Újszülöttek gyermekkézben

A csecsemőbabák kultúrtörténete

 

A baba, mint játék évezredek óta jelen van az emberiség kultúrájában. Az, hogy a gyermek a babája édesanyja legyen, alapvető emberi szükséglet.
Nagyon érdekes azonban, hogy a 19. századot megelőző évszázadokban, a gyermekek bár feltűnnek az ábrázolásokon babákkal, de ezek a babák soha nem hasonlítanak kisbabára vagy csecsemőre. Leginkább felnőtt nőnek vannak öltöztetve. Feltűnő ez a hiány, mert a játékszer minden korban, így napjainkban is a felnőtt világ kicsinyített mása. Tehát a kislányok környezetében a múltban is joggal kereshetnénk azokat a babákat, amelyek megjelenésükben is valódi csecsemőre hasonlítanak.

Néhány ritka kivételtől eltekintve a csecsemő formájú babák nagyobb mennyiségben csak a 20. század elején jelentek meg, szoros összefüggésben a reformpedagógia elveivel, amely szerint a gyermek minőségileg más, mint a felnőtt; önálló világa van, sajátos szemléletmóddal, nézőpontokkal, problémákkal, értékekkel és tapasztalatszerzési formákkal. A kislányok persze ezt megelőzően is eljátszották a babájukkal azt, hogy csecsemőként ringatják, etetik vagy altatják őket, de korábban ha ezt vizuálisan is meg akarták jeleníteni), akkor a felnőtt testarányú babára csecsemőruhát adtak, az adott kor valódi csecsemőruháival azonos formában. A 19. század végén a babák teste viaszból, bőrből, fából vagy masszából (adalékanyagokkal kevert fa- vagy papírpép) készült, és a fűzővel elszorított karcsú alakot jelenítette meg, amit kitűnően lehetett öltöztetni.

BAB_3811_099-BLOG2x800

A 19. századi nevelési irodalomból kiderül, hogy a nők legfontosabb feladata ekkor is az anyaság volt, de az erre való felkészülésre túl nagy gondot nem fordított sem a család, sem a hivatalos oktatás. Az anyaság természetes szerep volt, és nem felkészülést igénylő szerep. Felkészülni a társasági életben való érvényesülésre kellett, még pedig az ehhez szükséges készségek (illem, tánc, zene, énektudás, idegen nyelv) elsajátításával. Az édesanyák aránytalanul sok időt fordítottak gyermekeik felnőtt divathoz igazított öltözetére és megjelenésére. Ezért adtak a kezükbe francia divatbabát, majd „bébét” (gyermek arcú, de a felnőtt divat szerint öltöztetett baba), mert ezek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy ezernyi divatos kiegészítőjükön keresztül a kislányok a jó megjelenés művészetét elsajátítsák. A kislányoknak nem csecsemőbabára volt szükségük ahhoz, hogy megtanulják, hogyan illik megjelenni egy társaságban. A női lét célja a házasság volt, amely életre szóló biztonságot jelentett egy hölgy számára anyagi és erkölcsi értelemben is. Ez a mentalitás csak lassan, a 20. századra változott meg, és ez idáig a kislányok gond nélkül elképzelték csecsemőnek a női ruhákba öltöztetett babáikat.

A célként felfogott házasságnak fontos szerepe van a csecsemőápoláshoz és a gyermekgondozáshoz való viszony szempontjából is. Rousseau már a 18. században kritikus hangon beszélt az emberi együttélés tradicionális kereteiről: „Az a család, amelyben nem a szeretet a legfontosabb összekötő kapocs, hanem az érdek; ahol a gyermek nem a szerelem gyümölcse, hanem a józan megfontolásé; ott, ahol az anya nem tölti be óvó, gondozó szerepét és az apa nem teljesíti legszentebb kötelességét, a gyermeknevelést; ott a család nem méltó arra, hogy kivehesse részét a természetes ember neveléséből”. Ezért a gyermeket Rousseau szerint (és a korabeli közvélekedés szerint is) ki kell venni a szülői kézből, el kell távolítani a szülői házból, és a nevelését nevelőre kell bízni. Az anya és az apa nevelő szerepe tehát nem fontos. A nőt már csak ezért sem érdemes az anyaságra felkészíteni, hiszen a gyermekkel a születése után dajka és nevelő/nevelőnő foglalkozik. A nők a 18-19. században tömegesen bízták szoptatós dajkára a csecsemőiket. A cseperedő gyerekekkel ezután fizetett alkalmazottak foglalkoztak, akik sokszor fontosabb szereplői voltak a gyermek életének, mint a szülei. A szülők és gyermekek közötti családi viszonyokat erős távolságtartás jellemezte. A gyermek, ha a babáját ringatta, a dajkát utánozta, de a társadalom nem a dajka szerepét várta el tőle.

Ha a kislányokat alapvetően nem az anyaságra akarták felkészíteni, akkor érthető, hogy nem csecsemőbabákat adtak a kezükbe. A természetes anyaösztönt a fantáziájukkal élték meg a játék során, illetve a 19. század második felében a bőséges gyermekáldásnak köszönhetően még alapvetően sok kistestvér vette őket körül, akiknek a gondozásából ki kellett venni a részüket.
A század végére azonban csökkent a születések száma. Kevesebb gyermeknél könnyebben a figyelem középpontjába került a gyermek, több idő, több energia jutott rá, és ezzel párhuzamosan nőtt a nők szoptatási hajlandósága is, amely nyilvánvalóan mélyítette az anya-gyermek közötti érzelmi kapcsolatot – bár a szoptatós dajka intézménye egészen az 1920-as, 30-as évekig kitartott. Innetől kezdve a gyermek már az anyját utánozta, és ez egyre helyénvalóbbnak látszott. A mentalitásbeli változáshoz szépen igazodott a babakínálat.

A csecsemőhöz való viszonyban az érzelmek hiánya nem magyarázható egyedül a dajkaság intézményével. Nagyon fontos szerepet játszott ebben a nők szüléshez való viszonya is. A 19. század közepén a szülés a női gondolkodásban még élet-halál kérdése volt. Ha szülés közben komplikáció lépett fel, az nagy valószínűséggel vagy az anya, vagy a gyermek életébe került. A császármetszést legfeljebb úgy tudták kivitelezni, hogy vagy az anya, vagy a gyermek maradt életben. A századfordulóra viszont javult a gyermekek (és az anyák) életben maradási esélye, és ez nyilvánvaló, hogy mentálisan erősítette a csecsemőről és a szülésről való pozitív gondolkodást. Az orvostudomány fejlődése tehát fontos szerepet játszott abban, hogy az anyák egyre kevesebb bizonytalanságot és félelmet éljenek meg a szüléssel kapcsolatban, és a szülést követően is egyre több időt és figyelmet fordítsanak a gyermekükre.

A higiéniai feltételek javulása a csecsemőápolásban is éreztette a hatását. Például különös gondot fordítottak a csecsemő fürdetésére, és a gyermek gondozása folyamatos orvosi felügyelet mellett történt. A gyermekek felé fordulást, a gyermeki sajátosságok felismerését igazolja a csecsemőápolás tárgykészletének, valamint a csecsemőruha-választéknak a bővülése is. A bővülő tárgykészlet pedig egy gazdasági változást jelez. Olyan folyamatot, amelyben a polgárság megszilárdulásával, a gyáripar kiteljesedésével egyre több iparcikk veszi körül az embereket, és nem csak a felnőttek, hanem a gyerekek is fogyasztóvá, gazdasági tényezővé válnak. Nem csoda, ha a gyermekközpontú polgári családban a gyermekjátékok iránt is megnő az igény.
Mindezekkel a társadalmi-gazdasági változásokkal párhuzamosan, elsősorban a pedagógia és a pszichológia művelőinek állásfoglalásaként született meg az a felismerés, hogy a baba az anyai ösztön kibontakoztatásának az eszköze, és a kislányok a babával készülnek fel az anyaságra. Ennek a felismerésnek a hatására indul meg Németországban az a játéktervezési mozgalom, amit a szakirodalom babareformnak, a létrejött babatípusokat pedig reformbabáknak nevez. Az új típusú babák a korábbi hölgybabákkal ellentétben művészek által tervezett, gyermekarcú, gyermektestű, gyermekruhát viselő babák, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a gyermekek valóban játszanak velük.

