Szép karácsony szép zöld fája – avagy dr. Lukács László, a boldog ember

Karácsonyi jászol, karácsonyfa és az adventi koszorú: a Kárpát-medencében szinte elképzelhetetlen a karácsony nélkülük. Dr. Lukács László néprajzkutató új könyvében, a Szép karácsony szép zöld fája című ízléses és felettébb érdekes kötetben a karácsonyfa történetét és elterjedését mutatták be szerdán délután a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében. Az eseményen a kötet kiadását támogató székesfehérvári önkormányzat nevében Róth Péter alpolgármester köszöntötte a megjelenteket, majd dr. Nagy Veronika néprajzkutató, a Hetedhét Játékmúzeum munkatársa mutatta be a termet zsúfolásig megtöltő érdeklődőknek a könyvet.  Ezt követően a szerző beszélt a téma iránti érdeklődéséről – erről írta a Magyar Tudományos Akadémiai doktori disszertációját is -, és arról a 25 évről, míg a könyv elkészült, s kiadásra került. A szerző által felsorakoztatott történeti adatok arról tanúskodnak, hogy a 16. században a Felső-Rajna protestáns és katolikus területein , elsősorban a városi lakosság körében már jelen volt az otthonokban felállított karácsonyfa, s a jómódúak már fel is díszítették.

 

  • Honnan ez a szinte olthatatlan szerelem a karácsony, a karácsonyfa iránt?

 

  • Talán nincs olyan ember a Földön, aki számára, főleg a keresztények számára a karácsony kihagyhatatlan lenne. Valamilyen formában mindenki megtartja a karácsonyt – kezdte válaszát dr. Lukács László, majd így folytatta: – Ragaszkodnak hozzá, s ha valami miatt mégsem sikerül úgy megtartani, ahogy szokták, betegség, háború miatt, akkor bizony nagyon szomorú a december 24., 25. és 26. az olyan embernek, aki ragaszkodik a hagyomány megtartásához. Nekem is nagyon kedves karácsonyaim voltak gyerek koromban. A karácsonyfa pedig mindenki számára nagyon kedves, mert gyerekként mindenki kapott karácsonyfát, szülőként pedig mindenki állított a gyerekeknek karácsonyfát. Tehát senki sem húzhatja ki magát a karácsonyfa témaköréből. A néprajzkutatók pedig különösen nem, mert az az izgalmas, ahogy az utóbbi kétszáz évben itt Európában elterjedt a karácsonyfa, hogyan hódított meg egyre több társadalmi csoportot, réteget, az előkelő fejedelmi udvaroktól kezdve a polgárokig, az arisztokrata családokig, , de említhetem a kórházakat, az óvodákat, a kaszárnyákat.  A lényeg az, hogy a karácsonyfa diadal útja egy nagyon jó példa arra: a kultúra nem változatlan, hanem változik, és ezt a változást nyomon követni nagyon izgalmas dolog volt az elmúlt huszonöt évben. A másik pedig az, hogy sokat tartózkodtam a német nyelvterületen, az 1978-as karácsonyt például Bécsben, az 1990-eset pedig Münchenben töltöttem, és tapasztaltam a németeknek a vonzódását, különös viszonyát a karácsonyi ünnepkörhöz, a karácsonyfához. A bécsi egyetemi tanáraim között voltak karácsonyfa kutatók, például Richard Wolfram professzor, aki az osztrák néprajzi atlaszban a karácsonyfáról szóló térképlapokat szerkesztette, és írta. Ő tanított engem az egyetemen, s hatással volt rám.Vagy a debreceni egyetemen Újvári Zoltán professzor, aki a témában nagyon jó előadásokat tartott a karácsonyi népszokásokról, s a  tanulmányaim során ezek nagy hatással voltak rám. De volt szerencsém több konferencián és szemináriumon, három hónapos szemeszteren részt venni Freiburgban, a karácsonyfa bölcsőjében, a Fekete-erdőben, Baden tartományban. Ott is, a különböző terepeken, a múzeumokban, adattárakban is tudtam anyagot gyűjteni. Ez vezetett az egyre erősebb vonzódáshoz. És amikor a disszertációmat megírtam, akkor már világosan láttam, hogy ebből lehet majd egy könyvet írni, ami nyolc évi kutató munkával meg is valósult.

