Május 16., Nepomuki Szent János emléknapja

Utak mentén, különösen hídfőknél, vizek mellett gyakran találkozhatunk Nepomuki Szent János szobrával. A 18-19. század egyik legtiszteltebb szentje a csehországi Pomukban született 1340 körül. Jogi majd egyházi tanulmányok után tehetsége révén a prágai székesegyház kanonokja, s egyben a királyné lelki vezetője és gyóntatója lett. A féltékeny Vencel király meg szerette volna tudni, hogy felesége mit gyónik János papnak, azonban hiába faggatta. Bosszúból, 1393-ban a Moldva folyó vizébe dobatta az összekötözött kezű papot.

Amikor 1721-ben szentté avatása miatt János holttestét exhumálták, a legenda szerint a nyelvét épen találták. Nepomuki Szent Jánost egyrészt a vízen járók, a vízzel kapcsolatos foglalkozású emberek (például hajósok, molnárok, révészek) tisztelik védőszentjükként, másrészt ő a gyónási titok és a jó halál védőszentje is. Különösen Csehországban és a Habsburg birodalom területén örvendett nagy népszerűségnek, hiszen a Habsburg család is őbenne látta égi patrónusát. A jezsuita rend is nagymértékben hozzájárult kultusza elterjedéséhez.

2.Fehérvár

Székesfehérvár-Felsőváros. Az eredetileg a Piac téren álló szobrot Urli Henrik városparancsnok állíttatta 1705-ben a kurucok városból való kiverésének emlékére. A „kuruc emlékműnek” is emlegetett szobrot Michael Kugelmann készítette. (Az eredeti alkotás 2006-ban a Szent Sebestyén templomba került. A szobor másolata Kocsis Balázs szobrászművész-restaurátor munkája.) Gelencsér Ferenc felvétele, 2002.

Tiszteletére emelt templomaink között a székesfehérvári Fő utcán álló, ma ciszterci templom a legimpozánsabb. Fejér megyében jelenleg több mint harminc szabadtéri szobra látható, ám ez csak töredéke a 19. század második felében meglévő emlékeinek. Névünnepén, május 16-án és az ünnep nyolcadában esténként felkeresték, és virágokkal díszítették szobrait, elimádkozták Szent János litániáját.

3.Mór

Mór. A zárdatemplom előtti Kapucinus téren álló, fehér mészkőből készült szobrot 1746-ban állíttatta Hochburg Domonkos özvegye. Gelencsér Ferenc felvétele, 2004.

A Duna-menti településeken különösen nagy volt a kultusza. Adonyban, Dunapentelén, Ercsiben vízi felvonulást tartottak emléknapja estéjén. Dunapentelén fáklyás csónakokkal vonultak a folyón a szent templomból kihozott szobrával. Ercsiben még a 20. század első évtizedeiben is élt az a szokás, hogy a vízimolnárok Nepomuki Szent János ünnepének estéjén kis fatutajokra ragasztott égő gyertyákat eresztettek a vízre.

4.pusztavam

Pusztavám. A község határában, a Mórra vezető út mentén áll az 1800-as évek második feléből származó alkotás. Gelencsér Ferenc felvétele, 2004

A fényes vízi felvonulást a hagyomány szerint annak emlékére tartották, hogy mikor a vízbefojtott szent holttestét keresték, fénylő csillagok jelezték, hol kell kutatni. Ugyancsak ezért ábrázolják 5,7,9 csillagból álló glóriával Nepomuki Szent Jánost. Az emléknapjához fűződő szokások éltetője mindenek előtt a vízimolnárság volt. Nepomuki Szent Jánost a néphagyomány igen közvetlen szentként tartja számon.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Perkáta. A 62. számú főút mellett, a Völgyben álló szobor. Fehér, festett mészkőből készült 1800 körül. (2006-ban teljesen felújították, az addig földbe süllyedt talapzata ekkor került elő.) Varró Ágnes felvétele, 2009.

 

Nevét gyakran becéző formában Szent Jancsinak, Jánoskának emlegetik. Székesfehérváron például a diáknyelv a belvárosi Szent János közt gyakran Szentjancsi közként emlegette. Szobraihoz is számos tréfás történet fűződött. Például Dunapentelén eredetileg a falu felé néző Duna – parti szobrát egyszer megfordították, nyakába tarisznyát akasztottak, s hátára egy cédulát tűztek, amire a szobor nevében üzenetet írtak, „aki” azt üzente, hogy miután nem törődtek vele, elhanyagolták, átmegy a szemközt lévő községbe, Szalkszentmártonba.

 

6.szbattyán

Szabadbattyán. A Sárvíz közelében, a templom mellett álló szobrot 1734 körül állíttatta Batthyány József pozsonyi prépost. Gelencsér Ferenc felvétele, 2004.

Szent János megjelenítése mindig papi ruhában történik, karján halotti kereszttel, amely alatt gyakran a mártírság jelképét, a pálmaágat is láthatjuk. Fején ott a biretum, a papi sapka, teste S alakot formáz, tekintete a feszületre simul. Ábrázolásain mutatóujját gyakran a szája elé teszi, ez a gesztus a gyónási titok megtartására emlékeztet. Szabadtéri szobraihoz a 20. század közepéig közösségi vallásos áhítat is fűződött. Különösen tisztelte őt Amadé László (1703-1764) barokk kori költő, aki több verset, dicsőítő himnuszt, fohászt is írt Nepomuki Szent Jánoshoz.

 

Oh szent János! te bizonyos
Hirnév bajnokja!
Böcsületnek s jó hirnévnek
Nagy pártfogója!
Ments meg a rosz nyelvektűl.
Gyalázó emberektűl,
Kisebbségtűl
Rövidségtűl,
Ments meg ezektűl.

