Fehérvárcsurgó, Eresztvényi erdő
Az intézményünk köré szerveződő múzeumbaráti kör, a rendszeres kiállítás-látogatók és támogatók szerepe mindig is fontos volt a múzeumi szakemberek számára. Adódtak azonban olyan rendkívüli helyzetek is, amikor kézzelfoghatóan nekik köszönhettük egy-egy lelőhely, vagy lelet megmentését. Ez történt 1983. tavaszán is, amikor Rajnai Ferenc nyugalmazott székesfehérvári katonatiszt, egyben természetjáró és a régészeket segítő terepbejáró azzal a hírrel keresett meg a múzeumban, hogy Bodajk és Fehérvárcsurgó erdős részein kirándulva az eresztvényi erdőben, az egykori grófi vadasparkban található és már korábbról is ismert egyik őskori halomsír oldalában olyan friss ásásnyomokat talált, amelyek „nem olyan formájúak és jellegűek, mint amilyeneket a régészeti feltárásokon látni szokott”. Miután tisztáztuk, hogy a múzeum ezen a helyszínen jelenleg nem folytat feltárási munkát, azonnal a helyszínre mentünk.
Amit találtunk az egyszerűen elképesztő volt: az egyik legnagyobb halomsírnak ugyanis az úttal átellenes, tehát a sétálók által nem könnyen észrevehető oldalában, egy 1 x 1 méteres aknát mélyítettek a halom közepébe. A rablók nem hétköznapi, sőt mondhatni „vájár szakértelemmel” dolgozva, az omlás ellen támfákat elhelyezve, majd létrán leereszkedve mintegy 2,5 méter mélységig eljutva, elérték és beszakították a kőréteggel borított faszerkezetű sírépítmény tetejét, jelentős kárt okozva mind a szerkezetben, mind az ott előforduló sírmellékletekben. Azonnal jeleztük mindezt a rendőrségen, és intézkedtünk az egyébként ismert és védett lelőhely további védelméről. A nyomozás hamar kiderítette, hogy két bodajki nyugdíjas bányász állt össze, hogy „megássák a kincset”, amit ott sejtettek. A történet azért különösen káros és sajnálatos, mert már korábban, ismeretlenek, többször megpiszkálták a többi halomsírt is, nagyrészt elpusztítva, a régészeti feltárás, a dokumentálás és értékelés számára gyakorlatilag alkalmatlanná téve azokat. Az bizonyos, hogy köznapi értelemben vett kincset soha nem találhattak a „kunhalmokban”, „Attila elásott kincsének” itteni keresése pedig egyszerűen butaság. A fa szerkezetű sírépítmény és annak kő borítása mellett ugyanis legfeljebb őskori cseréptöredékekre és a máglyáról származó égett csonttörmelékre, valamint azonnal szétomló, felismerhetetlen rendeltetésű fémmorzsalékra bukkanhattak. Emellett ma már akár börtönbüntetéssel járó bűncselekménynek minősül a védett régészeti lelőhely megbontása és tönkretétele. A bolygatásra való tekintettel azonban a múzeum kénytelen volt szervezetten feltárni a szóban forgó halomsírt.
A terep elsődleges megvizsgálása nyomán azt is észlelnünk kellett, hogy a 9 sírból álló együttesből mindössze egyetlen kisebb méretű tűnt bolygatatlannak.
A legnagyobb méretű halomsírnál pedig a közepébe irányuló több rablóaknát is beazonosítottunk, de ezek látszólag nem érték el a halom közepét. Ez a halom tehát még részben feltárható lesz a jövőben. A többi, részben megsemmisült sír maradványát pedig azonosítottuk és dokumentáltuk.
A szerencsére idejében megállított sírrablási kísérlet által megbolygatott 1. számú halomsír feltárása előtt mi magunk sem gondoltuk, hogy a munka során végül egy olyan, nagyjából ép, fa szerkezetű és kőborításos sírépítményt tárhatunk fel, amely a jól megfigyelhető jellegzetes temetkezési rítuselemek sokrétűsége, jól dokumentálhatósága, valamint komplex kultúrtörténeti összefüggései révén az egyik nemzetközileg is kiemelt referenciája lesz a korszak, tehát a korai vaskori úgynevezett Hallstatt kultúra dunántúli kutatásának.
