“Egyed a mezőnek füvét” – Interjú Reisinger Jánossal az irodalmi füveskönyvekről

Reisinger János irodalomtörténészt kérdeztük az irodalmi füveskönyvek hagyományáról Epiktétostól Máraiig és tovább. Ő elmondta a véleményét Weöresről és Hamvasról is. A Bibliát pedig egyszerűen nem lehet megkerülni. A neves ismeretterjesztő a “Növények országa. Herbáriumok, füveskönyvek” kiállítás kapcsán ad elő a Szent István Király Múzeumban.

Reisinger János. (A kép forrása: http://www.kanjiza.rs)

Reisinger János. (A kép forrása: www.kanjiza.rs)

Ön szerint mit nevezhetünk irodalmi füveskönyvnek? Hogyan határozná meg a műfajt?

A “füveskönyv” elnevezés a 16. századi reformáció utáni időkben jelent meg, mint olyan herbáriumok gyűjteménye, melyek az emberek testi-lelki bajaira a természetből orvosságot kínálnak. Ezek a füveskönyvek a Biblia legelejének azon a sokszor hallatlanra vett vagy mellőzött igéjén alapulnak, mely ezt mondja: “Egyed a mezőnek füvét” (1Móz 3:18). Ez a bibliavers mondja ki, hogy a világba engedett bűn elterjedése ellen Isten a fűfélékben és a zöldségekben gyógyeszközöket ajánl fel. Ezen az ismereten és tudáson épült fel a biblia betegségmegelőzés és gyógyítás kultúrája, melynek “orvosi kódexe” a 3Móz 13:1-5 versein alapul.

Magyarországon ezt a tudást elevenítették fel Pápai Páriz Ferenc herbáriumától Bod Péterig vagy Csontváry Kosztka Tivadarig azok a patikusok és gyógyszerészek, akik a 17-20. század között élve különböző enyhítő szereket állítottak össze az emberi bajok csillapítására. Márai Sándor híres Füveskönyve ennek a több évszázados vonulatnak kései és megújított terméke. Kétségkívül új, szekularizált utakra lépve próbál enyhíteni elsősorban a lélek gyötrelmein, nem mintha a testi bajok nem értek volna el soha nem látott határokig a modern korban, de azért azt nem árt tudatosítani, hogy a mi korunk elsősorban mégis a tudatzavar, a tudatmanipuláció kora, melynek legfertőzőbb betegsége immár nem a spanyolnátha vagy az influenza, hanem a depresszió és a személyiségzavarok különböző formái.

A lelki bajokra – úgy mint félelmek, bizonytalanságok, gyász, stb. – orvosságot nyújtó, és/vagy életvezetési tanácsokat adó könyveknek évezredes hagyománya van Epiktétostól Oravecz Nóráig. Ön miben látja ezek sikerét?

Régi korok írásos hagyománya, ha kisszámú is, de rendkívül értékes és magvas az emberi problémák kezelésére. Az ókorban például azt nevezték “könyv”-nek, amelynek semmi más írásművel össze nem cserélhető tartalma van. Ami valami olyat hordoz, ami sehol másutt nem található meg. Innen érthető, hogy a Bibliában például Abdiás könyve, vagy János 2-3. levele, Júdás levele egyetlen oldalt sem tesz ki, mégis könyvnek nevezik, mert ami ott, ezekben írva áll, azt máshol nem találjuk meg. Az Ön által említett Epiktétos Kézikönyvecskéje az ókori görög sztoicizmus valamennyi fontos tanának breviáriuma. Nyomában említhetnénk Seneca szinte majd’ minden könyvét az Erkölcsi levelektől kezdve a Vigasztalásról-on át a Haragról-ig. A középkori moralizáló irodalom Augustinustól Kempis Tamásig, majd a franciák nagy moralizáló, illetve aforizma-irodalma tovább bővíti, de el is mélyíti a sort. Nagy kincsesbánya tárulhat itt fel előttünk. A magyar irodalom nem annyira bővelkedik ilyen művekben, de Kölcsey Parainesisét, Márai Füveskönyvét, vagy Pilinszky János lírai meditációit más nemzetek figyelmébe is ajánlhatjuk. Mindegyik olvasásakor azonban visszakívánkozunk az ősforrásra, a három részre osztható Biblia középső részére, vagyis bölcsességi irodalmára (Példabeszédek könyve, Prédikátor könyve, a Római levéltől Júdás leveléig).

Márai Füveskönyve, Weöres “A teljesség felé” c. könyvecskéje, vagy akár Krúdy “Álmoskönyve” is eszünkbe juthat, ha a szerzői szándék szerint is füveskönyvnek – vagy ahhoz valami nagyon hasonlónak – készült munkákra gondolunk. Ön szerint melyek a magyar irodalom legjobban sikerült “füveskönyvei”?

Weöres Sándor füveskönyve, A teljesség felé vegyülékes alkotás. Óriási részletei vannak, ezt hiábavaló lenne tagadni. Különösen kiemelhetjük az égi és a földi hatalom két-két sorban adott frappáns megkülönböztetését, vagy a legfőbb tudást jelző aforizmát (“Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”). Ám a könyv ajánlásából is kitetszik, hogy ezt a művét a második világháború idején Hamvas Béla ihletésére szerezte a költő. Hamvas az újgnoszticizmusnak Európa-szerte ismert alakja, rendkívül ellentmondásos gondolkodó, miként velejében ellentmondásos a gnózis is.

Krúdy Gyula álmoskönyvét nem tartom számon legjobb alkotásai között, csupán azért terjed, mert az álom jelenségének rendkívüli hatása van a mai korban. Itt is jó lenne előbb ismerni a Bibliát, amely ötféle álmot különböztet meg, és a hangsúlyt a prófétikus álmokra helyezi, melyekről az álmoskönyvek sajnálatosan nem beszélnek, helyettük olyan álmokat sorakoztatnak fel, amelyekről Salamon király 3000 évvel ezelőtt azt mondta, hogy “álom szokott következni a sok foglalatosságból, és az ilyen álomban a hiábavalóság is sok”.

Mindebből talán az következik, hogy a magyar irodalom füveskönyveit az olvasóknak kell összegyűjteniük egy-egy szerző műveiből, azonban, ha kíméletesek vagyunk, ezt tényleg jobb tanárokra és irodalomtörténészekre bízni, akik hozzáférhetnek kritikai kiadásokhoz vagy teljes életművekhez, ahonnan mindezt kivonatolni tudják. Jelenleg az ötödik füveskönyvön dolgozom, Vörösmarty Mihály közel húsz kötetes kritikai kiadásának most érek a végére, nem is gondoltam volna, életem egyik legnagyobb olvasmányélménye lett a magyar költészet és próza területén. Remélem, a talán karácsonyra megjelenő könyv az olvasóknak is sok felismerést, megerősödést és megnyugvást fog hozni.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Advertisement

Füveskönyvek virágkora és alkonya – interjú Magyar László Andrással

Az idén 40 éves Fekete Sas Patikamúzeum az április 24-én 15 órakor nyíló „Növények országa – Herbáriumok, füveskönyvek” című kiállítással ünnepli a születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk Magyar László András orvostörténésszel, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettesével a füveskönyvek történetéről.

Magyar László András

Magyar László András

Dioszkuridész, az I. században élt kisázsiai származású katonaorvos gyógynövényekről írott munkája hosszú évszázadokra meghatározta a gyógynövénytant. Lehet-e mondani, hogy a háborúk magukkal hozták az orvostudomány, főleg a sebészet fejlődését?

A háborúk valóban elősegítik az orvostudomány különösen pedig a sebészet és a gyógyszerészet fejlődését. Igaz, Dioszkuridész erre nem a legjobb példa: Az általa leírt növényi, állati, ásványi eredetű gyógyanyagokat ugyanis nem kellett feltalálni, hiszen ezek nem összetett orvosságok, gyógyszerkeverékek, hanem egynemű gyógyszerek, “gyógyanyagok”. A háborúk egyébként valóban fellendítik a medicina haladását, mégpedig nem csak a sebészet, hanem a járványügy, a hügiéné, a mentés, pótló-sebészet (prothetika), a szintetikus gyógyszerek vagy éppen a pszichiátria területén is. A keresztes háborúk idején születtek az első nemzeti nyelvű sebészeti munkák, Ambroise Paré a 15. század elején a franciák itáliai hadjárata során találta fel a módszert, amellyel a lőtt sebeket hatásosan lehetett kezelni, a tifusz (a morbus Hungaricus) első pontos leírása a 15 éves háború alatt született, az osztrák-olasz-francia háborúban létesült 1859-ben a Vöröskereszt, az I. világháborúban jött létre az első magyar művégtaggyár, amerikai pszichiáterek az tömeges igény kielégítésére, az I. világháború után vezették be a csoportterápiát, Albert Hoffmann pedig 1943-ban, nyersanyaghiány-pótlás miatt végzett kísérletei során “találta föl” az LSD-t. Hogy csak néhány példát hozzak. A háborúk természetesen a sebészet fejlődését segítik elő leginkább, mert ilyenkor megnő a “beteganyag” és következmények nélkül lehet kísérletezni.

Cannabis. Illusztráció a bécsi Dioszkuridész-kodexból. (6. század)

Cannabis. Illusztráció a bécsi Dioszkuridész-kodexból. (6. század)

A középkori kolostorkertekben tovább élt a gyógy- és mérgező növények tudománya, elég, ha a St. Gallen-i kolostoralaprajzon látható kertre, vagy a Capitulare de villisre gondolunk. Vannak-e adatok a középkori Magyarországról a kolostori kertkultúráról?

A magyarországi kolostorok felépítése megegyezett a nyugatiakéval, így sok helyütt létezhettek ispotályok, valetudinariumok, patikák és őket kiszolgáló gyógynövénykertek is (ilyen volt pl. Pécsváradon). A magyarországi szerzetesrendek közül a legrégibb rend, a Bencés rend tartott fönn elsősorban afféle kerteket, de a későbbi gyógyító rendeknél, így a johannitáknál, antonitáknál, stefanitáknál, ispotályosoknál is azonosíthatók efféle kertek (amelyek általában a zödségeskertektől nem váltak külön). A bencés használatra készült Pray kódex például 27 gyógynövényfajt javasol gyógyszerként. A klasszikus kolostori gyógynövénykert élő példája jelenleg a pannonhalmi bencés kolostorban látogatható.

Hogyan rekonstruálható az az út, amelyen keresztül Dioszkuridész, Galénosz, vagy a középkori herbáriumok receptjei leszivárogtak az újkori népi gyógyászatba?

Ez az út elég könnyen rekonstruálható, hiszen az ókori gyógynövénykönyvek receptjei nem csupán a kolostori medicina szerzőinél, pl. Hildegardis von Bingennél azonosíthatók, hanem a Liber Naturae vagy a Hortus Sanitatis-típusú gyógyanyaggyűjteményekben is megtalálhatók. Ezeket a gyógynövény- és recept-gyűjteményeket a 16. században gyakran nemzeti nyelvekre is lefordították és népszerű könyvtípusként kiadták. Emellett a 16. században számos herbárium, füveskönyv, receptgyűjtemény vagy éppen, a “magia naturalis” tárgykörébe tartozó, “secreta”-típusú munka is megjelent, amelyben az ókori receptek tovább éltek. Ezek a könyvek a 18. század végéig – mivel a nyomtatott könyv drága volt – másolt és kiegészített, kéziratos formában is közkézen forogtak. Olyan gyűjteményekben is könnyedén találhatunk ókori eredetű recepteket, mint a nemesasszonyok által vagy számára összeállított Bethlen Kata, vagy Zay Anna-féle herbáriumok, vagy a házi használatra kiadott (vagy szintén másolt) 18. századi receptkönyvek (l. Nedliczi Váli Mihályé vagy Veszelszky Antalé). Ám az ókori recepteket a kalendárium-irodalom és a szóbeli hagyomány is terjesztette. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ókori herbáriumok receptjei egykor maguk is népi gyógyászati receptek lehettek, vagyis a folyamat nem egyirányú volt.

Zay Anna, a barokk kegyességi próza képviselője. "Orvos könyv mellyet néhai tudós és igen híres Doctor Mathiolus tseh nyelvre fordittatott, 's bővíttetett Herbáriumából a' nyavallyáknak rende szerént Dantzkai keserves bujdosásában maga és gyermekei számokra öszveszedegettetett és magyar nyelvre fordított néhai T. N. Vay Ádám Úram árva özvegye, Tsömeri Zay Anna" című munkáját a 18. század elején írta.

Zay Anna, a barokk kegyességi próza képviselője. “Orvos könyv mellyet néhai tudós és igen híres Doctor Mathiolus tseh nyelvre fordittatott, ‘s bővíttetett Herbáriumából a’ nyavallyáknak rende szerént Dantzkai keserves bujdosásában maga és gyermekei számokra öszveszedegettetett és magyar nyelvre fordított néhai T. N. Vay Ádám Úram árva özvegye, Tsömeri Zay Anna” című munkáját a 18. század elején írta.

„Mikor az ember erolkedic gyakorta, de sem szarhatic, sem vizelhetic, ez malua leuele és gyökere, az kömény, és az anifum, azaz béczi köménnyel ha borba főzed, gyakran iszod, meg indittya.” – írja Méliusz Juhász Péter 1578-ban. Az egy-egy 16. századi herbáriumban olvasható recepteknek hány százaléka érvényes ma is?

Efféle felmérést még nem olvastam. A klasszikus herbáriumok pontosan ismerik a növények hatásait, a gond velük általában az, hogy a dózisokat pontatlanul adják meg, és hogy egy-egy gyógynövény hatóerejét is eltúlozzák. Szerintem azonban annak, ami egy átlagos 16. századi herbáriumban olvasható, legalább a háromnegyede némi igazítással elfogadható. (Még az alkalmazás során esetleg előírt ráolvasásoknak és különféle hókuszpókuszoknak is lehet némi üdvös placebo hatásuk.)

Nyomtatott herbáriumok a 15. század végétől jelentek meg. Milyen hatásuk volt ezeknek a kor európai orvostudományára?

A nyomtatott herbáriumok nagy előnye volt, hogy a bennük található sokszorosított és jó minőségű metszetes ábrázolások segítségével könnyebben lehetett azonosítani az adott növényt. Ráadásul az 1520-as évektől ezek a herbáriumok nagyrészt nemzeti nyelven jelentek meg, ami szintén segítette az orvost, gyógyszerészt az azonosításban. A pontos azonosítás azonban a 18. századig, Linné kettős nevezékes rendszeréig szinte lehetetlen maradt. Másfelől a herbáriumok receptjeit a mindennapi gyógyító gyakorlatban is használták. A 18. század végéig, a modern, kémiai alapozású gyógyszertan kialakulásáig azonban a gyógyszerészetben nagy fejlődésről nem beszélhetünk. A gyógyszerkincs – a felfedezéseknek köszönhető egzotikus gyógyanyagokkal (pl. kinin, dohány, guayacum stb.) kiegészülve – az ókortól a 18. század közepéig jelentősen bővült ugyan, de gyakorlatilag változatlan maradt. A herbárium harmadik nagy előnye az volt, hogy népszerűsítette és terjesztette, s Európában némileg egységesítette is a gyógynövényekkel kapcsolatos ismereteket, áthatotta a népi gyógyászatot és befolyásolta az addig helyenként és népenként jobban különböző “házi gyógymódokat” is.

Méliusz Juhász Péter 1578-ban kiadott herbariumának címlapja.

Méliusz Juhász Péter 1578-ban kiadott herbariumának címlapja.

A Szent István Király Múzeum őrzi Jakob Theodor Tabernaemontanus több mint 800 oldalas Kreuterbuchját 1588-ból. Ennek a munkának hol a helye a füveskönyvirodalomban?

Jacob Dietrich Tabernaemontanus Hieronymus Bock tanítványa és művének folytatója volt. Neuwe Kreuterbuch (1588) és Eicones Plantarum (Frankfurt, 1590) című gyönyörűen illusztrált munkái terjedelmileg is a reneszánsz botanika csúcsteljesítményei. Tabernaemontanus nagy elődei, Brunfels, Fuchs, Lonicer, Bock könyveit használta föl, illetve javította, egészítette ki. Ő valójában egyik, tudományosan nem is legjelentősebb, de fontos szeme annak a láncnak, amely Dioszkuridésztől Caspar Bauhinusig, az első valódi botanikusig vezet.

Mit tanult a homorálpatológiától a mai orvostudomány?

A humorális patológia (nedvkórtan) a Kr. e. 5.-től a Kr.u. 18. századig, vagyis több mint kétezer éven át az európai medicina uralkodó alapelmélete volt. Ismerete nélkül egyetlen, ebben az időszakban megjelent orvosi, gyógyszerészeti munkát sem lehetünk képesek megérteni. A nedvkórtan lényege az, hogy a négy őselemnek megfelelően testünkben négy alapnedv kering, amelyek egyensúlya egészséget, egyensúlyhiánya pedig betegséget okoz. Az orvoslás feladata tehát a nedvegyensúly fenntartása. Ez a holisztikus, a környezeti tényezőkre is aggályosan figyelő, s azok egyensúlyára törekvő gyógyrendszer sikerét nagyrészt annak köszönhette, hogy filozófiai szempontból is összhangban állt az ókor, sőt a középkor világképével. Mikor ez a világkép a 17. században megingott, majd a 18. században darabjaira hullt, a nedvkórtan is talaját vesztette. A gyakorlatban azonban a nedvkórtani orvoslás igen jól működött, s működik ma is. Az iszlám országokban alternatívaként ma is “klasszikus arab orvoslás” néven alkalmazzák,Indiában pedig junáni (azaz jón, görög) medicina néven egyetemeken is oktatják.

Jacob Dietrich Tabernaemontanus "Neuwe Kreuterbuch"-jának (1588) 802. oldala.

Jacob Dietrich Tabernaemontanus “Neuwe Kreuterbuch”-jának (1588) 802. oldala.

Mikor jött el, és minek köszönhető a herbáriumok alkonya?

A herbáriumok alkonya három tényezőnek köszönhető: egyrészt a modern, kémiai alapú gyógyszertan és farmakognózia, illetve a modern kemiatria megjelenésének a 17-18 században. A szintetikus, kémiai alapú gyógyszerek 19. századi elterjedésével azután a herbáriumoknak végleg befellegzett. A másik tényező a nem orvosi botanika 17-18. századi megjelenése volt (Bauhinustól Linnéig). Az újfajta botanikai munkák már csak a növény leírását tartalmazták, gyógyhatásairól nem szóltak. A harmadik tényező pedig a nedvkórtan összeomlása volt. A nedvkórtan elenyészésével már csak a növények egy részét tekintettek gyógyszernek vagy méregnek, zömüket nem. Így a herbárium lassanként botanikai gyűjteménnyé “alacsonyodott”.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum