ÚJ MAGYARHANGOK: A 2012. augusztusában indult eseménysorozatot azért kezdtük el szervezni, hogy a figyelmet újra Székesfehérvár gazdag kortárs képzőművészeti gyűjteményére irányítsuk. Az évad során vendégeink voltak: Krusovszky Dénes, Babiczky Tibor, Áfra János, Nemes Z. Márió, Csobánka Zsuzsa, Tinkó Máté, Gellén-Miklós Gábor, Nagy Koppány Zsolt, Magyari Andrea, Tóth Kinga, kabai lóránt, Barlog Károly, Sirokai Mátyás, Dunajcsik Mátyás. A Képtár egyes képeihez íródott szövegekből készült limitált példányszámú művészkönyv (tervező: Varga Gábor Farkas) a 2013-as könyvhétre jelent meg. Blogunkon most újra hozzáférhetővé válnak az eredeti szövegek, valamint a könyvben megjelent rövidített, szerkesztett írások teljes változatát is közöljük, hetente egyszer. Ezúttal Tinkó Máté elbeszélését olvashatjuk, amelyet Maurer Dóra képe ihletett.
Maurer Dóra: Reverzibilis és variábilis mozgásfázisok 6., 1972-73.
Tinkó Máté
Elmagyarázni tükörbe, tölcsérbe, tengerül
Ez a férfi, ez tele van nyugalommal. És az a nő, akiről tudjuk, akárki is lehetne (találomra, mondjuk, hogy éjfekete haja van, és könnyű kis csipkézett pongyolája), egyelőre nem osztozik vele abban. Ellenben alátolna most egy széket, hogy elodázza az innen már előre vetíthető forgatókönyv bármelyik részét, hogy ez a férfi ne siessen az ajtóhoz, ne kapja le a fogasról a viharkabátot és ne akarjon azzal a lendülettel máris kívülre kerülni. A megnyíló ég, a tágasabb horizont, de nem a remény szagával kiérezni a levegőből, ez már a forgatókönyv sokadik képi fázisa, a távolságot. És aztán egymás után a többi, szép sorban így következik. Figyelnünk kell, amíg elérjük a település vége táblát, hogy óvatosak legyünk, ne keltsünk vele feltűnést. És figyelnünk kell a mostani állapotokra, merthogy utána csak a közöny. Alföldi emberek ismerik ezt. Elhagyják a városi fényeket, aztán nehéz lesz a beszéd attól, hogy mondani kéne valamit a másiknak. Emlékszem a tatára, címerezni vitt kora hajnalban a szekéren, és árva szót sem szólt. Jöttek szembe velünk, karikáztak, óbégattak, ő hatalmas tenyerével visszaintett, de egy árva szót sem. Tata, mondom, te azt látom, valamitől félsz. Aminthogy kimondtam, már féltem én is. Aztán mégis inkább arról kérdeztem, merre van már a tanya, mert most rögtön vizelnem kellene, bizonytalan, remegős hangon, ez megmaradt. Azzal az iszonyatos félelemmel kellett volna valamit kezdeni, és ő kihallotta azt, ahogy félszegen tartottam a testemet, előttem pedig az a végeláthatatlan sík terep, de mert ebben a helyzetben csurgatni viszont képtelen lettem volna, azt hazudtam, hogy már nem érdekes, mert jön föl a nap. És tata nem kereste az összefüggéseket, és tényleg feljött.
Ez a férfi tehát a murvával felszórt úton, ahol gyerekként annyi, de annyiszor elestem, és felhorzsolta a térdemet a mészkőbe döngölt, durva kavics, itt azért ő már egészen közönyösen halad. Aki bár sosem akarta elhagyni azt a nőt, de ráijeszteni minden vágya, aki most teát főz neki, hátha a sípoló hanggal együtt majd megérkezik. Ezt a bútort is rendbe kellene már hozatni, lecserélni az étkészleteket, a fene enné meg, igaz, ez nincs is a képen, de a rozsda szinte átüt a papíron, mondja, mondom vele. A nő azért rajta van, és éjfekete hajába bele is túrnánk, a fenekébe bele is csípnénk, ha rajtunk múlna, izgalmas lenne. Belenő a képbe, ami viszont a mindenkori első férfi mindenkori első hibája: mert visszafordul érte, rápillant ezzel a leplezetlen sóvárgással, hogy amit most talált tárgyként tisztelhet, vele annyi talán összes célja csak. Ilyen márpedig az életben nincsen. És mert nem többet, néhány méternyi sprintet követően fáradtan dől a fűbe, rá ezért még haragszunk is valójában. Pedig most azonnal be kellene fogni két kézzel a szemeit, tapasztani a száját, rohanásra késztetni, rohanjon lélekszakadva, ne törődhessen semmivel, napokig a színét se láthassák, és az a nő rá legyen kényszerítve a hazugságra, a szomszédok érdeklődésére azt kelljen felelnie: ó, az a disznó, hát az a disznó az ágyban fekszik napok óta, felszökött a láza, valamitől súlyosan beteg, pedig én előre szóltam, a korhelykedésnek, a szemtelenkedéseknek ez lesz az eredménye, és ha találkoznának vele a nyílt utcán, azonnal mondják meg annak a disznófajzatnak, hogy jöjjön haza, különben letépem a fejét, vagy üssék agyon azt a disznót, de azért még mozdulni hagyják. Ne törődjünk most a csodálkozó szomszédokkal, akik nem értik, a tisztes polgártársnőt mi lelte. A nő márpedig nem válaszol, ezt az ajtót tehát becsapja ránk, idegesen téblábol a konyhában, minden egyes lépte árulkodó, na, most el lehetne rohanni, vagy másképp, most nem érezné azt sem, ha fellebbentenénk könnyű kis pongyoláját, mert a kanalakat idétlenkedi bele a mosogatóba éppen, vagy zsörtölődik a meszeletlen fallal, ha belepuszilnánk aprócska fülébe, megkockáztatom, nem érezné azt sem. Merthogy ez a nő kétségtelenül belebolondulna a magányba, ha így hagynánk.
És ezt tudja a férfi is: visszanéz abba az irányba, még egyetlenegyszer, aztán darabig még nyugodtan lépked, kiér a városból, hangosakat köszön közben, majd egészséges, hosszú futásba kezd, kimért mozdulatokkal, nagy levegővételekkel, de bele nem szakad, kifújja magát, csapzott hajába túr, megvakarja szakállát, és ismét nyugodtan lépked, semmi sem hozza ki sodrából, hagyja magán a csuromvizes kabátot is, összeméri magában a múltat a jövővel, nem hívja ki maga ellen, de számot vet a sorssal, már nem ég a villany, már nem megy a központi fűtés, mire a Bartók utca 4. szám alatti, földszinti lakásba visszatér és halkan, kopogás nélkül hajtja be az ajtót és óvatosan veszi le cipőjét az előszobában, az elforrt teavizet a főzőlapról a mosogatóba önti, majd beoson felesége mellé, a sokszor unt, most mégis bájosan ideges szempillákra egy-egy csókot nyom és azt mondja, ráhajolva, maga elé meredő tekintettel, tisztán kivehetően, hogy Nellike, emlékezzen arra a kora őszi napra, amikor szorongott, hogy mi lesz, ha nem marad több, különb szavunk a szeretetre, mint másoknak, mint felpróbált közhelyek, mint a pusztulásra, és erről nekem húsz darab fekete-fehér kép villant akkor agyamba, és csak magamat láttam, egytől egyig mindegyiken ugyanazt a férfit láttam menekülni, más-más sorrendben, de csöppet sem törődve az egésszel, fakószürke alapon voltam, ez a férfi egyedül volt nagyon. És többé már nem voltam nyugodt, és közvetlenséggel nem bírtam gondolni az eltékozolt ünnepekre. Hazáig, azt hiszem, arra döbbentem rá, hogy az azóta eltelt egy évben, Nellike, bárcsak fogna szavamon, bárcsak fojtana meg azzal a könnyű kis pongyolával, bárcsak lenne magában ellenállás, bárcsak ebből az álomból úgy ébreszthetném ki azon a hajnali órán, hogy ne emlékezne semmire abból, amit kényükre-kedvükre mások, akikről azt sem tudjuk, fiatalabbak-e vagy öregebbek, jobbak-e vagy rosszabbak nálunk, üzérkedés vagy részvét hajtja-e őket, de talán pontosan olyanok, mint mi, és belőlünk valamit mégis visszavonhatatlanul megörökítenek.
_ _ _
Tinkó Máté (1988) Az ELTE-BTK Irodalom és Kultúratudomány mesterszakának hallgatója. Néhány éve publikál rendszeresen országos lapokban. A FÉLonline próza rovatának szerkesztője.
Tinkó Máté (Fotó: Braun Barna, 2012)
SZIKM blog 