A feltáráskor természetesen a média emberei mellett vendégszakértők, rajzolók, topográfusok, restaurátorok, fotográfusok hada gyűlt oda, amikor a mai járószinttől mérve mintegy 4,5 méter magas és 25 – 35 méter átmérőjű halom negyedelő módszerrel történt feltárása során előbukkant a boronaház-szerkezetben tölgyfa gerendákból összeácsolt, egymásra helyezett, majd fokozatosan ívelten befele hajló oldalfalú mintegy 2 méter magas sírépítmény külső váza. A fa elemeket tehát egymásba ácsolt gerendák alkották, a közepén pedig több tonnányi kő borította az egész objektumot, majd erre került a több mint 2 méter földréteg. Az igaz meglepetés azonban csak ezt követően tárult fel. A sírépítmény bontása során feltárulkozott az objektum belső szerkezete: a külső gerendaváztól befelé, mintegy félméternyire egy másik, immár deszkavázas keret rajzolódott ki, amely az őskori járószint fölött mintegy 80 cm magas, 3 x 2,5 méter kiterjedésű belső négyzetes keret volt. Ezt a keretet aztán párhuzamosan elhelyezett fa elemekkel teljesen befedték. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas doboz. A sír mellékleteit pedig ebben a zárt keretben helyezték el. Akkor ott csak nagy mennyiségű kerámiatöredék, égett csontok és hamu, valamint igen rossz megtartású vas és kevés bronz tárgy utalt arra, hogy mi mindent helyezhettek el a sírban. A rítusra jellemző, hogy ekkor csakis hamvasztásos módon temetkeztek, a sír közelében nagyméretű, szabálytalan, átégett földréteg utalt a halotti máglyára, amelynek a maradványait részben összesöpörve szintén behordtak a sírépítménybe. Gödröt nem ástak, egyszerűen a járószinten alakították ki a sír szerkezetét. A leletek sérülékenysége és a későbbi restaurálás biztosítása végett a régészeti anyagnak a jelentős részét „in situ” emeltük ki, és így csak a későbbi konzerválás és restaurálás eredményeképpen tárult fel a mintegy két tucat, többségében grafitmázas fekete kerámia edény, valamint a korabeli fémművességre jellemző bronz ruhadíszek, gyöngyök vas zablák, vas kard és balta, fibulák, bronz füles tál és sok egyéb.
Ezek a mellékletek jól beilleszthetőek az Ausztria, Szlovákia, Szlovénia, Észak-Olaszország, Horvátország és a Dunántúl területén Kr.e.700 – 550 között virágzó keleti-Hallstatt kultúra hagyatékába.
Az analóg leletanyagok tipológiai összehasonlításán alapuló relatív kronológia mellett, ma már mód van a természettudományos módszerek és eljárások szerteágazó alkalmazására az archeológiában is. Így mi is igénybe vettük a pontosabb kormeghatározáshoz az úgynevezett C14 radiokarbon izotópos eljárást, ami igazolta a leletanyag Kr.e.7. század eleji keltezését. Emellett mag- és pollen mintavételek alapján következtetni lehet a korabeli termesztett kultúrnövényekre, tenyésztett és vadászott állatállományra, a fémmegmunkálási eljárásokra, a máglyán talált égett emberi- és állatcsont maradványok sokirányú meghatározására.
Ez a halomsíros temető a korabeli arisztokrácia temetkezési helye volt, az úgynevezett köznépi temetőt pedig még nem találtuk meg. A Gaja-patak túlsó oldalán emelkedő magaslati tetőn, a Kisvárhegy nevű helyen azonban sikerült beazonosítani és hitelesítő feltárással igazolni a korabeli erődített földvár meglétét. Ez a nyugatról érkezett kultúra közvetlen előzmény nélkül népesítette be a Dunántúlt, abból a közép-európai térségből kiindulva, amely a korszak kulturális központja és kibocsátó helye volt. Mintegy 100-120 évvel később azután, közvetlen folytatás nélkül, megszakad a közösség itteni élete, a következő jól ismert kulturális horizont pedig már a római hódítást megelőző kelták világa a Dunántúlon is. A Duna vonalától keletre ez a régészeti kultúra egyáltalán nem terjedt el, legkeletibb előfordulásait Érd – Százhalombatta térségéből ismerjük. A korabeli civilizáció komplex voltára, valamint a kereskedelmi csatornák meglétére utal az, hogy a feltárt fehérvárcsurgói halomsír leletanyagában déli, trák típusú vas kard, Észak-itáliai és Alsó-ausztriai analógiákkal, rendelkező füles bronz tál, valamint baltikumi borostyánkő ékszermaradványok egyaránt előfordulnak.
A tudományos feldolgozás megkezdődött és szándékaink szerint ez a csodálatos leletanyag a múzeum állandó régészeti kiállításának lebontását követően is megtekinthető lesz a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély erre a célra biztosított két termében.
Székesfehérvár, 2019. szeptember 20.
Dr. Jungbert Béla
SZIKM blog 