 

 

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

 

Felhasznált források:
Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon, I. Budapest, 1959.
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. Budapest, 1977.
Gelencsér József: A titkok őrzője, a hírnév vivője. Fehérvári Hét, 1991. május 17.
https://mek.oszk.hu/00500/00590/00590.htm#153

 

A Család Napjára – A kelengyés láda

Néprajzi kincsestárunkból

 

A család térben és időben is sokféle lehet. A család rokonság. Házassági vagy vérségi kapcsolat. A család gazdasági egység, szervezet. A család jogi – szokásjogban, jogszokásban, jogban létező – kategória. A család a hagyományokat, a mindennapi élet rituáléit jelenti. Értékrendet. Erőt. A világról szerzett tudásainkat és tapasztalásainkat. A család egyszerre változás és változatlanság. Sokféle, hogy ki mit hoz otthonról, de az biztos, hogy a család, vagy akár annak hiánya meghatározó mindannyiunk életében.
Az, hogy a család létrejötte, létezése milyen fontos volt a paraszti társadalomban, mi sem mutatja jobban, mint az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokások gazdagsága, ezen belül is leginkább a házasság és a születés szokásaié. A gyermek születése, a házasságkötés, az ahhoz vezető út, az udvarlás, a szerelem telis-tele szimbólumokkal, egészség- és termékenységvarázsló, bajelhárító szokáscselekvésekkel.
Ha tárgyakban kell kifejezni a családot, talán a legszebb példa, amit hozhatunk, a kelengyés vagy menyasszonyi láda. A kelengyét hosszú időn – akár több éven – keresztül gyűjtötték, egyfajta tudatos készülés volt arra az életfordulóra, amelyre az emberi akaratnak volt nagy befolyása. Tájegységenként és időben is változott, hogy mit készítettek saját kezűleg és mit vásároltak iparosmestertől, de mindenképpen a reprezentáció részei voltak. A kelengye a lakodalom során is kiemelt szerepet kapott, hiszen ünnepélyes keretek között vitték vagy mutatták be a násznépnek a lány hozományát. A kelengye az újonnan létrejött családot aztán mind ünnepnapjain, mind hétköznapi szükségleteikben elkísérte, sokszor egész életen át.

 

hozomany

Kalotaszegi lány kelengyéje közszemlére téve a násznép előtt
Kép forrása: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/k-72CDA/kelengye-72E1A/

 

A kelengye többnyire vászonneműből állt: ingek, alsóneműk és egyéb ruhaneműk, párnák, ágytakarók, lepedők, szalmazsák és derékalj, kendők, abroszok, törülközők kötelezően voltak a kelengyében, de ezen kívül lehettek még tarisznyák, zsákok; a lakás feldíszítésére szolgáló kendők, függönyök. A kelengye részeként egyéb háztartásban szükséges eszközök is kerülhettek az ifjú házasok háztartásába: cserépedények, kancsók, tálak, tükrök és a ruhanemű tartására szolgáló ládák, bútorok is. A kelengyét általában kötelező volt adni a férjhez menő lánnyal, ezért az a legtöbb paraszti családban nagy anyagi terheket rótt a család gazdálkodására, ahogy a mondás tartotta: „ahány lánya volt, annyiszor égett le a háza”.
Tácról származik gyűjteményünk egyik legszebb kelengyés ládája, amely Fülöp Sára számára készült, 1813-ban. A ládát sötétkékre festették, a két kazettában látható a név és az évszám, míg a kazetták mellett és között kecses vonalakkal, szinte rajzos finomságú rózsamotívumok láthatóak. Az ehhez hasonló díszes, festett ládákat, tulipános ládákat asztalosok késztették. A ládákban kisebb fiókokat, rekeszeket is beépítettek, amelyet ládafiának neveztek. Ez szolgált az egyéb értékek tárolására, mint imakönyv, olvasó, pénz, gyöngyös ékszerek, levelek.

láda

Fülöp Sára kelengyés ládája, SZIKM, Néprajzi gyűjtemény, L.sz.:78.1.1.
Kép forrása: SZIKM, Néprajzi gyűjtemény, L.sz.:78.1.1.

Régebbi változata, valószínűleg a parasztház első bútora, az ácsolt láda, amely egyszerű csapolásokkal összeillesztett láda volt. Geometrikus mintáit ácskörzővel és faragókéssel készítették. Az ácsolt láda díszítéséről a Néprajzi Múzeum mozgóképgyűjteménye őriz egy felvételt, 1955-ből, amelyet itt tekinthetnek meg.

A hagyományos paraszti világban patriarchális rend határozta meg a család életét is. Ennek sokféle megnyilvánulása volt, például az öröklés rendjében, az étkezés szokásaiban, sok egyéb viselkedéssel, feladatvégzéssel, munkamegosztással kapcsolatos elvárásban. Bár a női szerepek nagyot változtak mára, mégis sok sztereotípiát cipelünk magukkal még ma is, ami e patriarchális örökségből adódik, bár az élet jócskán megváltozott körülöttünk.
1935-ben jelent meg könyv formájában Móricz Zsigmond A boldog ember című regénye, amelyben a következőképpen ír főhőse, Joó György családdal kapcsolatos vágyairól:  “A fene egye meg, hogy én nem kapok mán egy jányt, aki nekem feleségem legyen. Meguntam ezt az örökös cigányéletet. Hogy mindig csak édesanyámmal vergődjek a gyenge életbe, mint egy gyermek. Jó asszony, szegény jó asszony, de mindig csak pöröl velem, meg elégedetlen mindennel, öregszik is már nagyon. Nincs, aki gondozza, mert neki már inkább segítség kellene… Fészket akartam már, mint a madár. Hogy várjon engem otthon valaki, hogy ne mosson énrám mindenféle idegen vénasszony ezen a Budapesten, drága pénzért ne jukgassa ki az ingemet a mosóklórral. Meg ne egyem örökké a pékkenyeret. Hadd lenne má nekem egy szép, derék, okos, jó feleségem, akivel jól megértjük egymást, meg tudjuk beszélni, mi kell. Aki takarékos, férre teszi, amit keresek, nem kíván többet, csak ami van. Annak örül. Jó házicseléd legyék, szeret dógozni, meg engem is szeret éjjel is, nappal is”.
Hogy mennyi hasonlóságot vagy különbséget láthatunk a mai családok életét nézve, az sok tanulmány, és egy másik poszt.

 

Irodalom:
Móricz Zsigmond: A boldog ember: https://mek.oszk.hu/00900/00988/00988.htm
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/k-72CDA/

 

Paréj Gabriella
néprajzkutató muzeológus

Fagyosszentek nyomában

A május közepén tapasztalható, néha valóban szeszélyes időjárást a népi megfigyelések legismertebb nevén fagyosszenteknek nevezték. Ebből a szeszélyes időjárásból a napokban is kaphatunk ízelítőt, azonban az sem ritka, hogy a fagyzugos helyeken fagypont alá esik az éjszakai hőmérséklet. Szervác, Pongrác és Bonifác alakjáról alig van ennél több ismeretünk, bár nemcsak a magyar népi megfigyelések, hanem a közép-európai néphagyomány is alapvetően a májusi hideggel kapcsolja össze a szenteket. A fagyosszentek névnapján, május 12-én, 13-án és 14-én a hirtelen hidegre forduló idő tönkreteheti a sarjadó rügyeket, gyümölcsfákon, szőlőben, vagy a vetésben és a korán kipalántázott növényekben is kárt tehet.

 

 

A három szent eredete eltérő hagyományokat jegyez. Az idős mindszentiek úgy vélték, hogy ezek a szentek maguk is halálra fagytak, miközben köpenyükkel betegeket védtek a hidegtől, és így jutottak mártíromságra. Pongrác(†304) és Bonifác(†303), legendájuk szerint, ókeresztény vértanúk voltak, míg Szervác (†384) Maastricht püspöke volt. A Rajna mentén híres borvidék található, kultusza valószínűleg ezzel függ össze. A legenda szerint a sírját soha nem lepte be a hó, így búcsújáróhellyé vált, később templomot emeltek fölé, ahová sokan jártak gyógyulásért.
Bár a szentek legendája és az időjárással kapcsolatos megfigyelések nem függnek össze a magyar néphagyományban, azonban a paraszti logika analógiás gondolkodásmódja keresett magyarázatot a jelenségre. Sok helyen gondolták úgy, hogy a májusi fagy a szentek haragja miatt jelentkezik. “Szervác, Pongrác, Bonifác megharagszik, fagyot ráz” (Berettyóújfalu). Topolyán még halálukat is ehhez kapcsolták: “Pongrác kánikulában subában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt, Bonifácot pedig agyoncsipkedték a szúnyogok – ezért haragusznak ránk emberekre, és évről-évre visszajönnek, hogy bosszantsanak bennünket.”

 

“A szorongás olyan erős, hogy szakrális kultuszuknak nincs nyoma: még patrociniummal, szoborállítással sem remélik, hogy jóindulatuk megnyerhető. Egyedül Szervác a kivétel, de (…) tiszteletének más indítékai is vannak.” – írja Bálint Sándor, a szegedi nagytáj kutatója, neves néprajzkutató. Ugyancsak az ő gyűjtéséből tudjuk, hogy a szegedi tanyavilág idősebb lakói szerint a garabonciások valamikor el tudták űzni a fagyosszenteket, mert ha hidegebbre fordult, ráolvastak az időjárásra. “Szervác, Pongrác, Bonifác; mind a fagyosszentök, Hogy a szöllő e ne fagyjon füstöljenek kendtök!” – tartotta egy ferencszállási mondás.
Sok helyen a három szent mellé egy negyedik nap is felsorakozik, az Ipoly mentén például május 15-t is a fagyosszentekhez sorolják, ami Zsófia napja: “Pongrác, Szervác, Bonifác, Zsófia is lehet gyász.”
A népi megfigyeléseken túl a tudomány is próbált magyarázatot találni, és már a 19. században is foglalkoztak azzal, hogy mi okozza ezt a jelenséget. Május közepén Északnyugat-Európa időjárását általában anticiklon, Délkelet-Európát pedig ciklon alakítja. A kettő közti légnyomáskülönbség okozza azt az észak-északkeleti légmozgást, amely a megszokottnál hidegebb levegőt hoz Közép-Európába.
A megfigyelések szerint, ha ilyenkor nagy a hideg, hosszú ősz várható. Az esetleges fagyok miatt sok helyen csak a fagyosszentek után vetették el az uborkát, babot és palántázták ki szabadföldbe a paradicsomot, paprikát. Felhőtlen, szép idő esetén viszont jó bortermésre lehetett számítani.

Paréj Gabriella

muzeológus

 

 

Irodalom:
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium: https://mek.oszk.hu/04600/04656/html/index.htm
Magyar Néprajzi Lexikon: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/
Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság: https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/07/index.html

„A múzeumpedagógia által egy új világ nyílik előttem…”

„Bárcsak ilyen élményeim lettek volna gyerekként a múzeumokban!” „Kisgyerekként ott szerettem volna lenni.” „Nagyon érdekes, vonzó, inspiráló!” „Nagyon szívesen elvinném a leendő gyerekcsoportomat.”

A múzeumi játék mindenkié. A játék közben átélt pozitív élettani hatások felnőttekre is érvényesek. Ha csak egy kisebb, de szoros közösséget alkotó csoportra, a pedagógusokra gondolunk. Számukra jó szívvel ajánlható mindaz, ami a „gyermekeik” számára öröm. Csodálkozzanak rá előbb ők a valóságban, hogy legyen mit továbbadni. Az ő hitükön alapszik, amire a gyermekek is fogékonyak lesznek. Sőt, mindez már a pedagógusképzésben elkezdődhet. A fiatal felnőttek megszólítása, esetleg bevonása a múzeumpedagógiai munkába falakat bonthat le. Önálló, örömteli feladatok végzésével a hallgatók észrevétlenül válnak múzeumra érzékeny és nyitott felnőttekké, pedagógusokká. Játékká válik a tanulás, tanulássá a játék, a felsőoktatás határai kitolódnak.
A fenti idézetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Karának hallgatóitól származnak. Pedagógushallgatóktól, akik a jelenlegi helyzet miatt otthonról, távoktatásban tanulják a neveléstörténetet, oktatásmódszertant – és egy sikeres együttműködésnek hála – a múzeumpedagógiát is. Immáron 3. éve dolgozik közösen a Hetedhét Játékmúzeum és az ELTE-TÓK annak érdekében, hogy a pedagógushallgatók saját tapasztalataikon keresztül, élményszerűen tanuljanak a múzeumpedagógiáról és ismerjenek meg egy olyan múzeumot, ahol otthon érezheti magát még a legizgő-mozgóbb óvodás is. Noha az idei kurzusunk a tervezettől eltérően alakult, mégis hatalmas öröm, hogy közel 180 hallgató végezte el otthonából a múzeum és a kar közös kurzusát. A személyes találkozást nélkülözve, csupán a videók és hanganyagok is rendkívül ösztönzőleg hatottak a résztvevőkre. Saját kreatív ötleteikkel, önálló gondolataikkal gazdagították a múzeumot, inspirálták a múzeumpedagógiai munkát. Bizton állítható, hogy a résztvevő hallgatóknál célt értünk.
„Kulturális játszóterek. Óvodások fejlesztése játékmúzeumi módszerekkel.” Ezt a címet viselte első közös projektünk, melynek keretében az egyetemi oktatók segítségével módszertanilag megalapozott jó gyakorlatot hoztunk létre. A múzeummal való megismerkedés és tapasztalatszerzés azóta az egyetem játékpedagógiával foglalkozó kurzusainak részévé vált. Ám nemcsak az egyetem falai között hallhatnak az érdeklődő hallgatók a Hetedhét Játékmúzeum munkájáról. Rendszeresen érkeznek hozzánk látogatóként, szakdolgozóként, kutatóként is, hiszen mind egyetértenek abban, ezt látni kell!
Az együttműködés kezdete óta folyamatosan azon dolgozunk, hogy a kar hallgatói valódi élményeket szerezve tapasztalhassák meg, amit a Hetedhét Játékmúzeum gyermekeknek és felnőtteknek nyújtani tud. Évről-évre interaktív szakmai napokon, bemutató foglalkozásokon, beszélgetéseken vehetnek részt – egyetemi tanulmányaik részeként.

ELTE-1

Hallgatók a Játékmúzeumban a 2019-es szakmai napokon (Fotó: Szűcs Gábor)

 

2019-ben további izgalmas, kihívást jelentő lehetőséggel bővítettük a pedagógushallgatók nálunk végezhető tevékenységeit. A Hetedhét Játékfesztivált minden évben a gyermeknapi hétvégén rendezzük meg. „Hétpróba” névre hallgat az az állomásos játék, mely tulajdonképpen a múzeum erre az alkalomra készített „utcára vitt” múzeumpedagógiai játéka. Az állomásokon a múzeumhoz és az aktuális témához kapcsolódó feladatokat oldanak meg a gyerekek. Szerettük volna, ha a gyerekek nyelvén jól értő pedagógusok (hallgatók) kommunikálnák ezeket a játékokat. Ekkor vetettük fel, hogy vonjuk be a program lebonyolításába az ELTE-TÓK erre szívesen vállalkozó hallgatóit. Az animátorok feladata az adott játék elmagyarázása, segítségnyújtás. Nagyon fontos feladatuk továbbá a kerettörténet megtartása, a gyerekek „játékban tartása”, a nagy egész átlátása. A Játékfesztiválon animátorként részt vevő pedagógushallgatók a gyakorlatban ismerkedhetnek meg a múzeumpedagógiával, és közvetlenül találkozhatnak a különböző korú gyerekekkel, s – tömegrendezvény, fesztivál lévén – a szüleikkel is. Jó hangulatban, rengeteg élményt szerezve ezzel. Hisszük, hogy ez a fajta önálló munka önbizalmat erősít, szakmai kompetenciákat fejleszt, és múzeumlátogatói attitűdöt formál.

Hallgatók-Moskovszky-2

Hallgatók a Moskovszy-gyűjteményben (Fotó: Szűcs Gábor)

 

Szervezőként a hallgatók a „kulisszák mögé” is beláthatnak, végigkövethetik a feladatok létrejöttének menetét is. A két napos fesztiválon való intenzív munkát felkészítő tréning előzi meg. Itt a hallgatók részletesen megismerkednek az egyes állomásokkal, bejárhatják a helyszíneket (hiszen legtöbbjüknek Fehérvár belvárosa ismeretlen terep), részt vehetnek a feladatok finomításában, a kellékek el(ő)készítésében. És ami a legfontosabb: ekkor is, és mindig, amikor a Hetedhét Játékmúzeumba látogatnak, otthonosan érezhetik magukat egy közösség tagjaként, és jó hangulatban tölthetik el az időt, kellemes élményeket szerezve.
2019-ben elindult tehát az alábbi együttműködés, mely rendkívül sikeresnek bizonyult. A résztvevő 15 pedagógushallgató lelkesen és lelkiismeretesen vett részt a felkészítésen, majd a két napos programon. Pályájuk iránti elhivatottságuk minden tevékenységükben érezhető volt, és eddig nem látott népszerűségnek örvendett mind a Hétpróba, mind a Játékfesztivál.

De hogy is nézett ki mindez a valóságban?

A 2019. május 17-én megrendezett felkészítő napon egymás után készültek a hungarocell kövek, melyek a – gyerekek jóvoltából – nem sokkal később a farkas hasába vándoroltak. Izzott a lamináló gép, a közös munkából mindenki kivette a részét, és rekordidő alatt elkészültek a legyezőt, tükröt vagy éppen a boszorkányt ábrázoló kis kártyák. (Ezek a tárgyak egytől-egyig a Moskovszky-gyűjtemény játéktárgyai.) Az ügyes kezű hallgatók mesét olvastak a „csengő barackról”, majd, hipp-hopp, meg is varrták azt némi filc anyag és egy csörgő felhasználásával. Ötleteket gyűjtöttek a kiállítást járva, megvitatták, ki-ki hogyan tenné személyesebbé a kapott feladatát. Együtt, a múzeumban.

 

Majd egy héttel később kipihenten érkeztek a hallgatók szombat reggel a már jól ismert, kellemes emlékekkel megtöltött múzeumba.

 

Hallgatók és gyerekek-5

Hallgatók és gyerekek a 2019-es Játékfesztiválon (Fotó: Lőrincz Miklós)

Ám nem sok idő jutott az ábrándozásra, összefogtak a korábban kialakult csapatok, és elindultak a számukra kijelölt helyekre a belvárosban. Onnantól peregtek az események, és mindenki kifogástalanul tette a dolgát. Lelkesedésük a nap végére sem csappant.

Gyerekek és animátorok

Gyerekek az animátor körül (Fotó: Lőrincz Miklós)

A játékos kedvű fiatalok maximálisan benne voltak a játékban. Ha kellett, papírcsákóval a fejükön „őrködtek”, ha kellett, teljes átéléssel meséltek egy telhetetlen királykisasszonyról, aki bizony nem hajlandó férjhez menni, amíg nincs meg a „mindentlátó tükre”.
A következő napot némi beszélgetéssel indítottuk. Vasárnap reggel volt, mi körben ültünk a Réber László kiállítás csodaszép szőnyegén, és kíváncsian hallgattuk a „Három kívánság” vagy a „Hét kecskegida” csapatának élménybeszámolóját. Mindannyiunknak szüksége volt erre a kis feltöltődésre a nagy hajrá előtt a „nyugalom szigetén”, a múzeumban.

Pedagógushallgatók-7

Pedagógushallgató és gyermek együtt figyelik a kiállítást. (Fotó: Lőrincz Miklós)

Azóta eltelt egy év, és idén sajnos nem készülhetünk együtt a Hetedhét Játékfesztiválra. De nem csüggedünk, hisz elkezdődött valami, amit az évek csak tovább erősítenek. Idén 15 helyett 180 hallgató élte át a Hetedhét Játékmúzeum által nyújtott élményeket. Igaz, csak online. Ám a visszajelzésekből ítélve, talán így is elértük a célunkat. Sőt!
Szívből remélem, hogy a múzeumpedagógiai munkánk híre Hetedhét országon túlra is eljut, de már az is hatalmas öröm, ha az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatói egyre többen „velünk vannak”!

Találkozzunk a 2021-es Játékfesztiválon, de inkább sokkal hamarabb!

 

Molnár Júlia múzeumpedagógus

 

FEKETE-FEHÉRBEN LÁTNI A VILÁGOT

Kabáczy Szilárd fotóművészre emlékezünk

 

90 évvel ezelőtt e napon született Vásárosnaményben Kabáczy Szilárd (1930–2004) fotóművész. Középiskolai éveit Beregszászon kezdte meg, majd a háborút követően, jó rajzkészségének köszönhetően, a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt szerzett érettségit 1954-ben festő szakon. Jómódú polgár családi háttere miatt nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, így munkába állt. Székesfehérváron éppen ekkoriban kerestek grafikust a Tiszti Klubba, s az izgalmas munka lehetősége ide vonzotta a fiatalembert – hűséges is maradt szeretett városához élete végéig.

 

1

Ismeretlen fényképész: Kabáczy Szilárd a székesfehérvári Tiszti Klub bejárati kapujában, az 1950-es évek közepén (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

Remek indulás volt ez egy tehetséges, részletek iránt fogékony, „jó szemű” ifjúnak! Nemcsak grafikusi, hanem dekoratőri munkákat is kapott a Klubban, s emellett évekig mozigépészként is dolgozott ugyanitt, mígnem aztán a hatvanas évek elején a Fejér Megyei Hírlaphoz került. Mérföldkő volt ez a pályafutásában: itt tanulta ki a fényképész szakmát, és vált vérbeli fotóriporterré. Egészen a nyugdíjba vonulásáig, 1996-ig állandó munkatársa volt a lapnak, s emellett 14 éven át a Magyar Távirati Iroda (MTI) külső tudósítója is.
A fényképezés nem csupán a munkát jelentette számára – ez élethivatása volt, a fényképezőgép pedig eszköz, mellyel rögzítette a világról alkotott véleményét, a benyomásait úton útfélen, szünet nélkül, bármerre is járt. Témái az élet minden területét felölelték: tájképeket, életképeket, portrékat, egy-egy eseményről tudósító riportfotókat egyaránt készített. A mennyiség nála nem ment a minőség rovására – egyszerűen csak alkotott, mert egy igazi művész nem is tehet mást, minthogy alkot. Alkot, mert létezik. Alkot, mert mondanivalója van a körülötte lévő világról, miközben persze minden egyes képkockájában – bármiről is szóljon a kép – nagyon is, hogy önmagáról vall. Kabáczy fekete-fehér fotói ugyanis sohasem teljesen objektívek, sohasem tart teljesen távolságot a látottaktól. Nála a megörökített személyeknek (híres embereknek és a kisembereknek egyaránt), de még a tájnak is – története van. Képeinek van valamiféle meghitt, bensőséges varázsa. Annyi szeretettel, olykor humorral tudott kapcsolódni a megörökített emberekhez, tárgyakhoz, tájakhoz, melyeket látva nem maradhatunk közömbösek mi nézők sem. Így lehetünk ezzel a csúszdán éppen lecsúszni készülő kislányt szemlélve is: ahogy a haján megcsillan a napfény; ahogyan nevető tekintete az előtte álló kisfiú tekintetébe fúródik; az az utolsó, elkapott pillanat, mielőtt végleg lecsúszna – s mindez egyetlen képkockába sűrítve.

2_IMG_20181209_0220

Csúszda (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

A festészetben és a fotográfiában egyaránt izgalmas feladat, amikor az alkotó a mozgás, a lendület, az erő és dinamika érzékeltetésére vállalkozik. Magával ragadó a Kubai dobos (1969) című kép hangulata: a zenész pergő ritmusban veri a dobokat, sebes mozdulata elmosódottá válik a képen, arca grimaszba torzult, már-már eksztatikus életöröm járja át. Szinte érezzük a zene lüktetését, pezsgését.

3_kubai_dobos

Kubai dobos (1969, fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

Hasonlóan érzéki élmény a két kislányt érő vízpermet látványa: a vízcseppek – akár egy impresszionista festmény felületén – apró darabokra bontják a látványt. Ezen a „vízfátylon” át rajzolódik ki a két főszereplő alakja, ahogyan a frissítő permet hatására ruganyosan elugranak a földtől.

4-jaívított-vízesés

Vízpermet (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

A nyüzsgő, zajos életet, mozgalmas hétköznapokat bemutató fotóival ellentétben Kabáczy tájképein éppen a mozdulatlanság a megkapó. Lírai szépségű példája ennek a fekete-fehér szín kontrasztját kiaknázó, Ősz a tavon (1969) című fotó.

5_Kabaczy_topart

Ősz a tavon (1969, fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

Rajta a sziluettként megjelenő, kopár fa tökéletesen visszatükröződik a rezzenéstelen vízfelszínen. Ködbe burkolóznak a tó partján álló, távoli fák és épületek, s a táj végül a semmibe vész. Egészen drámai az az időtlenség és az a csend, amely ebből a fotóból árad. A látványelemek minimalizáltsága, a kompozíció egyszerűsége és letisztultsága a japán fametszetek világával rokonítható.
A harmonikus képi világ nem csupán tájfotóinak jellegzetessége, hanem az épített környezetről, urbánus témákról készített fotóinak is. A székesfehérvári vasútállomáson készült fényképének a szabályos vonalban haladó sínek ritmusa adja a szépségét – mintha valami gigantikus áramkör rajzolatai volnának, melyek fényesen csillogva osztják kisebb mezőkre a fotó felületét.

6_IMG_20190315_0046

Vonatsínek (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

 

Máskor éppen aszimmetrikus formákkal operálva hozott létre egy kompozíciót. Az utca magasból fotózott látványa – egy teherautóval és a járdán lerakott, szanaszét elhelyezkedő bútorokkal – első ránézésre akár egy geometrikus idomokból felépített kollázs is lehetne.

7_IMG_20181209_0235

Költözés (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

 

8_IMG_20181216_0009

Háztetők (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

 

Kabáczy aszimmetrikus komponálása a 20. század első fele jeles fotóművészeti törekvéseinek ismeretéről is vall. André Kertésznek az Eiffel-torony magasából készített, híres fotósorozata érdekes kísérlet volt a látványvilágnak egyfajta átértelmezéséről, miközben a valóságot mégis híven rögzítette a fotó. Kabáczy Szilárd is szeretett a látószög megváltoztatásával kísérletezgetni és új értelmezési lehetőségeket adni a látottaknak – még akkor is, ha e tekintetben nem ment el a végletekig, ahogyan azt például a világhírűvé lett magyar Bauhaus fotóművész, Moholy-Nagy László tette.
Különös érzék kell ahhoz, hogy a fotós ne pusztán egy adott pillanatot rögzítsen kamerájával, hanem a megfelelő pillanatot kapja el. Azt a századmásodpercet, amely egy egész történetet sűríthet magába. Ez a tehetség csodája. Ezért ejtenek rabul minket ma is Kabáczy Szilárd fényképei, melyek nem fakulnak meg az idővel. Sőt, éppen hozzátesz értékükhöz, hogy egy letűnt korszak kordokumentumai. A Fuvarra várva (1957) kép utcakövön alvó fuvarosa és ugyancsak bóbiskoló lova a belvárosban ma már megmosolyogtatóan nosztalgikus látvány.

9_fuvarra_varva

Fuvarra várva (1957, fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

Vagy ilyen a fehérvári Fő utcán kordéján portékáját rendezgető, sokszoknyás, fejkendős parasztasszony is.

10_IMG_20181209_0240

Sokszoknyás parasztasszony (fotó: Szent István Király Múzeum tulajdona)

Ahogy dokumentumfotóinak, úgy portréinak is jellemző vonása a mély emberismeret. Van ezekben a képekben valami egyedi, valami egészen személyes. Valami, aminek ábrázolásához precíz megfigyelés, a modell lelki rezdüléseire való rezonancia, hovatovább emberszeretet szükséges. Ragyogó példái ennek a Srácok (1970) című díjnyertes kép sugárzó mosolyú szereplői, vagy a Zárszámadás az őrspusztai termelőszövetkezetben (1965) fotó cigarettafüstbe révedő, tagbaszakadt férfiúi.

A művész fekete-fehér világát szemlélve eltöprenghetünk: vajon felfigyeltünk-e már valaha is az Arany János utca macskakövezetének szép rajzolatára? Észrevettük-e már milyen harmóniát sugallnak az egymást követő lépcsőfokok párhuzamosai? Mintha egy égbe nyúló lépcső lenne, köztes tér Ég és Föld között…

Az eredetileg festőnek készülő Kabáczy Szilárd fotóművész 2004. május 10-én hunyt el Székesfehérváron. Ma ünnepelné 90. születésnapját…

 

Gärtner Petra
művészettörténész
Szent István Király Múzeum

 

Látogasson el a művész munkáit bemutató honlapra: https://kabaczy.hu/

Irodalom:
Kabáczy Szilárd. (Lakat Erika – Magyarits András szerk.) Székesfehérvár, Ma Kiadó, 2002

Bátky Zsigmond emlékfája a Palotavárosi Kiállítóhelyen

1989. december 15-én egy nemzetközi emlékülést rendezett a Szent István Király Múzeum, Bátky Zsigmond halálának 50. évfordulója alkalmából. Ennek alkalmából A Palotavárosi Skanzenben, a Rác u. 11. szám alatti parasztház udvarán egy diófát ültettek el neves kutatónk emlékére. December lévén, a földet csákánnyal kellett kibontani a fának, amely túlélte az ültetés nem szokványos körülményeit.

bátky_emléktábla

Kép aláírása: Emléktábla a diófa ültetésére
Fotó: Moór Péter (SZIKM)

Bátky Zsigmond azon kevés 20. századi néprajzkutatók közé tartozik, akikről utcákat neveztek el, de valószínűleg kevesen tudják, hogy ki is volt ő.
1874-ben született a Komárom-Esztergom megyei Kocson, paraszti származású családba. Az ifjabb Bátky Zsigmond korán Budapestre került, mind középiskolai, mind felsőfokú tanulmányait Budapesten végezte. 1900-ban doktorált földrajzból. Kedvenc kutatási témái mindig több tudomány határterületén mozogtak, a népi építkezés, gazdaság- és településföldrajz témái és nyelvészeti kérdések is foglalkoztatták.

 

 

bátky_fotó

Bátky Zsigmond (Kép forrása: Magyar Néprajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár – https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-610.html)

 

Olyan fontos, ma is hivatkozási alapnak tekinthető munkák kerültek ki a keze alól, mint a Magyarság néprajza, amelyet Bátky szerkesztett és amelybe összefoglalást írt a táplálkozás, építkezés, a mesterségek témáiból.
Kogutowicz Károllyal közösen szerkesztette meg Magyarország néprajzi térképét kéziratos formában, amelyet 1918 őszén (1919-ben kisebb méretben, nyomtatott formában ki is adták), és számos későbbi etnikai térkép készült e mű alapján.
Muzeológiai működése is sokoldalú volt. Részt vett a Magyar Néprajzi Társaság Emberföldrajzi Szakosztályának működésében, 1896-tól az Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályán, majd könyvtárában dolgozott. 1919 őszén kormánybiztosként lett a néprajzi osztály vezetője, majd 1920-tól kinevezett igazgatója is. Részt vett a trianoni béketárgyalások előkészítésében. Tizennégy évig, nyugdíjba vonulásáig (1934) vezette a Néprajzi Múzeumot, emellett 1932-ben őt bízták meg a Nemzeti Múzeum főigazgatói teendőinek ellátásával is. 1939-ben halt meg.
Muzeológusként szerzett tapasztalati nyomán írta meg az Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (1906) című kötetét, amely alapmű a magyarországi muzeológiában és azóta is tananyag az egyetemi képzésben.

 

májusfaként

Májusfaként
Fotó: Moór Péter (SZIKM)

 

Bátky Zsigmond nevét számos településen viseli utca. Székesfehérváron 1983-ban, a Palotavárosban neveztek el utcát. Az 1989-ben rendezett emlékülésen pedig Bátky szellemében dolgozó, módszerét követő, továbbfejlesztő szakemberek, tanítványai vettek részt és írtak tanulmányokat az emlékkönyvbe (Ideen, Objekte und Lebensformen. Gedenkschrift für Zsigmond Bátky, Székesfehérvár, 1989.), ezzel is tisztelegve munkássága előtt. 2020. májusában rendhagyó körülmények miatt, egy országos kezdeményezés eredményeképpen májusfa lett Bátky Zsigmond diófája.

Az erről készült kisfilm megtekinthető itt:

 

Paréj Gabriella

muzeológus

 

Irodalom:
Ideen, Objekte und Lebensformen. Gedenkschrift für Zsigmond Bátky, Szerk. Béla Gunda-László Lukács – Attila Paládi-Kovács, Székesfehérvár, 1989.
Lukács László: Bátky Zsigmond és Kelet-Dunántúl. In: Ethnographia 1992. 103.évf. 286-291.
Magyar Néprajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-610.html

Lugossy Mária szobrászművészre és alkotásaira emlékezünk

Lugossy Mária (Budapest, 1950. május 9. – Budapest, 2012. augusztus 15.) szobrászművész ezen a napon lenne 70 éves. Két alkotásával és hangjával idézzük fel emlékét. Az egyik mű mai napi aktualitását nem csak az alkotó születésnapja, hanem két, az emlékmű témájához, tartalmához kötődő évforduló is adja. 1945. május 9. a II. világháború európai befejezésének napja, és az Európai Unió születésnapja is.
1950-ben ezen a napon Robert Schuman francia külügyminiszter olyan nyilatkozatot fogalmazott meg Párizsban, amely egy új politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel Európa számára, olyat, amely a későbbiekben lehetetlenné tenné a háborút a kontinens országai között.

 

20200503_124857 (2)

Lugossy Mária: A II. világháború áldozatainak emlékműve, 1995, Székesfehérvár (Fotó: Szűcs Erzsébet, 2020. május 3.)


A székesfehérvári Városház terén sétálók nap mint nap láthatják a Lugossy Mária által tervezett II. világháborús emlékművet, így talán minden fehérvári ismeri, de alkotóját megnevezni nem biztos, hogy tudja. Az írás második felében, azért, hogy az alkotóhoz közelebb kerüljünk, felidézzük egy másik meg nem valósult emlékművét, annak makettje és az Lugossy hangja segítségével. Ez a mű a Deák Gyűjtemény Tapintható tárlatában várja a látogatókat.
A második világháború áldozatainak emlékművét 1995-ben egy Székesfehérvár Megyei Jogú város által kiírt meghívásos pályázat nyerteseként készíthette el a művész. A város célja az volt hogy egy új alkotással váltsa ki a – helyén 1955 márciusában felállított – Nyitott könyvként ismert emlékművet, amely, felirata alapján, a fasiszták által 1944–1945-ben meggyilkolt 27 mártírnak állított emléket, akik életüket adták a népért.
A negyven évvel később tervezett új emlékmű a 27 mártírnál jóval tágabb kört kívánt a megemlékezés körébe vonni, amit a felirata ma is tükröz: „A II. világháború során elhunyt hősi halottak, polgári áldozatok, antifasiszták, deportáltak emlékére.”
Az emlékmű tervezésére hét szobrászművész kapott felkérést 1994-ben. Közülük a novemberben lezajlott egész napos bírálatban – sok érvvel és ellenérvvel kísért vitában –Lugossy Mária terve nyerte el az első és egyben egyetlen díjat. Ez azonban még nem jelentett megbízást, főként azért, mert önkormányzati választások következtek, és az az álláspont fogalmazódott meg, hogy majd a megválasztandó új önkormányzat adjon megbízást az emlékmű megvalósítására.
Az új önkormányzat – ismét sok vita és megfontolt, megvitatott javaslat után – végül a terv megvalósítása mellett döntött, módosításokat kérve.
„Ez a mű nem csupán az én elképzelésem szülötte, hanem sok ember közös akaratának, egymás meghallgatásának, olykor parázs vitájának végső összehangolásából született. A harang belépése sorsdöntő fordulat volt az emlékmű születésének rövid történetében, ugyanis alig egy évvel ezelőtt kellett a pályázati műveket zsűri elé vinni a meghívott művészeknek. A döntés megszületett, a pályázat nyertese én voltam, de ez még nem jelentett megbízást a kivitelezésre. Időközben új önkormányzat született, új elképzelésekkel.” – nyilatkozta Lugossy Mária Zágoni Erzsébetnek, a Fejér Megyei Hírlap 1995. november 6-án megjelent számában.
Az új önkormányzat először a II. világháború során a Fő utcai Nepomuki Szent János templom tornyából lezuhant elnémult harangot kívánta emlékműül felállítani, a kompromisszum és a végső jó megoldás a harang műbe való integrálása, befoglalása lett. Belegondolva Lugossy Mária pályafutásába – ötvös szakon végzett az Iparművészeti Főiskolán – ez a „befoglalás” nem lehetett idegen számára.

 

 

Az elkészült és 1995 novemberében, a halottak napján felavatott emlékmű a szakmai közvélemény számára meggyőző sikerrel zárult. Wehner Tibor művészettörténész az Új Művészet folyóiratban 2001-ben megjelent írása szerint „Lugossy Mária meglepő és rendkívül szellemes megoldással képes volt olyan művet alkotni, amely tökéletesen alkalmazkodik a környezethez, ugyanakkor szakít azokkal a XIX. századi szellemet sugárzó sablonmegoldásokkal, amelyek a magyarországi világháborús emlékművek többségének sajátjai.”
Kovalovszky Márta – kevéssel a mű felavatása után, lenyűgöző irodalmi stílusban – így írja le a művet: „Aki a gyepszőnyegen, a lépőköveken át haladva közelít az emlékműhöz, azt tompán szürke kőrétegek enyhe dombja fogadja, amelybe – valamikor – „belezuhant” egy hatalmas bronz harang. Ez a harang maga is a háború áldozata, a Ciszter templom tornyából szakadt le, s akkor szenvedte el sérüléseit, hasadt meg, s vesztette el „nyelvét”. Most némán süllyed alá a kőzet áthatolhatatlanul kemény matériájába, fuldokolva, fennakadva egy-egy pillanatig. Alatta villogó fekete mélység nyílik, gránitlapokkal bélelt szabályos, kerek kráter: áttetszőén tiszta és csengő visszhangjaként az idő nyomait viselő, fényevesztett, „rekedt” harangformának. A két forma között szüntelen párbeszéd folyik: a sérült tárgy (harang) és a hibátlan geometria, a fásult, zöldesszürke szín és az éjfekete fény, az idő, a történelem és az örökkévalóság felesel itt egymással. A harang öble és a fekete mélység egymásba nyílik, s a két negatív forma között lüktet az idő: a harang a történelem, a veszedelmek, a szenvedések lélekharangja szemközt a mindent elnyelő végtelen mélységgel. Harangok kétségbeesett hangja jelzi a nagy veszedelmeket, megbékélt, fájdalmas harangszó kíséri utolsó útján az elhunytat.”
Az alkotást Pilinszky János Sírversének egy sora emeli egyetemessé, még ha egy konkrét kor áldozatait idézi is.

20200503_124925 (4)

Lugossy Mária: A II. világháború áldozatainak emlékműve, 1995, Székesfehérvár (Fotó: Szűcs Erzsébet, 2020. május 3.)

 

A művész másik, tervben maradt alkotása

lugossy Stephaneum

Lugossy Mária: Stephaneum, 1999, üveg és festett fa, 60x60x50 cm, leltári szám: VKDGy 2001.55.1. (Fotó: Sulyok Miklós, 2005)

A Deák Gyűjtemény kiállításában látható mű 1999-ben, a Székesfehérvár város által kiírt millenniumi országos nyílt szoborpályázatra készült azzal a céllal, hogy majd tízszeres nagyságban, fekete gránitból kifaragva a Zichy-ligetben kerüljön felállításra. A zsűri ez esetben nem ennek a műnek a megvalósítását javasolta. A makett – a zsűrin kötelező fehér festékétől letisztítva – a művész ajándékaként került a gyűjteménybe, emlékeztetve bennünket is arra, hogy 1999 márciusában a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény mutatta be a pályázatra beérkezett 68 alkotótól származó 112 pályaművet, amelyekről a közönség is véleményt mondhatott.
Az alkotás később Prónay Beáta, vakokkal és látássérültekkel foglalkozó egyetemi tanár javaslatára került a Deák Gyűjtemény Tapintható tárlatába, ahol nyolc másik eredeti szoborral együtt várja a látogatókat. A szakértő véleménye szerint a gyűjteményből az a nyolc plasztika az, amelyek a tapintáson keresztül leginkább élményt adhatnak a vak és súlyosan látássérült látogatóknak. A Tapintható tárlat rendezése kapcsán kértük meg az akkor már beteg, de az első sikeres agyműtétje után nagyon bizakodó művészt, Lugossy Máriát, foglalja össze gondolatait, szándékait a mű születése kapcsán speciális látogatóinknak. Örömmel tett eleget kérésünknek, és ekkor mondta el nekünk azt is, hogy édesapja szemész professzorként egész életében a szembetegségekkel küzdők gyógyulásáért dolgozott.
A 2008-ban felvett hanghoz a művész halála évében, 2012-ben készítették el az itt először bemutatott filmet a Deák Gyűjtemény akkori munkatársai. A hatperces filmet nem szánták publikálásra, nem gondoljuk professzionális alkotásnak, de most mégis úgy véljük, segíti az emlékezést egy kiváló szobrászra, az első Smohay-díjas művészre (1981), Székesfehérvár Tiszteletbeli polgárára (2007), a 2009. évi Deák Dénes-díjjal kitüntetett emberre.

A videót itt tekinthetik meg

 

Szűcs Erzsébet művészettörténész
Szent István Király Múzeum

 

Források:
http://www.artportal.hu
(im): A zsűri szerint színvonalasak a munkák, Fejér Megyei Hírlap, 1994. november 16.
zágoni: A harang történelmi zárvány, Fejér Megyei Hírlap, 1995. november 6.
Kovalovszky Márta: A néma harang, Fejér Megyei Hírlap, 1995. november 25.