“Nem lehet ötvöstechnikákat etnikumoknak megfeleltetni” – Dr. Rácz Zsófia régész a népvándorlás kor ötvösségről.

Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének adjunktusát székesfehérvári előadása apropóján kérdeztük.

Dr. Rácz Zsófia

A népvándorlás kori ötvösművészet fogalma inkább időbeliséget fejez ki, vagy van valami belső összefüggésrendszer, valami, ami közös a különböző népvándorlás kori népek ötvösségében?

Elsősorban időbeli értelemben használom és a Kárpát-medencére vonatkozóan. De valóban, lehet különbséget tenni például a kézművesség szervezettségi viszonyai közt az egyes korszakokban és területeken: a népvándorlás kori Kárpát-medencében az elitnek dolgozó, jól képzett mesterek mellett valószínűleg a vándorkézművesek és a háziipar-szerűen, “félprofin” dolgozó kézművesek voltak többségben. Városi kézművesréteget vagy specializált mestereket (pl. aranyműves, ezüstműves, rézműves, vagy éppen ékkő csiszoló) itt nem találni. Viszont ugyanebben az időben a Mediterráneumban mindezek megvannak, az antik hagyomány folytatásaként.

A hun kor (5. sz.), germán kor (a gepida és langobard királyság kora, 6. sz.) és az avar kor (6-9. sz.) ötvösművészetében közös, hogy elsősorban a késő antik-bizánci művészetből táplálkoznak, ezt alakítják át saját ízlésüknek, elképzeléseiknek megfelelően.

Jellemző még a népvándorlás kori mesterekre, hogy sok mindenhez értettek, egyszerre voltak kovácsok, bőrművesek és finomabb munkákat előállító ötvösök – ezt a sokszínűséget tükrözik az avar kori ötvössírok (szerszámokat rejtő temetkezések) is.

Mit tanultak a népvándorláskor ötvösei az antikvitás művészetéből, technikáiból?

A fentiekből is következik, hogy nagyon sok mindent. Számos ötvöstechnikát átvesznek: ékkőberakás, ékvéséses technika, később a préseléses eljárás, a bronzból öntött préselőminták használata. Klasszikus motívumok is feltűnnek a népvándorlás kori ötvöstárgyakon: futó kutya, tojássor, akantuszinda, szőlőlevél; de bonyolultabb, figurális ábrázolások is megjelennek, például császárportré utánzatai a késő avar korban. Az is nyomon követhető az egyszerűbb minőségű tárgyakon, ahogyan degradálódnak, értelmetlenné válnak a késő antik díszítő elemek.

Hogyan változott a népvándorlás kori ötvösség megítélése az utóbbi 100 évben. Milyen szerepe volt ebben az osztrák művészettörténésznek, Alois Rieglnek?

A legfontosabb változás, hogy míg sokáig Ázsiából eredeztették, ázsiai nomád hagyományként írták le például az avar kori ötvöstárgyak, viseleti elemek, ékszerek nagy részét, az utóbbi évtizedekben felismerték a késő antik és bizánci hatás fontosságát. Ebben Riegl szerepe óriási, Magyarországon a régészek jó nagy fáziskéséssel kezdték el követni a Riegl-i, “késő antik vonalat”. Személyes szerencsém, hogy a régészet mellett művészettörténet szakos voltam, így A későrómai iparművészetet “kénytelen voltam” már az egyetemen olvasgatni.

Melyek voltak a népvándorlás kori ötvösök legnépszerűbb készítményei?

A presztízst kifejező tárgyak, ezek nagy részét – praktikusan – magukon hordhatták. A férfiaknál például a veretes öv és a fegyverek szerelékei, a nőknél a különböző ékszerek (fülbevalók, ruhakapcsoló tűk, karperecek, női övek).

Miben tér el egymástól leginkább a germán (gót, gepida, langobard, stb.) és a keleti lovas nomád népek (hun, avar, magyar, stb.) ötvöstechnikája?

Itt, a Kárpát-medencében, szinte semmiben. Eltérhet a fegyverzet vagy a temetkezési szokás, de ugyanazok az ötvöstechnikák vannak használatban pl. az 5. században a különböző népcsoportok közt. A hun kort illetően még azt sem tudom megmondani, hogy mely leleteket lehet kifejezetten hunokhoz, melyeket alánokhoz vagy melyeket gótokhoz, gepidákhoz kötni. Semmilyen módon nem lehet ötvöstechnikákat etnikumoknak megfeleltetni.

Azért akad egy-két példa, sztyeppei örökségre. Például a hun kori nagy bronzüstöket, azok öntési technikáját Ázsiából eredeztetik. Vagy jellegzetes sztyeppei hagyomány még, amikor fából faragott (állat alakú) tárgyakat vonnak be vékony aranylemezzel – ilyen van egy-kettő a hun és az avar korból is.

Fejér megye „ellátottsága” nem mondható rossznak, ami a népvándorláskor ötvös termékeit illeti. Mely tárgyak az Ön személyes kedvencei erről a területről?

A csákberényi avar temető ötvös/kovács sírjainak az anyaga, meg az adonyi préselőminta készlet. Az igari aranyöv. Ez egy nagyon szép, egyedi készítésű munka. Vagy a szabadbattyáni 5. századi leletek. És a Seuso-kincs.

(Illusztrációk: leletek a kunszentmártoni avar ötvössírból.)

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum

Advertisement

“Szőke népek” vs. “szkíták” – interjú Csiky Gergellyel az avar kori had- és fegyvertörténetről

Az avar kori fegyvertörténet kérdéseire az írott források kis száma miatt leginkább a régészettudomány adhat válaszokat. A korai avar, gepida és langobard temetkezések had-, fegyver- és társadalomtörténeti szempontú vizsgálatáról Dr. Csiky Gergellyel, az MTA Régészeti Intézetének munkatársával beszélgettünk.

Nehézlovas harcos ábrázolása az Isola Rizza-i 6. századi kincs ezüsttálján (Museo di Castelvecchio, Verona).

1936 és 1939 között tárta fel László Gyula és Marosi Arnold a Csákberény-Orondpusztai korai avar temetőt. 66 fegyveres sír került elő, amely a férfi sírok mintegy harmadát jelenti. Milyen következtetéseket lehet levonni ezekből az adatokról az egykor itt élő avarok társadalmára nézve?

A legtöbb általam vizsgált kora avar kori (568-650 körül) temetőben a fegyveres sírok aránya a férfisíroknak a harmadát teszi ki. Ennél nagyobb arány csak néhány temetőnél (Környe, Szeged-Fehértó B) figyelhető meg, ahol a férfisírok kétharmadánál találtak fegyvereket. Ez az adat arra utal, hogy jelentős rangkülönbségek lehettek az adott közösségek férfijai között, de a fegyvermelléklet nem csak egy szűkebb elitre volt jellemző. Összehasonlítva a korabeli germán népek temetőivel, ahol a férfiak többsége (60-70%) volt fegyveres, ez nem túl nagy arány. A fegyvermelléklet ugyanakkor szoros összefüggést mutat a veretes övek viseletével és a lóáldozattal (a csákberényi temetőben a fegyveres férfisírok mellett külön gödörben eltemetett lovak voltak), valamint a mellékletek számával és sokféleségével, valamint a sírgödör méretével (a gödör kiásásába befektetett munka arányával), amik arra utalnak, hogy a fegyveres férfisírok az átlagosnál “gazdagabbak” voltak. Fontos ugyanakkor azt is megjegyezni, hogy a 66 fegyveres férfisírból 18 esetben csak egy-egy nyílcsúcsot találtak a temetkezésben, ami az adott sírokban eltemetett egyének kiemelt rangját önmagában még nem igazolja: egy-egy nyíl gyerek- és esetenként női sírokba is kerülhetett. A fegyveres férfisírok tehát az adott közösség elitjét alkották, azt azonban további vizsgálatok (patológia, fegyverek okozta sérülések, lovagló-szindróma vizsgálata) hiányában egyelőre nem állíthatjuk egyértelműen, hogy a fegyverekkel eltemetett férfiak harcosok voltak, illetve hogy részt vettek harcokban.

Egy avar kori fegyveres sír rajza (Topolya-Bánkert 48. sír).

Mennyiben mutatja a korai avar sírokban megfigyelhető fegyvermelléklet-adás az etnikumot?

Az etnikum azonosítása a régészetben mindig problémás feladat, más források hiányában nehezen eldönthető, hogy az adott népesség anyagi kultúrájában mi jelölte az etnikumot: a viselet, a fegyverzet, más régészetileg nem azonosítható tárgy (az évszázadok során elbomló anyagból készült tárgyakra, viseleti elemekre gondolok), illetve hogy jelölte-e egyáltalán valami. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Maurikiosz bizánci császár művének tulajdonított katonai kézikönyv (Sztratégikon) a fegyverzet és harcmodor alapján 4 kategóriát különített el: 1. perzsák (szászánidák), 2. “szkíták” (avarok és türkök), 3. “szőke népek” (frankok és langobardok), 4. szlávok és antok. E kategóriák azonban az etnikumoknál nagyobb egységek, ráadásul az említett írott forrás az antik földrajzi irodalom mintáját követi, s az így ránk maradt toposzok nem feltétlenül az egykori valóságot tükrözik. Ha hiszünk Maurikiosznak, akkor legalábbis e nagyobb összefoglaló egységek közötti különbségek jól megfigyelhetők: a germán népekre (Maurikiosznál “szőke népek”) elsősorban a közelharci fegyverzet és a párharc kiemelt szerepe, míg a “szkítákra” (avarok és türkök) a lovasíjászat elsőbbsége jellemző, ami a régészeti leletanyagban a lovas sírok és az íjászfelszerelés elemeivel (nyílcsúcsok, íj csontmerevítései és tegez maradványai) azonosítható.

A sirmiumi avar támadások emléke: bizánci feliratos tégla 582-ből. A felirat szövegének fordítása: “Krisztus Urunk! Segítsd a várost, hogy elüldözze az avarokat, és védd meg a rómaiak földjét és azt aki ezeket a sorokat írta!”

Milyen fegyverzet jellemző a 6. században a Kárpát-medencébe érkező avar harcosokra?

A 6. századra biztosan keltezhető avar sírok száma rendkívül csekély, ezért az avarokkal a Kárpát-medencébe érkező új fegyverzetet elsősorban a korábban itt élő germán népek (gepidák és langobardok) hagyatéka és az avar kori régészeti emlékanyag közötti különbségekben figyelhető meg. Elsőként a kengyelt kell kiemelnem, ami a térségben először az avarokkal együtt jelent meg, s ami Kínában és a Távol-Keleten (Korea és Japán) már a 4. századtól kezdve nagy szerepet játszott (valószínűleg ez a helyzet Belső-Ázsia keleti részén is, de sajnos ezen a területen nem ismerünk a 4-5. századra biztosan datált leleteket). A kengyel a lovaglás során nagyobb kényelmet és stabilitást biztosít, s ezért alapvetően átalakította a lovas hadviselést: a korábban is létező lovas íjászat és páncéltörő (keskeny pengéjű) lándzsákkal vívott nehézlovas harcmodor még elterjedtebbé vált. Az avarokkal kapcsolatban Maurikiosz is az íjászatot és a lovas lándzsahasználatot emelte ki. A fennmaradt agancs-merevítések alapján új íjtípus jelent meg, és a nyílcsúcsok esetében a korábban is használt háromélű tüskés felerősítésű nyílhegyek méretének (és különösen szélességének) növekedése figyelhető meg. A közelharci fegyverek között a keskeny pengéjű, ún. nádlevél alakú döfőlándzsák rendkívül népszerűvé váltak, a kora avar kori lándzsacsúcsok többsége (mintegy 60 %) e csoportba sorolható. A vágófegyverek esetében a változások azonban csak később történtek: a 7. század folyamán az egyélű kardok kiszorították a kétélűeket, míg a 7. század második felében az ívelt pengéjű szablyák is megjelentek. A védőfegyverzetben a 6. század első felében jellemző pajzsok száma drasztikusan csökkent, és helyüket a 6. század második felétől keskeny, téglalap alakú lamellákból álló páncél vette át.

Az Esztergom-nagyhegyi nádlevél alakú lándzsacsúcs,

Miben tért el egymástól az avar és a germán (gepida, langobard) hadviselés?

E kérdésnél ismét Maurikiosz katonai kézikönyvére kell utalnom, ahol a “szőke népek”-et elsősorban közelharccal és párharccal jellemezték. Maurikiosz a germánok (elsősorban frankok és langobardok) egyéni hősiességét emelte ki, amit a kard, pajzs és lándzsa együttes használatával jellemezhetünk. A gepidák esetében kissé más a helyzet, náluk régészeti adatok alapján az íjászat jelentősebb szerepet játszott, ami a hunok hatásának tulajdonítható, de még ez sem hasonlítható az avar sírokban megfigyelt fegyverkombinációkhoz: egy avar temetőben a fegyveres sírok döntő többségében találunk íjászatra utaló tárgyakat, még a közelharci fegyvereket is tartalmazó sírokban is. A “szőke népekkel” szemben a “szkítákat” (amely kategóriába az avarok is tartoztak) elsősorban a lovas harcmodorral és az íjászattal jellemezte a 6. század végi szerző, s megállapításai valóban megfigyelhetők a 6. század végi – 7. század eleji avar temetőkben eltemetett nagyszámú ló és a fegyvermellékletben domináló íjászfelszerelés maradványaihoz köthető tárgyak (nyílcsúcsok, íjmerevítések és tegezmaradványok) révén. Azt azért szeretném kihangsúlyozni, hogy a különbségek nem egyes fegyvertípusok alkalmazásában, hanem az egyes fegyverfajták kombinációiban foghatók meg. Ráadásul a 6. század végétől és 7. század elejétől kezdve a németországi meroving kori alemann és bajor temetőkben is a távolharc nagyobb szerepe figyelhető meg, ami egyébként valószínűleg éppen az avarok hatásának tulajdonítható.

Csiky Gergely a sinopi múzeum alagsorában egy bizánci amforával.

Pallag Zoltán

Szent István Király Múzeum