Variációk az absztraktra

Variációk az absztraktra. A kiállítás részlete.

Variációk az absztraktra. A kiállítás részlete.

Az 1945 és 48 közötti időszak a magyar művészettörténet euforikus pillanata volt. Az alkotók egy csoportja úgy gondolta, elérkezett az idő az európai művészet új tendenciáinak hazai elismertetésére. A szabadság azonban – az ismert történelmi okok miatt – nem tartott sokáig. A kiállítás azt vizsgálja, hogy abban a korban, amikor a politika erősen felülírta (tiltotta, megtűrte vagy támogatta) a művészi tartalom és kifejezési forma szabadságát, milyen lehetőségek és életutak maradtak a művészek számára. A tárlat a múzeum tulajdonában lévő Barta Lajos alkotásain és Kemény Judit budapesti hagyatékban őrzött művein keresztül mutatja be a háború utáni évtizedeket és a két művész sajátos útjait az absztrakt művészethez.

Absztrakt20

Kemény és Barta alkotói pályája több ponton is összeér. A 1930-as évek közepén mindketten Aba-Novák Vilmos művészeti iskolájában tanultak. Stiláris rokonságuk mellett összeköti őket az Európai Iskolához való kötődésük és a hazai művészeti szcénában jelentős állomásnak tekinthető, 1957-es műcsarnokbeli Tavaszi Tárlat, melyen mindketten bemutatkoztak. Az Európai Iskola művészeinek föllépése 1945-ben a korábban uralkodó konzervatív szemlélettel szemben egyfajta szellemi forradalmat jelentett. Az alapítók (Pán Imre, Mezei Árpád, Gegesi Kiss Pál, Kállai Ernő és Kassák Lajos) és a később hozzájuk csatlakozó művészek – többek között Barta Lajos is – úgy vélték, hogy végre lehetőség nyílik a progresszív magyar művészet táborának felállítására, amely képes integrálni az európai művészet legmodernebb törekvéseit. Nem csupán kiállításokat rendeztek, hanem elméleti füzeteket, periodikákat is szerkesztettek és előadásokat szerveztek. Az előadók (köztük Hamvas Béla filozófus [Kemény Judit sógora] és Szentkuthy Miklós író) elérendő célként olyan modern szellemiség meghonosítását tűzték ki, amely kívánatos lenne a képzőművészeten kívül az irodalomban, a filozófiában, a lélektanban és a nevelésben is. Az Európai Iskola – éppen progresszív mivolta miatt – 1948 végén kénytelen volt beszüntetni tevékenységét. Kemény Judit gyakori résztvevője, hozzászólója volt az Európai Iskola rendezvényeinek. Teoretikus vitát vállalt az absztrakt művészet hazai fejlődésének lehetőségéről Pán Imrével és Mezei Árpáddal. Mezeivel a barátság akkor is megmaradt, amikor az Európai Iskola alapító tagja az Egyesült Államokba emigrált.

Absztrakt12

1949-től nem csak az emberek szabad mozgását tette lehetetlenné a hatalom, hanem ugyanolyan szigorral szabályozta a szellem, a gondolat szabadságát is. Ettől kezdve a nyilvános fórumokon, kiállításokon csak olyan művészek és művek kaptak helyet és bemutatkozási lehetőséget, akik és amelyek megfeleltek az egyetlen párt által megfogalmazott és kötelezővé tett tartalmi és formai elvárásoknak. A hazai művészetpolitikában némi enyhülést mutatott az 1957-es Tavaszi Tárlat. A több mint hatszáz alkotást bemutató seregszemlén a szocreál munkák mellett helyet kaptak absztrakt művek is. A kiállítási katalógus így kommentálja a „nyitás” okait: „A konstruktivista irányzatok első szereplése a művészetben járatlanok előtt meglepetésekkel, meghökkenésekkel szolgál. (…) Művészetpolitikánk itt, ezen a legkényesebb ponton is leszámolt a hamis egyszerűsítésekkel: nem titkolja, hogy nem ért egyet az absztraktok művészi módszereivel, de mégis teret enged kísérleteiknek. A »betiltás nem érv« a művészeti vitában – ez a felismerés érvényesül most ezen a kiállításon.” Ám az engedékenység csupán hangzatos ígéretnek bizonyult – a túl nagy nyilvánosság (közel hetvenegyezer látogatója volt a tárlatnak), a szabad művészi gondolatok térnyerése nem szolgálta az új rendszer érdekeit. A kiállításra kultúrpolitikai össztűz zúdult – innentől kezdve absztrakt műveket kiállításokon ismét nem lehetett bemutatni még hosszú ideig.

