“Úgy éreztem, hogy otthon van” – Németh Gáborral a Pilinszky-kiállításban

Németh Gábor íróval, egyetemi tanárral az Új Magyar Képtár-beli felolvasása másnapján ellátogattunk az Országzászló térre, a Pilinszky és Fehérvár című kiállításra is. Nem először járt ebben az épületben, és nem ez volt az első rendhagyó találkozása a Pilinszky-jelenséggel sem, amint azt délutáni, kávézós beszélgetésünk során megtudjuk.

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor a Pilinszky János székesfehérvári helyeit bemutató térképet szemléli (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Érdekes szempont lehet, hogy nem fehérváriként nézte meg a Pilinszky és Fehérvár című kiállítást. Mennyire él a köztudatban, hogy Pilinszky János életének volt egy utolsó, ebben a városban játszódó epizódja?

– Azt hiszem, Kovalovszky Márta könyvéből, a Harap utca 3-ból, ebből a csodálatos visszaemlékezésből származnak a bővebb információim. Említés szinten értesültem róla korábban is, de részleteket eddig nem tudtam. A kiállításnak köszönhetem azt a jelenetet, amelyben Bódy Gábor próbálja betuszkolni az ajtót, hogy hozzáférjen a fürdőszobában rettegő Pilinszkyhez. Ez önmagában is igazán különleges történet, ráadásul visszamenőleg megvilágítja számomra egy 1978-as emlékemet. Akkoriban tanárképző főiskolára jártam, és néhány barátommal csináltunk egy Szféra című irodalmi szamizdat lapot, egy példányt szerettem volna eljuttatni Pilinszkynek. A Hajós utcában lakott akkor, és az tűnt evidensnek, hogy bedobom a példányt a lépcsőházban a postaládába. De valahogy izgatott a helyzet, hogy a közelében lehetek, úgy éreztem, hogy otthon van. Úgy emlékszem, a félemeletre, vagy talán az elsőre kellett felmenni, és ugyan láttam a gangról, hogy az összes ablaka el volt sötétítve, de azt, hogy neki ez nappal is szokása volt, csak most tudtam meg, amikor megnéztem a kiállítást. Akkor csak feltételeztem, hogy otthon van, és hiába csengetek, nem enged be, most viszont már biztos vagyok benne, hogy így volt.

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

A plexi alatt Pilinszkynek szóló dedikációk láthatók Kovács Péter könyvtárából. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Hogy érzi, a kiállítás megtekintése után árnyalódott, alakult-e általában a Pilinszkyről alkotott képe, vagy inkább a fehérvári időszakról tudott meg többet?

– Nehéz ezt szétszálazni, mert az itteni események nyilván részei az egész mitológiának, ami körülveszi ezt a figurát. És persze Fehérvárról is szó van, nagyon jónak találtam ugyanis, hogy felidéződnek azok a kiállítások, amelyeket itt nyitott meg, az a szellemi aura, ami akkoriban jellemezte a várost, köszönhetően a múzeumnak és ennek a nagyszerű házaspárnak (Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek – a szerk.). Újraélünk egy korszakot, amelyben olyan igazodási pontokkal találkozunk, mint Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Országh Lili vagy Szenes Zsuzsa művészete. És nagyon érdekesek a dedikációk is. Radikális gesztus, és nem gondolnám, hogy csak egy bonmot volna, amikor Weöres Sándor azt írja dedikációjában, hogy „Az egyetlen élő magyar költőnek, Pilinszky Jánosnak”. Nem hiszem, hogy megkockáztatna egy ilyen erős állítást, ha nem gondolná mélyen, komolyan azt, amit ír. Arra, hogy a Weöres-féle radikalizmus is így megcsillan, végképp nem számítottam. Érdekesnek találtam, hogy az egyik kedvenc kiállítóhelyem ezúttal hogyan használja a teret. Egyedülálló kiállítótér ez az egész országban, a fények, az épület kopáran nemes anyaghasználata, valami miatt nagyon szeretem, és most különleges élmény átlépni az ezúttal leválasztott, a hátsó, sötétedő, félhomályos traktusba, ahol a személyes tárgyai láthatók.

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

Németh Gábor Pilinszky gyászjelentését olvassa. (Fotó: Oláh Gergely Máté)

– Emlékszik rá, hogy olvasóként mi volt az első Pilinszky-élménye? Legtöbbünknek nyilvánvalóan a középiskolai időszakhoz kötődik, de aztán rendszeresen, mindig megújulva, újraértelmezve visszatér.

– Pilinszkyvel szerintem úgy szokás találkozni, hogy mindegy is, hogyan találkozol vele, a lényeg, hogy utána az egész kell. Vagy az egész nem kell. De pont emiatt az elsőnek számomra különösebb jelentősége nincs, össze is keverednek bennem az emlékek egyrészt a Trapéz és korlát, másrészt pedig a verslemezek élménye, aztán Tarján Tamás fantasztikus előkészítője a Közgázon, 1975-ben, ahogy a Négysorost elemzi. És persze a nagyon furcsa, mesterkélt, éteri hang, amin megszólal. Az a néhány fotó, amit láttam róla, a faág-szerű kézfej, ahogy a cigarettát tartja, és a legerősebb élmény, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. De talán még ezeknél is fontosabb emlékem egy teljesen abszurd helyzet. Amikor arra a bizonyos tanárképző főiskolára jártam, többek között egy úgynevezett irodalmi színpadot is csináltunk, és ezt a színpadot bízták meg azzal, hogy talán az 1977-es vagy 78-as április 4-ét ünnepelje már meg iskolai szinten. A főiskola Csepelen volt, ami a helyzet és az intézmény politikai beágyazottságát jól jelzi. A színpad vezetője azt találta ki, hogy Pilinszky KZ-oratóriumát adjuk elő április 4-e tiszteletére. A darab díszlete három kottaállvány, három gyertya ég a sötétbe borult színpadon, három szereplő áll, mozdulatlanul, egy kisfiú, egy öregasszony meg egy lány. Ők mondanak három párhuzamos monológot. Erre készültünk, ezt találtuk az ünneplés vállalható formájának. Minden rendben is ment, én voltam a kisfiú, teljes sötétség, kilépek a színpadra, és akkor azt látom, hogy az egész első sorban végig szovjet katonatisztek ülnek, tolmáccsal a hátuk mögött. És annál abszurdabbat nehéz elképzelni, amint látod ezeket a teljesen riadt arcokat, akiknek nyilván volt valami fogalmi készletük azzal kapcsolatban, egy ilyen ünnepség hogyan szokott kinézni az úgynevezett baráti országokban. Az arcokon a rémült tanácstalanság, hogy akkor ez most micsoda, amiben éppen részt vesznek? És hozzá a halálsápadt tolmácsok küzdelme, amint a kicsit feléjük dőlő, tagbaszakadt tábornokok fülébe fordítják a Pilinszky szöveget. Ezt nem fogom elfelejteni soha.

Czinki Ferenc

Advertisements

Takács Imre és Pilinszky a Belesben

“Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz.” – írta egyszer Ágh István. Mert Pilinszky és Takács barátok voltak. Itt Fehérváron. Saját külön valóságuk volt míg zajlott körülöttük a város. Találkoztak, beszélgettek, nevettek, anekdotáztak, éltek. Rokonoknál, barátoknál, utcán, kocsmán, múzeumban. Az alábbiakban a Pilinszky és Fehérvár című kiállításunk apropóján Takács Imre emlékeiből szemezgetünk.

Takács Imre 1984-ben.

Takács Imre 1984-ben.

“Pilinszky János – rangrejtve – itt lakott Székesfehérváron, ahol ezek a sorok íródnak. Volt szomszédaitól tudom, hogy az utolsó hónapokban vég nélkül hallgatta Mozart Requiemjét.”

“Pilinszky János vendége sose voltam, ő sem volt – következésképpen – az én vendégem. Az utcán, a Belesben vagy a számára rokon, számomra pedig baráti – Fehérváron nekem a legbarátibb – családnál szoktunk találkozni. Beszélgetéseink kettesben, a Beles presszóban vagy az utcán folytak. Nem beszéltünk gyorsan múló ügyekről és bajokról, nem beszéltünk gyorsan eltűnő emberekről, nem íródott nagybetűvel írt kisbetű soha az asztalunkra. Vörösmarty Mihály és Kosztolányi, Mozart és Bartók volt a vendégünk a vendégtelenséges találkákon.”

“Azt hiszem, hogy elmentünk haza mindketten délben lefeküdni. Önkéntesen betondobozban alvó énekesek.”

“A Belesben sokfélét isznak. Töményeket, bort, sört, üdítőket. János egy feketekávés üvegpohár mellett ül sokáig. Nem is a Belesben ül, de a régi, értelmes és őrületes presszóéleteket éli újra. Kondorral és sok más barátjával.”

“János mellett egy széken vesszőkosár. Bevásárolni jött le a városba. Itt lakik a belváros mellett mindjárt egy panelban. Nem tudom, hogy melyik lépcsőház, melyik lakás; ezeket nem is kérdezem meg. Az odaintés mozdulatát vésem az agyamba. És a szóval a hangját: Imrém! Hív egy ördögöt maga mellé, aki mellől elhaltak mind az angyalok. Kondor a legleszédítőbb módon.”

“Fölemelkedik a Belesben ülők közül egy riadt-boldogság-arcú ősz fej, egy bénult-eleven tenyér éle pedig elfordul hívogatóan a legletisztultabb dramaturgia szerint…”

“Jánosra sokan emlékeznek. Ők, akik azt gondolják, rájöttek a nyitjára, amit a János csinált. Ők a saját kórképükre emlékeznek csak, mert a világ betegsége a költőben: nem magánbaj, nem magánepilepszia, nem magánhisztéria. A betegek betegsége csak betegség. Jánosra sokan emlékezünk. És itt a tizenkettedik tétel címszavai tolakodnak az ötödik tétel végére: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit!” A vallás frazeológiájában mégiscsak sok tapasztalat rakódott le az ember erkölcsi mivoltjáról.”

„Élete utolsó éveiben János magánya oldozódott. Nem volt annyira egyedül, mint korábban. A pokol nagyalföldjére lement a gyermekkor virágdombjairól, végül pedig fölérkezni látszott már onnan a hatvanadik év közeledtén a gondolkodói érettkor dombjaira, a teljesítmény hegységeire, hegyvidékeire, hol meleg völgyek és havas hegycsúcsok váltják egymást. Melengetőbb, kímélőbb, egyben jegesebb lett a világ.

Mennyegzői szertartás, orgonazene, barátok, rejtekhely Székesfehérváron, és negyedévenként a vendégségbe érkező Párizs a senki földjén, a senki falai között a sötétbarna hajú fiatalasszonnyal. A közösen végzett bevásárlások a Március 15. utcában. A beszélgetések a rokon családnál és az István Király Múzeumban. A rejtélyes, ősz hajú, sovány férfi, a még rejtélyesebb lánnyal, ki fekete vállkendőjével a mellette sétálót is óvni véli…”

“Mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?”

(Részletek Takács Imre: Poeta benedictus című írásából, 1981)

Dedikációk Pilinszky Jánosnak

A Szent István Király Múzeumban 2015. június 6 – október 31. között látható “Pilinszky és Fehérvár” kiállítás része egy fal, amelyen a Pilinszkynek írt dedikációkból szemezgetünk. Pálya- és kortársak ajánlják frissen megjelent könyveiket a költőnek Aczél Györgytől Weöres Sándorig. A könyveket Pilinszky unokaöccse, Kovács Péter művészettörténész kölcsönözte a kiállításhoz.

Aczél György

Aczél György

Fodor Ákos

Fodor Ákos

Hajnóczy Péter

Hajnóczy Péter

Illyés Gyula

Illyés Gyula

Jelenits István

Jelenits István

Kálnoky László

Kálnoky László

Kertész Imre

Kertész Imre

Kondor Béla

Kondor Béla

Lator László

Lator László

Mándy Iván

Mándy Iván

Nagy László

Nagy László

Nemes Nagy Ágnes

Nemes Nagy Ágnes

Oravecz Imre

Oravecz Imre

Tamás Gáspár Miklós

Tamás Gáspár Miklós

Vas István

Vas István

Weöres Sándor

Weöres Sándor

Pilinszky szomszédai

Fekete Zsuzsa pszichiáter, és férje Zsadon László állatorvos ma már nyugdíjasok, 1980-ban fiatal házasok voltak, amikor annak a Kígyó utcai háznak a 6. emeletére költözött Pilinszky János, az akkor már országosan ismert költő, amelynek ők az első emeletén laktak. Ők is beavatottjai voltak annak a Székesfehérvár méretű összeesküvésnek, amely arra irányult, hogy Pilinszky János lehetőleg minél jobban érezze magát új otthonában – Székesfehérváron.

Fekete Zsuzsa és Zsadon László

Fekete Zsuzsa és Zsadon László

Az ő szerepük volt talán a legfontosabb: napi meleg ebéd biztosítása a költőnek. A Szent István Király Múzeum munkatársai kisfilmet forgattak lakásukban, ahol a vele való kapcsolatukról meséltek. Fekete Zsuzsa többek között azt is elmondta, hogy kisgyerekei mellett, a háztartás napi gondjai mellett igazi felüdülés volt számára a minden nap pontosan délben ebédelni érkező költő, aki a hatodikról hozta hozzájuk az inspiráló gondolatokat, intenzív lelki életének lenyomatait, egy-egy készülő szöveg sorait, ezzel pezsdítve fel életüket. Mesélt a padlón ülő Pilinszkyről, aki kisfiukkal játszott számítógépes játékot, nagy beleéléssel a győzelem reményében, Törőcsik Mari látogatásáról a fehérvári panelben, és még sok minden másról. A történetek szálai a múzeum június 6-án nyíló “Pilinszky és Fehérvár” című kiállítás érnek össze, ahol a kisfilm is látható lesz. Ezúttal kis hangulatjelentést, fotóriportot közlünk a lakásból és lakóiról, ahova Pilinszky János ebédelni, beszélgetni és játszani járt 1980-1981-ben.

_DSC0300

_DSC0305

_DSC0340

_DSC0363

_DSC0294

_DSC0376

_DSC0382

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum