„A nyugalom modulációi”

Százötven éve, 1870. szeptember 13.-án, Ungváron született Vedres Márk szobrászművész

 

A  művészről készült fotó, a róla szóló, 1973-ban megjelent  kismonográfiából

Az alkotó tíz kisplasztikájával, egy közepes méretű bronzszobrával, három plakettjével, és három szobrának 1:1-es gipsz modelljével van jelen a Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteményében. 

A Deák Gyűjtemény kiállításának egyik legjobban reprezentált szobrász alkotója, de a Szent István Király Múzeumba az 1960-as évek során került Ybl Gyűjtemény is négy bronz kisplasztikáját őrzi és mutatja be állandó kiállításán. A művész gyűjteményeinkben levő műveinek nagy része a hosszú életet – 91 év – megélt alkotónak fiatalkori érett munkája. Az itt őrzött alkotások szinte mindegyike a „boldog békeidőkben”, az első világháborút megelőző évtizedben, a művész első „firenzei korszakában” keletkezett. Kilenc művének fotókkal kísért bemutatása Nagy Ildikó művészettörténész rövid írásaival a Deák Gyűjtemény honlapján is megtalálható. http://www.deakgyujtemeny.hu/site_dgy.cgi?a=kiallit-322&id=194

A Szent István Király Múzeumban Kovalovszky Márta és Kovács Péter által rendezett, A XX. század magyar művészete kiállítás-sorozat négy kiállításán is találkozhatott már a közönség Vedres Márk műveivel a hatvanas – hetvenes években.

1965-ben A XX. század magyar művészete kiállítás-sorozat első tárlatán, melynek címe: A századforduló művészete volt, a Csók Képtárban kerültek bemutatásra; majd a sorozat második kiállításán ugyanebben az évben, melynek a címe: A Nyolcak és aktivisták köre volt. 1966-ban A XX. század magyar művészete sorozat harmadik tárlata a Magyar szobrászat 1920-1945 címet viselte, később 1977-ben – abban az évben mikor Schaár Erzsébet és Vilt Tibor alkotásainak, valamint Haraszty István kinetikus szobrainak tárlata is megnyílt itt – a Magyar művészet 1945-1949 című tárlaton ismét láthatóak voltak művei.

Nem véletlen tehát, hogy a gyűjtemények építésekor a kurátorok és a fehérvári kiállításokat figyelemmel kísérő Deák Dénes gyűjtő is felfigyelt műveire, és igyekezett megszerezni többet közülük.

A Budenz házban elhelyezett Ybl Ervin gyűjteményben az Éneklő nő, a Lábát törlő nő, a Nyilazó férfiak és a Táncoló nők című szobrai találhatók. A múzeum gyűjteményébe került három gipsz szobra (Halászfiú, Kövön ülő nő, Ülő nő), a gyűjteményi raktárunkban van. Úgy tudjuk, ezek közül nem mindnek készült el bronz változata.

E rövid gyűjtéstörténeti felvetés után – mielőtt megismerkednénk egy eddig kiállításon be nem mutatott alkotásával – néhány mondatban vázoljuk fel a művész szakmai útját.

Vedres Márk hosszú utat tett meg, míg elérkezett addig, hogy keresett és sikeres alkotó legyen, és 1911-ben meghívást kapjon a Nyolcak csoportjától egy közös kiállításra. Ungváron agyagipari szakiskolában kezdte művészeti tanulmányait, majd hazai és külföldi kerámiagyárakban dolgozott. 1895-ben fél évet töltött Münchenben, ahol Hollósy Simon iskolájában tanult. 1897-1900-ig Párizsban élt, itt – sok magyar alkotóhoz hasonlóan – a Julian Akadémia növendéke volt. Párizsban – az iskola szobrász tanárain kívül – kapcsolatba került Rodinnel is, aki nagy hatást gyakorolt munkájára, és tanácsokkal is segítette őt.

1899-től igyekezett részt venni a hazai művészeti életben is, gyakran elküldte alkotásait országos tárlatokra, ahol jelentős díjakat is kapott.

1902-től 1914-ig Firenzében élt. Innen csak a háború kitörésekor jött haza, majd aktívan bekapcsolódott a hazai művészeti életbe. 1919-ben – Tanácsköztársaság idején – a Képzőművészeti Főiskola tanárának nevezték ki. 1925-ben ismét Firenzébe költözött, ahonnan 1934-ben települt végleg haza, Magyarországra. 

A Magyar Nemzeti Galéria 1962-ben – halála után egy évvel – rendezte meg emlékkiállítását.

1973-ban Heitler László szerzőségével jelent meg a róla szóló kismonográfia, „A művészet kiskönyvtára” sorozat 80. darabjaként. A könyvben szereplő művek listájában számunkra feltűnhet, hogy a Magyar Nemzeti Galéria mellett az egyetlen közgyűjtemény, melyből a könyvbe kerülhettek művek, az az István Király Múzeum. Sok, a könyvben reprodukált mű volt akkor is magángyűjteményben.

Vedres nevének, munkáinak ismertsége ma is elsősorban a műkereskedelem, a műgyűjtők révén valósul meg.

Magyarországon levő köztéri alkotásairól (csak két ilyenről van tudomásunk) a kiváló honlap, a kozterkep.hu alapján szerezhetünk képet. Két budapesti helyszínen találhatók ezek az alkotásai: az egyik egy  nyolc darabból álló sorozat, amely kőből készült, és a mai nevén Jaschik Álmos Művészeti Középiskola kerítését díszíti (https://www.kozterkep.hu/17800/az-egykori-illatos-uti-elemi-nepiskola-keritesdiszito-szobrai), a másik mű a már idős mestertől megrendelt, a halála évében elkészült „Ifjúság vagy Béke kútja” címet viseli, (https://www.kozterkep.hu/3122/beke-kut#vetito=11967) és bronzból készült.

Az életmű kapcsán említés történik arra, hogy külföldön több köztéri alkotása található, de ezekről nem találtunk adatokat. 

A hazai művészettörténet írás aktuális feladata és remélhetően lehetősége is, hogy az életében Európában – Vedres Márkhoz hasonlóan – szabadon mozgó művészek életművét az ugyancsak több nyelvet beszélő, szabadon mozgó kutatók teljesebben feldolgozzák majd.

A továbbiakban egy, a Deák Dénes hagyatékban megmaradt, de még eddig be nem mutatott alkotásra szeretnénk ráirányítani a figyelmet.

Ez a tékozló fiú bibliai témáját felidéző terrakotta szobor, melynek mérete: 44 x 15 x 20 cm

Anyagában közelítve az itt most első ízben bemutatandó terrakotta kisplasztikához, az életműben keresve a terrakotta műveket, egy reprezentatív kerámia plasztikával találkozunk, mely egy életnagyságnál nagyobb klasszicizáló nőalakot ábrázol. A Nyugat folyóirat tanúsága szerint 1917-ben a budai Grünwald villa erkélyén állt. Nagy valószínűséggel az alkotás azóta megsemmisült. http://www.epa.hu/00000/00022/00222/06740.htm 

Véleményünk szerint – a művész eredeti szakmája miatt is – az újabb kutatásoknál is külön figyelmet érdemelhetnek az agyagból készült alkotásai. Tudjuk, hogy „vándorlásai” során sokszor az ilyen jellegű munkák biztosították számára a megélhetést.

Fotók: Deák Balázs

A Deák Dénes hagyatékban, a korábban egyedi leltárba be nem került művek között található alkotás a Deák Dénes Alapítvány tulajdona. A szobrot (a főalak feje le volt törve) nemrégiben restaurálták a Szent István Király Múzeum restaurátorai. A szobor minden kérdést kizáróan Vedres Márk alkotása. A mű hátoldalán található, az égetés előtt, a még kissé képlékeny nyers agyagba folyóírással beleírt név, Vedres Márk. 

Valószínű azt is elmondhatjuk, hogy 1901 utáni, de korai, fiatalkori művel van dolgunk. Az 1901 utáni datálást azért vehetjük biztosra, mert ekkor vette fel a művész ma ismert nevét. A mű tipikusan viseli magán a századforduló után készült jegyeket. Ezek egyike, az egy főnézetre való komponálás, amikor is az alkotás fő nézete nem teljesen szemből, hanem kicsit arrébb lépve, jobb oldalról tárul elénk. Mint majdnem minden Vedres alkotáson, az ábrázolt alakok itt is mezítelenek. A mezítelen emberi test formái itt sem naturalista módon részletezők. A mozdulatok, történések „a lét egy nyugalmas állapotát mutatják”- ahogy Heitler László fogalmaz Vedres kisplasztikáiról általánosságban.

A művész eddig ismert alkotásai között kevés a többalakos, narratív munka. Ez a plasztika a tékozló fiú megtérése bibliai téma megfogalmazása. Ilyen módon, mint bibliai metafora, példabeszéd, nem tartozik Vedres tipikus témái közé.

A kétalakos plasztikán első látásra legszembetűnőbb az apa és fiú figura testének méretkülönbsége. Mintha a lehetséges valós eltérésnél is jóval nagyobb lenne a különbség. A már felnőtt-korú, de törékeny fiatal fiú térdel, így helyezi keresztbe tett karjait apja ölébe, az elfogadás, a megnyugvás gesztusaként. A fiú fejét meghajtva, szinte apja mellkasára borul, de ez a mozdulat mintha félbemaradna. A fiú – mintegy kinézve a jelenetből – nekünk, a nézőknek mutatja arcát. Az apa és a fiú arca is inkább szenvtelen, távolba tekintő, mint megrendült, sértett, vagy indulatos.

A két arc modellálása és a fiú hajviselete talán mégis mintha utalna élő, valóságos személyre; hordoz némi portrészerűséget, bár ez a legtöbb Vedres műről nem mondható el. A fiú felénk forduló arca miatt (mintha magát tükörből nézné, tágra nyitott szemekkel) talán önarcképjellegre is gyanakodhatunk?

Az apa megbocsátásáról nem szenvtelennek látszó arckifejezéséből, hanem kézmozdulatából bizonyosodhatunk meg. Jobb karját lágyan fia vállára teszi, míg bal karja ernyedten bal combjára ereszkedik. A karok, a kézfejek nem részletezőek, nem kidolgozottak, akár azt is mondhatnánk: e téren a szobor nem kész, nem befejezett. A fiú jobb és az apa bal karja ujjainak érintkezése bizonytalanságot, elnagyolt modellálást mutat. A szobor ezen részének megoldatlanságát leginkább a fiú bal karjának mintázásába érzékeljük. 

Kettejük tekintete nem egymásra, egymásba szegeződik. A drámai indulatok nem nyernek itt sem formát. 

Nem tudjuk készült-e ebben a témában a művésznek más, befejezettebb, vagy akár bronzba öntött alkotása. 

Úgy gondoljuk időnként jó egy művészi alkotás egy köztes, még nem teljesen befejezett, nem tökéletes fázisát is látnunk, hogy tudjuk a végső könnyedséghez, tökéletességhez sokszor nem könnyű és egyenes út vezet.

Vedres Márk több, mint hat évtizedes alkotómunkája során kereste és engedte magára hatni a saját és korábbi korok művészetét, de mindezt önmagán átszűrve sikerült egy saját, személyiségének legmegfelelőbb stílust kialakítania. Művészete így nem vált művészeti korszakok illusztrációjává, és felismerhetően egyéni, egyedi.

Vedres szobrai, kisplasztikái a századfordulót követően azért is lettek a polgári otthonok keresett alkotásai, mert mindig megtartották a nyugalomnak nemcsak látszatát, hanem belső békéjét, amely a szép, arányos, meztelen emberi testekben öltött formát, ahol a mozdulatok, szelídek, lassúak, visszafogottak. Az érzelmi hatás még egy ilyen vitára ingerlő jelenetben sem válik zaklatottá. 

A művésznek leginkább a századfordulót követő években, Firenzében készült alkotásai – melyek akkor eljutottak Amerikáig is – igen keresettek ma a magyar műtárgypiacon, így ismét megállapíthatjuk, hogy milyen gazdagok vagyunk.

A terrakotta szobor jelenleg a Városi Képtár- Deák Gyűjtemény, „A modell” című tárlatán tekinthető meg.

Szűcs Erzsébet művészettörténész

1. Írásunk címét Dömötör István tanulmányából kölcsönöztük

Felhasznált irodalom:

• Dömötör István: Szobrok / Vedres Márk és munkái. In: Lyka Károly szerk.: Művészet, 1913., 326-334. p.
• Vedres Márk emlékkiállítása (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest,1962) kiállítási katalógus
• Heitler László: Vedres. Corvina Kiadó Budapest, 1973.

Állandó régészeti kiállítás nyílik szeptember 16-án Fehérvárcsurgón a Károlyi- Kastélyban

Különleges őskori halomsírok leletei a grófi vadasparkból

Egy különlegesnek ígérkező, a kora vaskorból származó régészeti kiállítással találkozhatnak hamarosan az érdeklődők Fehérvárcsurgón. A Károlyi -Kastély ad otthont a jövőben a székesfehérvári Szent István Király múzeum gyűjteményéből kölcsönzött, az eresztvényi erdő egykori halomsírjaiban fellelt tárgyi emlékeknek. Milyen körülmények között fedezték fel közel négy évtizede a ritkaságnak számító leleteket és milyen érdekességeket figyelhetnek meg a tárlaton a látogatók? Erről is kérdeztük Dr. Jungbert Bélát, a tárlat kurátorát, múzeumunk korábbi munkatársát..

–1983 tavaszán felfedezték, hogy sírrablók “látogattak el” az eresztvényi erdőben található halomsírokhoz. A bolygatásra tekintettel az akkori István Király Múzeum szakemberei úgy döntöttek, szervezetten kezdik meg az említett halomsírok feltárását, a további károkozások megakadályozását. Mindez a hamarosan megnyíló fehérvárcsurgói állandó kiállítás előzményének is tekinthető?

-A múzeumpedagógia, a kulturális örökségvédelem, a honismeret és az értékeink megőrzése iránti társadalmi felelősség ápolásának együttes haszna ritkán mutatkozik meg egy olyan konkrét eseményben, mint amely révén 1983-ban valóban sikerült megakadályozni azt, hogy sírrablók nagyobb kárt tudjanak tenni a fehérvárcsurgói eresztvényi erdőben található korai vaskori halomsírokban. A ma már védett lelőhely természetesen régóta ismert, ha nem is került sor ott korábban tudományos feltárásra, hiszen már a magyar régészet atyja, Rómer Flóris 1860-ban megjelent „A Bakony” című munkájában is említi „az oly hírnevesekké lett csurgói kunhalmokat”. Ez utóbbi megnevezés arra utal, hogy bár természetesen az objektumoknak nincs köze a kunokhoz, a nép így hívta az évszázadok során jól felismerhető mesterséges halmokat, amelyekről helyesen azt is tudni vélték, hogy temetkezéseket rejtenek. Az esetet észlelő és bejelentő múzeumbarát és természetjáró személynek az egyik halom oldalában friss beásás tűnt fel, amely, ahogy mondta „nem olyan jellegű, mint ahogy a régészek dolgoznak”. Azonnal a helyszínre siettem. A mintegy 2 méter mély függőleges akna már elérte ugyan a sírépítmény tetejét, de a kőborításon, fa törmeléken és fekete kerámiatöredékeken kívül mást nem is találhattak itt, főleg nem olyasmit, amire a rablók mohó kincskereső szándéka irányult. A súlyosan bolygatott halomsírt azonban szükségesnek bizonyult azonnal feltárni, hiszen a beázás és beomlás további károsodást okozhatott volna…

Dr. Jungbert Béla

Furcsának tűnhet, hogy régészként mondjuk azt, hogy a leletek a földben vannak a legjobb helyen, nem célunk ugyanis minden azonosított objektumot azonnal feltárni, hacsak nem leletmentésről, vagy tudományosan megalapozott tervásatásról van szó. Ezt többek között az is indokolja, hogy a szaktudományok kapcsolódó eredményei olyan rohamos léptékben fejlődnek, annyi új eljárás, kutatás, anyag, technika és módszertani lehetőség jelenik meg szinte folyamatosan, hogy a legújabb tudományos lehetőségek révén máris sokkal több részletet vagyunk képesek meghatározni a régészeti feltárások anyagaiból, mint tehettük azt néhány évvel, vagy évtizeddel ez előtt, nem is beszélve a korábbi időkről.

–Múzeumunk kutatóin kívül mely intézmények munkatársai vettek még részt a feltárásban?
-A feltárást Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, F. Petres Éva a Fejér Megyei Múzeumok igazgató-helyettese és jómagam végeztük, restaurátorok, konzerváló szakemberek, rajzolók, geodéta és fényképész, valamint geológus, antropológus, zoológus, dendrológus és még sok más szakterület képviselőjének a bevonásával.

–A feltáráskor mit tapasztaltak és milyen következtetéseket vontak le a szakemberek?

-Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a rablók jó érzékkel, a talán egyetlen még ép, bolygatatlan halmot szemelték ki a kincskeresésre, hiszen a Gaja-szurdok fölötti gerincen sorban elhelyezkedő többi, összesen kilenc sírhalom csaknem mindegyikét már korábban, akár évszázadokkal ezelőtt megbolygatták, esetenként szinte teljesen szétdúlták. 1983-1987 között az erősen bolygatott többi sírhalomban is végeztünk azonosító-hitelesítő feltárást elsősorban dokumentálási céllal. Ezt követően, alkalmam nyílt külön kutatást végezni a Gaja-patak másik oldalán található magaslati platón, a Kisvárhegy nevű helyen lévő erődített földvárban is. Ez állandó élő- és egyben menedékhelyként szolgált annak a Kr.e. 7. századi korai vaskori közösségnek, amely a vezető rétegének a halottait az említett sírhalmok alá temette. Ebből következik, hogy a sokkal nagyobb közösséget befogadó úgynevezett köznépi temetőnek a helyét még nem sikerült azonosítanunk, bár a mai víztározó közelében található Káposztás földek nevű helyen olyan korabeli életre utaló nyomokat találtunk, amelyek szintén ehhez a lelet együtteshez kapcsolhatók. De hadd töprengjenek ezen az eljövendő régésznemzedékek, mi pedig maradjunk inkább az eddig feltárt anyag bemutatásánál és a még fel nem tárt objektumok védelménél.

– Az izgalmas leletek egy részét hamarosan a látogatóknak is bemutatják. Őskori halomsírok a Károlyi Grófi Vadasparkban címmel szeptember 16-án állandó kiállítás nyílik Fehérvárcsurgón a Károlyi -Kastélyban.
-A most bemutatott anyag egy része a korábbi években már kiállításra került a Szent István király Múzeum állandó régészeti kiállításában, amelyet azonban idén lebontottak az épület átépítése és az új koncepcióban kialakítandó állandó kiállítás összefüggésében. Ekkor merült fel bennem a gondolat, hogy ennek a valóban látványos és kiemelkedő tudományos jelentőségű ősrégészeti anyagnak a későbbi sorsa ne egy raktárban történő tárolás legyen, hanem az immár teljes, restaurált és dokumentált anyagot együttesen mutassuk be erre a célra készült új installációkkal. Mégpedig nem is akárhol találkozhatnak velük a látogatók, hanem éppen a történelmi fehérvárcsurgói Károlyi-Kastélyban, amelynek néhány kilométerre található egykori vadaskertjében található maga a lelőhely…

–A kiállítás helyszínéül szolgáló kastélynak is vannak érdekességei.
-Napjainkban gróf Károlyi György és családja a Károlyi József Alapítvány révén működteti az immár nemzetközi rangú kulturális rendezvényeknek is rendszeresen otthont adó, gyönyörűen felújított kastélyszállót. A házigazdák, javaslatunkra, úgy döntöttek, hogy otthont adnak a Szent István király Múzeum részéről tartós kölcsönbe adott ősrégészeti kiállításnak. Bizonyos értelemben a bemutatott régészeti anyag visszakerül arra a területre, ahonnan előkerült. A megvalósulás köszönhető egyrészt Károlyi Angelica asszonynak és Károlyi György úrnak, – aki mellesleg hazánk párizsi nagykövete – másrészt pedig a kölcsönadó múzeumnak.

–A kiállítás 2700 éves anyagát tekintve, kérem, mondja el, valójában kikről is beszélünk? Milyen személyeket temettek ide, honnan érkeztek, hogyan éltek, s hova távoztak a későbbiekben?
-Elmondhatom, a kiállítás anyagát bemutató írott- és képanyag minderre igyekszik választ adni. A Kárpát-medence területén a vaskor a Kr.e. 8. század és a római korszak közötti időszakot jelenti és ennek több szakasza volt. A korai vaskorban a Dunántúlt a mai Ausztria felől érkező törzsek hódították meg, amelyek a Felső-ausztriai Hallstattban feltárt lelőhelyről elnevezett népességéhez tartoztak. A dunántúli korai vaskori élet része annak a nagy hallstatti kultúrkörnek, amely Európa nyugati és középső területeit fogta át Kr.e. 800-450 között, és amelynek keleti határát a Duna jelentette. A korábbi időhöz képest ekkor példátlan kulturális egység jött létre hatalmas területeken. A fejlődés mozgatója a vas nyersanyagként való elterjedése, az ebből következő gazdasági és társadalmi átalakulás volt. Ennek a kultúrának dunántúli formálódásában a helyi késői bronzkori ún. urnamezős lakosság továbbélése és a keleti, kaukázusi eredetű preszkíta hatások is közrejátszottak. A meghatározó esemény mégis a Nyugatról érkező etnikus vándorlás lehetett, amely új anyagi kultúrát terjesztett el. A hallstatti kultúra dunántúli élete nem tartott tovább mintegy 150 évnél (Kr.e. 750-600), és amilyen gyorsan elterjedt, ugyanolyan hirtelenséggel tűnt el. Hordozói valószínűleg elvándoroltak délnyugati irányban, ahol a mai Szlovénia, Horvátország és Dél-Ausztria tájain más kultúrákkal elkeveredve tovább éltek.

–Mi jellemezte ezt a hallstatti kultúrát?

-Közép-Európában a hallstatti kultúra népe szerteágazó, rendszeres kereskedelmi kapcsolatokat épített ki. A Duna-vidék fémműves műhelyei elsősorban a kelet-alpi és észak-itáliai területekről származó mintaképeket követve készítették termékeiket (Etruria, Picenum). Ezen a vidéken haladt át az ekkor megélénkülő fő európai borostyánkereskedelem útvonala is. A Dunántúlon a hallstatti kultúra keleti csoportjába tartozó népesség vezető rétege földvárszerűen erődített, sokszor magaslati telepeken lakott, amelyek virágzó vas- és bronz fémművességi központok is voltak. Edényművességére a geometrikus minták, grafitos, olykor vörös festésű alkalmazása, állatplasztika jellemző. A társadalmi rétegződés felgyorsulásának egyik bizonyítéka, a hatalmas halmok alá temetkező és rendkívül gazdag sírmellékletekkel ellátott arisztokrácia megjelenése. Az egyenként mindössze egyetlen halott hamvait, tehát elégetett maradványait rejtő, összesen 9 sírhalomból álló temető, valamint a halom járószintjén található máglya a gazdag sírmellékletekkel, de mindenekelőtt maga sírépítmény fényt vet a kor társadalmi viszonyaira, egy jól elkülönült vezető rétegre, a 2700 évvel ezelőtti közösség itteni életének időtartamára, kapcsolataira és életmódjára egyaránt.

–Az 1983-ban Fehérvárcsurgón feltárt leletek milyen különlegességet jelentenek?

-A Hallstatt kultúra egész területén ritkaságszámba megy a kutatást 1983-ban elindító, a kincskeresők által megbontott fehérvárcsurgói 1. számú halomsírban feltárt, a bolygatottság ellenére is jól konzervált és dokumentálható fa sírépítmény, amiből rekonstruálható több temetési rítuselem. A mintegy 4 x 4 m kerületű, 1,80 m magasságú sírépítmény külső falát befele ívelő, boronaház szerkezetben ácsolták tölgyfa gerendákból. Ezen a vázszerkezeten belül, mintegy 60-80 cm-re, a járószinttől mért 65-80 cm magasságig hasított-bárdolt faelemekből álló keretet készítettek, a sírmellékleteket pedig ebben helyezték el. A jelzett magasságban ezután vízszintesen elhelyezett párhuzamos fa elemekkel beborították a belső teret, majd pedig nagymennyiségű követ hordtak rá. Ekkor kerülhetett sor az 1,80 m magasságú külső gerendaváz elkészítésére. A két fa szerkezeti elem közötti teret, valamint az egész objektumot belülről kővel töltötték ki és borították be, csak ez után került sor a 4,5 – 5 m magasságig felhordott földborításra, a halomsír végső kialakítására. A hatalmas terhelés összenyomta ugyan a belső sírépítményt, miközben darabjaiban ugyan, de meg is őrizte a restaurált és konzervált sírmellékleteket. A sírban elhelyezett, a halott rangjához méltó gazdag mellékletek közül kiemelkedő a grafit díszes fekete, és a vörös-fekete geometrikus mintájú díszkerámia, az egyszerűbb hétköznapi használatú kézzel formált cserépedények, a vas lószerszám elemek, vésők, balták, lándzsa, nyílhegy és vaskard és bronz ruhadíszek. Kiemelt jelentőségű tárgyunk az Észak-itáliai analógiájú, poncolási technikával gyártott, a peremén körbefutó ló ábrázolású kétfülű bronz tál. Ez utóbbinak érdekessége, hogy használatban már az őskorban megsérült, de a ritka ötvözetből készült tárgyat nem dobták el és nem is olvasztották be, hanem az akkori technikával kijavították, ez az eljárás pedig jól nyomon követhető. A 4. számú női sírból a kerámia mellett bronz fibula, nyaklánc, ruhadíszek és orsógomb kerültek elő. Az egyik innen származó edényfedő pedig igen ritka figurális, grafitos festésű állat és emberábrázolást mutat. A legmodernebb alkalmazott természettudományok és a régészet párbeszédének eredményeképpen, a 4. és 6. számú halomsírok máglyaanyagának tanulmányozásakor: a hazai régészet történetében ritka eredményként áldozati mag-, étel- és italmaradványokat azonosítottak. Archaeobotanikai és élelmiszerkémiai vizsgálatokkal rekonstruálható volt a 2700 éves halotti tor. A kultúrnövények közül a legtöbb maradvány árpa és tönke, kásanövényként pedig a köles. Az állatcsontok a ló, disznó és kecske tartására utalnak. Az egyik urna mellett elhelyezett egyik kisebb edény belső falának üledékén pedig megtalálták a bor valamennyi nem illó alkotórészét, ami az „áldozati bor” meglétét bizonyítja. A bortermő szőlő megjelenésével már a Kr. e. 10-9 századi késői bronzkorban számolnunk kell, de a fehérvárcsurgói korai vaskori halomsírban talált italmaradvány Közép-Európa legkorábbi hiteles bormaradványa. Kiemelkedő eredménynek tekintjük a leletanyag pontosabb keltezését biztosító dendrokronológiai, tehát a feltárt faanyag évgyűrűinek elemzése alapján történő kormeghatározást is.

–S végezetül kiknek, mely korosztályok számára ajánlja a különlegesnek ígérkező kiállítást?
-A szakvezetés mellett látogatható kiállítás nemcsak a kastély szállóvendégei és turisták, hanem fiatalok, kiemelten pedig diákok számára gazdagíthatja az őskor végén és a klasszikus ókor előestéjének idején itt élt emberi közösség mindennapjairól és hitvilágáról való ismereteinket.

Összeállította: SZIKM-kommunikáció

Fejbiccentés és főhajtás

Százharminchét éve, 1883. szeptember 4.-én, Budapesten született Czóbel Béla festőművész: egy francia-magyar. (Ezzel a címmel rendezte meg nagyszabású emlékkiállítását 2014-ben a Ferenczy Múzeum Szentendrén.)

Festészetet Nagybányán, Münchenben és Párizsban tanult 1902 és 1906 között. 1906-ban az ő beszámolója és új képei hatására robbant a „Neósok” forradalma Nagybányán.

Első feleségével, a német-holland festőnővel, Isolde Daiggal is Nagybányán ismerkedett meg, 1904-ben kötöttek házasságot, 1906-ban született lányuk Lisa Czóbel, aki világhírű táncművész lett. Éltek Hollandiában (1914-19), Berlinben (1919-25), majd ezt követően ismét Párizsban.1939-es váltak el.

1940-ben Modok Mária festőművész lett Czóbel felesége, ekkortól felváltva Párizsban és Szentendrén élt és alkotott. 1975-ben, még a művész életében avatták fel Szentendrén a Czóbel Béla Múzeumot, melyet 2016-ban teljesen felújítottak, új állandó és időszaki kiállításokkal várja a látogatókat.

A fotón a kilencven éves Czóbel Béla és negyvenkét éves Deák Dénes látható:

A felvétel Czóbel Béla műtermében, Szentendrén készült, 1973-ban. A festőállványon a befejezés előtt álló Deák portré, melynek jobb felső sarkáról még hiányzik a hangsúlyos, vörös betűs nagy Czóbel szignó.

 
A Deák gyűjtemény adattárában található egy kézirat, Deák Dénes hagyatékából, melynek néhány részletét első ízben itt közöljük:

Deák Dénes: Emlékeim Czóbelről című kézirat részlete, a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény adattárából (lelt.szám 2009.618.1 )

„Emlékeim Czóbelről

A fiatalság, a maga tétovaságában és el nem kötelezettségében, állandó bizonytalanságban érzi magát. Ez nem csupán életérzés, mely lefékezi az embert, de gyakran ösztönzője is lehet, hogy úgy kulturálisan, mint egzisztenciálisa megpróbáljon kikötni, valamilyen stabil érték mellett elköteleznie magát.

Fiatalságom nagy ajándéka volt, hogy két idős mester közelében lehettem, figyelhettem életritmusukat, munkájukban kiteljesedő öregkorukat. Etikai magatartásukból magam számára is következtetéseket vonhattam: világlátásukat nagy-értékű művészi tevékenységükkel hitelesítve. Füst Milán és Czóbel Béla festőművész volt a két Mester.

Mint gyűjtőt mutattak be Czóbelnek, a hatvanas évek végén. Hamvas Béla filozófus és felesége Kemény Katalin vittek el hozzá, Szentendrén…

Czóbel akkoriban készült munkái témájukban besorlódtak a megszokott euvre-anyagba: csendéletek, szentendrei tájak, női aktok és házának egyes tematikusan jól megoldható részleteit mutatták. – Feltünő volt az erős kolorit gazdagság, az élénk, vibráló, de mégis összhangba hozott színek, melyek oldották és sejtelmessé tették a képek belső látomásos szerkezetvilágát.

…

Később Dévényi Iván társaságában többször felkerestem a mestert, aki elsőben elzárkózott, majd látva és érzékelve lázas gyűjtőszenvedélyemet, egy-egy kép megvételét az évek során lehetővé tette. A kalandos „szafarik” minden egyes új mű esetében kudarcok és győzelmeken át vezetettek: szó szerint meg kellett küzdeni minden egyes új darabért.

Czóbel rajza Deák Dénesről, talán az első találkozások egyikén készülhetett a hatvanas években (leltári szám: VK-DGy 94.67.1. papír, grafit, méret: 395 x 282 mm)

De az évek során mégis egyre gyarapodott kis Czóbel kollekcióm: sőt 1974-ben a mester megfestette arcképemet is. (jellemzően azzal érvelt, hogy jobb ha megfest, mint ha régebbi műveiből kell valamitől megválnia.)”

Deák Dénes portréja, olaj, vászon farostlemezen (leltári szám: VK-DGy 89.2.1., méret: 44,5×36 cm)

Deák Dénesről, a róla szoborportrét készítő Šwierkiewicz Róbert említette egy interjúban, hogy ha erősen gondolkozott, törte a fejét valamin (valamiben), mindig kissé félrebiccentette fejét. Ezt a formát, ezt a mozdulatot ragadja meg Czóbel két portréja csakúgy, mint Šwierkiewicz Róbert az állandó kiállításban található bronzszobra is.

A néhány oldalas kézirat, a portrén kívül öt alkotás közvetlen megszerzéséről számol be, melyeket részletekben fizetett a gyűjtő.

Deák Dénes a mester műveinek gyűjtéséről a festő 1976-ban bekövetkezett halála után sem mondott le, így a Városi Képtár- Deák Gyűjtemény ma Czóbel Béla huszonkét alkotását őrzi. Deák Dénes törekedett arra, hogy a festő legtöbb alkotói korszakát átfogja, de a „Vadak” és a „Nyolcak” korszak művei már elérhetetlenek voltak számára. A legkorábbi mű 1914-ből származik, a két legkésőbbi – az itt közölt portré 1973-ban, az önarckép 1974-ben készült.

Önarckép (Öregkori portré) (leltári szám: VK-DGy 89.45.1. olaj, vászon farostlemezen, méret: 39,5×30,5 cm)

A huszonkét műből tizenhárom vászon, olaj technikájú kép. Hat egyedi grafika, illetve rajz; három sokszorosított mű: közülük egy litográfia, kettő Czóbel hatvanas évek közepén megrendezett külföldi kiállítási plakátja. (Czóbelnek 1940-es évektől kezdve minden évben volt legalább egy önálló kiállítása Párizsban.)

Szajnapart (Párizsi látkép Eiffel toronnyal)
(leltári szám: 94.56.1., olaj, vászon kartonra ragasztva, méret: 50,7×60,5 cm)

Műfajukat tekintve a huszonkét műből tizenkettő portré, három városkép, (melyből kettő Párizst ábrázolja), négy csendélet, két enteriőr és egy színvázlat.

Valamennyi mű reprodukciója és adatai megtalálhatók a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény honlapján: http://www.deakgyujtemeny.hu/site_dgy.cgi?a=kiallit-322&id=17

Múzeumunk az elkövetkező évek egyikében igyekszik tervbe venni egy Czóbel Béla gyűjteményes kiállítása megrendezését, melynek alkotásit szokásunkhoz híven több múzeum és magángyűjtemény anyagából válogatnánk.

–Szűcs Erzsébet művészettörténész –