Az idő elfedi a múltat, napjaink településein modern vagy akár száz-kétszáz éves épületek között járva sokszor észre sem vesszük, vagy furcsa, oda nem illő foltnak érezzük és nem értjük a múlt egy-egy, hajdani nagyszerűségét nyomokban is alig őrző emlékét. A székesfehérváriak tudják és büszkék is rá, de a városba látogató idegen számára szinte hihetetlennek tűnhet, hogy a főtér keleti szélén, a püspökség telke mellett húzódó romterület a középkori Magyarország legfontosabb templomának, a Szűz Mária királyi prépostsági templom maradványait őrzi. A templom alapítója maga az államalapító Szt. István volt, akit itt temettek el, és akinek halála után (1038) 1543-ig, a város török kézre kerüléséig minden magyar királyt e falak között koronáztak meg. Az alapítón és fián, Szt. Imre hercegen kívül még tizennégy magyar király, számos királyi családtag, valamint külön királyi kegyből számos előkelőség nyugodott falai között.
A Szűz Mária prépostsági templom feltárása az 1930-as években. Jobbról: Polgár Iván ciszterci tanár, Lux Kálmán építész, műemléki szakember, mellette Kiss Dezső építészmérnök, középen fehér köpenyben Bartucz Lajos antropológus. (Fotó: Tóth Károly)
Az épület jelentőségét bizonyítják nagy átépítései: újjáépült a XII. században, amikor István király 1083-ban történt szentté avatása után megkezdődtek a királyi temetkezések a templomban. Következő nagy átalakulása a XIV. században volt – a fiágon kihalt Árpád-ház trónján Anjou Károly Róbert, az Árpádok nőági leszármazottja, nyilvánvalóan azzal is hangsúlyozni kívánta az államalapító dinasztiához fűződő kapcsolatát, hogy a tűzvészektől pusztított és valószínűleg már avittnak ítélt templomot újjáépíttette, és a XIII. században a királyi temetkezések szempontjából mellőzött templomot újra királyi temetkezőhellyé tette. Utódai 1543-ig, Luxemburgi Zsigmond kivételével mindannyian a koronázótemplomba temetkeztek. Hunyadi Mátyás volt az az uralkodó, akit ugyan az ország nemességének nagy többsége emelt a trónra, de nem patinás, európai uralkodói házból származván a külföld és az ország lakossága előtt külsőségekkel, többek között jelentős építkezésekkel is kifejezésre kívánta juttatni rátermettségét és legitimitását a magyar trónon. A Szűz Mária-templom utolsó nagy átépítése, amelynek eredményeként az eredeti épület mintegy felével megnövekedve hatalmas, késő gótikus templommá vált, az ő nevéhez fűződik.
Ennek a meg-megújuló épületnek a feladatai – pl. a koronázási ékszerek őrzése – változtak, de koronázótemplom volta végig fennállt. Ezt a rangját az államalapító sírja biztosította. A magyar szokásjog már az Árpád-kortól csak az államalapító sírját őrző székesfehérvári Szűz Mária-templomban történt koronázást tekintette érvényesnek. A sírhely, a szentté avatott uralkodó testereklyéi, az általa készíttetett és koronázási palásttá alakított miseruha képezték azt a látható és kézzelfogható Szent István-i örökséget, amelyben a középkor a szent király oltalmazó és segítő erejének megtestesítőit látta.
Az templom végső romlása tornyának 1601-ben bekövetkezett felrobbanásával kezdődött el. Építőkövei a városfalak építőköveivé váltak, 1688-ban, a török hódoltság végén már csak a templom északi oldalán megmaradt kápolnák emlékeztettek a fényes épületre.
Az újjászerveződő ország nem talált jogfolytonosságot az egykori épülettel, így történhetett, hogy helyén új templomot nem emeltek. A templom mellett a középkorban működő papi testület alkotta Szűz Mária-prépostság még újjászületett, 1777-ben azonban megszűnt, hogy helyét a Mária Terézia királynő alapította püspökségnek adja át. A koronázások színhelye a török hódoltság korának koronázótemploma, a pozsonyi Szt. Márton-templom maradt, majd 1867 után a budavári Nagyboldogaszszony-templom, mai, ismertebb nevén a Mátyás-templom lett.
A templom maradványai a XIX. század második felében megindult ásatásokkal kezdtek a tudományos és közérdeklődés látókörébe kerülni. Az ásató, Henszlmann írásaiban mint székesfehérvári főtemplom, állami vagy királyi templom tűnik fel, alaprajzi sajátosságai miatt csak az első templomot nevezi bazilikának (Szent István bazilikájának). A XX. század elején – 1900-ban – Czobor Béla szóhasználata Henszlmannéhoz hasonló, koronázótemplomról, Szent István bazilikájáról beszél, de elvétve felbukkan a fehérvári bazilika megnevezés is. A királyi bazilika elnevezés az 1930-as években, Szent István halálának 900. évfordulójához kapcsolódó munkák során – ásatások, a romkert kialakítása – tapadt az épülethez és honosodott meg a köznyelvben és a szakirodalomban is. Dercsényi Dezső 1943-ban megjelent összefoglaló művének címe: A székesfehérvári királyi bazilika. Az elnevezés magában rejti az ásatással megismert alaprajzi sajátságot, a bazilikális elrendezést: hosszanti, háromhajós épület, középen a magasabbra kiemelkedő főhajóval. Utal azonban egy régi-régi szóhasználatra is. Szent István életének XI. század végén- XII. század elején keletkezett leírásaiban (a szent életét ismertető legendákban) a székesfehérvári templom a középkor általános szóhasználata szerint nem a latin ecclesia (egyház) néven szerepel, hanem basilica (bazilika) megjelöléssel. A bazilika szó csak az ókeresztény időkben utalt egy-egy templom fent ismertetett külső megjelenésére, később az épületnek és papságának pápai oklevéllel adományozott kiváltságokat és címet jelentett, mint ahogy napjainkban is. Szent István legendáinak bazilikája még nem ez az egyházjogilag bazilika rangra emelt épület. A legendaírók az épület előkelőségét és nagyszerűségét kívánták kifejezni. István “híres és hatalmas, csodálatos mívű bazilikát kezdett építeni – szól a legenda. A város szívében ez a romterületként váratlanul felsejlő múlt Szent István csodálatos mívű bazilikájára emlékeztet.
SZIKM blog 