ÚJ MAGYARHANGOK: A 2012. augusztusában indult eseménysorozatot azért kezdtük el szervezni, hogy a figyelmet újra Székesfehérvár gazdag kortárs képzőművészeti gyűjteményére irányítsuk. Az évad során vendégeink voltak: Krusovszky Dénes, Babiczky Tibor, Áfra János, Nemes Z. Márió, Csobánka Zsuzsa, Tinkó Máté, Gellén-Miklós Gábor, Nagy Koppány Zsolt, Magyari Andrea, Tóth Kinga, kabai lóránt, Barlog Károly, Sirokai Mátyás, Dunajcsik Mátyás. A Képtár egyes képeihez íródott szövegekből készült limitált példányszámú művészkönyv (tervező: Varga Gábor Farkas) a 2013-as könyvhétre jelent meg. Blogunkon most újra hozzáférhetővé válnak az eredeti szövegek, valamint a könyvben megjelent rövidített, szerkesztett írások teljes változatát is közöljük, hetente egyszer. Ötödik szerzőnk Gellén-Miklós Gábor, aki Mazzag István képére írt egy szöveget.
Mazzag István: Rómeó, 1983
Gellén-Miklós Gábor
MESE A BENNÜNK LAKOZÓ ROMEÓRÓL
A bennünk lakozó Romeo jön-megy, intézkedik, fennforog. Ráírja a homlokára, hogy „NO PARA”. Nagybetűvel, feltűnően. És tényleg: semmi kézremegés, stressz, kackiás bajusznak enyhe moccanata. Néz, nézdegél megfegyelmezett tekintettel, amely valahol a Thomas Anders-féle macsó és egy joviális idősödő háziorvos között félúton van beállítva. Szemléli a világot, és a világ is szemléli őt.
A bennünk lakozó Romeo magabiztosan hajít el bumerángot a metafizikai semmibe, mert tudja, hogy visszajön, tudja, hogy érte, de csakis érte vissza fog jönni, ha kell szárnyak nélkül, gyalog, vagy vonaton, természetesen bliccelve, vállalva a súlyos kockázatot, félóránként elmajszolva egy-egy utasellátó módra világra segített Vörösmarty szeletet. És amikor megérkezik végre, de nem valahára, akkor megáll a bennünk lakozó Romeo előtt, kuncogva pördül egyet, aztán még egyet, kislányos pírral a pofikáján, és büszkén mondja: nesze semmi, fogd meg jól, kapaszkodj az ágaiba.
A bennünk lakozó Romeo sose vesz semmit. Ő szerez. Lesz neki. Hoz egy kutyát a házhoz. Egy olyan harci kutyát, vagy mi a faszt. Ad neki nevet, természetesen azt az egyetlenegy nevet, amely szóba jöhet ezen a sárgolyóbison: legyél Romeo, legyen néked világosság, meg jó sok emberhús, könnyű préda. Aztán fogja emez kutyát, és méltóságteljesen a kertjébe helyezi, reá teszi az udvar szigorú gyöpére, Romeo, a kutya meg csak áll szomorúan, de olyan szomorúan, hogy ettől az állástól belilul az egész firmamentum, be is kell kenni rögtön Betadinnal, óvatosan, szakszerűen, de hát tudjuk, a Betadin nem hatásos az ilyesfajta lelki eredetű problémákra. Erre a bennünk lakozó Romeo kreatívan megszenteli a hetedik napot, mond igent és mond nemet, de azt nem mondja, hogy talán. Mert az Ige nálam van, még ha kutya alakjában, akkor is.
A bennünk lakozó Romeo persze később belátja, mert hát ő átlát a kutyafejeket is lefejező lilaságon, hogy nem kutyát kellett volna szereznie a kertbe, hanem egy betonkeverőt. De nem ám azt a barkácsboltban bárki által megvásárolható és otthon egy mozdulatsorral összehajtogatható narancssárga szerkezetet, hanem azt a régit, az igazit, amelyikben még van anyag bőséggel, jókedvvel. Aztán ha megvan ez a betonkeverő, akkor szertartásosan átöltözik, felveszi a miseruhát, beleugrik a terepszínű gyakorlóba, mit ugrik, szökell, éteri magasból aláhull beléje, majd lapátot ragad, kellő óvatossággal megközelíti a betonnak keverőjét, és elkezdi a műveletet. Vizet önt, lapátol különféle anyagokat az immár pokoli hangokkal forgó szerkezetbe, ő tudja, hogy mit, és főképpen, milyen arányban, majd hosszasan belebámul ebbe a forgásba, mint egy jósnő a varázsgömbjébe, és feltárul előtte a tökéletes kert, az éden földi mása. Mert ő, a bennünk lakozó Romeo tudja, hogy a kert titkos résekkel, apró, pici árkokkal van tele, amelyeken át elszökik, elszivárog a tökéletes boldogság kissé szúrós metángáza. Na, ezeket a hasadékokat kell jó kemény betonnal kiönteni, de úgy ám, hogy azt emberfia légkalapácsa se tudja feltörni, de még megrepeszteni se.
A bennünk lakozó Romeo, ha Júliára talála, így köszöne néki: üdvözlégy Júlia, az úr van tevéled, és tényleg, a bennünk lakozó Romeo tesz is egy nagyon arisztokratikus mozdulatot, vagy csak egy ajakpittyesztést, ügyetlenül raccsolni is elkezd, kihúzza magát, és még arra is kísérletet tesz, hogy a hetedik napot megszentelje, ám a körülmények kényszerítő hatására be kell látnia, hogy azt már megszentelte sajnos, most mi a fenét szenteljen meg. És ekkor, ebben a nehéz pillanatban odasomfordál a bennünk lakozó Romeo mellé a harci kutya, a Romeo. Ó Romeo, sóhajt fel Júlia elhaló hangon, mozgósítván a benne felszaporodott műveltségelemeket, ó Romeo… De folytatni már nem tudja a megkezdett gondolatsort, mert a lila égbe burkolózott eb eltüntette Júliát. El a kertből, el a tágan értelmezett makrokozmosz labirintusaiból, el a földről, el az égből. Csak néhány vérvörös felhőpamacs maradt utána, vagy még az sem.
Ha Shakespeare bácsi csak néhány szonettel írt volna többet, ha Mercutio nem lógott volna el annyi vívóórát, ha Lőrinc barát kellőképpen asszertív, és ha Mazzag István egy kicsivel hosszabb pórázra engedi a képeit, akkor az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el, de gyorsan, amíg tudsz.
_ _ _
Gellén-Miklós Gábor (1973, Székesfehérvár): az ELTE-n diplomázott, középiskolai magyartanár, két verseskönyv szerzője.
SZIKM blog 