0ba67ef5ed63d5f418ebd9e9169222bd-BLOG3

A reformbabák első képviselői 1908-ban egy müncheni kiállításon jelentek meg, Marion Kaulitz tervezésében. Ezek édes gyermeki, nagyon természetes és személyiséggel teli babák voltak. A babagyártó vállalatok – az elsők között Kämmer és Reinhardt – hasonló stílusú, ún. karakterbabákat kezdtek gyártani. A Kämmer és Reinhardt vállalat első karakterbabája egy csecsemőbaba volt 1909-ben, Kaiser Baby néven. Az arányait az emberi test arányaihoz méretezték, igazi csecsemőről mintázták, és a hajlított végtagok, amelyek egymással nem párhuzamosak, egy újfajta realizmust jeleztek a babagyártásban. A gyermeket és csecsemőket ábrázoló karakterbabák legfőbb jellegzetessége az volt, hogy valódi gyermekekről mintázták őket, ezáltal személyiségjegyek, érzelmek jelentek meg az arcokon.
Az 1910-es évektől számos németországi babagyár állt elő csecsemőbabákkal. A legjelentősebbek: Simon und Halbig, Armand Marseille, J. D. Kestner, és a Heubach Fivérek. Csecsemőbabáik különböző típusai a Moskovszky-gyűjteményben is megtalálhatók.

Az 1920-as években már Amerikában is nagyon sok baba készült, és 1925-ben az eladott babák fele csecsemőbaba volt. A gyárak versenyeztek egymással, és a német gyárakkal is. Az amerikai babagyártás óriási lemaradással küzdött az európai babagyártással szemben, az I. világháború miatt azonban pillanatok alatt behozták a lemaradásukat. 1914-ben a babagyártás hirtelen abbamaradt Németországban, és innentől kezdve Amerika kezdte el uralni a piacot. A csecsemőbabák a két világháború között, a világháború alatt és még utána is népszerűek voltak. Ekkorra már felnőtt egy olyan nemzedék, akiknek a szülei és a nagyszülei is csecsemőbabákkal vagy kisgyermek babákkal játszottak, és semmiképpen sem hölgybabákkal. A csecsemőbabák nagyon sokáig hordoztak magukban újdonságot: új anyagot, új technológiai megoldásokat. Az 1950-es évek végére azonban egyre nehezebb volt a már meglévő készletbe friss vért pumpálni. Ekkor következett egy új mérföldkő a babaevolúcióban: az amerikai Ruth Handler bátran és merészen ismét egy hölgybabával állt elő, méghozzá a máig népszerű Barbie-val. A gyermek és csecsemő babák azonban nem tűntek el, de a népszerűségük csökkent a 20. század második felében. A realisztikus megjelenítésre való törekvést máig megőrizték, hiszen a mai változatok már nem csak sírni, hanem pisilni vagy büfizni is tudnak. És a Barbie babának is van már csecsemője, tehát a világ legnépszerűbb szőke nője nem tudta lesöpörni a csecsemőbabákat a piacról.

 

– dr. Nagy Veronika néprajzkutató, muzeológus –
(Hetedhét Játékmúzeum)

Advertisements

Királyaink nyomában

A székesfehérvári királyi bazilika temetkezései

 

„…minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak…”

(Thomas Mann: József és testvérei)

 

István király Fehérvárott egyházat alapított Szűz Mária tiszteletére. Ide temették el fiát, Imre herceget, majd 1038-ban bekövetkezett halálakor az államalapító uralkodót is. A templomnak nagy tekintélyt adott István király és Imre herceg 1083-as szentté avatása. Ez elindította a királyi temetkezések sorát, s az elkövetkező öt évszázad során további 14 királyunkat helyezték itt nyugalomra. Eltemettek itt uralkodói családtagokat is, de amíg a krónikák a királyok eltemetési helyét feljegyezték, a királyi család tagjairól csak néhány esetben tesznek említést. Számuk jóval több lehetett annál, mint amiről tudomásunk van. Írott források és régészeti leletek alapján rangos egyházi és világi személyeket is temettek a templomba.

A templom sorsa

1543-ban a török megszállás Székesfehérvárt is elérte, a bazilika sorsa ezzel megpecsételődött. A törökök a templom gazdag sírjait feldúlták, kirabolták. 1601-ben a császári csapatok ugyan rövid időre visszafoglalták a várost, azonban az ostrom alatt a bazilika épülete komoly károkat szenvedett, a sírokat pedig a császár zsoldosai fosztogatták tovább. Az 1688-as, végleges felszabaduláskor az épület nagyobb része már romokban állt, és többé nem is építették újjá: a város ugyanis a török uralom alatt elveszítette állami és egyházi kitüntetett szerepét. A fehérvári prépostságot Mária Terézia megszüntette, helyette püspökséget alapított. A püspöki palota építésekor a bazilika még megmaradt részeit is elbontották, a köveket a városi építkezésekhez felhasználták, így a város több pontjáról kerültek elő olyan faragott kövek, amelyek nagy valószínűséggel az egykori koronázótemplomból származnak. Az épületből a föld felszínén semmi nem maradt, Nemzeti Emlékhelyünkön ma csupán a kihantolt alapok láthatók.
A templom egykori gazdagságára utal, hogy még a földdel egyenlővé tett épület is rejtett az utókor számára kincseket. 1839-ben csatornaásás közben a bazilika területén filigrándíszes arany ékszereket találtak, amelyek először magánkézbe, s csak később kerültek múzeumba. Ezek a tárgyak valószínűleg királyi sírból származhatnak. Sajnos azonban a megtalálási körülményekről csak utólagos híradásokból van tudomásunk, ezáltal a leletek eredete kétségbe vonható.

Az 1848-ban feltárt sírok

1848. december 5-én Székesfehérvárott, az egykori koronázótemplom területén kútépítési munkák során két, egymás melletti, vörösmészkő lapokból összeállított sírra leltek. Az egyiket a munkások nyomban felnyitották, a benne lévő csontokat kiszedték. A női halott sírjából aranyozott ezüstkorona és aranygyűrű került elő. A városi tanács felismerte a leletek jelentőségét, a munkát leállíttatta, s a sírok szakszerű feltárásával Érdy Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum régészét bízták meg. Munkájában Varsányi János mérnök segítette, aki a sírokról rajzokat készített. Mivel az elsőként felnyitott sír csontvázát a munkások már felszedték, annak fekvését csak szemtanúk elbeszélése alapján rajzolhatta meg.
A másik, szintén vörösmészkő lapokból összeállított sír férfi halottját szintén uralkodói jelvényekkel temették el: ezüstből készült koronával, karddal, jogarral, karpereccel, sarkantyúkkal; ezeken kívül még egy aranygyűrű, egy ezüst mellkereszt és egy aranyozott rézkereszt volt a sírban.
Az elhunytak királyi személyét a mellettük talált uralkodói felségjelvények tanúsítják; pontosabb kilétüket a sírjaikban talált személyes tárgyaik, történeti adatok, a sírkamrák régészeti sajátosságai, valamint a csontok vizsgálata alapján határozták meg, és a maradványokat azonosították III. Béla királyunkkal és első feleségével, Antiochiai Annával.
A királyi pár sírjainak közvetlen közelében további három sírt tártak fel, egyszerűbb kialakításúakat, e halottak mellett tárgyak nem voltak. Ezekbe a sírokba feltehetően a királyi család többi tagját temethették. A király jobbján nyugvó halottról a genetikai vizsgálat kimutatta, hogy férfiági Árpád-házi személy. III. Bélával nagyapa-unoka vagy nagybáty-unokaöcs fokú, esetleg ennél valamivel távolabbi rokonság feltételezhető. A király lába felől eltemetett 20-30 éves várandós nő sírjából mára csupán a magzat csontváza maradt meg. A genetikai vizsgálat szerint fiúgyermek, rokonsági vizsgálatra azonban DNS-e nem volt alkalmas. Az 1848-ban feltárt ötödik sírból Érdy leírása szerint „zúzott csontváz elszórt töredékei jöttek elé”. Erről a csontvázról többet nem tudunk, orvosi szakvélemény már akkor sem készült, semmiféle további híradás nincs róla.
Az 1848. évi feltárás óriási jelentősége abban áll, hogy egy bolygatatlan királyi temetkezés került elő. Az uralkodó maradványai és a vele eltemetett halotti felségjelvények érintetlenül feküdtek a sírban, abban a helyzetben, ahogy egykor eltemették. A lelet a mai napig egyedülálló Magyarországon.

sircsoport-SZIKMBLOG-20190514

Az 1848-ban feltárt sírokról készült illusztráció Érdy 1853-as publikációjában

 

A királyi pár sírleletei

III. Béla sírja rendkívül gazdag, ilyen gondosan összeállított tárgyegyüttessel a középkori európai királysírokban nem találkozunk. Mindazonáltal a királyi pár felségjelvényei ún. halotti ékszerek, amelyek az elhalálozás és a temetés időpontja között, tehát rövid idő alatt készültek, így kivitelezésük rendkívül egyszerű, kevéssé igényes. (Európában nem volt szokás a használatban lévő hatalmi jelvényekkel temetkezni, helyette halotti koronát vagy a kincstárból házi koronát tettek az uralkodó mellé.) Anyaguk nagy tisztaságú ezüst. A király és a királyné személyes tárgyainak tarthatjuk aranygyűrűiket, illetve III. Béla enkolpionját és a rézkeresztet. A királyné sírjában még ezüstszállal átszőtt ruházatának apró maradványait találták. A leleteket a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, a vörös mészkő sírlapok Székesfehérvárott, a püspöki székesegyház altemplomában találhatók.

A feltárások folytatódtak

A feltárások – ugyan kisebb-nagyobb megszakításokkal – folytatódtak, és 2002-re az egykori templom teljes területét feltárták, kivéve a püspöki palota alatti részt.
Az 1848-2002 közötti ásatások során közel ezer egyén csontmaradványa került elő. A csontok nagyobb része azonban bolygatott, összefüggéseiből kiragadott lelet, tehát nem vizsgálhatók az eredeti eltemetési körülmények, sem a halottak mellé temetett tárgyak; illetve a csontmaradványok többsége hiányos, töredékes. A temetkezések között különbséget tehetünk aszerint, hogy a templom belsejébe vagy a templom körüli temetőbe, és hogy földsírba vagy épített sírba temették-e a halottat. A legrangosabbak – de nem feltétlenül királyi temetkezések – a templom belsejében feltárt kőből vagy téglából épített sírkamrák. A régészeti kutatások nyomán 38 sírkamra vált ismertté. Egy-egy kriptába – mérettől függően – akár több személyt is temethettek, de sajnos többségük a feltáráskor már üres volt a korábbi sírrablások következtében. Mára ezekből a rangosabb sírkamrákból összesen 13 személy maradványai maradtak meg. (A 2018-ban közreadott genetikai eredmények fényében hitelesnek tarthatjuk azt a csontvázat, amelyet korábban Éry Kinga és munkatársai – feloldhatatlannak tűnő ellentmondások miatt – kizártak a vizsgálatokból. Az antropológiai eredményeket összefoglaló könyvben megadott 12 személy helyett tehát mai tudásunk szerint 13 személyt tarthatunk számon.)

Személyazonosítási lehetőségek

A halottak személy szerinti azonosításához kevés információ áll rendelkezésünkre. Nehézséget jelentenek a feldúlt, melléklet nélküli sírok, a hiányos csontvázak. (Minél kevesebb csontvázrész áll ugyanis rendelkezésünkre, annál kevesebb és bizonytalanabb megállapítást tehetünk az elhunyt személyekről.)
Kevés írott forrás szól arról, hogy a királyokat és családtagjaikat a bazilikán belül pontosan hol temették el. A kripták építészeti és művészettörténeti jellegzetességeiből azok korát hozzávetőlegesen meg lehet becsülni, körülbelül évszázadnyi pontossággal. Ezen az alapon természetesen még nem lehet személyhez kötni a sírkamrákat.
Sajnos, a tárgyi leletekről is elmondható, hogy nagy részük már összefüggéseit elveszítve került a kutatók kezébe, gondolhatunk itt többek között a Szent István-szarkofágra, más sírkődarabokra (Marczali Miklós erdélyi vajda feliratos sírkövéből például utólag malomkövet faragtak) és mindazokra a leletekre, amelyek 1839-ben kerültek elő, és áldozatul estek a kincséhségnek.
Szent Imre és Szent István sírját a régészeti kutatásnak ugyan sikerült meghatároznia, de ezekben nem voltak már emberi maradványok.
A templom északi mellékhajójában 1969-ben egy XIV. századi kriptát tárt fel Kralovánszky Alán. A sírkamrát 1839-ben már földmunkák során megbolygatták és kifosztották, így abban a régészeti feltárás idejére koporsószegen kívül más lelet már nem maradt. A kripta kora és kőfaragványainak kiemelkedő minősége alapján felvetődött, hogy Nagy Lajos vagy Károly Róbert temetkezési helye lehet. A későbbi ásatások eredményei kizárják, hogy Nagy Lajos sírkamrája lenne, és a kriptában talált férfi csontváz testi sajátosságai is a két uralkodó közül inkább Károly Róbert személyének feleltethetők meg, de bizonyító erejű adataink nincsenek. A kriptában egy 41-49 éves korúra becsülhető női csontváz is nyugodott. Életkora alapján kizárható, hogy Károly Róbert Székesfehérvárott eltemetett második feleségével lenne azonos.
2002-ben Biczó Piroska feltárt egy kápolnát a templom déli oldalán, amelyet kőfaragványai alapján azonosítani lehetett a Nagy Lajos által maga és családja számára építtetett sírkápolnával. A temetkezési hely tehát személyhez köthető, a kápolna és sírjai azonban bolygatottak, részben üresek is voltak, ezért nem bizonyos, hogy az uralkodó maradványai ma is fellelhetők a csontok között. A kápolnában három személy maradványait találták. Az egyik férfi jó állapotú és nagyjából teljes csontváza Nagy Lajosnak nem feleltethető meg: sem becsült életkora, sem testi sajátosságai alapján. A másik két személyből csak néhány töredékes csont maradt meg. Egyikük egy férfi, akinek elhalálozási életkora hozzávetőlegesen 50 évnél idősebbre becsülhető, a másik személy egy 8-10 év körüli gyermek. Ezek az adatok megengedik azt a feltevést, hogy Nagy Lajos és leánya, Katalin hercegnő maradványairól lehet szó, bizonyító erejű adataink azonban ebben az esetben sincsenek.
A többi rangos kriptába temetett halottat a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehetett valamely királyunk személyével összefüggésbe hozni. A bazilika temetkezései közül továbbra is csak III. Béla és első felesége, Anna királyné személye igazolható. A király jobbján pedig, amint arról már volt szó, valamelyik, név szerint egyelőre nem azonosítható férfiági rokona nyugodott.

III. Béla vagy Könyves Kálmán?

2006-ban Tóth Endre régész felvetette, hogy a király sírjában talált tárgyakat inkább Könyves Kálmán király személyéhez lehet kötni. Feltételezését elsősorban a sírban talált rézkeresztre alapozza, amely véleménye szerint körmeneti kereszt, és így egyedül Könyves Kálmánnal hozható kapcsolatba. Érvelése azonban nem perdöntő, mivel más régészek e tárgyat zarándokkeresztként vagy apostoli királyi jelvényként értelmezik.
Az antropológiai vizsgálatok eredményei inkább III. Béla személyét valószínűsítik. Kálmán király külsejét az írott források visszataszítónak mutatják be, miszerint szőrös volt, kancsal, púpos és sánta. Ezt az előnytelen leírást azonban a történeti kutatás az akkori krónikaírók elfogultságával magyarázza. A Kálmán király külsejéről szóló leírás ugyanis később, az általa gyermekkorában megvakíttatott II. Béla idején keletkezett. Ha ezt a jellemzést nem is vesszük figyelembe, III. Bélát viszont a szemtanú Londoni Richárd magas termetűnek írja le, és a sírban talált csontváz megfelel ennek a leírásnak. A csontokból becsült testmagasság (186,61 cm) rendkívülinek számított akkoriban. Az uralkodó koponyáján nincsen nyoma olyan súlyos fülgyulladásnak sem, amelyet a Képes Krónika Kálmán királlyal kapcsolatban említ.
A csontok radiokarbon kormeghatározása sajnos nem tudta előrébb vinni az ügyet, az elemzés olyan eredményt adott, amely a bazilika leleteivel nem egyeztethető össze. Ennek hátterében az állhat, hogy a csontokat korábban valamilyen konzerválószerrel átitatták.
2018-ban azonban olyan újra felfedezett leletről adtak hírt a Magyar Természettudományi Múzeum szakemberei, amely segíthet e vita végleges lezárásában. A gyűjteményükben lappangott macsói Béla herceg csontváza, amelyről azt hitték, hogy a II. világháború idején elveszett. A herceg ugyan anyai ágon Árpád-házi leszármazott, de a rokonsági fok meghatározása lehetséges. E csontváz DNS-ét tehát a székesfehérvári királylelet DNS-ével össze lehet vetni. Könyves Kálmán királyhoz képest a rokonság jóval távolabbi, mint III. Bélához képest, amely a genetikai elemzéssel kimutatható, így remélhetőleg a kérdésre a közeljövőben biztos választ kaphatunk.
Akár Kálmán, akár III. Béla csontvázáról van szó, a székesfehérvári királylelet az Árpád-ház férfiágának azonosításában egyaránt biztos kiindulási pontnak tekinthető.

Mit várhatunk még a genetikai vizsgálatoktól?

A DNS-vizsgálatok abból indulnak ki, hogy egy Árpád-házi király hiteles maradványaival rendelkezünk. Ennek a személynek a DNS-ét sikerült meghatározni, amelyet más csontmaradványokból nyert DNS-sel összehasonlíthatunk. Ez alapján teljes bizonyossággal azonosítani lehet a férfiági Árpád-házi leszármazottakat, de a név szerinti azonosításhoz a genetikai adatok önmagukban nem elegendőek.
A székesfehérvári bazilikába nem csak Árpád-házi királyainkat temették el. Érdemes lehet összehasonlítani a feltételezett Károly Róbert, Nagy Lajos és Katalin hercegnő DNS-ét is, bár ez esetben biztos kiindulási alappal sajnos nem rendelkezünk.
Mivel a székesfehérvári bazilika csontmaradványain még nem végezték el a teljes körű genetikai vizsgálatot, csak a budavári Mátyás-templomban őrzött csontokból vettek DNS-mintát, elviekben még számíthatunk újabb eredményekre.

– Rácz Piroska –

Nemzeti Emlékhelyek Napja, 2019. május 11.

Fotó: Szűcs Gábor

Irodalom:

Biczó Piroska: A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság temploma az Árpád-korban. In Makkay János–Kobály József szerk.: Honfoglalás és Árpád-kor. A Verecke híres útján tudományos konferencia anyagai. Ungvár, 1997. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. 191–204.

Biczó Piroska: Székesfehérvár. Nemzeti Emlékhely. I–II. Budapest, 2005. TKM Egyesület. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 309–310.)

Bernert Zsolt–Buzár Ágota: 80 év után kerültek elő az Árpád-házi herceg szétkaszabolt csontjai.
https://mttmuzeum.blog.hu/2018/12/17/80_ev_utan_kerultek_elo_az_arpad-hazi_herceg_elveszettnek_hitt_csontmaradvanyai

Branczeiz Zsuzsanna: A székesfehérvári királyi bazilika. A Szűz Mária-prépostság és temploma. Középkori Romkert. Régész szakértő dr. Biczó Piroska. Székesfehérvár, 2011. Székesfehérvári Turisztikai Közhasznú Nonprofit Kft.

Engel Pál: Temetkezések a középkori székesfehérvári bazilikában. Századok, 121. Budapest, 1987. 613–637.

Érdy János: III. Béla király és nejének Székes-Fehérvárott talált síremlékei. In Kubinyi Ferenc – Vahot Imre szerk.: Magyarország és Erdély képekben. I. Pest, 1853. 42–48.

Éry Kinga szerk.: A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei. 1848–2002. Budapest, 2008. Balassi Kiadó.

Cserményi Vajk szerk.: 150 éve történt III. Béla és Antiochai Anna sírjának fellelése. Székesfehérvár, 1999. 36–59. (A Szent István Király Múzeum Közleményei, B sorozat 49. szám.)

Képes Krónika. (Geréb László ford.) Budapest, 1978. Szépirodalmi Könyvkiadó. (Olcsó Könyvtár)

Kristó Gyula – Makk Ferenc: III. Béla emlékezete. Budapest, 1981. Magyar Helikon. (Bibliotheca Historica)

Olasz, Judit – Seidenberg, Verena – Hummel, Susanne et al.: DNA profiling of Hungarian King Béla III and other skeletal remains originating from the Royal Basilica of Székesfehérvár [online]. Archaeological and Anthropological Sciences, 2018.
https://doi.org/10.1007/s12520-018-0609-7

Szabados György: Könyves Béla király? Egy székesfehérvári királysír azonosításáról. Alba Regia, 44. Székesfehérvár, 2016. 193–204. (A Szent István Király Múzeum Közleményei, C sorozat 44. szám.)

Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán? A székesfehérvári királysír azonosításáról. Folia Archaeologica, LII. (2005–2006) Budapest, 2006. 141–161.