 

(“Lukács László megszállottja az adatgyűjtésnek, sőt, azt is mondhatnám, hogy az egyik utolsó megszállottja, mert ő még a néprajzkutatók azon generációjához tartozik, amelynek valóban terepre és könyvtárba, levéltárba, adattárba kellett mennie ahhoz, hogy a népi kultúra jelenségeit egyáltalán vizsgálhassa. A mai napig kulcsfontosságú számára az anyaggyűjtés, de nagyon lényeges, hogy ez nem világhálóval történő esetleges adathalászatot jelent, hanem hiteles források felkutatását és valóságban élő, valóságos történéseket megélt emberek megszólaltatását. Úgy gondolom, hogy fontos attitűd ez ma, és jó példa a fiatal tudósok számára.” – részlet dr. Nagy Veronika könyvismertetőjéből.)

 

  • Előadásában többször is elhangzott a három kulcsfontosságú kifejezés: jászol, karácsonyfa, és az adventi koszorú.

 

  • A karácsonyi időszak, az advent, és a karácsonyi körnek a három jellegzetes, nagyobb tárgya Európában  ajászol, a karácsonyfa és az adventi koszorú. Ezek egymást követik, hogy úgy mondjam, a történelemben. A jászol a legősibb , erről már az Evangélium is megemlékezik, ahogy az Angyal mondta: Betlehemben találtok egy istállót, benne a jászolt egy gyermekkel, Jézussal. A jászol tisztelete már kétezer éves keresztény világban. A karácsonyfa Közép-kelet Európában körülbelül kétszáz éves, majd elkezdett terjedni az adventi koszorú, ami a 19. század második felében keletkezett, és inkább a 20. században terjedt el nagy erővel. De lényegében mindegyik a második isteni személyre, Jézus Krisztusra emlékeztet, az egyik legnagyobb keresztény ünnepen, karácsonykor. Mindezeket is elemeztem a könyvben.

 

  • Az ismertetőben Jézus neve többször elhangzott,  miként az is, még az ateisták is többször arra hivatkoznak, hogy a karácsonyfát, az ajándékokat a Jézuska hozza.

 

  • Igen, mert eredetileg Európában, a reformáció előtt  az ajándékozás december 6-án, Szent Miklós napján volt. De miután Európának az északi és a középső része protestáns lett, Luther kiűzte a szenteket a naptárból. Így aztán nem mondhatták a protestáns kisgyereknek, hogy a Szent Miklós hozza neked az ajándékot, a csokoládét, a cukrot. Jézus Krisztus került a helyére, mert őt nem űzték ki a protestáns teológiából. Így az ajándékozás időpontja egyre inkább áttevődött karácsonyra, így lett Szent Miklós helyett Jézuska a nagy szereplő, s mondhatjuk, hogy mindenki elfogadja, még talán az ateisták is, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, itt, Közép-Európában.

 

(“A könyv felépítése világos, nyelvezete pedig a nem szakértő olvasó számára is közérthető. Tartalmilag öt nagy fejezetre tagolódik. Az elsőben a szerző a karácsony és a karácsonyfa bevezető jellegű magyarázatát adja, majd részletesen kitér a karácsonyi ünnepkör két másik domináns tárgyára. Az egyik a karácsonyi jászol, mely időben megelőzte a karácsonyfát, a másik pedig az adventi koszorú, mely később alakult ki, de az ünnephez ma már szorosan hozzátartozik. A jászoltisztelet a templomi betlehem állításból  ered, Itáliából indult, majd Franciaországban, Ausztriában, Spanyolországban és Portugáliában is elterjedt. Eleinte csak a templomokban állították, de a 17-18. század fordulóján már a családi otthonok szentsarkaiban is megjelent. Magyarországon betlehemnek hívják a karácsonyi jászlat, s a jászoltiszteletet Schwarz Elemér jóvoltából, 1936-tól tudatosan igyekszik ápolni a Magyar Betlehemes Mozgalom azzal a céllal, hogy a 20. századra hazánkban is egyre nagyobb teret nyerő karácsonyfa ne szorítsa háttérbe a betlehemet, mely valóban Jézus születésére emlékeztet… Az adventi koszorú a 19. század második felében Észak-Németországban alakult ki, alapvetően a protestáns vidékeken, majd a katolikus területeket is meghódította. A magyar nyelvterületen  az 1930-as évektől kezdve lassan terjedt el, de az 1990-es évektől kezdve ez felgyorsult. Ebben nem csak az egyház, hanem a kereskedelem és a tömegkommunikáció is fontos szerepet játszott, a 20. század utolsó harmadára az adventi koszorú komoly vetélytársa lett a karácsonyfának” – részlet dr. Nagy Veronika könyvismertetőjéből.)

 

  • Kutatásai során során számtalan európai országban megfordult, gyűjtötte a témakör anyagát. Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb?

 

  • Például azzal, hogy Európában a karácsonyfa egyre inkább kiszorítja a  két régi szimbólumot, a karácsonyi tuskót és a karácsonyi szalmát, és a helyükre lép. Régebben még a házak mestergerendáira akasztották, s úgy díszítették föl, majd talpba állították a magasabb, gyertyákkal díszített fát. Vagy asztalra, vagy ha túl nagy, a földön állítják fel. Megjelentek rajta az ehető, a karácsonyi vacsorán is fogyasztható, böjtös jellegű ételek. Alma, a különböző mézeskalácsok, ostya, csokoládé, dió, amik a karácsonyi vacsora részét is képezték, hiszen akkor még böjt volt. Ezek aztán felkerültek a fára, aztán a gyertya is, a fény szimbóluma, hiszen Jézus fényt hozott a világra. Azon kívül pedig  magyar jellegzetesség a szaloncukor ami csak a mai trianoni Nagy-Magyarországon, Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken, Burgerlandban szokásos, míg másutt, például Bécsben már nem. Ott inkább alma, üvegdíszek, csoki figurák a jellemzőek. A szaloncukor, de maga a szó is ismeretlen számukra. A szaloncukorral díszített karácsonyfa magyar jellegzetesség. Az erdélyi magyarok a korábbi évtizedekben drága pénzért csempészték be otthonaikba a szaloncukrot, hogy feldíszítsék a karácsonyfájukat. De van, ahol országuk nemzeti színű szalagját, kicsi zászlajukat  is elhelyezik a fán, mint például a dánok, a svédek, a finnek. Alapvetően Európában az egységülés irányába halad a karácsonyfa.  A mindenki karácsonyfája is megjelent, a főtereken, áruházak előtt, vasútállomásokon, repülőtereken. Bár egyre inkább reklám-, és üzleti célokat szolgál, hiszen már november végén megjelenik.

 

  • Dr. Lukács László zárszavában a többi között megemlítette:  az “ártalmas balliberális eszmék ellenére” egyre inkább elterjed a karácsonyi ünnep megtartása, a karácsonyfa állítása…

 

  • Azt kell mondanom, hogy szörnyű világban élünk, mindennapjainkat szörnyű dolgok kísérik. Etnikai tisztogatások, menekülések, terroristák rémtettei. Ám van ez a három egyszerű kis tárgy, amiről szó volt. És ezek az egész világon terjednek, s ennek a karácsonyfának a fényében békét kell óhajtanunk. Mert az nem elég, hogy mi, keresztények egy Isten hitűek vagyunk, mint a muszlimok, vagy a zsidók, de mégis egymással  háborúznak. Amikor oda állunk a fa mellé, mindenkinek azt kellene kérni, hogy ne legyenek ezek a háborúk, ezek a szörnyűségek, melyek jobbról, balról érnek minket.

 

A könyvben fehérvári karácsonyok története is megelevenedik, a szerző leírja például, hogy Felsőváros parasztpolgárságánál az 1930-as években a karácsonyfa még a szoba gerendáján lógott és ezüstpapírba csomagolt dió, házi készítésű szaloncukor díszítette. Megemlíti azt is, hogy Székesfehérváron a Felsővárosban és Palotavárosban előbb terjedt el a karácsonyfa állítás szokása, mint a város környéki falvakban. A fehérvári otthonokban már a XIX. század végén volt karácsonyfa, bár a legszegényebbeknek csak „üres karácsonyfa”, cserépbe állított fenyőág jutott. „Székesfehérváron a XX. század első éveitől már nagy keletje volt a fenyőfáknak, amelyeket a piarcon, előbb a Városháza téren, majd a két világháború között a Ponty vendéglő előtt a Mária- képnél (ma Piac tér) árusították.” – írja könyvében a szerző.

„Azt mondják, az a boldog ember, aki a hobbijával foglalkozhat nem csak a szabadidejében, hanem megélhetéseként is, így a körünkben egy boldog ember biztosan van.” – mondta dr. Lukács Lászlóról még a megnyitójában Róth Péter, Székesfehérvár alpolgármestere. „Az pedig, hogy a hobbiján belül a karácsony az érdeklődési köre valakinek, a boldogságon még emelhet is, hiszen ehhez az ünnephez minden ember pozitív érzéseket kapcsol.” – tette hozzá Róth Péter.  És milyen igaza van!

 

Matók János

Fotó: Simon Erika

 

Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0130Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0132 Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0142 Lukacs_Laszlo_konyvbemutato-0144

 

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s