Kabáczy Szilárd fotóművészre emlékezünk
90 évvel ezelőtt e napon született Vásárosnaményben Kabáczy Szilárd (1930–2004) fotóművész. Középiskolai éveit Beregszászon kezdte meg, majd a háborút követően, jó rajzkészségének köszönhetően, a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt szerzett érettségit 1954-ben festő szakon. Jómódú polgár családi háttere miatt nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, így munkába állt. Székesfehérváron éppen ekkoriban kerestek grafikust a Tiszti Klubba, s az izgalmas munka lehetősége ide vonzotta a fiatalembert – hűséges is maradt szeretett városához élete végéig.
Ismeretlen fényképész: Kabáczy Szilárd a székesfehérvári Tiszti Klub bejárati kapujában, az 1950-es évek közepén (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Remek indulás volt ez egy tehetséges, részletek iránt fogékony, „jó szemű” ifjúnak! Nemcsak grafikusi, hanem dekoratőri munkákat is kapott a Klubban, s emellett évekig mozigépészként is dolgozott ugyanitt, mígnem aztán a hatvanas évek elején a Fejér Megyei Hírlaphoz került. Mérföldkő volt ez a pályafutásában: itt tanulta ki a fényképész szakmát, és vált vérbeli fotóriporterré. Egészen a nyugdíjba vonulásáig, 1996-ig állandó munkatársa volt a lapnak, s emellett 14 éven át a Magyar Távirati Iroda (MTI) külső tudósítója is.
A fényképezés nem csupán a munkát jelentette számára – ez élethivatása volt, a fényképezőgép pedig eszköz, mellyel rögzítette a világról alkotott véleményét, a benyomásait úton útfélen, szünet nélkül, bármerre is járt. Témái az élet minden területét felölelték: tájképeket, életképeket, portrékat, egy-egy eseményről tudósító riportfotókat egyaránt készített. A mennyiség nála nem ment a minőség rovására – egyszerűen csak alkotott, mert egy igazi művész nem is tehet mást, minthogy alkot. Alkot, mert létezik. Alkot, mert mondanivalója van a körülötte lévő világról, miközben persze minden egyes képkockájában – bármiről is szóljon a kép – nagyon is, hogy önmagáról vall. Kabáczy fekete-fehér fotói ugyanis sohasem teljesen objektívek, sohasem tart teljesen távolságot a látottaktól. Nála a megörökített személyeknek (híres embereknek és a kisembereknek egyaránt), de még a tájnak is – története van. Képeinek van valamiféle meghitt, bensőséges varázsa. Annyi szeretettel, olykor humorral tudott kapcsolódni a megörökített emberekhez, tárgyakhoz, tájakhoz, melyeket látva nem maradhatunk közömbösek mi nézők sem. Így lehetünk ezzel a csúszdán éppen lecsúszni készülő kislányt szemlélve is: ahogy a haján megcsillan a napfény; ahogyan nevető tekintete az előtte álló kisfiú tekintetébe fúródik; az az utolsó, elkapott pillanat, mielőtt végleg lecsúszna – s mindez egyetlen képkockába sűrítve.
Csúszda (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
A festészetben és a fotográfiában egyaránt izgalmas feladat, amikor az alkotó a mozgás, a lendület, az erő és dinamika érzékeltetésére vállalkozik. Magával ragadó a Kubai dobos (1969) című kép hangulata: a zenész pergő ritmusban veri a dobokat, sebes mozdulata elmosódottá válik a képen, arca grimaszba torzult, már-már eksztatikus életöröm járja át. Szinte érezzük a zene lüktetését, pezsgését.
Kubai dobos (1969, fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Hasonlóan érzéki élmény a két kislányt érő vízpermet látványa: a vízcseppek – akár egy impresszionista festmény felületén – apró darabokra bontják a látványt. Ezen a „vízfátylon” át rajzolódik ki a két főszereplő alakja, ahogyan a frissítő permet hatására ruganyosan elugranak a földtől.
Vízpermet (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
A nyüzsgő, zajos életet, mozgalmas hétköznapokat bemutató fotóival ellentétben Kabáczy tájképein éppen a mozdulatlanság a megkapó. Lírai szépségű példája ennek a fekete-fehér szín kontrasztját kiaknázó, Ősz a tavon (1969) című fotó.
Ősz a tavon (1969, fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Rajta a sziluettként megjelenő, kopár fa tökéletesen visszatükröződik a rezzenéstelen vízfelszínen. Ködbe burkolóznak a tó partján álló, távoli fák és épületek, s a táj végül a semmibe vész. Egészen drámai az az időtlenség és az a csend, amely ebből a fotóból árad. A látványelemek minimalizáltsága, a kompozíció egyszerűsége és letisztultsága a japán fametszetek világával rokonítható.
A harmonikus képi világ nem csupán tájfotóinak jellegzetessége, hanem az épített környezetről, urbánus témákról készített fotóinak is. A székesfehérvári vasútállomáson készült fényképének a szabályos vonalban haladó sínek ritmusa adja a szépségét – mintha valami gigantikus áramkör rajzolatai volnának, melyek fényesen csillogva osztják kisebb mezőkre a fotó felületét.
Vonatsínek (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Máskor éppen aszimmetrikus formákkal operálva hozott létre egy kompozíciót. Az utca magasból fotózott látványa – egy teherautóval és a járdán lerakott, szanaszét elhelyezkedő bútorokkal – első ránézésre akár egy geometrikus idomokból felépített kollázs is lehetne.
Költözés (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Háztetők (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Kabáczy aszimmetrikus komponálása a 20. század első fele jeles fotóművészeti törekvéseinek ismeretéről is vall. André Kertésznek az Eiffel-torony magasából készített, híres fotósorozata érdekes kísérlet volt a látványvilágnak egyfajta átértelmezéséről, miközben a valóságot mégis híven rögzítette a fotó. Kabáczy Szilárd is szeretett a látószög megváltoztatásával kísérletezgetni és új értelmezési lehetőségeket adni a látottaknak – még akkor is, ha e tekintetben nem ment el a végletekig, ahogyan azt például a világhírűvé lett magyar Bauhaus fotóművész, Moholy-Nagy László tette.
Különös érzék kell ahhoz, hogy a fotós ne pusztán egy adott pillanatot rögzítsen kamerájával, hanem a megfelelő pillanatot kapja el. Azt a századmásodpercet, amely egy egész történetet sűríthet magába. Ez a tehetség csodája. Ezért ejtenek rabul minket ma is Kabáczy Szilárd fényképei, melyek nem fakulnak meg az idővel. Sőt, éppen hozzátesz értékükhöz, hogy egy letűnt korszak kordokumentumai. A Fuvarra várva (1957) kép utcakövön alvó fuvarosa és ugyancsak bóbiskoló lova a belvárosban ma már megmosolyogtatóan nosztalgikus látvány.
Fuvarra várva (1957, fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Vagy ilyen a fehérvári Fő utcán kordéján portékáját rendezgető, sokszoknyás, fejkendős parasztasszony is.
Sokszoknyás parasztasszony (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)
Ahogy dokumentumfotóinak, úgy portréinak is jellemző vonása a mély emberismeret. Van ezekben a képekben valami egyedi, valami egészen személyes. Valami, aminek ábrázolásához precíz megfigyelés, a modell lelki rezdüléseire való rezonancia, hovatovább emberszeretet szükséges. Ragyogó példái ennek a Srácok (1970) című díjnyertes kép sugárzó mosolyú szereplői, vagy a Zárszámadás az őrspusztai termelőszövetkezetben (1965) fotó cigarettafüstbe révedő, tagbaszakadt férfiúi.
A művész fekete-fehér világát szemlélve eltöprenghetünk: vajon felfigyeltünk-e már valaha is az Arany János utca macskakövezetének szép rajzolatára? Észrevettük-e már milyen harmóniát sugallnak az egymást követő lépcsőfokok párhuzamosai? Mintha egy égbe nyúló lépcső lenne, köztes tér Ég és Föld között…
Az eredetileg festőnek készülő Kabáczy Szilárd fotóművész 2004. május 10-én hunyt el Székesfehérváron. Ma ünnepelné 90. születésnapját…
– Gärtner Petra –
művészettörténész
Szent István Király Múzeum
Látogasson el a művész munkáit bemutató honlapra: https://kabaczy.hu/
Irodalom:
Kabáczy Szilárd. (Lakat Erika – Magyarits András szerk.) Székesfehérvár, Ma Kiadó, 2002
SZIKM blog 