Chernel István, a madarak szakértője

 

Madarak a néprajzi gyűjteményben

Chernel Istvánnal kapcsolatban talán a legismertebb tény, hogy ornitológus volt, nevét őrzi a Velencei-tavi Madárvárta is. Számos szállal kapcsolódott más tudományágakhoz is, a madártan mellett, amely kétség kívül a szenvedélye, élete volt. Néprajzi gyűjteményünk néhány szép madárábrázolásával tisztelgünk Chernel István születésének 155. évfordulóján.

Chernel István portréja
Kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Chernel_Istv%C3%A1n

 

Chernelházi Chernel István – anyai ágon Festetics – szenvedélyét mondhatni a családból hozta. Édesapja chernelházi Chernel Kálmán elsősorban történészként volt ismert, de érdeklődött a természetrajz iránt, elsősorban a madártan foglalkoztatta. Bár Chernel István vitathatatlanul a madárvilág kutatásának szentelte életét, emellett sok más téma is foglalkoztatta, így például kézikönyvet írt a lábszánkózásról (síelésről), először ismertetve ezt a sportágat Magyarországon és megalkotta a magyar síelés szaknyelvét. Ennek egyik eredeti példánya 2013. júliusában a Magyar Sportmúzeumban „a hónap műtárgya” volt, részletes leírás olvasható róla itt:

http://www.sportmuzeum.hu/?id1=ahonapmutargya&idcikk=23

Írt verseket, festett, elsősorban leveleinek, naplóinak illusztrálására, többnyire madarakat. Zeneértő ember volt, szeretett és tudott énekelni, a citerával pedig művészi szinten bánt.
Amikor tehette, a láp- és tóvidékeket járta. Kedvenc helye a Velencei-tó volt, ahol a madártan mellett volt ideje a helyi népéletet, dialektust tanulmányozni, ez utóbbiról több tanulmányt is írt.

Az egyik legközismertebb és legnépszerűbb víz közelében élő madarunk a gólya…

Gyűjteményünk néhány darabja is büszkélkedhet szép gólyaábrázolással, mint ez a képkeret. Kép forrása: SZIKM, Néprajzi Gyűjtemény, L.sz.: 32.11.1.

1891-ben feleségével Norvégiába (Tromsø és környéke) utaztak, szintén madártani kutatások miatt. Az út során több madártani felfedezés mellett könyv is született a tapasztalataikról, amelyben külön fejezetekben foglalkozott a földrajzi viszonyokkal, és a számik (lappok) életével, kultúrájával. Két legfontosabb szakmunkája a Nomenclator Avium Regni Hungariae (A magyar birodalom madarainak névjegyzéke, 1898) és a „Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre” (1899), az első olyan, tudományos madártani könyv, amelyet magyar szerző jegyzett. Létrehozta a Vasvármegyei Múzeum természetrajzi osztályát, amelynek első őre is ő volt (1908-1912). Ő honosította meg hazánkban a madárodúk és madáretetők kihelyezésének gyakorlatát, először a háza körüli parkban helyezve el ilyeneket, 1902-ben pedig az amerikai „Day Birds” mintájára Kőszegen is megszervezte a “Madarak és fák napját”, amely ma is népszerű témanap, főleg az iskolákban, óvodákban.
Egy lápi megfigyelése során meghűlt, majd egy fűtetlen vasúti kocsiban még megfázott és ennek szövődményeként 1922-ben spanyolnátha fertőzésben veszítette életét. Naplója, a Lélekkel teljesített hivatás. Chernelházi Chernel István naplója, 1914-1922, 1-2. (Sajtó alá rend., tan. Faragó Sándor; NYME, Sopron), 2015-ben látott napvilágot. Több utca, iskola, illetve az 1959-ben megnyílt Madárvárta is az ő nevét viseli.

Életéről bővebben itt olvashatnak:

http://chernelmte.extra.hu/chernelelet.html

 

Pásztorbot a múzeum néprajzi gyűjteményében, illetve állandó néprajzi kiállításában.

A faragott száron állatábrázolások, köztük madarak láthatóak.

A gólya itt is felismerhető, illetve látható még tyúk, és talán fácán meg kacsa. Kép forrása: SZIKM, Néprajzi Gyűjtemény, L.sz. 52.1.1.

 

A múzeum néprajzi gyűjteménye számos szép példát tud adni különféle madarak ábrázolásaira. A magyar népi díszítőművészetet elsősorban a növényi ornamentika, gyakran stilizált változata jellemzi, kisebb részben azonban a figurális díszítés is előfordul, ember – illetve állatalakok is számottevőek.
Az állatábrázolások – és ezen belül is a leggyakrabban ábrázolt madarak – sokféle szimbolikát hordoznak, történeti korok lenyomatai. A magyar állatábrázolások többnyire valóságos állatok stilizált képei, azonban ritkán készültek közvetlenül a természet megfigyelése nyomán. Kései, 19. század végéről, századfordulóról származó kivételei, a többnyire pásztorok kezéből származó, faragott díszítéssel ellátott tárgyak.

 

Stilizált madárábrázolások egy tükrösön …

… és egy kazetta tetején Kép forrása: SZIKM, Néprajzi Gyűjtemény L.sz.: 58.28.1. és 39.31.1.

 

Valamennyi képmellékleten látható tárgy e kései korszakot reprezentálja, valamennyit pásztorok készítették.

– Paréj Gabriella, muzeológus –

Kis néprajzi kalauz ─ tavaszi jeles napok Pünkösd

 

„A pünkösdnek jeles napját
Szentlélek Isten küldötte,
Erősíteni híveket,
Az apostolokat.” 

( Volly István gyűjtése, Észak-Dunántúl)

Pünkösd a harmadik legnagyobb keresztény ünnep karácsony és húsvét mellett, a Szentlélek eljövetelének, kiáradásának és az Egyház születésének emléknapja. Az elnevezés a görög pentékoszté ─ ötvenedik szóból ered, utalva ezzel arra, hogy húsvét után ötven nappal, a hetedik vasárnapon ünnepeljük. Húsvéthoz hasonlóan pünkösd is évente változó, mozgó ünnep; május 10. és június 13. közötti időszakra esik.  A naphoz kapcsolódó szokások a kereszténység előtti időkben gyökereznek és a vegetáció újjáéledésével, bőségének kívánatával függenek össze. Ezt az újjászületést szentelte meg az Egyház a harmadik isteni személy, a Szentlélek eljövetelének megünneplésével, melyet a niceai zsinat határozata szerint rendeltek el 325-ben.

Az ország egyes vidékein a húsvét és pünkösd közötti időszakot zöldfarsang néven ismerik. Ilyenkor már szabad volt a menyegzők tartása a húsvéti-nagyböjti hetek után. A zöld ágat, a tavasz szimbólumát is megtaláljuk pünkösdi szokásainkban. Középkori hagyományból ered, hogy a kerítéseket, kapukat, a házakat zöld ágakkal díszítették ilyenkor. A Balaton-felvidéki falvakban elterjedt szokás volt a zöldágjárás. Felvirágozott zöldágakból font kaput tartva, a „Bújj bújj zöldág..” kezdetű éneket fújva végigvonultak a falu utcáin. A zöld ág a természet újjáéledésének a jelképe, a szokásnak pedig termékenységvarázsló, gonosztávoltartó, rontáselhárító szerepe volt. A tavasz egyik jelképe, a májusfa is kapcsolódott pünkösdhöz. Volt, ahol pünkösdkor állították, máshol  ekkor döntötték le táncmulatság keretében. A Fejér megyei Gyúrón pünkösdkor volt a zöldághordás. Pünkösd délutánján a legények menyasszonyuk, szeretőjük házához egy kéve zöld fűzfaágat vittek. A lányok egy meszelőnyelet a zöld fűzfaágakkal, pünkösdi rózsával, orgonával, szalagokkal díszítettek fel. Pünkösdhétfő hajnalán a legények lóháton jöttek el a zöldágért a lányos házakhoz. A lovas legények a falun kívül gyülekeztek, majd a 30-40 legényből álló bandérium a felékesített zöldágakkal megindult a falu felé. A legények a lányos házak kapujára tűzték a zöldágakat, ahonnan a lányok bevitték a konyhába, és a fal mellé állították. Este táncmulatsággal fejezte be a fiatalság a pünkösdöt.

