Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit antropológusként az érdeklődőktől kapok egy-egy csontvázzal kapcsolatban. Pedig a halál okát nagyon ritkán lehet kideríteni.
A legtöbb megbetegedés nem hagy a csontokon nyomot, azok a kóros folyamatok és sérülések pedig, amelyek a lágyrészeket érintették, már nem vizsgálhatók.
Tuberkulózisra utaló nyomok egy ágyékcsigolyán: megfigyelhető a csigolya csontállományának pusztulása (bemélyedések formájában). (Nagyvenyim-Munkácsy utca – Fűzfa utca, avar kor, 13. sír) A tuberkulózis szinte bármelyik szervet képes megtámadni, és a tbc-s megbetegedéseknek csak kb. 5%-ánál jelentkeznek csonttani tünetek.
Ha találunk is valami kórosat, nem ismerjük a betegség időtartamát, lefolyását; összetett kórképeknél pedig nehéz eldönteni, melyik tekinthető alapbetegségnek, és melyik lépett fel szövődményként. (Persze ismert személyek esetében írásos dokumentumok segíthetik a betegség pontosabb meghatározását, de egy avar kori temető halottjánál erre nincs mód!)
A kóros elváltozások felismerése egyébként is nagy gyakorlatot és biztos anatómiai ismereteket igényel. Meg kell különböztetni a normálisnak tekinthető egyéni változatokat, valamint a halál, illetve eltemetés után (például a talajjal való kölcsönhatás során) bekövetkező elváltozásokat a kóros folyamatoktól.
Hogy milyen bizonytalanságokkal kell szembesülnünk, szemléltesse egyszerű példa, a csonttörés. Azt könnyen meg lehet állapítani, ha egy törést túlélt az illető, mert a gyógyulás jelei könnyen felismerhetők. A sérülés helyén már néhány hét múlva új csontszövet képződik. Ezzel szemben azok a törések, ahol gyógyulásnak nincs nyoma, a halál után is keletkezhettek: például a halott megcsonkításával, vagy az ásatás során.
Gyógyult koponyatörés. A törésvonal mentén a lekerekített csontszél egyértelműen mutatja, hogy az illető túlélte a sérülést. (Seregélyes-Réti földek I., avar kor, 36. sír)
Koponyatörés, gyógyulási jelek nélkül. A meglehetősen szabályos, kör alakú nyílás szélétől a törésvonalak sugárirányban futnak szét. Ez arra utal, hogy a sérülés vagy a halál előtt, vagy nem sokkal a halál után (perimortem = a halál időpontja körül) keletkezett, amikor a lágyszövetek még nem bomlottak le, és a csont rendelkezett még bizonyos fokú elaszticitással. Erre utal az is, hogy a koponya belső felén apró csonttöredékek, lemezek váltak le a sérülés szélénél. (Úrhida-Arany János utca, avar kor, 117. sír.)
Ritkán tudjuk tehát megválaszolni, hogy az egykor élt személy miben halt meg; de a felismert kóros elváltozásokból következtetni tudunk a régen élt népességek egészségi állapotára, életmódjára és gyógyítási szokásaira, a betegségek időbeli és térbeli megjelenésére, a betegségek változásaira, a kórokozók evolúciójára.
A daganatos betegségek már régebbi korokban is léteztek. Itt egy idősebb nő szemürege körül a csontpusztulási folyamatok daganatos megbetegedésre utalnak. (Csákvár-Széchenyi úti kertek, késő római kor, 1321. sír.)
Rácz Piroska
antropológus írása
SZIKM blog 