőne akkorára, mint az udvar.

Azért az háromezer év, mire az udvart kitöltötte volna. Lehet, hogy nem is lesz a múzeum se már.

Hol lehet beszerezni ilyen mamutfenyőt?

Kertészetben 7-8 ezerért lehet venni ilyen kisebbeket. Van kína, van kanadai…

A kanadai nő meg nagyra, nem?

A kínai is.

Attila_7

Attila fái. (Fotó: Pallag Zoltán)

"Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni." (Fotó: Moór Péter)

“Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni.” (Fotó: Moór Péter)

Attila_8

36 éves fák. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_9

Tavaly a Díszudvar felújításakor fényfűzéreket kaptak a fák. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_4

A fal mögött a régészeti kiállítás és a tudományos munkatársak irodái találhatók. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_10

Két fa a háromból. (Fotó: Pallag Zoltán)

"Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar." (Fotó: Pallag Zoltán)

“Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar.” (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_6

A ciszterci templom tornya az udvarból. (Fotó: Moór Péter)

Bambusz. Adjunk neki még egy kis időt. (Fotó: Pallag Zoltán)

Téli zsurló. Ez ennél nem lesz nagyobb. (Fotó: Pallag Zoltán)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum