BENCZÚR EMESE: MUNKA KÖZBEN AZ UTAZÁSRA GONDOLOK

A MUNKA ÜNNEPE AlKALMÁBÓL

A munka ünnepén képzőművészeti gyűjteményünkből Benczúr Emese: Munka közben az utazásra gondolok (1997) című alkotását mutatjuk be.

Benczúr Emese (1969) az 1990-es években induló generáció egyik kreatív képviselője, aki jelentős nemzetközi sikereket tudhat maga mögött. Alkotásai írott képek, művészetében meghatározó szerepet játszik a nyelv. Életigazságokat, banális kijelentéseket, repetitív szlogeneket használ munkáihoz. Művei az emberi cselekvés és a művészi alkotás értelmére is rákérdeznek; az állandó, mindennapi, monoton tevékenység, a kötelességteljesítés szükségletéről, a munkáról, annak hasznosságáról vagy éppen haszontalanságáról szólnak. Stílusára jellemző az önirónia, a humor és az abszurditás iránti vonzódás.

Fotó: Benczúr Emese: Munka közben az utazásra gondolok…, 1997, vászon, hímzés, Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteménye

Munkái gyakran a női munkafolyamatok – hímzés, varrás – átértelmezései, ezekben ironikusan bírálja a hagyományos női szerepekhez rendelt képzeteket, amelyek társadalmilag is meghatározták a női nemet évezredek óta. Benczúr Emese már pályája kezdetén korlátozottnak, szűknek érezte a festészet eszközeit, valami mást keresett, amit végül a varrásban, hímzésben talált meg. Ezt a tevékenységet édesanyjától tanulta el gyerekkorában, miközben mellette ült és nézte.

Benczúr alkotásai a személyes idő megragadásának monomániás, ugyanakkor végtelenül szellemes kísérletei. A Munka közben az utazásra gondolok című, 1997-es művében arra reflektál, hogyan viszonyul egymáshoz a munka és a szabadidő.

Fotó: Benczúr Emese: Munka közben az utazásra gondolok…, 1997, vászon, hímzés, Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteménye

A mű alapanyaga önmagában is jelentéssel bír és utal a címre, hiszen a vászon – amelybe többször egymás után hímezte a címadó szöveget – a vonatokon ma már nem látható sötétítőfüggöny. A szöveg és mű anyaga tökéletesen illeszkedik egymáshoz, a szó és a hordozó matéria harmonikus viszonyban van egymással.

további információ: https://www.benczuremese.com/

–Izinger Katalin–
művészettörténész

Advertisement

Gladiátor küzdelem

Bevezető egy ókori élsportba

Napjainkban, ha meghalljuk azt a szót, hogy gladiátor, egyből izmos férfiakra gondol mindenki, akik halálig küzdenek egymással. Ez azonban korántsem volt így a római korban, ennél sokkal árnyaltabb a kép.
A gladiátor küzdelmek eredetileg halotti játékok lehettek, vagyis az elhunyt tiszteletére folytak. Nem ritkán maga a sír volt a helyszíne a viadalnak és első vérig tartott. Tulajdonképpen véráldozatot mutattak be a halott számára. Később már látványossága miatt a tehetősebbek magán szórakozás céljára rendeltek ilyen viadalokat és gyorsan népszerű lett ez a fajta különleges időtöltés. Hamarosan létrejöttek a gladiátor iskolák, a ludus-ok is, és innentől már valóban látványsportról beszélhetünk.
A gladiátorok eredetileg „egyszerű” hadifoglyok és egyben rabszolgák voltak, ebből eredt a különböző gladiátor típusok fegyverzete is. A szervezett gladiátorüzlet (mint manapság a jól menő sportcsapatoknál) létrejöttével azonban már ez is megváltozott. Egy-egy gladiátor kiképzése csillagászati összegeket emésztett fel és ennek köszönhetően nem is nagyon szerették a gladiátorok tulajdonosai, ha a „befektetésük” súlyosan megsérült, vagy esetleg meghalt. Halálig tartó küzdelem létezett ugyan, de az nagyon sokba került, hiszen gyakorlatilag meg kellett téríteni a tulajdonos (mint ma egy fociklub tulajdonosa) kárát is.

Fotó: Jean-Léon Gérôme Pollice verso című festménye, 1872

Gladiátor küzdelmek voltak emberek (hölgyek is!) között párosával, csoportban és vadállatokkal is. A cél mindig a lehető legnagyobb látvány volt, mint például manapság az amerikai pankrátoroknál. A sérülések mindennaposak voltak, de hogy ezek ne legyenek súlyosak, nem csupán védőfelszerelést hordtak, hanem igyekeztek az izomzatra hájréteget növeszteni, hisz az könnyebben gyógyult, mint például egy elvágott izom.
A gladiátor sport vége valamikor a 440-es évekre tehető, amelynek több oka is volt. Egyrészt a hihetetlen összegekbe kerülő látványsportot nem tudták és akarták a korszak egyéb bajai között finanszírozni, másrészt a kereszténység sem nézte jó szemmel, amelynek szintén több összetevője volt. A legismertebb talán a keresztények egyik kivégzési módja volt, ami összekapcsolódott az amfiteátrumokkal (körszínházak, mint pl. a Colosseum), vagyis a gladiátor játékokkal. Több keresztény és keresztény mártír is a hite miatt ezeken a helyeken halt vérhalált. Másrészt, mint manapság is ezeken az eseményeken, fogadásokat kötöttek és mindenféle „bűnös” üzelmeket folytattak a nézők, ami nem volt méltó a keresztény életfelfogáshoz. A korai püspökök meg is tiltották az ezeken való részvételt és az elhunyt gladiátoroknak sem voltak hajlandóak a keresztény végtisztességet megadni. A vadállatokkal történő viadal, azonban még legalább 80 évig létezett, bár a késői korszakában, Justinianus császár idején már inkább egy nagyszabású, irányított vadászatnak hívhatjuk.
Ahogy a fentiekből kitűnik, sok téves hiedelem él a gladiátor küzdelmekkel kapcsolatban, amely a filmes látványvilágnak köszönhető.

–Kovács Loránd–
Gorsium Régészeti Park vezetője

A májusfaállítás szokása

Kis néprajzi kalauz ─ tavaszi jeles napok

 

„Hajnalban állnak már vitézül,
szökik az égről a felhő,
haragos fejükön vigyázva
szalagot ingat a szellő.”
(Nagy László: Májusfák, részlet)

 

Fotó: Vankóné Dudás Juli festménye a májusfaállításról a palócföldi Galgamácsán

Népszokásainkban számos jelkép szerepel, melyek a szokást gyakorlók kívánságát, akaratát szemléltetik. Ilyen jelkép a zöld ág is, a folyton megújuló élet kifejezője. Számos népszokásban, elsősorban a tavaszi ünnepkörben találjuk mint az egészségvarázslás eszközét vagy a szerelemes érzés kifejezőjét. Ilyen szerelmi zöldág jelkép a májusfa, májfa is. Székelyföldön Jakabfának, hajnalfának nevezik.

Országszerte elterjedt szokás volt még pár évtizeddel ezelőtt is a májusfaállítás, mely többnyire május elsejéhez vagy e nap környékéhez kapcsolódott. Számos településen ma is él. A legények bandákba verődve szerezték (lopták) a májusfának valót az erdőkben, s éjjel titokban a kiszemelt leány kapujában felállították. Fenyő vagy gyertyánfa volt a leggyakrabban használatos, aminek szép hosszú, sudár, egyenes törzse volt. A törzset legallyazták, csak a tetején hagytak meg leveles, zöld ágakat. Volt, ahol előtte színes krepp szalagokat aggattak rá, tetejébe pedig egy üveg bort, pálinkát erősítettek. A legények ügyességi próbatételéhez tartozott a több méter magas májusfa tetejéről az ital megszerzése. Palócföldön a leány és az édesanyja díszítették fel a kapott májusfát szalagokkal, hímzett kendőkkel. A májusfát állító legényeket megvendégelték: itallal, süteményekkel kínálták. Aki májusfát kapott, már nagylánynak számított a faluközösség szemében. A lányok is kíváncsian leskelődtek május elsejére virradó éjjelen, hogy az udvarlójuktól kapnak-e májusfát. Azt a leányt, akit nem szívleltek, bizony durván megtréfálták ilyenkor a legények: színes szalagok helyett visszataszító tárgyakat, például dögöket kötöttek a májusfájára. Vannak vidékeink, ahol a falvakban a közösségi májusfaállítás volt szokásban.

Fotó: Göncz János naiv festő képe a májusfa felállításáról

Egyetlen hatalmas májusfát helyeztek el fel a falu központi helyén, például a kocsma vagy a templom előtt, amit aztán május végén, többnyire pünkösdkor egy nagy közös táncmulatság keretében a fiatalság ledöntött, kitáncolt. Ez az esemény azonban nem volt mindig konfliktusmentes. Erről olvashatunk a Székesfehérvár és Vidéke című újság 1912. évi június 4-i számában:

„Vér a májusfa alatt
Nagyperkátáról írják lapunknak: Folyó hó2-án a nagyperkátai legények táncmulatságot rendeztek a Karlovski vendéglő udvarán felállított májusfa alatt. A táncmulatság véres fináléval végződött. Ugyanis a táncoló legények valami felett összevesztek, nyitott késekkel; székekkel és egyéb ütlegekkel támadtak egymásnak. Az általános vérengzésben, melynek a csendőrjárőr megjelenése vetett véget, Gecseg András és Kulifai János legények szenvedtek súlyosabb sérüléseket. – Az előbbinek a fején két, mellén pedig három késszúrás van, az utóbbinak pedig a fejét zúzták be több helyen az ellenfelei. Mindkettő állapota súlyos. A csendőrség nyomozást indított a tettesek kinyomozása végett.”

 

– dr. Varró Ágnes néprajzkutató –

Felhasznált források:
Gelencsér József─ Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár, 1991. 341-348. p.
Magyar Néprajzi Lexikon III. kötet, Budapest, 1980. 506-507. p.

Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest, 1968. 151-156. p.

 

(Képek forrása:
https://mek.oszk.hu/02500/02564/html/ és https://www.google.com/search?q=vank%C3%B3n%C3%A9+dud%C3%A1s+juli+festm%C3%A9nyei&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=2ahUKEwi6yrKW7YrpAhULjosKHRcCCycQ_AUoAXoECAwQAw&biw=1024&bih=635#imgrc=GKQVzKsGCBWveM)

Katonazenészek napja

2003 óta április 30-án Lehár Ferenc születésnapja alkalmából a Magyar Honvédség fegyvernemi napja, a katonazenekarok és katonazenészek ünnepe. Lehár Ferenc neve nem csenghet ismeretlenül a zenekedvelők körében. Számos opera és operett zeneszerzője 1899-ig katonazenekarban is játszott. A katonai célokra felhasznált zene egyidős az emberiséggel, hiszen hamar tudatosan kezdték el használni a hangot, mint természeti jelenséget. A ritmikus hangok élénkítő hatással hathatnak a harcba indulókra, valamint a legkönnyebb módja annak is, hogy elsőként tudja közvetíteni a legfontosabb változásokat a csatatéren.

Fotó: Székesfehérvári magyar királyi V. honvéd-kerületi zenekar,
SZIKM- Újkortörténeti gyűjtemény

A magyar katonazene története, ahogy a többi európai országban hadi zenészekkel úgynevezett „hangászokkal” indult. A 17. század végére a katonaság, már szervezettebb formában jelenik meg. Laktanyák épültek, egységessé válik a fegyverzet és az egyenruha, fejlődik a katonai vezénylés rendje, rendszere melynek állandó kísérője lett a katonazene. Tábori és szolgálati zenei jelek rendszere alakult ki ez által. A 19. század magyar polgárosodás folyamatában és függetlenedési törekvése hozta létre az első önálló Magyar Honvédséget, ahol aktív szerepet töltöttek be a katonazenekarok. Fontos szerep jutott a katonazenészeknek az 1848-49-es szabadságharcban. Mindenhol ott voltak reményt és hitet önteni a harcoló katonák és civil lakosságba. A modern kori honvédelem alappillérének tekinthető az 1868-ban létrejövő Magyar Honvédség. Néhány év kellett, hogy a katonazenekarok is megtalálják a helyüket a létrejött új szervezetben. 1896-ra sikerült megteremteni a szakmai, szervezeti és működési struktúra alapjait és törvényi hátterét melyben rendelkeztek a zenekarok pénzügyi és kiképzési hátteréről. A katonazenekarok a magyar kulturális élet meghatározó szereplőivé váltak. Abban a városban ahol katonazenekar állomásozott pezsgő kulturális élet alakult ki. Nem volt ez másképpen Székesfehérváron sem. Fehérvár garnizonvárosi szerepéről hosszasan lehetne értekezni, de rövid kitérőként csak megemlítem, hogy „Buda jobb karja” mindig is fontos stratégiai és logisztikai központ az elmúlt évszázadok során. Ahogy a 19. század elején úgy az I. és II. világháború idején, mind a mai napig magas katonai parancsnokságok székhelye. Jelentős katonai építkezések és fejlesztések jellemzik ezeket az időszakokat. Kiemelkedőnek tekinthető Say Ferenc tervei alapján épül 1884-ben a 17-es Honvédlaktanya és az azt megelőző évben az V. Honvéd Kerületi Parancsnokság (ismertebb nevén a Honvéd Tiszti Pavilon) épülete. A laktanya épületét melléképületekkel bővítették és ez lett az „otthona” az ezred zenekarának 1896-tól. A zenekar karmestere Fricsay Richárd lett, aki családjával 1897-ben érkezett Székesfehérvárra. A közvetlen katonai feladatok mellett a zenei élet fellendítése is a céljai között volt. Fricsay egyfajta összekötő kapocs lett a honvédség és a város civil lakosai között. Első, nagy sikerű koncertje az V. honvédkerületi zenekarnak 1898-ban volt, mely nagy sikert aratott a város lakossága körében. Zenekarával az egész Dunántúlt bejárta.

 

Forrás: SZIKM- Újkortörténeti gyűjtemény 

A város 1901-ben fontos mérföldkőhöz érkezett azzal, hogy megalakult a székesfehérvári Zenekedvelők Egyesülete. Az egyesület fénykorának tekinthető Fricsay karmesterként való közreműködése 1904-1913 között. A Zenekedvelők szimfonikus zenekara a katonazenekar fúvósaival egészült ki. Népszerűségüket növelte, hogy mind a helyi mind –elsősorban- a fővárosból érkezett művészekkel egészült ki a zenekar a hangversenyeiken. Fricsay zenepedagógusként is részt vett a város életében. Az állami fő-reáliskolában és a leánygimnáziumban tanított. Nem csak kiváló karmester, de zeneszerző is volt. A katonazenekar 1913-as távozásával az egyesület fúvósok nélkül maradt. Ennek megoldására és az „utánpótlás nevelésére” alakult meg Hermann László igazgatásával a városi Zeneiskola.
2002-ben Székesfehérvár városa megalapította a Fricsay Richárd Zenei Díjat, amelyet minden évben október elsején a Zenei Világnapon adnak át azon művészeknek (karnagyok, együttesek, előadók, zenetanárok) akik több éven át jelentős értékekkel gazdagították Székesfehérvár zenei életét.

 

Források:
http://www.fricsay.hu/

Parlando Zenepedagógiai folyóirat 2015-5 Szabó Balázs: Fricsay Richárd Székesfehérváron
http://www.parlando.hu/2015/2015-5/SzaboBalazs-FricsayRichard.pdf

Demeter Zsófia: A derék város Székesfehérvár Anno… 3.

 

-Léczfalvy Lilla-

gyűjteménykezelő

Szent István Király Múzeum