Absztrakt15

Az absztrakt mellett elköteleződő Kemény Judit és Barta Lajos művészetében mindkét epizód fontosnak bizonyult. Bár azonos művészi formanyelvből indultak, a két alkotónak végső soron mégis egészen más életpálya adatott: Barta az emigrációt választotta, míg a „belső emigrációba” kényszerült Kemény Judit számára alig-alig akadt itthoni tárlatokon bemutatkozási lehetőség. Grandiózus méretekbe megálmodott szobrairól mégis tanúskodnak szobortervei és vázlatai.

A tárlaton e két alkotó művei mellett más művészek fehérvári közgyűjteményekben őrzött anyagából is bemutatunk egy-egy absztrakt alkotást: Gedő Ilkától, Gyarmathy Tihamértól, Marosán Gyulától és Martyn Ferenctől.

absztraktenterieur

Advertisements

Egy elsüllyedt kiállítás

Évtizedek óta bezárt kiállítás nyomaira bukkantunk a Budenz-ház pincéjében. A romantikus helyszín – a középkori várdomb alatti 18. századi pince – nem adta könnyen a titkát, de így is sikerült néhány dolgot előásni a közös múzeumi emlékezetből már-már kikopott, vagy inkább elsüllyedt kiállításról, amelynek maradványai több mint négy évtizede lapulnak az Arany János utca 12. alatt.

Egy kiállítás nyomai.

Egy kiállítás nyomai.

Székesfehérváron, az Arany János utca 12. alatt található a Budenz-ház. A ház onnan kapta a nevét, hogy itt lakott 1858 és 1860 között Budenz József, a német származású kiváló finnugor kutató, a magyar összehasonlító nyelvészet megteremtője. Az épület jellegzetes copf stílusú homlokzatát 1781-ben nyerte el. Alapjai középkoriak, amit a tatarozás során előkerült XIII. századi kút is bizonyít. Az 1781-es végleges kialakítás előtt többször is alakították, átépítették. Székesfehérvár e szép műemlékét a Városi Tanács áldozatkészsége állította helyre régi formájában, 1968–69-ben. Az Ybl-gyűjteményt bemutató kiállítás 1969. május 19-én nyílt meg. Még ugyanazon az év októberében, a múzeumi Hónap folyamán a pincében kialakított kis régészeti kiállítással bővült a ház, a székesegyház körüli domb történetére vonatkozó emlékekkel.

Kralovánszky Alán rajza a falon - 1969.

Kralovánszky Alán rajza a falon – 1969.

„Székesfehérvár. A székesegyház dombjának története” című kiállítást Kralovánszky Alán (1929-1993), a neves régész rendezte Kovács Péter művészettörténész segítségével. A kiállítás, ahogy a cím is mutatja a mai Szent István-székesegyházzal koronázott domb történetét kívánta bemutatni, illetve az Arany János utca 12-ben feltárt leleteket. Nem sokáig volt látható, ugyanis a helyszín abban az állapotában nem volt alkalmas hosszú távon kiállítások számára, mivel a dohos, nedves helyiségekben penészesedni kezdtek a tárgyak. Ezt Kovács Péter mondta el, de sem ő, sem az abban az időben az épületet felügyelő Bánki Zsuzsa régész nem emlékezett, hogy pontosan mikor zárt be a kiállítás.

Teremről teremre.

Teremről teremre.

A pincében járva magunk is meggyőződhettünk a nyirkosságról. Az egykori kiállításig több helyiségen keresztül visz az út a szinte tökéletes sötétségben, mígnem az utolsó teremben a telefon fényeinél feltűnnek az egykori kiállítás maradványai. Ilyen érzés lehetett egy régen elfeledett etruszk sírkamrában járni, vagy Tutankhamon sírját felfedezni. Itt ugyan nincs aranykoporsó, se múmia, de a falakra festett illusztrációk, magyarázó ábrák és térképek böngészése is ad elég fejtörést.

E a kő itt maradt.

E a kő itt maradt.

A falakon ma is látható rajzokat maga Kralovánszky készítette, mondta el Kovács Péter. Egyszerű térképek, rekonstrukciós rajzok: egy ház alaprajza, a középkori Fehérvár vázlatos térképe, a székesfehérvári latinok pecsétjének másolata, stb. A falakon gótikus kőfaragványok láthatók a Szent Péter templomból, a mai bazilika középkori elődjéből származnak. Valahogy ott maradtak a kiállítás lebontása után.

Nehéz volt elképzelni, milyen is lehetett a pincetárlat, de a múzeum archívumában kutatva előkerült néhány fénykép, amelyeket 1970-ben készített Gelencsér Ferenc, a múzeum fotósa. A képeken jól látszik a fémvázra épített üvegtárlók rendszere, az üvegeken magyarázó feliratok és rajzok, a tárlókban edények, üvegtöredékek, állatcsontok, egy miniatűr múzeumi Atlantisz nyomai.

Így nézett ki a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Így nézett ki a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Maroshegy, Szárazrét.

Maroshegy, Szárazrét.

Festett kőfaragvány a Szent Péter templomból.

Festett kőfaragvány a Szent Péter templomból.

Egy 13. századi ház rajza.

Egy 13. századi ház rajza.

A bal oldalon egy kút metszetrajza, a jobb oldalon a bazilika középkori sziluettje.

A bal oldalon egy kút metszetrajza, a jobb oldalon a bazilika középkori sziluettje.

A székesfehérvári latinok pecsétje a pince falán.

A székesfehérvári latinok pecsétje a pince falán.

Székesfehérvár rövid története.

Székesfehérvár rövid története.

Kralovánszky Alán kalligrafikus írása.

Kralovánszky Alán kalligrafikus írása.

Maroshegy.

Maroshegy.

Ilyen volt a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Ilyen volt a kiállítás 1970-ben. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Nem csak a falra, de az üvegtáblákra is festettek. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Nem csak a falra, de az üvegtáblákra is festettek. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

El Kazovszkij Székesfehérváron

A május 17-én a Városi Képtár-Deák Gyűjteményben nyíló El Kazovszkij a székesfehérvári gyűjteményekben című kiállítás kapcsán nem csak a téma szöveges körüljárását végezzük el, de néhány eddig soha nem látott archív felvételt is megmutatunk.

A Smohay-díj átadásán 1982-ben. Balról jobbra: Ecsedy Mária, Szűcs Erzsébet, El Kazovszkij, ismeretlen férfi.

A Smohay-díj átadásán 1982-ben. Balról jobbra:  középen El Kazovszkij, jobbján Szűcs Erzsébet.

A kiállításról

A Városi Képtár – Deák Gyűjtemény XVII-ik termében 2003 óta a Mezei Gábor tulajdonában lévő Pán Imre gyűjtemény volt látható.

A 17-ik Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül „Projekt Terem” néven nyitjuk újra ezt a teret. Ezentúl időszaki kamara-kiállítások rendezünk itt.

2015-ben a Deák Dénessel kapcsolatban állt kortárs  művészek alkotásaiból rendezünk tárlatokat. Elsőként El Kazovszkij székesfehérvári gyűjteményekben lévő műveit láthatja a közönség. A kiállításhoz kis katalógus is megjelenik. A megnyitó után Szikora János rendezésében a Vörösmarty Színház művészei a Csók Képtárban (Bartók Béla tér 1. ) mutatják be, az erre az alkalomra írt performanszukat. (Vándorállat a libikókán címmel)

A művészről

A művész Jelena Kazovszkaja néven született Leningrádban 1948-ban.

1965-től élt Magyarországon. 1970 és 1977 között végezte el a Képzőművészeti Főiskola festő szakát.

1976-ban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának és a Művészeti Alapnak, 1978-ban a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja lett. Festészettel, installációval, performance-szal, díszlettervezéssel foglalkozott, könyvekben, szaklapokban jelentek meg grafikái. Képein titokzatos, jellegzetesen önálló mitológiát teremtett. Állandó jelentéssel bíró motívumokkal dolgozott, motívumait a görög mitológiából, a Távol-Kelet világából és magából az emberi létből merítette. A legjelentősebb kortárs magyar képzőművészek közé tartozott. 2008. augusztus 6-án helyezték örök nyugalomra a budapesti Farkasréti temetőben. 12 képét a székesfehérvári Deák Gyűjteményben őrzik, képeit a kortárs műgyűjtő, Nagy Miklós is gyűjtötte. Jeles közgyűjteményekben őrzik műveit, a budapesti Magyar Nemzeti Galériában, a Kiscelli Múzeumban, képtárakban Szombathelyen, Kecskeméten, Pakson, továbbá a Damjanich János Múzeumban Szolnokon, a Hatvani Galériában, a Szent István Király Múzeumban Székesfehérvárott, a győri Xántus János Múzeumban, a Gelerie Gadens Depeditben Ausztriában, a Muzeum Sztukiban Lengyelországban.

Művészete

El Kazovszkij művészetét végigkísérik sajátos szimbólumai: hegyek, sivatagok, kaszák,az önarcképként kezet kutyaszerű lény, függönyök, hajók, mérlegek, és sematizált emberi torzók.  Mindezek egy álomszerű groteszk valóság díszleteit teremtik meg.

A nyomasztó témákat némileg oldja az ecset és rajeszközök durva kezelése: gyermekrajzok és az intuitív gesztusfestészet világa köszön vissza kontrasztos, erőteljes színekkel létrehozott festményein, kollázsain és rajzain.

A transzcendens – időn és téren kívüli – metafizikus világ, a rajta szereplő dolgoktól függetlenül létezik, állítja munkáival.

El Kazovszkij Székesfehérváron

Az alkotó – miután a díj történetében másodikként, 1982-ben megkapta a Smohay díjat – rendszeres vendége volt Székesfehérvárnak, leginkább alkotásai révén.

1983-ban – a díj átvételét követően egy évvel, ahogy ez a díj történetében szokás ma is – megrendezhette önálló kiállítását a Fekete Sas Patikamúzeumban. Ezek után több csoportos kiállításon is szerepelt Székesfehérváron. 1994-ben Purgatórium címmel rendezte meg önálló tárlatát ugyanitt.

A hét kiállítás után összesen hat művel gazdagodott a Szent István Király Múzeum gyűjteménye.

A székesfehérvári Városi Képtár – Deák Dénes gyűjtése által – 12 művet tudhat tulajdonában.

A kamara-kiállítás ötletét most mégsem ez a 18 mű szolgáltatta, hanem a kiállításon szereplő tizenkilencedik, Szikora János színházi rendező tulajdonából, aki a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója: egy sokszorosított grafika művészpéldánya Vándorállat a libikókán címmel, melyet tulajdonosa 1995-ben kapott az alkotótól, korábbi győri és szolnoki színházi együtt-dolgozásukra (is) emlékezve, emlékeztetve.

A művek befogadásáért, jó interpretálásáért az alkotó is sokat tett, szabatosan fogalmazva mondta el, mutatta be a görög mitológiai hagyományból gyökerező egyéni mitológiáját. Interjúkban – életében fiókban őrzött, de halála után megjelentetett – versekben is beszélt a szenvedélyről, a szépség utáni vágyról, s a művészet nagy inspirátoráról, az alkotó ember szembeszegüléséről a halállal.

Szűcs Erzsébet

Városi Képtár – Deák Gyűjtemény

El Kazovszkij a Smohay-díj beszámoló kiállításának megnyitóján középen.

El Kazovszkij a Smohay-díj beszámoló kiállításának megnyitóján középen.

El Kazovszkij és F. Petres Éva.

El Kazovszkij és F. Petres Éva.

El Kazovszkij Kovács Péterrel és egy ismeretlennel beszélget.

El Kazovszkij Kovács Péterrel és egy ismeretlennel beszélget.

El Kazovszkij Purgatórium című kiállításának megnyitója a Csók István Képtárban 1994-ban. Szalóky Károly, Farkas Zoltán (műalkotást szemlél) Végvári Beatrix (jobb oldalon).

El Kazovszkij Purgatórium című kiállításának megnyitója a Csók István Képtárban 1994-ban. Szalóky Károly, Farkas Zoltán (műalkotást szemlél) Végvári Beatrix (jobb oldalon).

Forgács Éva, El Kazovszkij, Kovács Péter, Kirisics Vilma, Pinke Domokos.

Forgács Éva, El Kazovszkij, Kovács Péter, Kirisics Vilma, Pinke Domokos.

Az 1994-es kiállítás részlete a Csók István Képtárban.

Az 1994-es kiállítás részlete a Csók István Képtárban.

Pinke Miklós és családja.

Pinke Miklós és családja.

A kiállításmegnyitó közönsége.

A kiállításmegnyitó közönsége.

Középen Kabáczy Szilárd.

Középen Kabáczy Szilárd.

Szerelmes üzenet a múzeum falán 1994-ből

A Szent István Király Múzeum fotóarchívumában egy 1994-es El Kazovszkij kiállítás után kutatva szokatlan graffitiről készült fotókra lettünk figyelmesek. A graffiti a múzeum Fő utcai épületének főbejárata mellett volt látható egy rövid ideig. Gelencsér Ferenc, a múzeum fotósa örökítette meg az utókornak, vagyis nekünk.

Győző véleménye 1994-ből. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Győző véleménye 1994-ből. (Fotó: Gelencsér Ferenc)

“A SZERELEM SZÁMOMRA BETEGSÉG” … GYŐZŐ ROSTA HELGÁNAK

Ezt fújta a múzeum falára az ismeretlen művész. (Győző vezetéknevét kitöröltük.) 21 év telt el azóta, a szerelem elmúlt, Győző családos ember, tudtam meg Rosta Helgától, aki kissé zavarba jött a fényképek láttán. “Legelső komoly szerelem volt” – árulta el Helga, aki úgy tudja, hogy a fiatalember barátai fújták a falra a szöveget.

Volt szerelemek múzeuma.

Volt szerelemek múzeuma.

Az írás megmarad.

Az írás megmarad.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Egy folyóiratról – Antiquitas Hungarica, 1947-1949

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete, 1948

A Pázmány Péter Tudományegyetem Érem- és Régiségtani Intézetének folyóirata három évfolyamot ért meg 1947 és 1949 között, alcíme – “A klasszikus örökség – A magyar föld régi népei – Nemzetünk kultúrhagyatéka és népi hagyományai” – első olvasatra mintha még a harmincas évek nemzeti elfogultságait idézné, de másodikra már egyáltalán nem. Egy kifejezetten modern folyóirat volt, alcímben pontosan megfogalmazott egyszerű, világos koncepcióval. A háború utolsó heteiben a budapesti egyetem Érem- és Régiségtani Intézetében alapított Corona Archaeologica társaság folyóiratának első számában a Pomázon született és Princetonban meghalt Alföldi András – akiről egy idősebb pályatársa el sem hitte, hogy létezik, nevét álnévnek vélve – így szól az olvasóhoz: „Aki a földünkből kikerülő római emlékeket vizsgálja, ugyancsak nem lehet egyoldalú. Kiás egy durva pannóniai faragványt: kiderül, hogy Pheidias remeke volt az őse, tehát a görög művészetet kell megismernie. (…) Pirosra égetett domborművű cseréptől tarkállik a szántóföld, amerre nyomoz: ha származását követi nyomon, délfranciaországi, vagy rajnai gyárak portékájának kereskedelmi útjai bontakoznak ki előtte és a római világ gazdasági problémái.” (Az olvasóhoz, Antiquitas Hungarica 1947: 8). Látszik ebből, hogy Alföldi gondolkodásában és a Nagy Tibor által szerkesztett periodikában is „az egyetemesség szempontjai kerültek előtérbe, a határok ledöntése egyetemes és hazai vonatkozású témák hamisnak bélyegzett alternatívái között”, írja Szilágyi János György, aki maga is szerepel egy írásával az AntHung-ban (Két váza a Micali-festő műhelyéből, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 38-48).

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

Az Antiquitas Hungarica címlapjának részlete a nagyszentmiklósi kincs 2-es számú kancsójának ábrájával.

A folyóirat az egységes ókorfelfogás szép példája volt: se nem régészeti, se nem művészettörténeti, se nem történeti, se nem néprajzi folyóirat nem volt, hanem egységében kezelte az ókort. „De vajjon van-e egyáltalán többféle tudomány? Nincs; hirdetjük, hogy csak egyetlen tudomány van.” – írja Alföldi ugyanott. A témák ennek tükrében igen változatosak voltak: az etruszk vázafestészettől az avar-bizánci kapcsolatok régészeti vonatkozásain át a kun népnév eredetének kérdéséig. A szerzők között olyan nevek találhatók, mint Dobrovits Aladár, Győrffy György, Radnóti Aladár, Dömötör Tekla, Szilágyi János György, Alföldi-Radnóti Mária, Erdélyi Gizella vagy Fülep Ferenc, aki élete első tudományos publikációját közölte az utolsó, harmadik évfolyamban, egy a székesfehérvári múzeumban őrzött római sírkőről (Római sírkő Seregélyesről, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 77-80.), abban az évben, amikor a fehérvári múzeumigazgatóságot Budapestre – és egy meredeken ívelő karrierre – cserélte egy Alföldi-tanítvánnyal, a klasszika archeológus Fitz Jenővel. A fordulat éve volt ez nem csak a régészettudományban, de az egész országban. Fülep már Engelst emlegeti a római sírkőről írt cikkben, és a következő félévben már Alföldi András helyett ő tartja a Pannonia-előadást a budapesti egyetemen. Ezt az utolsó számot – amelyben Erdélyi Gizella, Hekler Antal utolsó tanítványa egy másik székesfehérvári sírkőről értekezik (Medea-ábrázolás a székesfehérvári múzeum egyik kőemlékén, Antiquitas Hungarica 1949/1-2: 82-84) – már nem az egyetem régészeti tanszéke, hanem a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat adja ki. A magyar tudomány szovjetizálása természetesen az ókortudományt sem hagyta érintetlenül. A kiadvány története egy leirattal zárult, amelyben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja értesíti a közgyűjteményeket, hogy az Antiquitas Hungarica folyóiratot ne várják többé, mert megszűnt, helyette igényeljenek egy másik folyóiratot. Nem lehetett sok esélye a túlélésre az 1947-ben emigrált Alföldi András szellemi köréhez tartozó folyóiratnak a negyvenes évek végén. Egészen pontosan három évnyi volt. Bő három év.

AH_detail_5

A magyar tudományosság átszervezését vezénylő Alexits György matematikus 1953 őszén Szilágyi János Györggyel beszélgetve nem titkolta, hogy nagy része volt Kerényi Károly és Alföldi András külföldre kényszerítésében. Tettét így magyarázta: „a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de ismerve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhetünk abban, hogy megnyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állíthatunk szembe velük.”

AH_detail_4

Érdemes néhány szót szólni a történet szereplőinek további sorsáról, hiszen 1949 nem csak egy korszak végét, hanem egy másik kezdetét is jelentette: Nagy Tibor egy régészeti problémákban, megoldásokban és megoldási kísérletekben gazdag élet után 1995-ben halt meg, Alföldi András 1947-ben történt emigrációjakor néhány tucat tárgyból álló ókori gyűjteményét elkobozták, 1990-ben özvegye hivatalosan is a magyar államra hagyta azt, Alföldi berni és bazeli professzúra után Princetonban dolgozott tovább, ott is halt meg 1981-ben, Fülep Ferenc 1951-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese lett, majd 1956-tól 1986-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az Alföldi-tanítvány Radnóti Aladár miután 1956-ban másodmagával ledöntötte a Nemzeti Múzeum csúcsáról a vörös csillagot Németországba emigrált, 1972-ben Frankfurt am Mainban halt meg, felesége Alföldi-Radnóti Mária ma is él, ahogy Szilágyi János György is, aki szinte egész életét a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményében töltötte, Dobrovits Aladár 1954-ben megalapította az Antik Tanulmányok folyóiratot, 1958-tól az ELTÉ-n tanított, 1970-ban halt meg, felesége Dömötör Tekla az ELTE néprajz tanszékét vezette 1981-ig, 1987-ben halt meg, Erdélyi Gizella 1970-ben halt meg az ELTE régészeti tanszékének könyvtárosaként, fő műve befejezetlen maradt, elkészült fejezetei 1974-ben jelentek meg A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon címen, Fitz Jenő 1949-től a székesfehérvári István Király Múzeum (ma: Szent István Király Múzeum) igazgatója volt 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, amikor végre lehetősége nyílt egy évet Princetonban kutatni az akkor már 5 éve halott Alföldi András meghívására, Fitz Jenő 2011-ben halt meg, Alexits György 1951-ben Kossuth-díjat kapott, 1967-ig a Műegyetem III. sz. matematikai tanszékének vezetőjeként dolgozott, 1967-től az Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézetében lett tudományos osztályvezető, 1978-ban halt meg.

AH_detail_2

Felmerül a kérdés, hogy volt-e létjogosultsága egy témáiban nemzetközi érdeklődésre is számot tartó magyar nyelvű folyóiratnak? Nagyon röviden: volt. A művelt nagyközönség éppúgy megtalálta a kedvére való cikkeket, mint az egyetemisták és a szaktudósok. Másrészt az első két évfolyamtól némileg designban is eltérő utolsó évfolyam cikkei már idegennyelvű rezümékkel jelentek meg, az utolsó szám elején már Sztálint köszöntötték egy teljes oldalas képpel, mint ahogy ezt a többi tudományos periodika is megtette.

A mind szellemiségében, mind a visszafogottan elegáns tipográfia és design terén modern folyóirat egy történelmileg lehetetlen helyzetben létezett abban a három évben, amelyben léteznie megadatott, bizonyítva, hogy igenis létezik magyar és egyetemes ókortudomány.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Attila fái

A múzeum Díszudvarán három hatalmas juharfa áll. A zöld, vagy kőrislevelű juhar (Acer negundo) gyorsan növő fajta, évente akár 60 cm-t is nőhet. Átlagéletkora 75 év, de maximum 100 évig él. A múzeumudvar fáit Klausz Attila segédmunkás ültette 36 éve, amikor a múzeumba jött dolgozni. Az éppen virágzó fák alatt beszélgettünk.

Attila_000

Klausz Attila az egyik általa ültetett juharfa alatt.

Milyen fák ezek?

Juhar. Zöld juhar.

Mikor ültetted őket?

1978-ban.

Ilyen pontosan emlékszel rá?

Hogyne emlékeznék, akkor jöttem ide dolgozni. Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar.

Akkor még a római kövek sem voltak itt?

Semmi nem volt.

Ez a középső mért nem virágzik? Meghalt?

Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni. Egy-két hét múlva. Ez mindig is később szokott, mert ő van legjobban a huzatban.

Látom, vissza vannak metszve az ágaik.

Csak azért, nehogy a falat tönkretegyék.

Mért vannak megdőlve?

A szél miatt.

Ezek nélkül teljesen üres lenne az udvar.

Mamutfenyőt kellett volna. Azt is akartam. Gondoltam, kibabrálok a múzeummal és elültetek ide egy óriási mamutfenyőt.

Pár száz év alatt megnőne akkorára, mint az udvar.

Azért az háromezer év, mire az udvart kitöltötte volna. Lehet, hogy nem is lesz a múzeum se már.

Hol lehet beszerezni ilyen mamutfenyőt?

Kertészetben 7-8 ezerért lehet venni ilyen kisebbeket. Van kína, van kanadai…

A kanadai nő meg nagyra, nem?

A kínai is.

Attila_7

Attila fái. (Fotó: Pallag Zoltán)

"Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni." (Fotó: Moór Péter)

“Dehogy halt meg. Majd később fog virágozni.” (Fotó: Moór Péter)

Attila_8

36 éves fák. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_9

Tavaly a Díszudvar felújításakor fényfűzéreket kaptak a fák. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_4

A fal mögött a régészeti kiállítás és a tudományos munkatársak irodái találhatók. (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_10

Két fa a háromból. (Fotó: Pallag Zoltán)

"Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar." (Fotó: Pallag Zoltán)

“Májusban jöttem és szeptemberben ültettem őket, mert üres volt ez az udvar.” (Fotó: Pallag Zoltán)

Attila_6

A ciszterci templom tornya az udvarból. (Fotó: Moór Péter)

Bambusz. Adjunk neki még egy kis időt. (Fotó: Pallag Zoltán)

Téli zsurló. Ez ennél nem lesz nagyobb. (Fotó: Pallag Zoltán)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Képeslapok a békebeli Fehérvárról

Tóth Károly (1895-1985) Temesváron született, Székesfehérváron ismerkedett meg a fényképezéssel 1910-ben, alig több mint tíz év múlva nyílt meg első (Grósz Józseffel közös) műterme a Rákóczi utca 5. sz. alatt. Az itt látható képeslapok az 1930-as évek végén készültek.

01

Tóth Károly felvétele a Püspöki palota előtt sétálókról (1930-as évek vége)

“Egy jó fényképész, aki szabadidejében fotóművész lett: Tóth Károly

1910-ben történt, hogy Tóth Károlyt, az akkor tizenöt éves fűszerinast elküldték Pete Gyula fényképészmesterhez, hogy vigye haza a családról készült képeket. Nézegetett, kérdezgetett, addig-addig, mígnem otthagyta a szatócsboltot és fényképészinasnak állt. Hová? Hát naná, hogy Pete Gyulához. Az első világháború őt sem kerülte el, de miután ekkor még nem volt felesége, neki bizony ki kellett szolgálnia a három esztendőt. Iparigazolványát 1919. augusztus 31-én állították ki. 1922-ben Grósz Józseffel társulva megvásárolták özv. Virág Sándorné Rákóczi utca 5. sz. alatti műtermét. Grósz néhány évvel később Budapestre költözött, ahol a 20-as évek végén megalapította a Mosoly Albuma céget, melynek maradéka még most is üzemel a Nyugati téren. S amely megérdemelne egy külön könyvet, mindannyiunk okulására, hogyan mosolyogta át a történelem mindmegannyi viharát az a sokszázezer kisgyerek, akiket lefényképeztek 1939-ben, 1944-ben, 1948-ban, 56-ban, 68-ban, 89-ben és így tovább… Vissza Tóthoz. Megérdemli. Ideje jelentős részét a műtermi felvételek és kidolgozások – az iparos munka – vette el. Reggel hattól késő estig dolgozott feleségével együtt, akit ő tanított meg fényképezni. Mindig szolgálatban voltak, húsvétkor, karácsonykor is. Ennek ellenére sohasem mondott le a művészi munkáról. Brómolaj-átnyomással tájképeket, hangulatfelvételeket, portrékat készített. Már 1922-ben országos kiállításon vett részt. Képeiért először az 1929-ben, Budapesten rendezett III. Országos Kézművesipari Tárlaton kapott díjat. Attól kezdve rendszeresen szerepelt kiállításokon itthon és külföldön – többek között Angliában, Japánban, Franciaországban – egyaránt. Első önálló kiállításán, 1933-ban a fehérvári Megyeházán portrékat mutatott be. És még mesélhetnék róla sokat, hiszen hosszú élettel áldotta őt meg a sors, rengeteg városképet, eseményfotót is csinált, neves fényképészeket tanított meg a szakmára (…).”

Részlet Kincses Károly “Történet, fotó, Székesfehérvár” című írásából.

Tóth Károly: Püspöki palota, Székesfehérvár

Tóth Károly: Részlet a Városház udvarából

Tóth Károly: Részlet a városház udvarából

Tóth Károly: Részlet a Városház udvarából

A Városház kapuja

Tóth Károly: A Városház kapuja

Tóth Károly: Püspöki palota

Tóth Károly: Püspöki palota

Tóth Károly: Szent István utca (ma Arany János utca)

Tóth Károly: Szent István utca (ma Arany János utca)

Tóth Károly: Szent Imre szobor

Tóth Károly: Szent Imre szobor

Tóth Károly: Részlet a Várkapu utcából

Tóth Károly: Részlet a Várkapu utcából

Tóth Károly: Részlet a Városi Strandról

Tóth Károly: Részlet a városi strandról

Tóth Károly: Részlet a városi strandról és a sporttelepről

Tóth Károly: Részlet a városi strandról és a sporttelepről