Lugossy Mária szobrászművészre és alkotásaira emlékezünk

Lugossy Mária (Budapest, 1950. május 9. – Budapest, 2012. augusztus 15.) szobrászművész ezen a napon lenne 70 éves. Két alkotásával és hangjával idézzük fel emlékét. Az egyik mű mai napi aktualitását nem csak az alkotó születésnapja, hanem két, az emlékmű témájához, tartalmához kötődő évforduló is adja. 1945. május 9. a II. világháború európai befejezésének napja, és az Európai Unió születésnapja is.
1950-ben ezen a napon Robert Schuman francia külügyminiszter olyan nyilatkozatot fogalmazott meg Párizsban, amely egy új politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel Európa számára, olyat, amely a későbbiekben lehetetlenné tenné a háborút a kontinens országai között.

 

Lugossy Mária: A II. világháború áldozatainak emlékműve, 1995, Székesfehérvár (Fotó: Szűcs Erzsébet, 2020. május 3.)

A székesfehérvári Városház terén sétálók nap mint nap láthatják a Lugossy Mária által tervezett II. világháborús emlékművet, így talán minden fehérvári ismeri, de alkotóját megnevezni nem biztos, hogy tudja. Az írás második felében, azért, hogy az alkotóhoz közelebb kerüljünk, felidézzük egy másik meg nem valósult emlékművét, annak makettje és az Lugossy hangja segítségével. Ez a mű a Deák Gyűjtemény Tapintható tárlatában várja a látogatókat.
A második világháború áldozatainak emlékművét 1995-ben egy Székesfehérvár Megyei Jogú város által kiírt meghívásos pályázat nyerteseként készíthette el a művész. A város célja az volt hogy egy új alkotással váltsa ki a – helyén 1955 márciusában felállított – Nyitott könyvként ismert emlékművet, amely, felirata alapján, a fasiszták által 1944–1945-ben meggyilkolt 27 mártírnak állított emléket, akik életüket adták a népért.
A negyven évvel később tervezett új emlékmű a 27 mártírnál jóval tágabb kört kívánt a megemlékezés körébe vonni, amit a felirata ma is tükröz: „A II. világháború során elhunyt hősi halottak, polgári áldozatok, antifasiszták, deportáltak emlékére.”
Az emlékmű tervezésére hét szobrászművész kapott felkérést 1994-ben. Közülük a novemberben lezajlott egész napos bírálatban – sok érvvel és ellenérvvel kísért vitában –Lugossy Mária terve nyerte el az első és egyben egyetlen díjat. Ez azonban még nem jelentett megbízást, főként azért, mert önkormányzati választások következtek, és az az álláspont fogalmazódott meg, hogy majd a megválasztandó új önkormányzat adjon megbízást az emlékmű megvalósítására.
Az új önkormányzat – ismét sok vita és megfontolt, megvitatott javaslat után – végül a terv megvalósítása mellett döntött, módosításokat kérve.
„Ez a mű nem csupán az én elképzelésem szülötte, hanem sok ember közös akaratának, egymás meghallgatásának, olykor parázs vitájának végső összehangolásából született. A harang belépése sorsdöntő fordulat volt az emlékmű születésének rövid történetében, ugyanis alig egy évvel ezelőtt kellett a pályázati műveket zsűri elé vinni a meghívott művészeknek. A döntés megszületett, a pályázat nyertese én voltam, de ez még nem jelentett megbízást a kivitelezésre. Időközben új önkormányzat született, új elképzelésekkel.” – nyilatkozta Lugossy Mária Zágoni Erzsébetnek, a Fejér Megyei Hírlap 1995. november 6-án megjelent számában.
Az új önkormányzat először a II. világháború során a Fő utcai Nepomuki Szent János templom tornyából lezuhant elnémult harangot kívánta emlékműül felállítani, a kompromisszum és a végső jó megoldás a harang műbe való integrálása, befoglalása lett. Belegondolva Lugossy Mária pályafutásába – ötvös szakon végzett az Iparművészeti Főiskolán – ez a „befoglalás” nem lehetett idegen számára.

 

Lugossy Mária: A II. világháború áldozatainak emlékműve, 1995, Székesfehérvár (Fotó: Szűcs Erzsébet, 2020. május 3.)

Lugossy Mária: A II. világháború áldozatainak emlékműve, 1995, Székesfehérvár (Fotó: Szűcs Erzsébet, 2020. május 3.)

 

Az elkészült és 1995 novemberében, a halottak napján felavatott emlékmű a szakmai közvélemény számára meggyőző sikerrel zárult. Wehner Tibor művészettörténész az Új Művészet folyóiratban 2001-ben megjelent írása szerint „Lugossy Mária meglepő és rendkívül szellemes megoldással képes volt olyan művet alkotni, amely tökéletesen alkalmazkodik a környezethez, ugyanakkor szakít azokkal a XIX. századi szellemet sugárzó sablonmegoldásokkal, amelyek a magyarországi világháborús emlékművek többségének sajátjai.”
Kovalovszky Márta – kevéssel a mű felavatása után, lenyűgöző irodalmi stílusban – így írja le a művet: „Aki a gyepszőnyegen, a lépőköveken át haladva közelít az emlékműhöz, azt tompán szürke kőrétegek enyhe dombja fogadja, amelybe – valamikor – „belezuhant” egy hatalmas bronz harang. Ez a harang maga is a háború áldozata, a Ciszter templom tornyából szakadt le, s akkor szenvedte el sérüléseit, hasadt meg, s vesztette el „nyelvét”. Most némán süllyed alá a kőzet áthatolhatatlanul kemény matériájába, fuldokolva, fennakadva egy-egy pillanatig. Alatta villogó fekete mélység nyílik, gránitlapokkal bélelt szabályos, kerek kráter: áttetszőén tiszta és csengő visszhangjaként az idő nyomait viselő, fényevesztett, „rekedt” harangformának. A két forma között szüntelen párbeszéd folyik: a sérült tárgy (harang) és a hibátlan geometria, a fásult, zöldesszürke szín és az éjfekete fény, az idő, a történelem és az örökkévalóság felesel itt egymással. A harang öble és a fekete mélység egymásba nyílik, s a két negatív forma között lüktet az idő: a harang a történelem, a veszedelmek, a szenvedések lélekharangja szemközt a mindent elnyelő végtelen mélységgel. Harangok kétségbeesett hangja jelzi a nagy veszedelmeket, megbékélt, fájdalmas harangszó kíséri utolsó útján az elhunytat.”
Az alkotást Pilinszky János Sírversének egy sora emeli egyetemessé, még ha egy konkrét kor áldozatait idézi is.

Lugossy Mária: A II. világháború áldozatainak emlékműve, 1995, Székesfehérvár (Fotó: Szűcs Erzsébet, 2020. május 3.)

 

A művész másik, tervben maradt alkotása

Lugossy Mária: Stephaneum, 1999, üveg és festett fa, 60x60x50 cm, leltári szám: VKDGy 2001.55.1. (Fotó: Sulyok Miklós, 2005)

A Deák Gyűjtemény kiállításában látható mű 1999-ben, a Székesfehérvár város által kiírt millenniumi országos nyílt szoborpályázatra készült azzal a céllal, hogy majd tízszeres nagyságban, fekete gránitból kifaragva a Zichy-ligetben kerüljön felállításra. A zsűri ez esetben nem ennek a műnek a megvalósítását javasolta. A makett – a zsűrin kötelező fehér festékétől letisztítva – a művész ajándékaként került a gyűjteménybe, emlékeztetve bennünket is arra, hogy 1999 márciusában a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény mutatta be a pályázatra beérkezett 68 alkotótól származó 112 pályaművet, amelyekről a közönség is véleményt mondhatott.
Az alkotás később Prónay Beáta, vakokkal és látássérültekkel foglalkozó egyetemi tanár javaslatára került a Deák Gyűjtemény Tapintható tárlatába, ahol nyolc másik eredeti szoborral együtt várja a látogatókat. A szakértő véleménye szerint a gyűjteményből az a nyolc plasztika az, amelyek a tapintáson keresztül leginkább élményt adhatnak a vak és súlyosan látássérült látogatóknak. A Tapintható tárlat rendezése kapcsán kértük meg az akkor már beteg, de az első sikeres agyműtétje után nagyon bizakodó művészt, Lugossy Máriát, foglalja össze gondolatait, szándékait a mű születése kapcsán speciális látogatóinknak. Örömmel tett eleget kérésünknek, és ekkor mondta el nekünk azt is, hogy édesapja szemész professzorként egész életében a szembetegségekkel küzdők gyógyulásáért dolgozott.
A 2008-ban felvett hanghoz a művész halála évében, 2012-ben készítették el az itt először bemutatott filmet a Deák Gyűjtemény akkori munkatársai. A hatperces filmet nem szánták publikálásra, nem gondoljuk professzionális alkotásnak, de most mégis úgy véljük, segíti az emlékezést egy kiváló szobrászra, az első Smohay-díjas művészre (1981), Székesfehérvár Tiszteletbeli polgárára (2007), a 2009. évi Deák Dénes-díjjal kitüntetett emberre.

A videót itt tekinthetik meg

 

–Szűcs Erzsébet művészettörténész–
Szent István Király Múzeum

 

Források:
http://www.artportal.hu
(im): A zsűri szerint színvonalasak a munkák, Fejér Megyei Hírlap, 1994. november 16.
zágoni: A harang történelmi zárvány, Fejér Megyei Hírlap, 1995. november 6.
Kovalovszky Márta: A néma harang, Fejér Megyei Hírlap, 1995. november 25.

A második világháború befejezése

A Tengelyhatalmak bukása

 

A blogbejegyzés tematikája nem feltétlenül a száraz történelmi tények ismertetésére szorítkozik, sokkal inkább az eddig ismeretlen, sokszor újszerű kutatások és feltárások ismeretét közvetíti, a konkrét történelmi tényeken kívül a diplomácia, hadigazdaság, hírszerzés, valamint a haditechnika világába egyfajta betekintést adva, mellékesen történeti érdekességekre, hiánypótló attitűdökre kívánja felhívni a figyelmet.

A Harmadik Birodalom 1945. tavaszára romokban hever, Adolf Hitler napjai megszámláltattak. Még dörögnek a fegyverek, de a szövetséges hírszerző tisztek már a német haditechnikai titkok és tudósok után kutakodnak. Németország kapitulál, de akad, aki folytatná az európai háborút: Patton tábornok a Szovjetunió megtámadása mellett érvel – röviddel később végzetes autóbaleset áldozatává válik. Okinava elvesztésével a japán haderő sorsa is megpecsételődik, a háború végére pedig egy új, minden korábbinál pusztítóbb erejű fegyver, az atombomba tesz pontot. Megtörténik a háborús bűnösök felelősségre vonása és lezajlanak a béketárgyalások, amelyek végén egy új Európa születik.

Hitler végnapjai

1945. április 19-ére a Vörös Hadsereg bekerítette a német fővárost és felkészült Berlin ostromára. Hitler eközben a régi kancellária mellett megépített Führerbunkerben tartózkodott, onnan próbálta megszervezni az utódvédharcokat, irányítani a város védelmét. Innen utoljára április 20-án, 56. születésnapján merészkedett elő, amikor is megszemlélte a Frundsberg páncéloshadosztály egyik alegységét és kitüntette a Hitlerjugend gyerekkatonáit.
A náci vezérkar régi tagjai, Göring, Goebbels, Himmler, Dönitz sorra jelentek meg a bunkerben, hogy köszöntsék vezérüket. A találkozón rá akarták beszélni Hitlert a menekülésre, de a Führer ekkor már teljesen zavart állapotban volt. Hangulata szélsőségesen ingadozott, katonai döntései pedig teljes tudatlanságról, a tények elutasításáról árulkodtak.
Április 29-én éjjel Hitler teljesítette Eva Braun kívánságát és házasságot kötöttek. A szertartáson Goebbels és Bormann volt jelen tanúként, ők írták alá az okiratot. Az esküvő után Hitler magához hívatta titkárnőjét, hogy lediktálja politikai és személyes végrendeletét. Politikai végrendeletében az utókorhoz szólt és a jövőre vonatkozó utasításait fogalmazta meg. A bukott Führer még a halála előtt is a nemzetiszocializmust dicsőítette: elmondta, hogy valamennyi cselekedetét a népe és hazája iránti szeretete vezérelte. Végrendelete szerint ő soha nem akart háborút, a pusztító konfliktust a világ vezető államférfijai provokálták ki a nemzetközi zsidóság érdekében. Mindemellett megemlítette, hogy a német nemzet számára a jövőben kulcsfontosságú lesz az élettér keleti irányú kiterjesztése.
Hitler azt is megmagyarázta, miért maradt a sok tanács és könyörgés ellenére is az ostromlott Berlinben. Úgy gondolta, hogy hatévnyi küzdelem után nem hagyhatta magára a fővárost és osztozni akart Berlin sorsában. Ha a Harmadik Birodalom szíve megszűnik dobogni, ő is vele együtt hal, emlékét pedig az ifjúság fogja megőrizni. A hadsereg tisztikarának is üzent: a haditengerészet kivételével minden fegyvernemet megrótt és arra kérte a tiszteket, hogy az utolsó órákban is mutassanak példát hűségből és kitartásból.
A Führer az utódlás kérdésével is foglalkozott és halála után Németország államfőjének a haditengerészet főparancsnokát, Dönitz admirálist jelölte ki.
Hitler méreggel kívánt véget vetni életének, április 29-én megölte kedvenc kutyáját, Blondit, hogy kipróbálja az orvosától kapott méregkapszula hatékonyságát. Megmaradt iratait megsemmisítette, majd éjjel 2 óra 30 perckor a bunker ebédlőjében elbúcsúzott a személyzettől. Délután fél háromkor Hitler sofőrje, Erich Kempka parancsot kapott 200 liter benzin összegyűjtésére.

 

A Birodalmi Kancellária golyó lyuggatta kormos bejárata. Hitler és felesége az épületben követett el öngyilkosságot, majd holttestüket elégették az udvar egyik bombatölcsérében.

Az utolsó étkezés után Hitler elköszönt közvetlen munkatársaitól és feleségével együtt visszavonult szobájába. Néhány pillanat múlva egy pisztolylövést hallottak, belépve a szobába ott találták a halott házaspárt. A holttesteket felvitték a kertbe, egy bombatölcsérbe helyezték földi maradványaikat, majd benzinnel lelocsolták és elégették.

A Harmadik Birodalom összeomlása

Nyilvánvaló volt, hogy a szedett-vedett, kivérzett német véderő nem lesz képes megtartani Berlint a Vörös Hadsereg túlerejével szemben, A kérdés csupán az volt, hogy a német főváros bevétele milyen áldozatokat fog követelni és milyen károkkal fog járni.
Zsukov 3. és 5. csapásmérő hadseregének tagjai voltak az első szovjet katonák, akik behatoltak Berlinbe, amikor április 21-én éjjel eljutottak az északkeleti külvárosokig. Április 26-áig valamennyi rendelkezésükre álló egységüket bevetették, épületről-épületre módszeresen haladva nyomultak előre.
A szovjetek április 30-án betörtek a Zitadelle-övezetbe és megtámadták a Reichstag épületét, amely a német ellenállás utolsó gócpontja volt.

A győzelem pillanata: beállított felvétel, amint Jevgenyij Kaldej a nagybátyja segítségével kitűzi az asztalterítőkből készített szovjet zászlót a Reichstag épületére 1945. április 30-án.

Heves harcok árán másnapra kitűzték a vörös zászlót, de a harc a pincékben egészen május 2-ig elhúzódott, amikor is a helyőrség parancsnoka, Weidling tábornok Zsukov főhadiszállására érkezett, hogy tárgyaljon a fegyverletételről és beszámoljon Hitler haláláról.

Németország kapitulációja

Hitler halála és Berlin eleste után egyértelművé vált a Harmadik Birodalom veresége. A Führer utódja, Dönitz tengernagy a kinevezése után azonnal tárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel, május 7-én aláírták a feltétel nélküli kapitulációs okmányokat.
Miután minden próbálkozása zátonyra futott, Dönitznek nem maradt más választása, mint megbízni Jodl vezérezredest, Friedburg tengernagyot és Oxenius vezérőrnagyot a fegyverletételi iratok aláírásával. A ceremónián Spaatz és Bedell Smith amerikai, Sevez francia, Csermurev és Szuszloparlov szovjet tábornokok, valamint Morgan brit altábornagy vett részt a szövetségesek részéről.

 

A Harmadik Birodalom bukásának záróaktusaként Keitel tábornagy 1945. május 9-én aláírta a német fegyveres erők feltétel nélküli kapitulációját a szovjetek berlini főhadiszállásán.

A Harmadik Birodalom teljes katonai vereségét rögzítő és a fegyverletétel körülményeit szabályozó dokumentumot 1945. május 7-én 2 óra 41 perckor látták el kézjegyükkel Reimsben. Az egyezmény másnap 23 órától lépett életbe.
A német kapitulációs okmány első paragrafusa:
„Mi, alulírottak, a német Véderő Főparancsnokság nevében kijelentjük, ezennel feltétel nélkül megadjuk magunkat, jelenleg német ellenőrzés alatt álló valamennyi szárazföldi, tengeri és légierőnket a Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Parancsnokságának és egyidejűleg a Szovjet Főparancsnokságnak.”
A német összeomlás hivatalos elismerését bejelentette a rádió Londonban és Washingtonban, Moszkvában pedig május 9-én reggel közölték a lakossággal. Az újságok szalagcímekben tudatták a polgárokkal Németország kapitulációját. Az ujjongó hangvételű cikkek a diadal mellett megemlékeztek a háború áldozatairól is, hangsúlyozták a szövetségesek érdemeit a közösen kivívott győzelemben, valamint az erőfeszítések összpontosítására hívták fel a figyelmet a még ellenálló Japán mielőbbi leveréséhez.

A Manhattan-projekt

A japán vezérkar elvesztette a háborút, de a harcot nem kívánták feladni. Bár a kilátástalan küzdelem irdatlan áldozatokat követelt, a kapituláció nem történt meg. Az amerikaiaknak olyan fegyverre volt szükségük, amellyel sikerül megtörniük az ellenség sziklaszilárd harci morálját.
Az amerikai légierő 1944 ősze óta rendszeresen bombatámadásokat indított Japán ellen, amelyek eleinte nem okoztak túl nagy károkat, de 1945 első hónapjaiban sikerült tökéletesíteni ezeket az akciókat.
Más lehetőségük a szövetségeseknek nem is nagyon volt. Ivo Dzsima és Okinava világosan megmutatta, hogy a honi japán szigetek elleni partraszállás csak a legvégső esetben jöhet szóba, hiszen várhatóan borzalmas véráldozattal fog járni, tekintettel a hazájukat védő japán katonák fanatizmusára és küzdőképességére.
Az Egyesült Államokban már évek óta folytak titkos kutatások a Manhattan-terv keretében egy olyan nagyhatású fegyver előállítására, amely képes egyedül is eldönteni a háborút.
E projekt keretében világhírű fizikusok kutatták az atommaghasadás titkát, köztük kiváló magyar tudósok – Szilárd Leo, Teller Ede – illetve természetesen fontos szerepet játszott Albert Einstein.
A tervezések és javaslatok értelmében hatalmas összegek álltak rendelkezésre a tudósok számára Roosevelt elnök utasítása értelmében, így Los Alamosban, illetve Oakridge-ben két hatalmas üzemet építettek a cél elérése érdekében, ahol nem mellékesen 120 ezer ember dolgozott teljes titokban és elzártságban.
Két különböző fegyverkutatási irány mellett döntöttek, 1945 tavaszára sikeresen meg is építettek két, különböző elvek szerint működő bombát.

A világ első nukleáris bombája, a Little Boy. Az 1945. augusztus 6-án ledobott 4050 kilogrammos bomba minden addigi képzeletet felülmúló pusztítást vitt véghez Hirosimában.

 

Az első, a „Little Boy”, a másik a „Fat Boy” névre keresztelt szörnyű szerkezet volt.
Miután bebizonyosodott, hogy a bombák működőképesek, az amerikai vezérkar Truman elnök jelenlétében találkozón vitatta meg a fegyverek bevetésének kérdését.
1945 július 26-án a potsdami konferencia úgy döntött, hogy Japánnak kapitulálnia kell, vagy a császárnak számolnia kell az ország teljes elpusztításával.
Truman elnök Potsdamból hazafelé tartva, kiadta a parancsot az atombombák ledobására.

A világháború ténylegesen befejeződik

1945. augusztus 6-án a Paul Tibbets ezredes által vezérelt B-29-es nehézbombázó végrehajtotta a fegyvernem történelmének leghíresebb és legszörnyűbb akcióját Hiroshima felett, amikor is édesanyja emlékére elkeresztelt „Enola Gay” repülőgépéről ledobta azt a pusztító eszközt, amivel az emberiség belépett a nukleáris korszakba.

 

Paul Tibbets ezredes az édesanyja emlékére Enola Gay-nek elnevezett repülőgépe előtt. B-29 bombázója 1945. augusztus 6-án 2 óra 45 perckor szállt fel pusztító terhével.

A robbanás 8 óra 15 perckor következett be, 600 méterrel a földszín felett. Vakító fény borított el mindent, a zaj pedig olyan erős volt, hogy a legtöbb ember nem is érzékelte. Pokoli forróság öntötte el a várost, majd légnyomáshullámok terjedtek szét, aminek semmi sem tudott ellenállni. Gomba alakú porfelhő emelkedett fel az atmoszférába, amely magasabbra ért, mint az Enola Gay pályája.
A város épületei megsemmisültek, a halottak száma több mint 80 ezer fő volt, ugyanennyien megsebesültek.

Az 1945. augusztus 9-én Nagasakira ledobott atombomba, a Fat Boy detonációját jól kivehető gombafelhő megjelenése követte a tiszta égbolton, amelyet az egyik B-29-es bombázó személyzete örökített meg.

Washington nyilatkozatban szólította fel Tokiót a kapitulációra, ellenkező esetben „számíthatnak a levegőből a pusztulás esőjére” felhívással.
Hiába javasolták már jó ideje egyes politikusok a kompromisszumos béke gondolatát Japánban, a döntő befolyással rendelkező katonai vezetők még mindig nem voltak hajlandóak tárgyalni.
1945. augusztus 9-én egy újabb B-29-es kötelék ismét bevetésre indult Nagasaki felé. A 20 ezer tonna TNT-nek megfelelő „Fat Boy” kisebb károkat okozott, mint előde Hiroshimában, ám itt is 35 ezren vesztették életüket az atomviharban!
Nem beszélve a sugárfertőzöttek létszámáról, amely több évtizedekig is eltartott.

A különböző és egyeztetésekre szoruló tárgyalások után 1945. szeptember 2-án a tokiói kikötőben horgonyzó USS Missouri BB63 Iowa osztályú csatahajója fedélzetén megtörtént a japán kapituláció is.
Ezzel hivatalosan is véget ért a második világháború.

 

–Miszlai Zsolt–
történész-főmuzeológus, tudományos osztályvezető-helyettes

 

 

 

Forrás, felhasznált irodalom:
Balogh Zsolt, Ferwagner Ákos, Miszlay Zsolt, Pintér Zoltán, Pratner Zoltán, Szirtes Krisztián, Szombat Tamás, Zámodits Attila:
A második világháború teljes története – 10. kötet: A tengelyhatalmak bukása
Kisújszállás: Pannon-Literatúra Kft, 2010.
(ISBN:978-963-251-143-6)

 

Képek forrásai:

AKG-images
Deutsches Wehrkundearchiv
MTI Fotóbank
U.S. National Archives and Records Administration
National Museom of the US Air Force