Kora vaskori, 2600 éves halomsírok a grófi vadasparkban

Fehérvárcsurgó, Eresztvényi erdő

 

Az intézményünk köré szerveződő múzeumbaráti kör, a rendszeres kiállítás-látogatók és támogatók szerepe mindig is fontos volt a múzeumi szakemberek számára. Adódtak azonban olyan rendkívüli helyzetek is, amikor kézzelfoghatóan nekik köszönhettük egy-egy lelőhely, vagy lelet megmentését. Ez történt 1983. tavaszán is, amikor Rajnai Ferenc nyugalmazott székesfehérvári katonatiszt, egyben természetjáró és a régészeket segítő terepbejáró azzal a hírrel keresett meg a múzeumban, hogy Bodajk és Fehérvárcsurgó erdős részein kirándulva az eresztvényi erdőben, az egykori grófi vadasparkban található és már korábbról is ismert egyik őskori halomsír oldalában olyan friss ásásnyomokat talált, amelyek „nem olyan formájúak és jellegűek, mint amilyeneket a régészeti feltárásokon látni szokott”. Miután tisztáztuk, hogy a múzeum ezen a helyszínen jelenleg nem folytat feltárási munkát, azonnal a helyszínre mentünk.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-2

Amit találtunk az egyszerűen elképesztő volt: az egyik legnagyobb halomsírnak ugyanis az úttal átellenes, tehát a sétálók által nem könnyen észrevehető oldalában, egy 1 x 1 méteres aknát mélyítettek a halom közepébe. A rablók nem hétköznapi, sőt mondhatni „vájár szakértelemmel” dolgozva, az omlás ellen támfákat elhelyezve, majd létrán leereszkedve mintegy 2,5 méter mélységig eljutva, elérték és beszakították a kőréteggel borított faszerkezetű sírépítmény tetejét, jelentős kárt okozva mind a szerkezetben, mind az ott előforduló sírmellékletekben. Azonnal jeleztük mindezt a rendőrségen, és intézkedtünk az egyébként ismert és védett lelőhely további védelméről. A nyomozás hamar kiderítette, hogy két bodajki nyugdíjas bányász állt össze, hogy „megássák a kincset”, amit ott sejtettek. A történet azért különösen káros és sajnálatos, mert már korábban, ismeretlenek, többször megpiszkálták a többi halomsírt is, nagyrészt elpusztítva, a régészeti feltárás, a dokumentálás és értékelés számára gyakorlatilag alkalmatlanná téve azokat. Az bizonyos, hogy köznapi értelemben vett kincset soha nem találhattak a „kunhalmokban”, „Attila elásott kincsének” itteni keresése pedig egyszerűen butaság. A fa szerkezetű sírépítmény és annak kő borítása mellett ugyanis legfeljebb őskori cseréptöredékekre és a máglyáról származó égett csonttörmelékre, valamint azonnal szétomló, felismerhetetlen rendeltetésű fémmorzsalékra bukkanhattak. Emellett ma már akár börtönbüntetéssel járó bűncselekménynek minősül a védett régészeti lelőhely megbontása és tönkretétele. A bolygatásra való tekintettel azonban a múzeum kénytelen volt szervezetten feltárni a szóban forgó halomsírt.
A terep elsődleges megvizsgálása nyomán azt is észlelnünk kellett, hogy a 9 sírból álló együttesből mindössze egyetlen kisebb méretű tűnt bolygatatlannak.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-3

A legnagyobb méretű halomsírnál pedig a közepébe irányuló több rablóaknát is beazonosítottunk, de ezek látszólag nem érték el a halom közepét. Ez a halom tehát még részben feltárható lesz a jövőben. A többi, részben megsemmisült sír maradványát pedig azonosítottuk és dokumentáltuk.
A szerencsére idejében megállított sírrablási kísérlet által megbolygatott 1. számú halomsír feltárása előtt mi magunk sem gondoltuk, hogy a munka során végül egy olyan, nagyjából ép, fa szerkezetű és kőborításos sírépítményt tárhatunk fel, amely a jól megfigyelhető jellegzetes temetkezési rítuselemek sokrétűsége, jól dokumentálhatósága, valamint komplex kultúrtörténeti összefüggései révén az egyik nemzetközileg is kiemelt referenciája lesz a korszak, tehát a korai vaskori úgynevezett Hallstatt kultúra dunántúli kutatásának.
A feltáráskor természetesen a média emberei mellett vendégszakértők, rajzolók, topográfusok, restaurátorok, fotográfusok hada gyűlt oda, amikor a mai járószinttől mérve mintegy 4,5 méter magas és 25 – 35 méter átmérőjű halom negyedelő módszerrel történt feltárása során előbukkant a boronaház-szerkezetben tölgyfa gerendákból összeácsolt, egymásra helyezett, majd fokozatosan ívelten befele hajló oldalfalú mintegy 2 méter magas sírépítmény külső váza. A fa elemeket tehát egymásba ácsolt gerendák alkották, a közepén pedig több tonnányi kő borította az egész objektumot, majd erre került a több mint 2 méter földréteg. Az igaz meglepetés azonban csak ezt követően tárult fel. A sírépítmény bontása során feltárulkozott az objektum belső szerkezete: a külső gerendaváztól befelé, mintegy félméternyire egy másik, immár deszkavázas keret rajzolódott ki, amely az őskori járószint fölött mintegy 80 cm magas, 3 x 2,5 méter kiterjedésű belső négyzetes keret volt. Ezt a keretet aztán párhuzamosan elhelyezett fa elemekkel teljesen befedték. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas doboz. A sír mellékleteit pedig ebben a zárt keretben helyezték el. Akkor ott csak nagy mennyiségű kerámiatöredék, égett csontok és hamu, valamint igen rossz megtartású vas és kevés bronz tárgy utalt arra, hogy mi mindent helyezhettek el a sírban. A rítusra jellemző, hogy ekkor csakis hamvasztásos módon temetkeztek, a sír közelében nagyméretű, szabálytalan, átégett földréteg utalt a halotti máglyára, amelynek a maradványait részben összesöpörve szintén behordtak a sírépítménybe. Gödröt nem ástak, egyszerűen a járószinten alakították ki a sír szerkezetét. A leletek sérülékenysége és a későbbi restaurálás biztosítása végett a régészeti anyagnak a jelentős részét „in situ” emeltük ki, és így csak a későbbi konzerválás és restaurálás eredményeképpen tárult fel a mintegy két tucat, többségében grafitmázas fekete kerámia edény, valamint a korabeli fémművességre jellemző bronz ruhadíszek, gyöngyök vas zablák, vas kard és balta, fibulák, bronz füles tál és sok egyéb.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-5

Ezek a mellékletek jól beilleszthetőek az Ausztria, Szlovákia, Szlovénia, Észak-Olaszország, Horvátország és a Dunántúl területén Kr.e.700 – 550 között virágzó keleti-Hallstatt kultúra hagyatékába.
Az analóg leletanyagok tipológiai összehasonlításán alapuló relatív kronológia mellett, ma már mód van a természettudományos módszerek és eljárások szerteágazó alkalmazására az archeológiában is. Így mi is igénybe vettük a pontosabb kormeghatározáshoz az úgynevezett C14 radiokarbon izotópos eljárást, ami igazolta a leletanyag Kr.e.7. század eleji keltezését. Emellett mag- és pollen mintavételek alapján következtetni lehet a korabeli termesztett kultúrnövényekre, tenyésztett és vadászott állatállományra, a fémmegmunkálási eljárásokra, a máglyán talált égett emberi- és állatcsont maradványok sokirányú meghatározására.
Ez a halomsíros temető a korabeli arisztokrácia temetkezési helye volt, az úgynevezett köznépi temetőt pedig még nem találtuk meg. A Gaja-patak túlsó oldalán emelkedő magaslati tetőn, a Kisvárhegy nevű helyen azonban sikerült beazonosítani és hitelesítő feltárással igazolni a korabeli erődített földvár meglétét. Ez a nyugatról érkezett kultúra közvetlen előzmény nélkül népesítette be a Dunántúlt, abból a közép-európai térségből kiindulva, amely a korszak kulturális központja és kibocsátó helye volt. Mintegy 100-120 évvel később azután, közvetlen folytatás nélkül, megszakad a közösség itteni élete, a következő jól ismert kulturális horizont pedig már a római hódítást megelőző kelták világa a Dunántúlon is. A Duna vonalától keletre ez a régészeti kultúra egyáltalán nem terjedt el, legkeletibb előfordulásait Érd – Százhalombatta térségéből ismerjük. A korabeli civilizáció komplex voltára, valamint a kereskedelmi csatornák meglétére utal az, hogy a feltárt fehérvárcsurgói halomsír leletanyagában déli, trák típusú vas kard, Észak-itáliai és Alsó-ausztriai analógiákkal, rendelkező füles bronz tál, valamint baltikumi borostyánkő ékszermaradványok egyaránt előfordulnak.

Fehervarcsurgo-halomsir-blogkep-4

A tudományos feldolgozás megkezdődött és szándékaink szerint ez a csodálatos leletanyag a múzeum állandó régészeti kiállításának lebontását követően is megtekinthető lesz a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély erre a célra biztosított két termében.

Székesfehérvár, 2019. szeptember 20.

Dr. Jungbert Béla

EGY LEGENDÁS ÁSATÁS FOLYTATÓDIK CSÁKBERÉNY-ORONDPUSZTÁN

László Gyula nyomdokaiban az avar kori temetőben

A Vértes előterének festői környezetében, a Csákberény községhez tartozó Orondpusztán csodálatos lehetőség adatott meg nekünk 2019. július elsejétől: a híres László Gyula professzor nyomdokaiban járva folytathatjuk a kiemelkedő jelentőségű avar kori temető általa 1939-ben kényszerűen félbehagyott feltárását. Az 1935-ben Csákberényt Bodajkkal összekötő iparvasút építése során előkerült temető feltárását ugyanis Lencsés József fehérvári múzeumi altiszt kezdte meg, majd 1938-tól a második világháború kitöréséig László Gyula tárt fel további temetkezéseket. A kiásott sírok száma így elérte a 452-őt, ám amint azt már tudjuk, a temető összes sírjának ez mindössze 40%-a!

1-László Gyula

A fiatal régész, László Gyula 1939-ben a Magyar Nemzeti Múzeum tetején
(forrás: László Gyula: A csákberény-orondpusztai avar kori temető. Székesfehérvár, 2017, 33, 9. ábra)

Az igen jelentős leletanyagot tartalmazó temetőről dr. Vécsei László polgármester és Csákberény Község Önkormányzata támogatásával a Szent István Király Múzeum közleményeinek sorában magyar nyelven megjelent kötet interneten is olvasható.

2-Csakberény-Orondpusztai

Az 1936–39 közötti feltárásokról magyar nyelven is megjelent kötet borítója. A kötet az interneten ingyenesen olvasható!

Honnan tudjuk hol kell ásni?

A Szent István Király Múzeum blogján korábban már írtunk a csákberény-orondpusztai avar kori temetőről rendelkezésünkre álló rendkívüli légifotóról (ld. László Gyula és a csákberény-orondpusztai avar temető). A repülőgépről készített nevezetes fényképen csodálatos jelenség szemtanúi lehetünk. A gabonatáblában sötét árnyékként rajzolódnak ki a számunkra fontos objektumok. Minderre az a magyarázat, hogy az egykoron bolygatott föld jobb víztároló képességű, így felette a növényzet több vízhez jut, magasabbra nő, hosszabb ideig és valamivel sötétebb árnyalatban zöldellik. Megfelelő vegetációs időszakban és napszakban elegendő a növekedésben bekövetkező parányi különbség, hogy az egykori emberi beásások nyomai surlófényben kirajzolódjanak a levegőből, legyen szó gödrökről, árkokról vagy éppen sírokról. A kiemelkedő hozzáértéssel és jókora szerencsével készült felvételen sötét pöttyökként rajzolódnak ki az avar kori sírok, fésűszerűen elhelyezkedő keskeny csíkokként az 1936–39 közötti ásatások kutatóárkai, és széles fekete csíkként az a keskeny nyomtávú vasút, amely építésekor 1935-ben az első sírok napvilágot láttak. A légifotó koordinátahelyes térképre illesztésével (georeferálásával) pontosan tudjuk, hogy hol találunk még feltáratlan sírokat, tehát hogy hol kell ásnunk.

3-sárga szín műholdkép

A sárga színnel jelölt ásatási szelvény a műholdképre illesztett légifotón. A kis fekete pöttyök a gabonatáblában kirajzolódó sírok!
(Készítette: Nagy Zoltán önkéntes, Közösségi Régészeti Egyesület)

4-légifotó sárga szín

A légifotón sárga színnel jelölték a még feltáratlan sírokat.  A sárga téglalap a 2019. évi ásatási szelvényünk
(Készítette: Nagy Zoltán önkéntes, Közösségi Régészeti Egyesület)

Miért fontos a temető további kutatása?

A 6–7. században ide temetkezők jelentős részének temetkezési szokásaiban és viseletében a római kultúrában gyökerező (romanizált) vonásokat figyelt meg a ’30-as évekbeli feltárások anyagát feldolgozó kutatócsoport. A keleti sztyeppről érkezett vezetőréteg lovas- és fegyveres temetkezései mellett a helyi romanizált lakosság temetkezett. Hosszú ideje kérdéses, hogy a Balkánról, esetleg Észak-Itáliából betelepített, behurcolt embereket vagy a késő római lakosság leszármazottait láthatjuk-e bennük. A jövőbeli kutatásoktól erre a kérdésre is választ remélünk. A 2019-es ásatás szelvényét úgy jelöltük ki, hogy lehetőség szerint közép avar kori (7. század második fele) sírokat tárhassunk fel. Tudni szeretnénk, hogy a közösség sorsa hogyan alakult ebben az időszakban. Mi történik a romanizált csoporttal, illetve milyen képet tár elénk az egymástól eltérő kultúrák egymásra hatása, mit mutat a közép avar kori közösség embertani és kulturális képe. A későbbiekben a kutatást ki szeretnénk terjeszteni a temető késő avar kori (8–9. századi) részére is, ahol a vizsgálódásunkban már nagy szerepet szánunk annak, hogy milyen közösség élt itt a 9. században, kikkel találkozhattak a környéken feltűnő első magyar harcosok, és kikre terjesztette ki a hatalmát Árpád nagyfejedelem a 10. század hajnalán.

Képek a 2019. évi feltárásból

A feltárás utolsó napjaiban korai lenne még eredményeket ismertetni, hiszen csak ezután következik a régészeti leletanyag restaurálása, majd elemzése, valamint az embertani anyag vizsgálata. Néhány információval, érdekességgel és képpel azonban már most szolgálhatunk. A ’30-as években feltárt sírok alapos feldolgozásának és a szerencsés légifotónak köszönhetően sikerült valóban a közép avar korra, tehát a 7. század második felére keltezhető sírokra bukkannunk.

5-bolygatatlan sír

Egy bolygatatlan sír az övhöz tartozó és az övre függesztett tárgyakkal: 1-es és 3-as szám alatt függesztésre szolgáló vaskarikák, 2-es szám alatt és a 4-es szám mellett egy-egy vascsat, az 5-ös szám mellett vaskés

Az általunk feltárt sírokat a közép avar kort jól körvonalazó leletek keltezik: a nők temetkezéseiből hengerpalástos lengőcsüngővel ellátott bronz fülbevalók és a korszakban divatos kölesgyöngyökből fűzött nyakláncok; a férfiak temetkezéseiből a korszakra jellemző lemezes veretekkel és szíjvégekkel ellátott övek.

6-avar kori fülbevaló

Közép avar kori hengerpalástos lengőcsüngőjű fülbevaló restaurálás előtti állapotban (Fotó: Tóth Brigitta)

 

 

7-díszes féfi sír

Az ásatáson a finombontást követően így tárul a szemünk elé egy lemezes bronzveretekkel gazdagon díszített övű férfi sírja. A restaurátorok aprólékos munkával tisztítják majd meg a rossz megtartású övvereteket és gondoskodnak az állagmegóvásukról, hogy vizsgálhatók és kiállításon bemutathatók legyenek. A koponyát a fából ácsolt sírépítmény elkorhadását követően beszakadó földtömeg lapíthatta össze

Persze számos további olyan tárgy is napvilágot látott, amelyek az avar koron belül pontosabban nem keltezhetők, a sírban való elhelyezkedésük, viseleti helyzetük mégis sok érdekességgel szolgál majd: többek között orsógombok, vaskések, vascsatok, vaskarikák, különböző bronz fülbevalók és huzalgyűrűk, csont tűtartók, másodlagosan felhasznált római bronzfibula, valamint egy övre akasztott agancstok.

 

8- női sír

Egy női sírban a bal combcsont mellett dokumentált tárgyak a 2-es számmal jelölt vaskarikákkal lehettek az övre függesztve (3-as számmal: csont tűtartó, 4-es számmal: vastárgy, 5-ös számmal: egygombos, erős profilú bronzfibula, 6-os számmal vaskés)

Három hét alatt 49 sírt tártunk fel, amiben kiemelkedő szerepe volt a munkánkat segítő önkénteseknek, zömében a Pest megyei Közösségi Régészeti Egyesület tagjainak.

9-az ásatási csapat

Az ásatási csapat az első héten: ásatási technikusok, önkéntesek és a feltárásvezető

 

Az ásatás vége felé zivatar érkezett, aminek általában nem örülnek a régészek. Ezúttal azonban sokat köszönhetünk a feltárt sírok oldalfalát megáztató esőnek. Nem kis meglepetésünkre olyan sírokban is fából ácsolt sírépítmények nyomai rajzolódtak ki, ahol arra előtte nem figyeltünk fel, részben azért, mert a korabeli sírrablás, bolygatás során egyes részeik megsemmisültek, részben pedig a mezei pockok és más földben túró „kollégáik” értelmezést nehezítő járatai miatt.

 

10-sír alja

A sírok jelentős részében a sír alja felett 50–80 cm magasságban rendszerint függőleges cölöpök nyomával együtt vízszintes barna humuszcsík jelentkezett, ami deszkával fedett sírkamrára utal (az emberi váz itt már felszedésre került, nem látható)

 

11-síralja-2

 

12-a 475 sír

A 475. sírban különleges sírépítmény megfigyelésére nyílott alkalmunk. A két hosszanti oldalfalba egy-egy vastag fagerendát helyeztek el, a sír sarkaiban pedig egy-egy függőleges cölöp támasztott alá a sír rövidebb oldalainak falából haránt irányban felfelé vezető egy-egy vékonyabb cölöpöt. Mintha egy házat ácsoltak volna a síraknába, ahogy az a lehetséges rekonstrukciót ábrázoló vázlatrajzon látható (Rajz: Rechner Balázs)

13-2019évi ásatás

A 2019. évi ásatási szelvényünk madártávlatból a feltárás vége felé járva (Készítette: Belegrai Tamás)

E sorok megírása idején még zajlott a feltáruló sírépítmények dokumentálása miatt elhúzódó ásatás…

 

Szücsi Frigyes
feltárásvezető régész

Szent István Király Múzeum

 

AZ UTCÁN DARABOLTÁK A MESE-SZŐNYEGET

A kiállításrendezés titkai

 

A szakértő zsűri ítélete alapján a Hetedhét Játékmúzeum Vonalba zárt történetek című, Réber László grafikusművész munkásságát bemutató tárlata nyerte el 2019-ben az Év kiállítása megtisztelő címet. Ebből a különleges alkalomból a Hetedhét Réber! című beszélgetés-sorozat legutóbbi estjén a kiállítás létrehozásának fázisait elevenítették fel a résztvevők: Gärtner Petra művészettörténész, Kemény Gyula látványtervező és Mihalkov György, aki ezen a kiállításon a grafikai munkákért felelt, de sok más tárlaton látványtervezői feladatokat is ellát. A moderátor Gábor Gina újságíró volt.
Kiderült, hogy persze rajtuk kívül még sokan, egy egész stáb dolgozott a „Vonalba zárt történetek” megvalósításán, az egyik ötlet pedig szülte a másikat… A közös tervezés nyomán alakult ki az a különleges látványvilág, ami elnyerte a szakma és a közönség tetszését egyaránt.
A Réber-hagyaték Fehérvárra kerülésének története is szóba került, elvégre Réber nem kötődik Székesfehérvárhoz, bár már fehérvárinak érezzük… Aranykor címmel Szűcs Erzsébet művészettörténész mutatta be egy nagyszabású székesfehérvári tárlaton az 1960-as évek legkiemelkedőbb grafikusait, még 2005-ben. Ekkor ismerkedett meg Réber László hagyatékának gondozójával, a művész lányával, Widengård Krisztinával, aki végül mintegy 1300 Réber-grafikát helyezett letétbe a Szent István Király Múzeumban, mert felismerte, hogy Fehérváron ennek jó helye lesz. Ennek alapján 2008-ban született meg a Réber László munkásságát bemutató nagyszabású, időszaki tárlat a Csók István Képtárban.

DSC_0018

A Szent István Király Múzeumhoz máskor is így, személyes kapcsolatok révén kerültek gyűjtemények – hangzott el az esten. Így volt ez például Moskovszky Éva különleges játékaival is: Éva néni hajdanán Illyés Endréné Tünde révén tapasztalta meg, hogy a fehérvári múzeumban megbecsülik, szeretik azt, amit összegyűjtött, megőrzött. Később kézenfekvőnek látszott, hogy a játékokat a játékosságáról (is) híres grafikusművész munkáival társítsák. Elvégre Réber László mesekönyvekhez és felnőtteknek szánt olvasnivalókhoz is készített ötletes, különleges illusztrációkat. Amikor 2012-ben a két páratlanul gazdag hagyaték, a Moskovszky- és a Réber-gyűjtemény egy pályázat révén megfelelő otthonra találhatott, azaz összeköltözhetett a Hiemer-házban, csupán az egyik gyűjtemény reprezentatív bemutatására jutott pénz: így jöhetett létre a kiállítás a messzeföldön híres Moskovszky-gyűjteményből. Az emeleti termet akkor elsősorban helyfoglalásnak tekintették: ott vonultattak fel a Réber-hagyaték jellegzetes műveiből egy csokorra valót, de már akkor bíztak abban, hogy – ha jut majd rá támogatás – ide kerül a másik, méltó Réber-kiállítás. A látványos megújulás tavaly, 2018-ban következett be.

IMG_5216

Ami a Réber-tárlat kialakítását illeti, érdekes adalékokat tudtunk meg a beszélgetésen. Például azt, hogy egy csomó apróságon múlik, hogy egységessé váljon az összkép: nem mindegy, hogy párhuzamosan futnak-e a művek megvilágításához nélkülözhetetlen lámpasínek a plafonon, és olykor a termosztát fehér műanyag-gombját is érdemes belekomponálni a falra kinagyított, nagyméretű Réber-rajzba. Fontos volt, hogy az ablakokat is Réber-rajzok takarják, hiszen itt ezek a főszereplők, az ablakból látszódó belvárosi utcakép látványa csak elvonná a figyelmet. Ám a legfontosabb döntés az volt, amikor elhatározták, a kiállítóteret padlószőnyeggel borítják. Méghozzá olyan sokat kibíró, ipari szőnyeggel, amelynek motívumai egy társasjáték alapjául szolgálnak majd. Kiderült, miként esett a választásuk a Szegény Dzsoni és Árnika című Lázár Ervin-mese Réber László alkotta figuráira, hogyan kellett ezeket a színes alakokat a megfelelő léptékben megrajzolni, hogy aztán a szőnyegre kerülhessenek a motívumok. Az egyedi szőnyeg ára ugyan borsos volt, de nagymértékben meghatározza a tárlat egészét. Ahogyan a másik, felnőtteknek szóló könyvek illusztrációit és egyedi grafikákat felvonultató teremrészben is lényeges a szőnyeg, ami az egy-egy vonalból kibontakozó szellemes, ötletes, különös fekete-fehér Réber-világra felel rá…
Úgy tűnt, a legsokkolóbb momentum a szőnyeg megérkezése volt: a gyár azt vállalta, hogy négy részből illeszkedik majd össze a padlóburkolat. Ehhez képest a teherautóról egyetlen hatalmas tekercset tettek le az utcára, amit mozdítani is képtelenség volt, nemhogy egyben felcipelni a Hiemer-ház emeletére. A beszélgetés résztvevői azt mesélték, hogy a csapatuk egyik tagja – a látványtervezésben és rendezésben is részt vevő Koczka István – angyali nyugalommal, az utcán vágta fel egy éles sniccerrel a szőnyeget, ott, ahol a gyár a vágófelületeket kialakította. Ha véletlenül belevág a szőnyegbe, már nincs idő a gyárral kijavíttatni a hibát. Nem történt baj, a szőnyeget végül jókora darabokban sikerült az utcáról felhozni – a kiállítóteremben azóta is mindenkit lenyűgöz. Szó esett továbbá a különböző technikai megoldásokról, az Örkény egyperceshez készült grafika nyomán a játékos-mágneses képalkotásról, a Réber-rajzok számítógépes lapozásáról, a megszólaló „képekről”, a meghallgatható egypercesekről, a különleges világú Réber-filmekről. Elhangzott: mindezekkel arra törekedtek, hogy a tárlatra érdemes legyen ismét ellátogatni, újra és újra kínáljon feltárni való titkokat a nézőközönség számára.

– Gärtner Petra művészettörténész-
Szent István Király Múzeum

Fotók: Deák Balázs

 

Újszülöttek gyermekkézben

A csecsemőbabák kultúrtörténete

 

A baba, mint játék évezredek óta jelen van az emberiség kultúrájában. Az, hogy a gyermek a babája édesanyja legyen, alapvető emberi szükséglet.
Nagyon érdekes azonban, hogy a 19. századot megelőző évszázadokban, a gyermekek bár feltűnnek az ábrázolásokon babákkal, de ezek a babák soha nem hasonlítanak kisbabára vagy csecsemőre. Leginkább felnőtt nőnek vannak öltöztetve. Feltűnő ez a hiány, mert a játékszer minden korban, így napjainkban is a felnőtt világ kicsinyített mása. Tehát a kislányok környezetében a múltban is joggal kereshetnénk azokat a babákat, amelyek megjelenésükben is valódi csecsemőre hasonlítanak.

Néhány ritka kivételtől eltekintve a csecsemő formájú babák nagyobb mennyiségben csak a 20. század elején jelentek meg, szoros összefüggésben a reformpedagógia elveivel, amely szerint a gyermek minőségileg más, mint a felnőtt; önálló világa van, sajátos szemléletmóddal, nézőpontokkal, problémákkal, értékekkel és tapasztalatszerzési formákkal. A kislányok persze ezt megelőzően is eljátszották a babájukkal azt, hogy csecsemőként ringatják, etetik vagy altatják őket, de korábban ha ezt vizuálisan is meg akarták jeleníteni), akkor a felnőtt testarányú babára csecsemőruhát adtak, az adott kor valódi csecsemőruháival azonos formában. A 19. század végén a babák teste viaszból, bőrből, fából vagy masszából (adalékanyagokkal kevert fa- vagy papírpép) készült, és a fűzővel elszorított karcsú alakot jelenítette meg, amit kitűnően lehetett öltöztetni.

BAB_3811_099-BLOG2x800

A 19. századi nevelési irodalomból kiderül, hogy a nők legfontosabb feladata ekkor is az anyaság volt, de az erre való felkészülésre túl nagy gondot nem fordított sem a család, sem a hivatalos oktatás. Az anyaság természetes szerep volt, és nem felkészülést igénylő szerep. Felkészülni a társasági életben való érvényesülésre kellett, még pedig az ehhez szükséges készségek (illem, tánc, zene, énektudás, idegen nyelv) elsajátításával. Az édesanyák aránytalanul sok időt fordítottak gyermekeik felnőtt divathoz igazított öltözetére és megjelenésére. Ezért adtak a kezükbe francia divatbabát, majd „bébét” (gyermek arcú, de a felnőtt divat szerint öltöztetett baba), mert ezek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy ezernyi divatos kiegészítőjükön keresztül a kislányok a jó megjelenés művészetét elsajátítsák. A kislányoknak nem csecsemőbabára volt szükségük ahhoz, hogy megtanulják, hogyan illik megjelenni egy társaságban. A női lét célja a házasság volt, amely életre szóló biztonságot jelentett egy hölgy számára anyagi és erkölcsi értelemben is. Ez a mentalitás csak lassan, a 20. századra változott meg, és ez idáig a kislányok gond nélkül elképzelték csecsemőnek a női ruhákba öltöztetett babáikat.

A célként felfogott házasságnak fontos szerepe van a csecsemőápoláshoz és a gyermekgondozáshoz való viszony szempontjából is. Rousseau már a 18. században kritikus hangon beszélt az emberi együttélés tradicionális kereteiről: „Az a család, amelyben nem a szeretet a legfontosabb összekötő kapocs, hanem az érdek; ahol a gyermek nem a szerelem gyümölcse, hanem a józan megfontolásé; ott, ahol az anya nem tölti be óvó, gondozó szerepét és az apa nem teljesíti legszentebb kötelességét, a gyermeknevelést; ott a család nem méltó arra, hogy kivehesse részét a természetes ember neveléséből”. Ezért a gyermeket Rousseau szerint (és a korabeli közvélekedés szerint is) ki kell venni a szülői kézből, el kell távolítani a szülői házból, és a nevelését nevelőre kell bízni. Az anya és az apa nevelő szerepe tehát nem fontos. A nőt már csak ezért sem érdemes az anyaságra felkészíteni, hiszen a gyermekkel a születése után dajka és nevelő/nevelőnő foglalkozik. A nők a 18-19. században tömegesen bízták szoptatós dajkára a csecsemőiket. A cseperedő gyerekekkel ezután fizetett alkalmazottak foglalkoztak, akik sokszor fontosabb szereplői voltak a gyermek életének, mint a szülei. A szülők és gyermekek közötti családi viszonyokat erős távolságtartás jellemezte. A gyermek, ha a babáját ringatta, a dajkát utánozta, de a társadalom nem a dajka szerepét várta el tőle.

Ha a kislányokat alapvetően nem az anyaságra akarták felkészíteni, akkor érthető, hogy nem csecsemőbabákat adtak a kezükbe. A természetes anyaösztönt a fantáziájukkal élték meg a játék során, illetve a 19. század második felében a bőséges gyermekáldásnak köszönhetően még alapvetően sok kistestvér vette őket körül, akiknek a gondozásából ki kellett venni a részüket.
A század végére azonban csökkent a születések száma. Kevesebb gyermeknél könnyebben a figyelem középpontjába került a gyermek, több idő, több energia jutott rá, és ezzel párhuzamosan nőtt a nők szoptatási hajlandósága is, amely nyilvánvalóan mélyítette az anya-gyermek közötti érzelmi kapcsolatot – bár a szoptatós dajka intézménye egészen az 1920-as, 30-as évekig kitartott. Innetől kezdve a gyermek már az anyját utánozta, és ez egyre helyénvalóbbnak látszott. A mentalitásbeli változáshoz szépen igazodott a babakínálat.

A csecsemőhöz való viszonyban az érzelmek hiánya nem magyarázható egyedül a dajkaság intézményével. Nagyon fontos szerepet játszott ebben a nők szüléshez való viszonya is. A 19. század közepén a szülés a női gondolkodásban még élet-halál kérdése volt. Ha szülés közben komplikáció lépett fel, az nagy valószínűséggel vagy az anya, vagy a gyermek életébe került. A császármetszést legfeljebb úgy tudták kivitelezni, hogy vagy az anya, vagy a gyermek maradt életben. A századfordulóra viszont javult a gyermekek (és az anyák) életben maradási esélye, és ez nyilvánvaló, hogy mentálisan erősítette a csecsemőről és a szülésről való pozitív gondolkodást. Az orvostudomány fejlődése tehát fontos szerepet játszott abban, hogy az anyák egyre kevesebb bizonytalanságot és félelmet éljenek meg a szüléssel kapcsolatban, és a szülést követően is egyre több időt és figyelmet fordítsanak a gyermekükre.

A higiéniai feltételek javulása a csecsemőápolásban is éreztette a hatását. Például különös gondot fordítottak a csecsemő fürdetésére, és a gyermek gondozása folyamatos orvosi felügyelet mellett történt. A gyermekek felé fordulást, a gyermeki sajátosságok felismerését igazolja a csecsemőápolás tárgykészletének, valamint a csecsemőruha-választéknak a bővülése is. A bővülő tárgykészlet pedig egy gazdasági változást jelez. Olyan folyamatot, amelyben a polgárság megszilárdulásával, a gyáripar kiteljesedésével egyre több iparcikk veszi körül az embereket, és nem csak a felnőttek, hanem a gyerekek is fogyasztóvá, gazdasági tényezővé válnak. Nem csoda, ha a gyermekközpontú polgári családban a gyermekjátékok iránt is megnő az igény.
Mindezekkel a társadalmi-gazdasági változásokkal párhuzamosan, elsősorban a pedagógia és a pszichológia művelőinek állásfoglalásaként született meg az a felismerés, hogy a baba az anyai ösztön kibontakoztatásának az eszköze, és a kislányok a babával készülnek fel az anyaságra. Ennek a felismerésnek a hatására indul meg Németországban az a játéktervezési mozgalom, amit a szakirodalom babareformnak, a létrejött babatípusokat pedig reformbabáknak nevez. Az új típusú babák a korábbi hölgybabákkal ellentétben művészek által tervezett, gyermekarcú, gyermektestű, gyermekruhát viselő babák, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a gyermekek valóban játszanak velük.

0ba67ef5ed63d5f418ebd9e9169222bd-BLOG3

A reformbabák első képviselői 1908-ban egy müncheni kiállításon jelentek meg, Marion Kaulitz tervezésében. Ezek édes gyermeki, nagyon természetes és személyiséggel teli babák voltak. A babagyártó vállalatok – az elsők között Kämmer és Reinhardt – hasonló stílusú, ún. karakterbabákat kezdtek gyártani. A Kämmer és Reinhardt vállalat első karakterbabája egy csecsemőbaba volt 1909-ben, Kaiser Baby néven. Az arányait az emberi test arányaihoz méretezték, igazi csecsemőről mintázták, és a hajlított végtagok, amelyek egymással nem párhuzamosak, egy újfajta realizmust jeleztek a babagyártásban. A gyermeket és csecsemőket ábrázoló karakterbabák legfőbb jellegzetessége az volt, hogy valódi gyermekekről mintázták őket, ezáltal személyiségjegyek, érzelmek jelentek meg az arcokon.
Az 1910-es évektől számos németországi babagyár állt elő csecsemőbabákkal. A legjelentősebbek: Simon und Halbig, Armand Marseille, J. D. Kestner, és a Heubach Fivérek. Csecsemőbabáik különböző típusai a Moskovszky-gyűjteményben is megtalálhatók.

Az 1920-as években már Amerikában is nagyon sok baba készült, és 1925-ben az eladott babák fele csecsemőbaba volt. A gyárak versenyeztek egymással, és a német gyárakkal is. Az amerikai babagyártás óriási lemaradással küzdött az európai babagyártással szemben, az I. világháború miatt azonban pillanatok alatt behozták a lemaradásukat. 1914-ben a babagyártás hirtelen abbamaradt Németországban, és innentől kezdve Amerika kezdte el uralni a piacot. A csecsemőbabák a két világháború között, a világháború alatt és még utána is népszerűek voltak. Ekkorra már felnőtt egy olyan nemzedék, akiknek a szülei és a nagyszülei is csecsemőbabákkal vagy kisgyermek babákkal játszottak, és semmiképpen sem hölgybabákkal. A csecsemőbabák nagyon sokáig hordoztak magukban újdonságot: új anyagot, új technológiai megoldásokat. Az 1950-es évek végére azonban egyre nehezebb volt a már meglévő készletbe friss vért pumpálni. Ekkor következett egy új mérföldkő a babaevolúcióban: az amerikai Ruth Handler bátran és merészen ismét egy hölgybabával állt elő, méghozzá a máig népszerű Barbie-val. A gyermek és csecsemő babák azonban nem tűntek el, de a népszerűségük csökkent a 20. század második felében. A realisztikus megjelenítésre való törekvést máig megőrizték, hiszen a mai változatok már nem csak sírni, hanem pisilni vagy büfizni is tudnak. És a Barbie babának is van már csecsemője, tehát a világ legnépszerűbb szőke nője nem tudta lesöpörni a csecsemőbabákat a piacról.

 

– dr. Nagy Veronika néprajzkutató, muzeológus –
(Hetedhét Játékmúzeum)

Királyaink nyomában

A székesfehérvári királyi bazilika temetkezései

 

„…minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak…”

(Thomas Mann: József és testvérei)

 

István király Fehérvárott egyházat alapított Szűz Mária tiszteletére. Ide temették el fiát, Imre herceget, majd 1038-ban bekövetkezett halálakor az államalapító uralkodót is. A templomnak nagy tekintélyt adott István király és Imre herceg 1083-as szentté avatása. Ez elindította a királyi temetkezések sorát, s az elkövetkező öt évszázad során további 14 királyunkat helyezték itt nyugalomra. Eltemettek itt uralkodói családtagokat is, de amíg a krónikák a királyok eltemetési helyét feljegyezték, a királyi család tagjairól csak néhány esetben tesznek említést. Számuk jóval több lehetett annál, mint amiről tudomásunk van. Írott források és régészeti leletek alapján rangos egyházi és világi személyeket is temettek a templomba.

A templom sorsa

1543-ban a török megszállás Székesfehérvárt is elérte, a bazilika sorsa ezzel megpecsételődött. A törökök a templom gazdag sírjait feldúlták, kirabolták. 1601-ben a császári csapatok ugyan rövid időre visszafoglalták a várost, azonban az ostrom alatt a bazilika épülete komoly károkat szenvedett, a sírokat pedig a császár zsoldosai fosztogatták tovább. Az 1688-as, végleges felszabaduláskor az épület nagyobb része már romokban állt, és többé nem is építették újjá: a város ugyanis a török uralom alatt elveszítette állami és egyházi kitüntetett szerepét. A fehérvári prépostságot Mária Terézia megszüntette, helyette püspökséget alapított. A püspöki palota építésekor a bazilika még megmaradt részeit is elbontották, a köveket a városi építkezésekhez felhasználták, így a város több pontjáról kerültek elő olyan faragott kövek, amelyek nagy valószínűséggel az egykori koronázótemplomból származnak. Az épületből a föld felszínén semmi nem maradt, Nemzeti Emlékhelyünkön ma csupán a kihantolt alapok láthatók.
A templom egykori gazdagságára utal, hogy még a földdel egyenlővé tett épület is rejtett az utókor számára kincseket. 1839-ben csatornaásás közben a bazilika területén filigrándíszes arany ékszereket találtak, amelyek először magánkézbe, s csak később kerültek múzeumba. Ezek a tárgyak valószínűleg királyi sírból származhatnak. Sajnos azonban a megtalálási körülményekről csak utólagos híradásokból van tudomásunk, ezáltal a leletek eredete kétségbe vonható.

Az 1848-ban feltárt sírok

1848. december 5-én Székesfehérvárott, az egykori koronázótemplom területén kútépítési munkák során két, egymás melletti, vörösmészkő lapokból összeállított sírra leltek. Az egyiket a munkások nyomban felnyitották, a benne lévő csontokat kiszedték. A női halott sírjából aranyozott ezüstkorona és aranygyűrű került elő. A városi tanács felismerte a leletek jelentőségét, a munkát leállíttatta, s a sírok szakszerű feltárásával Érdy Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum régészét bízták meg. Munkájában Varsányi János mérnök segítette, aki a sírokról rajzokat készített. Mivel az elsőként felnyitott sír csontvázát a munkások már felszedték, annak fekvését csak szemtanúk elbeszélése alapján rajzolhatta meg.
A másik, szintén vörösmészkő lapokból összeállított sír férfi halottját szintén uralkodói jelvényekkel temették el: ezüstből készült koronával, karddal, jogarral, karpereccel, sarkantyúkkal; ezeken kívül még egy aranygyűrű, egy ezüst mellkereszt és egy aranyozott rézkereszt volt a sírban.
Az elhunytak királyi személyét a mellettük talált uralkodói felségjelvények tanúsítják; pontosabb kilétüket a sírjaikban talált személyes tárgyaik, történeti adatok, a sírkamrák régészeti sajátosságai, valamint a csontok vizsgálata alapján határozták meg, és a maradványokat azonosították III. Béla királyunkkal és első feleségével, Antiochiai Annával.
A királyi pár sírjainak közvetlen közelében további három sírt tártak fel, egyszerűbb kialakításúakat, e halottak mellett tárgyak nem voltak. Ezekbe a sírokba feltehetően a királyi család többi tagját temethették. A király jobbján nyugvó halottról a genetikai vizsgálat kimutatta, hogy férfiági Árpád-házi személy. III. Bélával nagyapa-unoka vagy nagybáty-unokaöcs fokú, esetleg ennél valamivel távolabbi rokonság feltételezhető. A király lába felől eltemetett 20-30 éves várandós nő sírjából mára csupán a magzat csontváza maradt meg. A genetikai vizsgálat szerint fiúgyermek, rokonsági vizsgálatra azonban DNS-e nem volt alkalmas. Az 1848-ban feltárt ötödik sírból Érdy leírása szerint „zúzott csontváz elszórt töredékei jöttek elé”. Erről a csontvázról többet nem tudunk, orvosi szakvélemény már akkor sem készült, semmiféle további híradás nincs róla.
Az 1848. évi feltárás óriási jelentősége abban áll, hogy egy bolygatatlan királyi temetkezés került elő. Az uralkodó maradványai és a vele eltemetett halotti felségjelvények érintetlenül feküdtek a sírban, abban a helyzetben, ahogy egykor eltemették. A lelet a mai napig egyedülálló Magyarországon.

sircsoport-SZIKMBLOG-20190514

Az 1848-ban feltárt sírokról készült illusztráció Érdy 1853-as publikációjában

 

A királyi pár sírleletei

III. Béla sírja rendkívül gazdag, ilyen gondosan összeállított tárgyegyüttessel a középkori európai királysírokban nem találkozunk. Mindazonáltal a királyi pár felségjelvényei ún. halotti ékszerek, amelyek az elhalálozás és a temetés időpontja között, tehát rövid idő alatt készültek, így kivitelezésük rendkívül egyszerű, kevéssé igényes. (Európában nem volt szokás a használatban lévő hatalmi jelvényekkel temetkezni, helyette halotti koronát vagy a kincstárból házi koronát tettek az uralkodó mellé.) Anyaguk nagy tisztaságú ezüst. A király és a királyné személyes tárgyainak tarthatjuk aranygyűrűiket, illetve III. Béla enkolpionját és a rézkeresztet. A királyné sírjában még ezüstszállal átszőtt ruházatának apró maradványait találták. A leleteket a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, a vörös mészkő sírlapok Székesfehérvárott, a püspöki székesegyház altemplomában találhatók.

A feltárások folytatódtak

A feltárások – ugyan kisebb-nagyobb megszakításokkal – folytatódtak, és 2002-re az egykori templom teljes területét feltárták, kivéve a püspöki palota alatti részt.
Az 1848-2002 közötti ásatások során közel ezer egyén csontmaradványa került elő. A csontok nagyobb része azonban bolygatott, összefüggéseiből kiragadott lelet, tehát nem vizsgálhatók az eredeti eltemetési körülmények, sem a halottak mellé temetett tárgyak; illetve a csontmaradványok többsége hiányos, töredékes. A temetkezések között különbséget tehetünk aszerint, hogy a templom belsejébe vagy a templom körüli temetőbe, és hogy földsírba vagy épített sírba temették-e a halottat. A legrangosabbak – de nem feltétlenül királyi temetkezések – a templom belsejében feltárt kőből vagy téglából épített sírkamrák. A régészeti kutatások nyomán 38 sírkamra vált ismertté. Egy-egy kriptába – mérettől függően – akár több személyt is temethettek, de sajnos többségük a feltáráskor már üres volt a korábbi sírrablások következtében. Mára ezekből a rangosabb sírkamrákból összesen 13 személy maradványai maradtak meg. (A 2018-ban közreadott genetikai eredmények fényében hitelesnek tarthatjuk azt a csontvázat, amelyet korábban Éry Kinga és munkatársai – feloldhatatlannak tűnő ellentmondások miatt – kizártak a vizsgálatokból. Az antropológiai eredményeket összefoglaló könyvben megadott 12 személy helyett tehát mai tudásunk szerint 13 személyt tarthatunk számon.)

Személyazonosítási lehetőségek

A halottak személy szerinti azonosításához kevés információ áll rendelkezésünkre. Nehézséget jelentenek a feldúlt, melléklet nélküli sírok, a hiányos csontvázak. (Minél kevesebb csontvázrész áll ugyanis rendelkezésünkre, annál kevesebb és bizonytalanabb megállapítást tehetünk az elhunyt személyekről.)
Kevés írott forrás szól arról, hogy a királyokat és családtagjaikat a bazilikán belül pontosan hol temették el. A kripták építészeti és művészettörténeti jellegzetességeiből azok korát hozzávetőlegesen meg lehet becsülni, körülbelül évszázadnyi pontossággal. Ezen az alapon természetesen még nem lehet személyhez kötni a sírkamrákat.
Sajnos, a tárgyi leletekről is elmondható, hogy nagy részük már összefüggéseit elveszítve került a kutatók kezébe, gondolhatunk itt többek között a Szent István-szarkofágra, más sírkődarabokra (Marczali Miklós erdélyi vajda feliratos sírkövéből például utólag malomkövet faragtak) és mindazokra a leletekre, amelyek 1839-ben kerültek elő, és áldozatul estek a kincséhségnek.
Szent Imre és Szent István sírját a régészeti kutatásnak ugyan sikerült meghatároznia, de ezekben nem voltak már emberi maradványok.
A templom északi mellékhajójában 1969-ben egy XIV. századi kriptát tárt fel Kralovánszky Alán. A sírkamrát 1839-ben már földmunkák során megbolygatták és kifosztották, így abban a régészeti feltárás idejére koporsószegen kívül más lelet már nem maradt. A kripta kora és kőfaragványainak kiemelkedő minősége alapján felvetődött, hogy Nagy Lajos vagy Károly Róbert temetkezési helye lehet. A későbbi ásatások eredményei kizárják, hogy Nagy Lajos sírkamrája lenne, és a kriptában talált férfi csontváz testi sajátosságai is a két uralkodó közül inkább Károly Róbert személyének feleltethetők meg, de bizonyító erejű adataink nincsenek. A kriptában egy 41-49 éves korúra becsülhető női csontváz is nyugodott. Életkora alapján kizárható, hogy Károly Róbert Székesfehérvárott eltemetett második feleségével lenne azonos.
2002-ben Biczó Piroska feltárt egy kápolnát a templom déli oldalán, amelyet kőfaragványai alapján azonosítani lehetett a Nagy Lajos által maga és családja számára építtetett sírkápolnával. A temetkezési hely tehát személyhez köthető, a kápolna és sírjai azonban bolygatottak, részben üresek is voltak, ezért nem bizonyos, hogy az uralkodó maradványai ma is fellelhetők a csontok között. A kápolnában három személy maradványait találták. Az egyik férfi jó állapotú és nagyjából teljes csontváza Nagy Lajosnak nem feleltethető meg: sem becsült életkora, sem testi sajátosságai alapján. A másik két személyből csak néhány töredékes csont maradt meg. Egyikük egy férfi, akinek elhalálozási életkora hozzávetőlegesen 50 évnél idősebbre becsülhető, a másik személy egy 8-10 év körüli gyermek. Ezek az adatok megengedik azt a feltevést, hogy Nagy Lajos és leánya, Katalin hercegnő maradványairól lehet szó, bizonyító erejű adataink azonban ebben az esetben sincsenek.
A többi rangos kriptába temetett halottat a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehetett valamely királyunk személyével összefüggésbe hozni. A bazilika temetkezései közül továbbra is csak III. Béla és első felesége, Anna királyné személye igazolható. A király jobbján pedig, amint arról már volt szó, valamelyik, név szerint egyelőre nem azonosítható férfiági rokona nyugodott.

III. Béla vagy Könyves Kálmán?

2006-ban Tóth Endre régész felvetette, hogy a király sírjában talált tárgyakat inkább Könyves Kálmán király személyéhez lehet kötni. Feltételezését elsősorban a sírban talált rézkeresztre alapozza, amely véleménye szerint körmeneti kereszt, és így egyedül Könyves Kálmánnal hozható kapcsolatba. Érvelése azonban nem perdöntő, mivel más régészek e tárgyat zarándokkeresztként vagy apostoli királyi jelvényként értelmezik.
Az antropológiai vizsgálatok eredményei inkább III. Béla személyét valószínűsítik. Kálmán király külsejét az írott források visszataszítónak mutatják be, miszerint szőrös volt, kancsal, púpos és sánta. Ezt az előnytelen leírást azonban a történeti kutatás az akkori krónikaírók elfogultságával magyarázza. A Kálmán király külsejéről szóló leírás ugyanis később, az általa gyermekkorában megvakíttatott II. Béla idején keletkezett. Ha ezt a jellemzést nem is vesszük figyelembe, III. Bélát viszont a szemtanú Londoni Richárd magas termetűnek írja le, és a sírban talált csontváz megfelel ennek a leírásnak. A csontokból becsült testmagasság (186,61 cm) rendkívülinek számított akkoriban. Az uralkodó koponyáján nincsen nyoma olyan súlyos fülgyulladásnak sem, amelyet a Képes Krónika Kálmán királlyal kapcsolatban említ.
A csontok radiokarbon kormeghatározása sajnos nem tudta előrébb vinni az ügyet, az elemzés olyan eredményt adott, amely a bazilika leleteivel nem egyeztethető össze. Ennek hátterében az állhat, hogy a csontokat korábban valamilyen konzerválószerrel átitatták.
2018-ban azonban olyan újra felfedezett leletről adtak hírt a Magyar Természettudományi Múzeum szakemberei, amely segíthet e vita végleges lezárásában. A gyűjteményükben lappangott macsói Béla herceg csontváza, amelyről azt hitték, hogy a II. világháború idején elveszett. A herceg ugyan anyai ágon Árpád-házi leszármazott, de a rokonsági fok meghatározása lehetséges. E csontváz DNS-ét tehát a székesfehérvári királylelet DNS-ével össze lehet vetni. Könyves Kálmán királyhoz képest a rokonság jóval távolabbi, mint III. Bélához képest, amely a genetikai elemzéssel kimutatható, így remélhetőleg a kérdésre a közeljövőben biztos választ kaphatunk.
Akár Kálmán, akár III. Béla csontvázáról van szó, a székesfehérvári királylelet az Árpád-ház férfiágának azonosításában egyaránt biztos kiindulási pontnak tekinthető.

Mit várhatunk még a genetikai vizsgálatoktól?

A DNS-vizsgálatok abból indulnak ki, hogy egy Árpád-házi király hiteles maradványaival rendelkezünk. Ennek a személynek a DNS-ét sikerült meghatározni, amelyet más csontmaradványokból nyert DNS-sel összehasonlíthatunk. Ez alapján teljes bizonyossággal azonosítani lehet a férfiági Árpád-házi leszármazottakat, de a név szerinti azonosításhoz a genetikai adatok önmagukban nem elegendőek.
A székesfehérvári bazilikába nem csak Árpád-házi királyainkat temették el. Érdemes lehet összehasonlítani a feltételezett Károly Róbert, Nagy Lajos és Katalin hercegnő DNS-ét is, bár ez esetben biztos kiindulási alappal sajnos nem rendelkezünk.
Mivel a székesfehérvári bazilika csontmaradványain még nem végezték el a teljes körű genetikai vizsgálatot, csak a budavári Mátyás-templomban őrzött csontokból vettek DNS-mintát, elviekben még számíthatunk újabb eredményekre.

– Rácz Piroska –

Nemzeti Emlékhelyek Napja, 2019. május 11.

Fotó: Szűcs Gábor

Irodalom:

Biczó Piroska: A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság temploma az Árpád-korban. In Makkay János–Kobály József szerk.: Honfoglalás és Árpád-kor. A Verecke híres útján tudományos konferencia anyagai. Ungvár, 1997. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. 191–204.

Biczó Piroska: Székesfehérvár. Nemzeti Emlékhely. I–II. Budapest, 2005. TKM Egyesület. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 309–310.)

Bernert Zsolt–Buzár Ágota: 80 év után kerültek elő az Árpád-házi herceg szétkaszabolt csontjai.
https://mttmuzeum.blog.hu/2018/12/17/80_ev_utan_kerultek_elo_az_arpad-hazi_herceg_elveszettnek_hitt_csontmaradvanyai

Branczeiz Zsuzsanna: A székesfehérvári királyi bazilika. A Szűz Mária-prépostság és temploma. Középkori Romkert. Régész szakértő dr. Biczó Piroska. Székesfehérvár, 2011. Székesfehérvári Turisztikai Közhasznú Nonprofit Kft.

Engel Pál: Temetkezések a középkori székesfehérvári bazilikában. Századok, 121. Budapest, 1987. 613–637.

Érdy János: III. Béla király és nejének Székes-Fehérvárott talált síremlékei. In Kubinyi Ferenc – Vahot Imre szerk.: Magyarország és Erdély képekben. I. Pest, 1853. 42–48.

Éry Kinga szerk.: A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei. 1848–2002. Budapest, 2008. Balassi Kiadó.

Cserményi Vajk szerk.: 150 éve történt III. Béla és Antiochai Anna sírjának fellelése. Székesfehérvár, 1999. 36–59. (A Szent István Király Múzeum Közleményei, B sorozat 49. szám.)

Képes Krónika. (Geréb László ford.) Budapest, 1978. Szépirodalmi Könyvkiadó. (Olcsó Könyvtár)

Kristó Gyula – Makk Ferenc: III. Béla emlékezete. Budapest, 1981. Magyar Helikon. (Bibliotheca Historica)

Olasz, Judit – Seidenberg, Verena – Hummel, Susanne et al.: DNA profiling of Hungarian King Béla III and other skeletal remains originating from the Royal Basilica of Székesfehérvár [online]. Archaeological and Anthropological Sciences, 2018.
https://doi.org/10.1007/s12520-018-0609-7

Szabados György: Könyves Béla király? Egy székesfehérvári királysír azonosításáról. Alba Regia, 44. Székesfehérvár, 2016. 193–204. (A Szent István Király Múzeum Közleményei, C sorozat 44. szám.)

Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán? A székesfehérvári királysír azonosításáról. Folia Archaeologica, LII. (2005–2006) Budapest, 2006. 141–161.

Személyes hangú búcsú Jankovics Marcell Trianon-kiállításától

Március 3-án zárult a nagy látogatói tömeget bevonzó Trianon-kiállítás a Csók István Képtárban. E tárlat kurátora múzeumunk ismert partnere, Tóth Norbert volt, míg a történelem-idéző rajzsorozatot Jankovics Marcell alkotta meg két éven keresztül. A neves filmrendező, grafikusművész, akinek családi gyökerei az elszakított országrészek földjébe mélyednek bele, saját elmondása szerint e grafika-sorozattal “írta ki” vagy inkább “rajzolta ki” magából a Trianon-traumát.
Tőle, Jankovics Marcelltől olvastam a Magyar Művészeti Akadémia és a Trianon-kiállítás honlapján egy tanulságos történetet arról, miként lehetett viszonyulni a közeli múltban a múlt “kényesebb” fejezeteihez.

A Kárpátok koszorúja a történelmi hazát rajzolja körül. Az átkosban egy tévés főnök arra kért, hogy a Mondák a magyar történelemből c. rajzfilmjeimben a középkorias térképeken változtassam meg a hegykoszorú alakját, mert a csehszlovák és román elvtársak meg fognak sértődni. Rajzoljam át a hegyeket? – kérdeztem. Makogta, hogy akkor legalább szűkebb plánokat használjak, hogy ne vegyék észre… Mit is? Hogy hol játszódott a magyar történelem? Hogy a mi határaink természetes határokhoz igazodtak? Maradt minden úgy a filmekben, ahogy kell.”
Ez is a velünk élő Trianon. Ez is egy korkép és kórkép a hozzá való viszonyulásokról.

Egy korábbi, szintén a Csók István Képtárban megrendezett kiállításunk címe juthat erről eszünkbe: “A döntés”. Dönthetünk a megalkuvás mellett, hogy Trianont tetézve szellemi öncsonkítást is végezzünk, ahogy a tévés főnökké emelt illetékes elvtárs döntött. Ám dönthetünk az igazság mellett, amiként Jankovics Marcell, a neves művész tette, és így az ország feldarabolása ellenére történelmi tudatunk ép és egész marad.
Trianon következményeit nemcsak itt Székesfehérvárott élik meg és értelmezik magyar emberek, hanem jelenlegi államhatárainkon túl is. Sőt, az ő Trianon-élményük, az ő értelmezésre kényszerítettségük a mindennapi tapasztalás által elevenebb.
“Mit jelent ma Trianon az elszakított nemzetrészek gyermekeinek?” – a tárlat ezt a kérdést sem kerülte meg. Erre a kérdésre az emeletre felvezető lépcső két oldalán sorjáztak a különböző válaszok. Egyikük –Márk, 15 éves, Felvidék – gondolata különösen megszívlelendő: “A magyarok akkor is magyarok maradnak akár Szlovákiában, akár Ukrajnában, akár Romániában élnek.”

Szabados György PhD
történész tanácsadó

Szent István Király Múzeum

Óh, nagy nap volt az!

 

Óh, nagy nap volt az! — Boross Mihály fogalmazott így Élményeim című könyvében 1848. március 15-éről. A márciusi események lelkesítő híre két úton érkezett Székesfehérvárra.

A Pozsonyban történtekről országgyűlési követeink – Haáder Pál és Kőnig József – gyorsfutárral küldött értesítésben számoltak be. A szentesítésre váró törvényeket országgyűlési küldöttség vitte Bécsbe. A küldöttségnek Haáder Pál is tagja volt. Jelentéseik jó tájékoztatást adtak a pozsonyi és a bécsi eseményekről.

Boross_Mihály-500

Boross Mihály

Március tizenötödike eseményeit az e napon Pesten tartózkodó szemtanú, Boross Mihály beszélte el. Visszaemlékezéséből kaphatunk képet a fehérvári márciusi eseményekről. Boross Mihály (1815-1899), ügyvéd, 1848-49-ben maga is több bizottmány tagja, majd másodalispán, illetve hadbíró, ezek miatt négy évi várfogságot szenvedett. Hatalmas szépírói és közéleti írói életművének fontos részét alkotják felvilágosító nyomtatványai, illetve visszaemlékezései. Élményeim 1848-1861 című, 1881-ben megjelent könyvében leírja azt, hogyan jutott el a pesti forradalom híre Székesfehérvárra: „…március 16-án elhagytuk Pestet… Egyenesen a Fekete Sas Kávéházba siettünk, mert ekkor ez volt a fiatalság gyűldéje. Itt döntöttük az ország sorsát egy véleménnyel, mert jaj lett volna annak, aki ellenkező, pláne konzervatív véleményt mert volna nyilvánítani. A hír megelőzött bennünket, de mégsem tudtak annyit, mint mi beszéltünk…”
Boross felolvasta a magával hozott Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. Az összesereglett hallgatóság száma egyre nőtt. A tömeg a Városház terére vonult, ahol gyújtó hangú beszédek hangzottak el. Közben megérkeztek a város tisztségviselői. Kérésre elhatározták, hogy a rendkívüli eseményekre való tekintettel a másnapi közgyűlést nem a nagyteremben, hanem a Városháza udvarán fogják tartani, s azon bárki részt vehet. A rend fenntartása érdekében azonnal elkezdődött a nemzetőrség szervezése. A nyilvánosság (a közgyűlések, a tanácsi és törvényszéki ülések is nyilvánosak lettek) és a nemzetőrség öntevékeny szervezése a már meglévő Polgárőrség alapjain, két olyan elem, melyek a pesti forradalomnak is meghatározó jellegzetességei voltak.

A szekesfehervar-fekete-sas-szallo-

A székesfehérvári Fekete Sas Szálló épülete

Boross a fehérvári események központjául a Fekete Sas vendéglőt nevezi meg, mint a fehérvári ifjúság gyűldéjét. Március 16-án azonban nemcsak itt, hanem a Pelikán fogadó színháztermében is a haza sorsával foglalkoztak. Haáder Pál főbíró sebes postán érkező követjelentését megtárgyalandó, itt gyülekezetek az aznapi tanácsülésen megválasztott küldöttség tagjai.
A március 20-i népgyűlésen a Batthyány-kormány kinevezéséről, a március 25-én tartott népgyűlésen a közteherviselésről, a papi tized és az úrbéri viszonyok megszüntetéséről szerzett tudomást a város közönsége. Március 26-án a békés polgári átalakulás ünneplésére s hálaadásul ünnepélyes istentiszteletet tartottak a székesegyházban, s este az egész várost kivilágították. Ezzel megteremtődtek a törvényi feltételek a törvényhozási- és igazgatási rendszer átalakítására. A népképviseleti elv alapján történő választásokra ezután kerülhetett sor.

A 12 pont

A 12 pont – Mit kíván a magyar nemzet?

Láttuk: Boross Mihály hozott egy példányt a pesti forradalom legrövidebb és leglényegesebb dokumentumából, a tizenkét pontból. Ne feledjük azonban, címe is van: Mit kíván a magyar nemzet? Sőt, alcíme is, s ez a legfontosabb a szerzők szerint a 12 pont kívánatai előtt: Legyen béke, szabadság és egyetértés!
Tudjuk, ez az írásmű vált a március 15-i forradalom első dokumentumává, s a szabad sajtó egyik első termékévé, melyet a nevezetes nap folyamán összegyűlt mintegy húszezres tömegnek osztottak ki. A „12 pontot” a forradalom lázában a vásárra összegyűlt tömegben a vidékiek az ország legkülönbözőbb részébe vitték el, s ott ezek alapján sokféle nyomat készült, melyek szövegében is vannak kisebb eltérések.
Egyik múzeumi példányunk gyűrött, vízfoltos darab; 12. pontjában csak azt az egy szót tartalmazza: „Únió”. Az irat utóéletéről semmit sem tudunk, legfeljebb sejthetünk. Előtte állván, mindenki szárnyra bocsáthatja fantáziáját! Szerintem egy présházban maradhatott meg, esetleg a vakablakban állt összehajtogatva, mindenkor készen arra, hogy roppant fontos üzenetet közvetítsen az illetékeseknek. Ceruzával ugyanis a sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését követelő első pont fölött ez áll rajta: „Elmentem a pintzébe borért”. Ne áltassuk magunkat! Igenis ez volt az az üzenet, ami miatt máig megmaradt. Enélkül esetleg fidibusszá válhatott volna a 19. század papírhiányos éveiben.
Tény, hogy megmaradt, s valaha valaki más értéket is felfedezett rajta, mint a fenti üzenet, hiszen közismertté vált, a pesti forradalom elsőrendű dokumentumaként tanították az iskolákban. Bekerült tehát utóbb a múzeumba. Így nyerte vissza ez a nagyon is reális üzenetet tartalmazó papír eredeti funkcióját, s vált ismét a forradalom követeléseit megfogalmazó petícióvá, s azóta kultusztárggyá.

 

Demeter Zsófia
történész