A lányok ünnepi szokása volt a pünkösdi királynéjárás. Négy nagyobb és egy kisleányból álló csoportban jártak házról házra. A négy nagylány közrefogta a kisebbet, feje fölé kendőt tartottak vagy letakarták. Ünneplőbe öltözve vezették a kiskirálynét házról házra.

Pünkösdi királynéjárás. A kép forrása: https://www.orszagalbum.hu/punkosdoles-anno_p_73220

Betérve megkérdezték: „Szabad-e megmutatni a kiskirálynét?” Ha megengedték, rázendítettek a pünkösdölő versre:

„Mi van ma, mi van ma?

Piros pünkösd napja.

Holnap lesz, holnap lesz,

A második napja.

Andorás pokrétás,

Felesége jó táncos,

Az ura selyemszál,

Jó maga aranyszál.

Jól megfogjad

A lovad kantárját,

Ne tipoggya, ne tapoggya

A pünkösdi rózsát.

Királyné pálcája

Királyné koronája,

Szálljon erre a házra

Az Isten áldása.

Én még kislány vagyok,

Alig tudok szólni,

Mégis szólok nektek

Hebegős nyelvemmel.

Lányok ülnek a toronyban

Arany viganóban,

Arra mennek a legények

Sári sarkantyúban,

Ide jöttem kend elébe,

Piros alma a kezébe,

Adjon nekünk belőle.”

Az ének végén magasra emelték a kiskirálynőt ezekkel a szavakkal: „Ekkorára nőjön a kenderük!” A háziaktól gyümölcsöt, kalácsot, pénzt kaptak.

A legények pünkösdhöz kapcsolódó erőpróbája volt a pünkösdi királyválasztás. A többnyire lóversennyel vagy esetleg más egyéb erőpróbával, versennyel választott pünkösdi király hatalma egy évig tartott. A közismert mondás  „rövid mint a pünkösdi királyság” – erre vonatkozott. Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényében részletesen leírja a szokást: „Minden pünkösd harmadik ünnepén összegyűlnek a lovas legények a környékről, s versenyt futtatnak egymással,…aki ez alkalommal győztes marad, annak…szabad ivása van a város minden kocsmájában, annak lovait minden gazda tartozik őrizni, de akárhová kárba mennek, nem szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, aki rosszul vigyázott rájok. Továbbá szabad bejárása van minden vendégségbe és lakodalomba, és ha egyszer-másszor jókedvéből ki találna rúgni, ezért őt testi büntetéssel illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.” Várkonyi Zoltán 1966-ban készült filmjének mozgalmas jelente  a pünkösdi királyválasztást teszi élményszerűvé.

 https://vimeo.com/258779098 (36-40. perc)

Történeti hagyomány, hogy a kiegyezés után Ferenc Józsefet pünkösdvasárnapján akarták királlyá koronázni. Valakinek azonban még idejében eszébe jutott a pünkösdi királyság rövid dicsősége, ezért az eseményt előrehozták pünkösd szombatjára.

Pünkösdhöz kapcsolódik az összmagyarság legjelentősebb szakrális találkozási alkalma, az idén a hungarikumok közé is felvett csíksomlyói búcsú. Több százezer ember zarándokol el ilyenkor ide, a csíksomlyói Mária oltalmát és segítségét kérve az egész magyar nyelvterületről.

Gyimesi csángók  gyalogos búcsús menete Csíksomlyóra. Varró Ágnes felvétele, 1994.

Varró Ágnes néprajzkutató

 

Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, 1973. 333-342. p.

Bogdán István. Régi magyar mulatságok. Budapest, 1978. 75-84.

Lackovits Emőke: Zöldágjárás a Balaton-felvidéken. In.: Lackovits Emőke ─  Lukács László ─ Varró Ágnes: Íme az én népem. Székesfehérvár, 1995. 115-117. p.

Lukács László: Pünkösdi zöldághordás. In.:  Lackovits Emőke ─ Lukács László ─ Varró Ágnes: Íme az én népem. Székesfehérvár, 1995. 117-118. p.