A városfal előtt

Őskori településnyomok feltárása a Várkörúton

 

2018 őszén régészeti megfigyelést végeztünk Székesfehérvár középkori belvárosának szélén, a mai Várkörúton. A korábbi, Siklósi Gyula nevéhez fűződő kutatások alapján valahol az Árpád Fürdő épületének keleti részénél keresendő az egykori városfal, pontos elhelyezkedését azonban nem ismerjük. Ezért is tekintettünk nagy várakozással a megfigyelés elé, amitől elsősorban a város középkori történetével kapcsolatban reméltünk újabb adatokat. Ez részben teljesült is, hiszen a munkák során bizonyossá vált, hogy középkori beépítettségnek nincsen nyoma, a telek ezen szakasza tehát már minden valószínűség szerint a városfal külső oldalára esett.

 

1_kep_Siklosi-jav

Feltárási területünk a középkori Fehérvár térképén (Siklósi Gyula nyomán)

Bár középkori érintettsége nem volt a területnek, sikerült egy jóval korábbi időszak megtelepedési nyomait azonosítanunk. A földmunkánál ugyanis különböző települési objektumok, árkok, gödrök foltjai rajzolódtak ki. Az ezekből előkerült kerámiatöredékek alapján a lelőhely nagy valószínűség szerint a kb. háromezer évvel ezelőtt itt élt urnamezős kultúrához köthető (a kerámiák meghatározásában Kovács Ágnes nyújtott segítséget).

2a_kep_obj

2b_kep_obj

2c_kep

Őskori objektumok a Várkörúton (Fotó: SZIKM)

Székesfehérvár belvárosából legutóbb éppen a Szent István-székesegyháznál folytatott feltárások során kerültek elő a korszak kerámiái, objektumokat azonban a sűrű beépítettség miatt eddig nem sikerült azonosítani. És éppen ez az, ami a jelen feltárási területünket figyelemreméltóvá teszi, hiszen ebben az esetben, a városfal külső oldalán már nem volt középkori “bolygatás”. Az Árpád-korban a város, illetve az erődítés kiterjedését a mocsaras területek határa befolyásolta, megtelepedésre csak a kiemelkedő szárazulatok voltak alkalmasak. Így volt ez a korábbi időszakokban is, azonban a késő bronzkorban egy rövid ideig tartó klímaváltozás hatására alacsonyabban volt a vízszint. Ennek következtében országszerte több helyen megfigyelhető, hogy ezek az urnamezős települések a vizekhez közelebb helyezkednek el.

3a_kep_keramia

Kerámia a feltárásról (Fotó: SZIKM)

3b_kep_keramia

Kerámia a feltárásról (Fotó: SZIKM)

Így alakulhatott ki az a szerencsés helyzet, hogy a késő bronzkorban még lakható terület a későbbiekben már nagyrészt víz alatt lévő, megtelepedésre alkalmatlan volt, ezért a középkori város magasabban helyezkedett el és érintetlenül hagyta a korábbi települést.

 

Szőllősy Csilla,

a Szent István Király Múzeum régésze

Advertisements

Hubertus palettája

Kőhalmy Tamás festőművész-tanárt, a soproni Erdészeti Múzeum munkatársának előadását hallhattuk nemrég Hubertus palettája – vadászat és festészet címmel a múzeumban.
Hogyan vadásztak régen, hogy jelent meg mindez a képzőművészetekben? Miben hasonló és miben különbözik az Európa nyugati felében illetve a Magyar Királyságban megjelenő formanyelv és mi rejlik mögötte? Ezek azok a kérdések, amikre választ kerestünk és kaptunk az előadás során.
Az előadó nem csak tanár és festőművész, de a vadászat is része életének. Elmondta: már fiatal kora óta különös módon vonzódik a természethez és annak művészi ábrázolásához. Sokat tanult édesapjától, aki a soproni egyetemen vadgazdálkodást oktatott. Nem véletlen, hogy Kőhalmy Tamás képein a természet és az állatvilág tisztelete visszatérő motívumok.
Emlékeztetett: az emberi kultúra alapjait az ősidők vadászkorszakában kell keresni. Eleinte az élelemszerzés létszükséglet volt, később számos egyéb kulturális terület kapcsolódott hozzá, például a vallás, a művészetek, vagy a fegyverművesség.

 

Vadászjelenet Dianával és nimfával, kis csónakban

Rövid történeti áttekintés után az európai barokk képzőművészet formavilágára tért át. A kor nyugat-európai alkotóinak csendéleteiben – a kialakuló gyarmati rendszernek köszönhetően – megjelennek az egzotikus állat, és növényfajok, amik korábban ismeretlenek voltak. Ez a jelenség külön barokk csendélet típust eredményezett elsősorban a portugál, spanyol, angol és holland területeken.

03 Bogdani_Jacob_1658-1724 Táj három arával, pézsmakacsákkal és pajzsos cankókkal-blog

Jacob Bogdani (1658-1724): Táj három arával, pézsmakacsákkal és pajzsos cankókkal

A kora újkorban a vadászat különös jelentőséggel bírt. Nem csupán az uralkodók és az arisztokrácia udvari sportját, szórakozását szolgálta, hanem gyakran politikai, diplomáciai események hátterét is biztosította. Megismerhettük több vadászati módszert, különbséget téve a – mai szemléletünk szerint – etikus, vadat tiszteletben tartó, és a kevésbé etikus, eljárások között.
Ekkoriban az alkalmazott művészek színes, látványos jeleneteket örökítettek meg, igen aprólékosan megformálva a környezetet, a vadat és a vadászat mikéntjét. Már Pisanello és Dürer festményei, grafikai munkái esetében is jellemző a természethű ábrázolásra való törekvés. Brueghel ábrázolásai más szemszögből közelítik meg a témát, például amikor a vadászatot követően hazatérnek a megfáradt vadászok és hajtók, ahol a tájképi bemutatás szerves része a jelenetnek.
Mindezt számos ábrázolással illusztrálva mutatta be az előadó. Rubens híres vadászjelenetei is előkerültek, hangsúlyozva, hogy nála a vadászat inkább díszletként szolgál, a szakmai hitelességet hiába kérnénk rajta számon.

Rubens róka és farkas vadászat (1616)

Rubens: Róka és farkas vadászat (1616)

Magyarország területén számos híres képzőművész élt és alkotott. Hazánk sajátos történelmi, politikai, gazdasági háttere miatt a barokk stílus mégsem tudott olyan sokszínűen kibontakozni, mint tőlünk nyugatabbra eső területeken – hangsúlyozta az előadó.
A költő és hadvezér, Zrínyi Miklós tragikus vadászbalesetének korabeli ábrázolásait szemlélve összevethettük mi a különbség a vadászati módszerek és a vadászati kultúra területén a hazai és a tőlünk nyugatabbra eső területek között. Az alkotók közül kiemelkedő volt Bogdány Jakab és több tehetséges alkotó életműve, ám gyakran csak nyugaton tudtak kibontakozni, ahol munkáik ma is keresettnek számítanak.

Untitled-2
A 19. században id. Markó Károly, Sterio Károly és Jakobey Károly munkássága a leginkább ismert, emellett nem hivatásos művészek is alkottak kedvtelésből. Ilyenek voltak Andrássy Manó gróf és Orczy Béla báró, akiknek köszönhetően képet kaphattunk a század divatos vadászatairól. Mint például a falkavadászat hazai meghonosodásáról, ami a fegyverhasználat központi korlátozásának volt köszönhető.
A kor magyar kultúrtörténeti vetületében egészen Zichy Mihályig gyakorlatnak számított a vadászat megörökítése, utóbbi alkotó az orosz cári udvarban több mint 49 évig dolgozott megbecsült udvari festőként.
A csaknem két órás színes előadáson számtalan kultúrhistóriai összefüggést ismertünk meg. Összegzésként fogalmat alkothattunk a vadászat mindenkori létjogosultságáról, a természethez, és az állatvilág tiszteletéhez kötődő etikus vadászat fontosságáról. Többünk számára egy kérdés maradt a végére: mikor lesz a folytatás?

Múzeumunkba látogatott Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes

 

Az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke és kollégái megtekintették a Vadászok és Vadászatok Fejér megyében című kiállításunkat

November 27-én nagy megtiszteltetésben volt része intézményünknek, hiszen a 2021-re tervezett Vadászati Világkiállítás előkészítésén dolgozó magas rangú küldöttség látogatta meg Vadászok és vadászatok Fejér megyében – A barokktól a neobarokkig című kiállításunkat.

A VADEX Mezőföld Zrt. meghívására Székesfehérvárra látogatott Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke, gróf Károlyi József, a Vadászati Világkiállítás miniszteri biztosa, Dr. Kovács Zoltán kormányszóvivő, L. Simon László, országgyűlési képviselő, az Országgyűlés Kulturális Bizottságának alelnöke és Bors Richárd a Vadászati Világkiállítást szervező iroda igazgatója. A vendégeket Majoros Gábor, a VADEX Mezőföldi Zrt. vezérigazgatója, Brájer Éva Székesfehérvár alpolgármestere és Dr. Nagy Veronika, a múzeum igazgatóhelyettese és Vargáné Bokor Bernadett, a VADEX Mezőföldi Zrt. igazgatási osztályvezetője fogadta. A kiállítást Bányai Balázs és Sánta Ákos kurátorok mutatták be a látogatóknak, hangsúlyozva, hogy olyan tárlatot igyekeztek megvalósítani, ami a vadászat több aspektusába is betekintést enged.

Emiatt tárgyalja a tárlat a megye főbb vadászterületeit az azokon alkalmazott vadászati módokkal, illusztrálásukhoz változatos vadászfegyverek, vadászati eszközök, a vadgazdálkodás és teríték értékét bizonyít trófeák, rajzok, látványos festmények és fotográfiák szolgálnak. A megye legfontosabb vadász főurait személyes és családi relikviáik, fegyverek, fotóalbumok hozzák közelebb a látogatóhoz. A tárlat harmadik egységében arra hívták fel a figyelmet a kurátorok, hogy a kastélyok és kastélyparkok tervezése és berendezése során is komoly szerepe volt a vadászat iránti rajongásnak. A főúri életmódhoz szorosan kapcsolódtak a bemutatott használati és dísztárgyak, a parkok és vadaskertek kialakítása pedig egy-egy település környékét, gyakran kisebb tájegységeket is máig meghatározó tájképi elemekkel bővítette.

vadaszati_kiall-14 (2)

A tárlatvezetésnek indult program hamar szakmai megbeszéléssé alakult át, a vendégek és a kurátorok is megosztották a társasággal saját, Fejér megyei vadászatokhoz kapcsolódó élményeiket. A beszélgetés során arra is megoldást kerestek kollégáink és vendégeik, hogy a gazdag köz- és magángyűjteményi anyagot – vagy legalább a műtárgyak többségét – miként volna lehetőség egyben tartani a 2019-ben Fejér megyében, Soponyán megrendezésre kerülő Országos Vadásznapra, vagy ismét összegyűjteni a 2020-ban Sárvárra tervezett időszaki kiállításra. További egyeztetést igényel a múzeum és a megyében dolgozó erdészetek között, hogy a 2021-es Vadászati Világkiállítás időszakára megfelelő helyszínt találjanak a – megye gazdag vadászati múltját ismerve tovább bővíthető – anyagnak. Örömmel vettük vendégeink elismerő szavait, látogatásuk jó kezdete a jövőbeli sikeres együttműködésünknek.

TEREPBEJÁRÁS, FÉMKERESŐZÉS ABA HATÁRÁBAN

A múzeumi terepbejárás-keresőzés során nem egyszerűen kincseket keresünk, mi a történelmet, a tárgyak mögött megbúvó történeteket keressük, lelőhelyeket azonosítunk, viszünk térképre, tárgyakat határozunk meg, illesztjük őket a megfelelő korszakba és igyekszünk megrajzolni velük az egyes korszakok életmódját, történetét. Az illegális fémkeresőzés ezzel szemben pusztán kifosztja a lelőhelyeket, helyrehozhatatlan károkat okoz. A törvénytelen kincskeresés ellen évek óta terjedő jelenség a közösségi régészet…

November 18-ára, vasárnapra közös fémkeresős-terepbejárásra hívtuk a múzeum fémkeresős csapatát egy Aba határában fekvő régészeti lelőhelyre. Meglepően sokan, 23 fémkeresősünk jelentkezett az önkéntes munkára, amiben részt vett a járási hivatal örökségvédelmi szakértője is. Gyönyörű, napsütéses időben indultunk.
A területen meglepően sok római kori fémleletet találtunk, érmeket, csatokat, fibulákat, azaz ruhakapcsolótűket és töredékeiket. Ez azért is érdekes, mert kerámiatöredékeket viszont alig gyűjtöttünk, pedig a régészeti lelőhelyek kiterjedését általában a felszínen heverő cserepek szokták jelezni.

terep-2018-blog1

A kutatásunk hátterében az állt, hogy kb. 1 hónappal ezelőtt a rendőrség 3 illegális fémkeresőst vett őrizetbe a területen. Azt gyanítjuk, hogy a területet már korábban is rendszeresen fosztogatták illegális fémkeresők, akik hatalmas, felbecsülhetetlen értékű károkat okoznak az országnak, a régészettudománynak, a múzeumok látogatóinak. Becslések szerint több száz millió forint értékű régészeti lelet kerül ki az országból évente az illegális fémkeresősök miatt. Ahogy egy tapasztalt önkéntesünk Aba határában megjegyezte: látható, hogy az arany- és ezüsttárgyakat már kiszedték előttünk. Az illegális kincskeresők emellett tönkre teszik a rétegeket, a régészeti jelenségeket, szétdúlják a földvárakat, sírokat, az egykori települések házalaprajzait, kerítés-árkokat, hulladék- és agyagnyerő gödröket, amelyek mind-mind fontos információt adnának a régészeti leletek értékeléséhez. A múzeumi fémkeresős csapatunk tagjai ezzel szemben engedéllyel rendelkeznek, évek óta dolgoznak együtt régészekkel Fejér megyében és a megyén kívül is. A régészek felügyelete mellett az előkerült leleteket a GPS koordináták rögzítésével gyűjtik össze a múzeum számára. A tárgyak ezután restaurálásra kerülnek, majd, remélhetőleg egy kiállításon is bemutatjuk őket. A restaurált érmek, ékszertípusok pontos azonosításával és a leletek helyének rögzítésével körvonalazni tudjuk a terület római kori történetét. A múzeumi terepbejárás-keresőzés során nem egyszerűen kincseket keresünk. Mi a történelmet, a tárgyak mögött megbúvó történeteket keressük, lelőhelyeket azonosítunk, viszünk térképre, tárgyakat határozunk meg, illesztjük őket a megfelelő korszakba és igyekszünk megrajzolni velük az egyes korszakok életmódját, történetét. Az illegális fémkeresőzés ezzel szemben pusztán kifosztja a lelőhelyeket, helyrehozhatatlan károkat okoz.

A törvénytelen kincskeresés helyett/ellen évek óta terjedő jelenség a közösségi régészet. Pest megyében, Veszprém megyében és más területeken is, egyre több fémkeresős kapcsolódik be önkéntesként a múzeumi munkákba. A közösségi régészet egy éppen születőben, alakulóban lévő jelenség, működése nem egyszerű, hiszen jelentős plusz munkát jelent az amúgy is leterhelt restaurátoroknak és régészeknek. A közösségi régészet ugyanakkor csodálatos dolog, ahol lelkes önkéntesekkel dolgozhatunk együtt, akik nemcsak november 18-án, de az elmúlt hónapokban is számos hasznos információval segítették a régészeti lelőhelyek védelmét.

2018. november 18.
Kovács Ágnes-
régész,

Szent István Király Múzeum

Páratlan kegytárgy Székesfehérvárról

Az érdeklődés középpontjába került a székesfehérvári Szent István király – székesegyházból, régészeti ásatás során előkerült 800 éves, zománcberakású limoges-i korpusz. A román stílusú kegytárgy páratlan értéknek számít a város ezeréves történelmét és vallási hagyományait figyelembe véve. A műkincset 2018. november 5-től Székesfehérvár Városházán tekinthetik meg az érdeklődők. A megnyitón Dr. Cser-Palkovics András polgármester és a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke, Spányi Antal is köszöntőt mondott. Reich Szabina a Városházán előadást tartott a kincs feltárásának körülményeiről.

A város legmagasabban fekvő dombján egykor egy négykaréjos Árpád-kori templom állt (amelyet a köznyelv ma is „Géza nagyfejedelem kápolnájaként” ismer). A feltárások során a kutatók megállapították, hogy a templom keleti karéját a 14. században elbontották, mert megtoldották egy hosszházzal és egy sokszögű szentéllyel.

– Az utóbbiakról az elmúlt hónapok során kiderítettük, hogy „benyúltak” a jelenlegi székesegyház alapjai alá. A karéj többi részét elbontva a hosszházat később tovább bővítik és háromhajós templommá alakítják. Ez a bővítés feltehetően már a Zsigmond-korban történt – fogalmazott érdeklődésünkre Reich Szabina.

Limoge-i korpusz4

Ebből következett, hogy az új templom, mindig is a korábbi négykaréjos templom részét képezte, ahogyan a templom részének számított a két torony is, amelyek szentélyként szolgáltak. Az egyházi épületet a barokk korban kibővítik keleti irányba. A limoges-i korpusz is innen, az Anjou-kor templom szentélyéből került napvilágra.
Régész munkatársunk hangsúlyozta, hogy a kegytárgy meglelése több szempontból is fontos, mérföldkőnek számít: egyrészt hangsúlyozza a város történelmi jelentőségét és egyházi szerepét. A korpusznak az egykori szentélyben történt megtalálása arra utal, hogy az egyházi épület magas színvonalú kegytárgyakkal volt felszerelve.

Reich Szabina ezzel összefüggésben elmondta, hazánkban eddig több, mint ötven limoges-i tárgy került elő, ám azok „csupán” töredékeknek számítanak. A kollekció ezzel a székesfehérvári emlékkel gazdagodott. A kegytárgy további jelentősége abban mutatkozik, hogy városunk történetében első ízben került elő korpusz.

Limoge-i korpusz9

Érdeklődésünkre, hogy milyen módon lehetett megállapítani a korpusz származási helyét, megtudtuk: elsősorban a lelet díszítőeljárásai nyújtottak segítséget. A dél-franciaországi Limoges a középkorban zománcművészeti „fellegvárnak” számított. Az egyik ilyen helybéli műhely mestereinek jellegzetes ábrázolástechnikái és díszítőmotívuma láthatók a korabeli Krisztus-ábrázoláson is.
További fontos kérdés, hogy milyen úton került a középkori Magyar Királyság területére a korpusz? Munkatársunk elmondta, lehetséges, hogy kereskedelmi úton került Székesfehérvárra, vagy pedig az itt szolgáló francia klérus valamelyik tagja hozta magával.

Valószínűsíthető, hogy a fehérvári lelet egykor egy körmeneti kereszt részét képezte. Eredeti formájában egy szarvasi példány maradt fenn Magyarországon. Ezen látható maradt a keresztkialakítás és a rajta elhelyezett Krisztus -ábrázolás is.
A kiállítást követően a korpusz visszakerül a székesegyházba. A tervek szerint a bazilika oldalsó kápolnájában kiállítóteret alakítanak ki, a szakrális tárgy ott kap majd helyet, ahol a kutatók valószínűsítik, hogy eredetileg is állhatott- a bazilika szentélyében.

 

Szöveg és fotók: Sz.G.

Ami a Moskovszky-gyűjteményből kimaradt: a 17-18. század babái

Ha a Moskovszky-gyűjtemény babáit áttekintjük, akkor a korukat tekintve azt mondhatjuk, hogy a legtöbb baba 1880 és 1925 között készült (klasszikus porcelánbabák, biszkvit). Van néhány baba a későbbi, 1930-1950 közötti időszakból is (celluloid, kaucsuk, textil), és van egy értékes ritka csoport az 1840-1880 közötti időből (mázas porcelánbabák, viasszal bevont papírmasé babák).
A Moskovszky-gyűjtemény legrégebbi babája egy viaszbaba. Moskovszky Éva elmondása szerint az 1800-as évek elejéről származik. Csecsemőt játszottak vele, mert pólyába van öltöztetve.
A jelentős babagyűjteményekben szintén a 19. század van reprezentálva, hiszen ebben az időszakban indult meg a babák, mint játékszerek tömeggyártása, és ezek a babák könnyen elérhetőek voltak a gyűjtők számára. A babagyűjtés egyébként egészen fiatal hobbi, az 1920-as években kezdett népszerűvé válni. Auer Erzsébet is ebben az időszakban kezdte meg a gyűjtést és az ő számára is a 19. század játékai voltak elérhetők elsősorban.
A jelentősebb múzeumi gyűjteményekben és néhány magángyűjteményben a legkorábbi babák a 17. századból származnak, de ezek csekély számúak a 19. számú darabok mellett.
A kérdés az, hogy milyen babák voltak a 19. századi közismert porcelánbabák előtt? Tudjuk, hogy a babázás egyidős az emberiséggel és ókori sírokban is találtak játék funkcióval készült babákat. Én most nem szeretnék visszamenni a gyökerekig, nem a babák eredetére keresem a választ, hanem az ipari forradalmat, vagyis a babák tömeggyártását közvetlenül megelőző évszázadok babakultúráját szeretném bemutatni.
Ha babákról gondolkodunk, akkor emberekről gondolkodunk, és nem csak azért, mert mint minden tárgytípust, a babát is emberek hozzák létre, hanem azért, mert a baba emberképmás, és egy korszak babakultúrájába mindig bele van kódolva az, hogy mit vár el a társadalom a gyermektől, illetve a babával szocializálódó későbbi felnőttől. Ha egy korszak játékbabáit vizsgáljuk, akkor a vizsgálódást mindig azzal érdemes kezdeni, hogy megvizsgáljuk a felnőttek gyermekhez való viszonyát az adott korban, vagyis a gyermekről való gondolkodást.

GYERMEKKÉP

A gyermekekkel kapcsolatos felfogás más volt a középkorban, más a reformáció idején, és más a 19. vagy a 20. században. Számunkra a gyermekkép alakulásának meglehetősen összetett folyamatából a következő csomópontokat érdemes kiemelni:

Középkor:
A középkori ember világképét a kereszténységből fakadó túlvilág felé fordulás határozta meg. Ebben a korszakban a gyermekkor nem volt kitüntetett életszakasz, mert a földi élet perspektívái nagyon szűkek voltak. A halál és a betegség mindennapos vendég volt, a gyerekek pedig még jobban ki voltak téve mulandóságnak. Irracionális lett volna egy olyan mentalitás, amely a gyermeket még jobban középpontba állítja. Ettől függetlenül a szeretet és a törődés fogalma létezett, csak nem azt jelentette, amit napjainkban. Egy felnőtt azzal tette a legtöbbet a gyermekéért, hogy minél előbb megkeresztelte, így a gyermek túlvilági élete biztosítva volt (a túlvilágnak sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a földi életnek). Ha azt mondjuk, hogy a középkorban nem volt meg a gyermekkor felfogása, az nem azt jelenti, hogy elhanyagolták vagy elhagyták a gyermekeket, hanem azt, hogy nem ismerték fel azt a gyermeki sajátosságot, amely a gyermeket lényegileg különíti el a felnőttől. Attól kezdve, hogy a gyermek megélt az anyja vagy a dajkája gondoskodása nélkül (és az elhalálozásnak már kevesebb esélye volt), a felnőttek társadalmához tartozott és nem különbözött attól. Nem véletlen, hogy a 12. századig a művészetben nem találkozunk gyermekábrázolással. Mert a felnőttek (és a művészek) világában nem volt hely a gyerekek számára. Mivel túl sok gyermek halt meg, a közgondolkodás nem fogadta el, hogy a gyermek már magában hord egy teljes embert. Nem volt fontos a megörökítése sem. Az első gyermekábrázolások a 13. századtól angyalok voltak, majd a gyermek Jézus. A 14. századtól aztán mindez érzelemmel is átitatódott, és Jézus ábrázolásában az anya és a gyermek viszonya jelent meg (etetés, pólyázás, játék). De itt még mindig csak egyházi ikonográfiáról beszélhetünk.
A középkori ember gondolkodásában egyébként nem számított értéknek az egyes ember sem, mert a család, a nemzetség vagyonának és nevének a fennmaradása volt fontos.

Reneszánsz:
A gyermekkorról való gondolkodás változása a reneszánsz századaitól követhető nyomon. Elsőként a pénzhasználat és a piacgazdaság terjedéséhez kapcsolódó társadalmi-gazdasági változások vezettek el az egyéni törekvések előtérbe kerüléséhez, majd a reformáció nyomán előtérbe került az a nézet, hogy a család szerepe alapvető fontosságú a vallásos nevelésben és az erkölcsös felnőtt életre nevelésben.

A gyermekábrázolás vallásos, egyházi ikonográfiájáról a 15-16. században vált le egy világi ikonográfia. De a gyermeket még itt sem ábrázolják önmagában. Családi körben vagy anyjukkal, játék közben láthatók a gyerekek.

Ezek a gyerekek meztelenek, de már nem angyalok és nem a gyermek Jézust ábrázolják. Viszont puttószerűek, és ami a legérdekesebb, hogy már egy-egy baba is megjelenik a képeken, úgy tűnik, hogy gyermekjáték funkcióban.

Gyakran ábrázolják a gyermeket felnőttek között, tömegjelenetekben. (id. Lucas Cranach)
Zsánerjelenetek is előfordulnak. Erre példa Pieter Bruegel híres képe is (Pieter Bruegel: Gyermekjátékok 1560) Egyébként babával játszó gyermek ezen a képen is megjelenik.

Ezekből a gyermekábrázolásokból még arra lehet következtetni, hogy a gyermekek a hétköznapi életben alapvetően nem váltak el a felnőttektől. Mind a munka, mind a játék során csoportosan összekeveredtek a felnőttekkel.

PORTRÉ

A gyermek külön, önmagában való ábrázolása a 17. század nagy újítása volt. A gyermekábrázolás új típusa lett a portré. A gyermek pedig a portréfestészet egyik legkedveltebb témájává vált. Hirtelen minden család magáénak akarta tudni a gyermekei arcképét. (Ez az szokás egyébként a mai napig fennmaradt, csak a festészetet a 19. században felváltotta a fényképezés).

Bár ebben a korszakban még magas volt a gyermekhalandóság, mégis felfedezhetünk egy újfajta érzékenységet a 17. században, mely a gyermeknek jelentőséget tulajdonít. Mintha a köztudat felfedezné, hogy a gyermek is halhatatlan lélekkel bír. És nagyon érdekes, hogy bár a középkor folyamán már elkezdtek a kézművesek babakészítésre szakosodni, a babagyártás virágkora is az 1600-as években kezdődött meg igazán. És ezt a gyermekábrázolások is visszaigazolják. Egyre több baba jelenik meg a festményeken.
A gyermekportrék nagyon fontos forrásai a babatörténetnek. Ebből a korszakból ugyanis nagyon kevés baba maradt fenn, a gyermekportrékon viszont nagyon sokat megörökítettek, amelyeket ha összevetünk írott forrásokkal, pl. naplórészletekkel, hagyatéki iratokkal, akkor kirajzolódnak a korszak babatípusainak jellegzetességei.

Mit tudunk ezekről a festményeken is gyakran ábrázolt babákról?
A 16-17. században a babakészítő tevékenységből eladásra szánt babák zöme fából készült. Ezek főként Németország és Ausztria erdőben gazdag vidékéről kerültek ki, és vásárokon árusították őket.
Az egyik leghíresebb babakészítő vidék Thüringia volt. De híres játékkészítő központ volt Nürnberg és Sonneberg, ahonnan már a 15. században is feljegyeztek híres babakészítőket, és agyagbabák is fennmaradtak erről a területről. Az itt készült játékszerek külföldre is eljutottak. Európában itt foglalkoztak legkorábban iparszerűen babakészítéssel. A babakészítő tevékenységnek egyébként nagy lendületet adott a vallás is, méghozzá a betlehemek által.
Az egyik legkorábbi gyermekportré, amelyen babával látható egy gyermek, 1502-ben készült. Károly főherceget és nővéreit ábrázolja. A legfiatalabb Izabell, aki valamivel több mint 3 éves. Kezében egy baba, amely a felnőtt divat szerint van öltöztetve. A 16. századtól a 19. századig a baba mindig a legújabb divat szerint volt öltöztetve. A ruhák szabása, díszítése, a sajátos viseletdarabok nagyon sokat segítenek a babák készítési idejének vagy helyének a beazonosításában.

1530 korai fababa_Német Nemzeti Múzeum-blog-2

Nagy ritkaságnak számít az az eredeti baba, amit 1966-ban találtak meg egy rajnai kastély falazata mögött. Kb. 23 cm, hársfából faragták, és 1530 körül készülhetett. A Lucas Cranach festményről ismert babához nagyon hasonló, az arányait és a ruházatát tekintve is. Finoman bordázott egyenes vonalú földig érő szoknyát visel. A ruha felső része mélyen dekoltált, fején a homlokot és fület szabadon hagyó főkötőt visel. Idősebb és ifjabb Cranach a német festészet kiváló képviselői voltak. Thüringiából származtak és Nürnbergben alkottak. Úgy tűnik, hogy szenvedélyük volt a baba, mert több portréjukon is feltűnnek babák. A másik kép egy holland festő képe, a hajviselet nagyon hasonló.
1577-ből származik Stuart Arabella portréja, ez már Angliában készült. Az ő babájának már rátett haja van. A korai fababákon emberi hajat használtak, de általában csak elnagyoltan ráragasztották, és a kalap vagy a fityula tartotta a helyén. Ebben az időben sok baba Németországból került Angliába. A német árusok gyalogolva, lóháton, szekéren, hajóval jutottak el Angliába, és előfordult, hogy Angliában csak feldíszítették a babákat.

Korai angol fababák
Az 1600-as és 1700-as évekből fennmaradt babák nagy többsége viszont már Angliában készült. A legtöbbet fenyőfából csinálták. Ezek már nem csak festményeken tanulmányozhatók, hanem múzeumokban és jelentős babagyűjteményekben is, de a 17. századból kevesebb, mint 30 darab baba maradt fenn. Különösen gondos kivitelűek az 1680 és 1720 között készült fababák. Utána a minőségük romlani kezdett. Nagyon kevés eredeti példány van belőlük, de ha az interneten rákeresünk, akkor mégis nagyon sokat találunk, azért mert nagyon sok rekonstrukció készült a jellegzetes stílus felhasználásával.

A korai daraboknak kimondottan egyéni arcvonásaik vannak. Az ehhez a korszakhoz tartozó babákat gyakran nevezik Anna királynő babáknak, bár ez helytelen, mert legtöbbjük nem a királynő uralkodása alatt (1702 és 1714 között) készült, hanem korábban vagy később. A pontos korukat nehéz meghatározni. Gyakorlatilag felbecsülhetetlen értékűek ezek a babák. A fej és a törzs mindig egy darabból van kifaragva, és igen karcsú a derekuk. A végtagok azonban különböző módokon kapcsolódnak a törzshöz. A felsőkar általában vászonból készült, az alsókar pedig fából. Jellegzetesen kerek arcuk van ezeknek a babáknak. A nyakuk hosszú és vékony. A kézen és néha a lábon az ujjakat is kidolgozták, sokszor a körmöket is jelezték. Az egész testet először gipsz alapozóréteggel vonták be, majd finoman befestették, végül belakkozták. Az arcra foltszerűen rózsás orcát festettek.

Anna királynő baba_18. század eleje-blog

Az egyik legkorábbi épen megmaradt angol fababa a Victoria és Albert Gyermekmúzeumban található. 1680 táján készülhetett, London környékén. Szakképzett iparosok készítettek ilyen babákat, de nem feltétlenül a gyerekek számára. Úgy is nevezik, hogy az öreg trónkövetelő. Állítólag II. Jakab skót király ajándékozta egy családnak, amely hű volt a Stuartokhoz. Mivel királyi ajándék volt, nem játszottak vele, ez az állapotán is érzékelhető. A ruhája finom anyagokból készült, de nem lehet levenni róla. Az arc és a kéz gipsszel van bevonva. Ebben a korban nagyon divatosak voltak a fekete szépségtapaszok, ez az 1702 előtti babákon is megjelenik, mint ezen is. A szemek még nem üvegből készültek, hanem festve vannak. A karjai hosszúak, a kéz vászondarabokkal kapcsolódik a törzshöz, lába a térdízületben hajlítható.

Az 1690-es évekből származik és szintén a V&A Múzeumban található a Lady Clapham nevű baba. Az előzőhöz nagyon hasonlít, gazdag ruhatárral rendelkezik, amely nagyon jó állapotban maradt meg, elképzelhető, hogy nem játszottak vele. Gipsszel van bevonva, szintén festett a szeme.

A jellegzetes piros foltok az 1690-es években jelentek meg a babákon, ezen is látható. És jellemző, hogy néha aránytalanul nagy kezük van. Ásószerű kéznek is nevezik ezeket a kezeket, amelyeknél eleinte csak a hüvelykujj volt különálló, majd külön kifaragták az ujjakat is, de az ujjak készülhettek csontból, szalmából vagy bambuszból is. Gondosan faragták őket.
Jan de Meyer holland festő képén négy kislány vesz körül egy ilyen babát. A festmény 1718-ban készült. Látszik, hogy faragott a kézfej, és valószínűleg textilből vagy bőrből készült a felkar, csak az alkar készült fából.

1718 Jan van Meyer (Dutch painter, c 1681-c 1741) The Daughters of Sir Matthew Decker-blog

1710 körül sok babának készült kecskebőrből a karja, és ezt a megoldást a későbbi mázas porcelánbabákon is alkalmazták. De fontos megjegyezni, hogy az anyagok felhasználása nem változott olyan gyorsan a babagyártásban. Az újdonságok mindig nagyon sokáig éltek a régi módszerek mellett párhuzamosan, ezért is nehéz meghatározni a babák korát.
Az 1700-as évek elején a térdízületeket már csapkötéssel alakították ki, egy lyukkal ellátott kiálló fadarab illeszkedett egy horonyba, és egy fapöcök kötötte össze a testrészeket, és ez tette lehetővé a végtagok hajlítását.
1750-re már nagyon sok babának volt ilyen módon mozgatható a könyöke is. De a gyakori javításoknak köszönhetően itt is nehéz a pontos datálás, mert javíthatták az eltörött kezet kecskebőrrel is.
Ha megvizsgáljuk ezeknek a babáknak a tekintetét, akkor az egyéni arcvonásoktól függetlenül is felfedezhetünk azonosságokat, jellegzetességeket. A korai fababáknak festett volt a szeme, de a 17. századtól kezdve a nagyobb fababákon üvegszemet használtak, a fejbe vágott nyílásokba illesztve. Ezek a szemek jellegzetes mandula formájú szemek, eleinte pupilla nélkül, majd 1740 után fekete pupillával. Ezek az üvegszemek már Európából érkeztek. A szem felett a szemöldököt néha csak egy fekete vonal jelzi, néha jobbra dőlő vonalak, mintha öltések lennének.

Ezen az 1765-ös festményen (svájci festő képe) jól megfigyelhető a pupillával ellátott behelyezett üvegszem.
A babák haja korábban csak festve volt, majd emberi hajból készült parókát használtak, de eleinte csak elnagyoltan ragasztották rá a fejre. A 18. század végén azonban a parókák nagy gonddal készültek, hogy reprezentálják az aktuális hajviseletet.

1720 után

Mint említettem, 1720 után a fababák minőségi fejlődése megállt. A finoman megmunkált arcok stilizáltabbak lettek, és az arcvonásokból eltűnt az egyéni megjelenés. A karcsú derekú és széles csípőjű körvonal megmaradt, de a törzs és a végtagok elnagyolttá váltak. A horony-csap megoldású ízületek azonban jól működtek, és egyre általánosabbá váltak, könnyű mozgást biztosítva a karoknak és a lábaknak.
A festési technikák is primitívebbé váltak. A gipsz alapozóréteget még használták, de a 18. század vége felé a gipszréteget is elhagyták, és a babatestek festetlenek maradtak.
A V&A Múzeum egyik babáján jól látszik ez a hanyatlás. 1750-1770 között készült. A test és a végtagok csak nagyjából vannak kidolgozva. Korábban a melleket is megformázták (a korábbi babán ez még látszik), itt már ez is elnagyolt. Jellegzetessé vált erre az időszakra, hogy az orr egy háromszög alakú fadarab lett. Ezt festményeken is megfigyelhetjük.

De még mindig nagyon népszerűek voltak ezek a babák, és Amerikába is eljutottak.

Érdemes megfigyelni ezeknek a babáknak a testarányait. A karcsú derekuk és a hosszú végtagjaik néha kísértetiesen hasonlít a 20. századi Barbie babák alakjára, bár jóval nagyobb méretben is készültek. De a céljuk hasonló volt, a felnőtt hölgy-szerepre felkészíteni a kislányokat. (1780 körüli metszet)

A nagy drága fababáktól függetlenül létezett sok kicsi fababa is, mozgatható karokkal és lábakkal. (1 cm-től 20 cm-ig). Ezek 1790 után készültek Németországban, amikor Dél-Tirolban, a grödeni völgyben újabb centruma keletkezett a játékszeriparnak. Ezek voltak az ún. Dutch doll-ok vagy a pegwooden, pegdolls nevű babák. Kényelmes méretűek voltak babaházak számára. Az áruk a kidolgozottságuknak megfelelően változott. A Dutch a holland kikötőkre utal, amelyeken keresztül Angliába szállították őket. A peg pedig a fapöcökre utal, amellyel az ízületeiket összeillesztették. Ezek egyszerű esztergályozott és faragott figurák voltak. Lényegében a mai napig gyártják őket, és Magyarországra is eljutottak a 19. századtól kezdve. Itt fakatónak nevezték őket.
A Moskovszky-gyűjteményben is vannak fakatók, egészen pici méretben. A végtagjaik fapöcökkel vannak rögzítve. A grödeni völgyben készültek, ezek azonban már a 19. század termékei.
A 17-18. században nem csak fából készültek babák. Népszerű anyag volt a korban a viasz és a papírmasé is, sőt ötvözték is a kettőt. Ez utóbbira a Moskovszky-gyűjteményből is van példa, igaz későbbi korszakból.
Ezek itt massza babák, melyek keverék anyagokból készültek. A fát egyéb adalékanyagokkal ötvözték, így könnyű és olcsó anyagot hoztak létre, amely a fánál képlékenyebb volt. Nagyon sokféle recept létezett annak megfelelően, hogy milyen anyagokat használtak fel (rozs, korpa, fűrészpor, enyv, papír, gipsz, stb.), és nagyon sokáig kísérleteztek azon, hogy a megfelelő minőséget elérjék, és az anyag ne legyen kitéve a férgek, rágcsálók támadásainak. A 18. század végére főként Sonneberg környékén nagyon általánossá vált ez a babaanyag. A fababákhoz hasonlóan a massza babákhoz is gyakran használtak bőr végtagokat.
Az élethűség jegyében alkalmazták azt az eljárást, hogy a massza fejeket viasszal vonták be. Ennek azonban volt hátulütője, ugyanis a papírmasé és a viasz nem egyformán tágult, és ez repedéseket eredményezett a felületen.
A 18. század második felétől teljes egészében viaszból is készültek babák, főként Angliában. Itt érdemes kicsomagolni a pólyából Moskovszky Éva viasz babáját, amely ruha nélkül inkább hölgy, mint csecsemő, és a korai angol viaszbabák jellegzetességei felfedezhetők rajta. A fababákhoz hasonlóan hölgyet mintáz, karcsú derékkal, hosszú végtagokkal, magas homlokkal, amely az előkelő származás jele volt a György-kori Angliában. (Bár a frizurája inkább Napóleon szélfútta frizurájára emlékeztet).

Pandorák
Ha a korszak babáiról beszélünk, akkor mindenképpen meg kell említeni azokat a babákat is, amelyek Franciaországban készültek. Mert Franciaország nem csak divatnagyhatalom, hanem babanagyhatalom is volt, már a 17. század közepétől. A babák és a divat kapcsolata már ekkor kialakult. A 18. század folyamán Franciaország vezető szerephez jutott az európai babagyártás területén. Maga a baba teste és feje nem sokat változott, megmaradtak a fababák, de a babák toilette-je a legnagyobb fényűzéssel készült. Megvolt a maguk gardrobe-ja éppúgy, mint a felnőtt hölgyeknek.
Fontos leszögezni, hogy a babák nem kizárólag a gyermekek sajátjai. Van olyan elmélet, amely szerint a legkorábbi babák kizárólag rituális célokat szolgáltak és jóval előbb léteztek, minthogy gyermekek játszottak volna velük. Valószínűbb azonban az, hogy a legtöbb korban és kultúrában egyszerre, párhuzamosan volt jelen a baba, mint a gyermekek játékszere és a baba, mint a felnőttek kultikus tárgya vagy használati eszköze. Gondoljunk csak a mai szuvenír babákra vagy azokra az újszülött hasonmás babákra, amelyek kizárólag gyűjtők számára készülnek és nem játék funkcióval. A 17-18. században is léteztek olyan babák, amelyek nem a gyerekek nevelését vagy szórakoztatását szolgálták, hanem a felnőttekét.
Viszont a későbbi, már valóban játék céllal készült híres francia porcelánbabák nagyon sokat köszönhetnek ezeknek a korai francia divatbabáknak, amelyek tulajdonképpen a divat hordozói voltak, és nagy utakat tettek meg Európa szerte akkor, amikor még nem léteztek divatlapok. Max von Boehn, a babtörténet egyik legkorábbi és legjelentősebb kutatója szerint ezek a babák lényegében manöken babák voltak, és eredetileg életnagyságban készültek. Úgy kell őket elképzelni, mint a mai kirakati babákat. A legelső említésük 1396-ban történik. A céljuk az volt, hogy a divatos párizsi ruhákat és frizurákat bemutassák. Párizsból különböző európai udvarokba küldték el ezeket a babákat. Eredetileg a francia királyi család szokása volt ez. Ilyet kapott pl. IV. Henrik francia király második felesége, Medici Mária is, aki nagyon érdeklődött a francia divat iránt, és egy ilyen baba tette lehetővé számára, hogy követni tudja a francia divatot. Maga a király küldött neki manöken babákon modelleket. Az életnagyságú manöken babáknak az volt az előnye, hogy az átlagos alakú hölgyek fel is tudták próbálni a baba ruhadarabjait.
Max von Boehn kutatásai rávilágítanak arra, hogy léteztek a manöken babáknál kisebb babák is ugyanezzel a funkcióval, és ezek voltak a későbbi francia divatbabák (már játék babák) közvetlen előzményei. 1642-ben említik először az ún. Pandórákat. (Pandóra: görög mitológiában az első halandó nő, akit istenek teremtettek. Megajándékozott, mindennel felruházott. Pandora szelencéje) Ezek nem egészen egy méter magas babák voltak, már szinte játékbaba méretűek. Párizs a 18. századra egyre inkább a világ divatközpontja lett, és egyre nőtt a pandorák iránti igény, de már nem csak drága királynői ajándék volt, hanem az arisztokrácia, a felső társadalmi rétegek hölgytagjainak divat iránti igényét szolgálta. A pandorák Elsősorban Franciaország és Anglia között közvetítették a divatot, majd onnan jutottak el más országokba, többek között Amerikába is. Gyakori volt, hogy például a Londonból Bostonba érkezett pandorát a legjobb ruhakészítő szalonban állították ki, a legújabb divat szerint öltöztetve számos kiegészítővel, és a hölgyek elmehettek megnézni, vagy a vagyonosabbak néhány napra akár saját otthonukba vitethették, hogy a varrónők mintát vehessenek róla. Ugyanis az addig levélben küldött bonyolult leírások, aprócska anyagminták alapján nehéz volt elképzelni a végterméket, és rizikós volt a drága öltözék megrendelése. A trendi babák megkönnyítették a döntést.
1733-ból például fennmaradt egy bostoni szabónő, bizonyos Mrs. Hannah Teats újsághirdetése, amelyben értesítette a vevőit a legújabb divat szerint öltöztetett Pandora érkezéséről. Két shillingért meg lehetett tekinteni a szabóműhelyben, hét shillingért az érdeklődő hölgy haza is vitethette tüzetesebb vizsgálatra.
A Pandora tehát játékbaba nagyságú nőfigura volt, amelynek a hajától a cipőjéig mindene a legutolsó trendet mutatta. A felhasznált anyagok, alsóneműk, kiegészítők, szabásvonalak mind a valódi öltözékek pontos, miniatűr másolatai voltak.
Ezek a pandora babák fából, papírmaséból vagy viaszból készültek. A papírmasé és a fa babáknál előfordult, hogy nem készítették el a baba lábait, hanem csak egy tölcsér alakú bordázott vázat, amely szépen megjelenítette a szoknya esését. A karok általában textilből készültek, hogy könnyen lehessen mozgatni az öltöztetésnél. A parókájuk cserélhető volt, nem volt állandóra kidolgozott frizurájuk.
A babákat az országok közötti konfliktusok sem érintették. Például a spanyol örökösödési háború idején a hadban álló angol és a francia fél megegyezett, és 1704-ben mindkét udvar diplomáciai mentességet adott az utazó Pandoráknak.
A 18. században nagyon sok pandora baba készült, de kevés maradt meg belőlük.
Az 1600-as évekből származik a stockholmi múzeum babája. Az eredeti tulajdonosa IX. Károly svéd király lánya, Chaterina hercegnő, aki nem valószínű, hogy azért kapta, hogy játsszon vele, ugyanis 1584-ben született, 1600 körül őt már a divat sokkal jobban érdekelte. Ezért valószínűbb, hogy ez egy pandora volt, abból is következtethetünk erre, hogy nagyon jó állapotban van. Az arca textillel van bevonva, melyen hímzéssel vannak jelölve az arcvonások. A ruhája, és különösen frizurája nagyon hasonlít a 17. század eleji divatra.

Pandora baba, 18. század-blog

Kétféle Pandorát különböztettek meg: volt Kis Pandora és Nagy Pandora. A különbségtétel nem a méretükre vonatkozott, hanem az öltözék milyenségére. A Kis Pandora hétköznapi viseletben utazott, a Nagy Pandora úgynevezett nagy (báli, udvari) toalettet viselt.
Az ilyen jellegű pandora babákra 1770 után már nem volt szükség, mert kiszorították őket a divat magazinok. A divatlapok előtt azonban óriási jelentősége volt ezeknek a babáknak, mert pontosabbak és részletesebbek voltak annál, mint amit szóban el lehetett mondani a divatról. Természetesen sok anya megengedte a lányainak, hogy játszanak ezekkel a babákkal, de eredetileg egyáltalán nem játékszernek találták ki ezeket, és nagyon drágák is voltak.
A babák tehát a divat nagyköveteiként is fényes karriert futottak be, még az előtt, hogy a 19. században tömegesen a gyerekszobák legnépszerűbb lakóivá és a kislányok legfontosabb játékszerévé váltak volna. Ez a karrier azonban a 18. századra már nagyon szorosan összefonódott a korszak nevelési elveivel, amelyek a felnőtt női szerepekre való felkészülés elsődleges eszközeként tekintettek a babára.
Rousseau a tudatos nevelés fontosságát hangsúlyozva úgy fogalmaz, hogy a kislányok azokat a dolgokat szeretik, amelyek szemrevalóak, és díszítésül szolgálnak. Emil, avagy a nevelésről c. művében azt írja, hogy: „Tükrök, csecsebecsék, ruhadarabkák és legkivált babák kellenek nekik. A baba a sajátos szórakozása ennek a nemnek. Így egészen nyilvánvalóan és határozottan megmutatkozik hajlamuk, hogy mire vannak rendelve. A tetszés művészetének kézzelfogható része a cicomában van. A gyermekek ebből a művészetből csak ezt tudják ápolni. Nézzetek meg egy leányt, amit napját babájával tölti. Minduntalan váltogatja öltözetét, százszor és százszor öltözteti, vetkőzteti, szüntelenül újabb és újabb kombinációkat keres ahhoz, hogy feldíszítse. Hogy ezt jól eltalálja-e vagy nem, egyre megy. Ujjaiban nincs még elég ügyesség, ízlése nem alakult ki, ám a hajlama már kiütközik. Ebben az örökös foglalatosságban telik az idő, s ő még csak észre sem veszi. Múlnak az órák, de ő mit sem tud erről, még az étkezés pillanatáról is megfeledkezik, mert éhesebb a piperére, mint a táplálékra. Igen ám – mondjátok majd nekem – , a babáját ékesíti, és nem a saját személyét. Kétségkívül igaz, hogy ő a babáját látja és nem önmagát, önmaga számára nem tud semmit sem csinálni, mert még nem fejlődött ki, nincs sem tehetsége, sem ereje, még semmi sem ő, mert teljesen elmerül játék babájában, abba veti minden tetszeni vágyását. Nem fog ez azonban örökké tartani, sőt már várja a pillanatot, amikor önmaga lesz a maga játék babája.”
Rousseau felfogásában a gyermek már nem kicsinyített felnőtt, hanem autonóm, öntörvényű gyermeki személyiség, sajátos, gyermeki természettel, amely alapvetően jó. Babára pedig azért van szüksége, hogy kiélje vele született hajlamát későbbi önmaga ékesítésére. Mert a „nő arra van teremtve, hogy a férfiaknak tessék, általuk szerettessék és tiszteltessék, őket ifjúságukban nevelje és későbbi korukban gondozza, nekik tanácsot adjon, őket vigasztalja, nekik kellemessé és édessé tegye az életet.” Azt is mondja Rousseau, hogy „a nő természetes állapota a függés.” Ez a fajta gondolkodás egészen a 19. század végéig fennmaradt, és látnunk kell, hogy a babára itt még nem azért van szükség, hogy a gyermek társa legyen vagy a gyermek kisgyermeke legyen, hanem azért, hogy az a hölgy legyen, akivé a gyermek majd válni akar.
A 18. században egy jobb társaságba tartozó kislány számára még nem az volt az elsődleges cél, hogy majd jó anya legyen, hanem az, hogy felnőve majd partiképessé váljon, és a család társadalmi rangját a férje oldalán vagy megtartsa, vagy a házasság eszközével megszerezze. Ehhez nem csecsemő- vagy gyermek babákra volt szüksége (hiszen a gyermekek nevelését ennél a társadalmi rétegnél a dajka végezte). Egy jómódú családba született kislány nevelésében sokkal fontosabb volt, hogy illemtudást, jó modort, és a jó megjelenés művészetét sajátítsa el.
A középkori, túlvilági életet felértékelő szemlélet tehát (amelyben a gyermek nem volt kiemelt jelentőségű), a reformáció és a felvilágosodás eszméin keresztül a 18. századra a gyermeki jóság, szépség, ártatlanság hangsúlyozásába torkollott. Aztán a romantika még tovább vitte ezt a gyermekképet, sőt eszményítette is. A 19. század gyermekábrázolása már a jóság és a szépség megtestesítőjeként tekintett a gyermekre, és erre a felfogásra nagy szüksége volt a kornak, mert szembe lehetett állítani az iparosítás természetromboló, emberi kapcsolatokat szétziláló hatásával. Az iparosodás és az urbanizáció hatására a 20. századra már el is magányosodtak a gyerekek, így ekkor már társra, vigasztalóra volt szükségük a baba (sőt még inkább az ekkor megszülető Teddy mackó személyében). De ez már egy másik korszak, és egy másik történet.

Dr. Nagy Veronika néprajzkutató,

a Szent István Király Múzeum
igazgatóhelyettese

 

A Játék Szalon előadása alapján – 2018. szept. 25.

A Szent István Király Múzeum Kulturális Örökség Napi rendezvényei

A Mátyás-emlékév alkalmából múzeumunk dr. Apai Gabriella műemlékvédelmi szakmérnököt, a város egykori főépítészét kérte fel „Középkori örökség a Mátyás-kori Fehérváron” című előadásának megtartására. A hallgatóság a humanista művészek foglalkoztatásával a reneszánsz művészetet Itálián kívül először hazánkban meghonosító uralkodó bemutatása helyett a királyi városban az elődei örökségét tiszteletben tartó építtető tevékenységéről kaphatott vetített képekkel gazdagon illusztrált áttekintést.

DSC_1602-p

Fehérvár (Alba Civitas) Géza fejedelemhez kapcsolható alapítását követően a szentistváni örökségnek köszönhetően épült fel az egyházi és államjogi funkciókat ellátó, királyi esküvőknek, temetéseknek is helyt adó koronázótemplom. Mátyás király nagyszabású mecénási tevékenységének köszönhetően a Szűz Mária bazilika támpillérekkel erősített késő-gótikus hálóboltozattal került befedésre, a fennmaradt alapfalak és Bonfini leírása szerint pedig sírkápolnával tervezett – de a király haláláig befejezetlen – reprezentatív szentélybővítésre is sor került.
Egykorú, máig fennmaradt Mátyás-kori épülete városunknak a hálóboltozatos, pálcatagozatos kapuval készült Szent Anna kápolna, melyet a városnéző séta alkalmával meg is tekinthetett a hallgatóság.

DSC_1616-p

Magony Imre kalauzolásával Melocco Miklós Mátyás-emlékműve éppúgy bemutatást nyert, mint Kocsis Balázs Mujkó-szobra. A séta a középkori romkertnél való emlékezéssel zárult.