Sherlock Holmes a nagyszentmiklósi kincsek nyomában

Amikor előzetesen kérdeztem tőle, hogyan hirdessük az előadást, úgy fogalmazott, Sherlock Holmes-ként kell eljárnia annak a régésznek, aki a nagyszentmiklósi kincsekkel kapcsolatos kérdésekre szeretne választ kapni. Nem kevesebbre vállalkozott, minthogy megmutatja, a régészek kutatómunkája is lehet olyan érdekes, mint a bűnügyi helyszínelőké. Felföldi Szabolcs régésszel, a Szegedi Tudományegyetem tudományos munkatársával hazánk egyik legmeghatározóbb kincsleletével kapcsolatos rejtélyekre kerestük a megoldásokat.

 

felfoldi-szabolcs

Dr. Felföldi Szabolcs “A nagyszentmiklósi aranykincs – Titkok és talányok” c. előadása

A nagyszentmiklósi leleteket számos talány övezi. Arról sincs egyhangú vélemény, hogy melyik népcsoporttól származik. Miért ilyen nehéz megállapítani?

A 23 darabból álló, aranyból készült edényeket tartalmazó kincslelet egy árokból került elő 1799-ben, mellette sem temetőre, sem településre utaló régészeti nyom nem maradt. Így a kutatóknak lényegében csak magukból a leletekből kiindulva kell megállapítaniuk a tárgyak korát. E tárgyak viszont lényegében egyediek, egészen pontos párhuzamaikat nem ismerjük a Kárpát-medence régészeti anyagában.

kincsektitkok-2

“Kincsek és titkok – A nagyszentmiklósi kincs, a bécsi szablya és a prágai Szent István kard” c. kiállítás múzeum Fő utca 6. szám alatti épületében (Megtekinthető 2017. január 15-ig)

Milyen „nyomon” lehet ilyenkor elindulni?

A készítésük technológiája, a rajtuk látható díszítő motívumok és a rájuk karcolt különböző nyelvű feliratok segítségével kísérelhetjük meg beazonosítani a tárgyakat készítő mesterek, és az ezeket megrendelő/birtokló előkelők hovatartozását.

Az elmúlt 200 évben több nép hagyatékának is tartották a kincseket…

A 19. században tartotta magát a nézet, hogy Attila kincséről van szó, tehát a hunok régészeti hagyatékához tartozik. A 20. század első felében bolgár tudósok a 9. században a Kárpát-medencébe benyomuló bolgárok hagyatékénak tartották. De felmerült az is, hogy az Árpád-kori magyarsághoz, egészen konkrétan Ajtonyhoz kapcsolható lenne a kincs, aki Nagyszentmiklós közelében székelhetett a 11. század elején. Azonban egyik nép leletanyagában sem ismeretesek hasonló edények.

Akkor mégis kiktől származhat?

Nagy valószínűséggel a Kárpát-medencébe a 567-568 körül betelepedő avaroktól, akik egészen a 9. századig  tartották kezükben a területet. Sírleleteikben felfedezhetjük a nagyszentmiklósi kincs egyes darabjainak lehetséges előképét. Az avaroknak voltak aranyedényeik, ismerték a hasonló tárgyak előállításának technológiáját, sőt nagyon hasonló motívumok is előfordulnak avar sírokba helyezett tárgyakon.

Ezek szerint a kincsek mintegy 1100 évesek lehetnek. Az ember valahogy azt gondolná, hogy akkoriban nem voltak ilyen aprólékos kidolgozású tárgyak…

De még mennyire, hogy voltak! Ha belegondol, hogy Tutanhamon sírjából milyen tökéletes ötvöstechnikai remekek kerültek elő, vagy említhetném a Perzsa vagy a Római Birodalom csodálatos ékszereit, tárgyait is! Az persze más kérdés, hogy valóban avarok voltak-e az ötvösök, aki ezeket készítették. Többen úgy vélik, hogy Bizáncból elszármazott mesterekről lehet szó, akik a késő antik ötvösművészet minden csínját-bínját ismerhették. De az biztos, hogy avar megrendelésre, az avarok ízlésének megfelelő tárgyat készítettek.

Amit az ember laikusként is meg tud állapítani, hogy ez a 10 kg-nyi kincs gazdag embertől származik. Mi mást mondanak el ezek a leletek a tulajdonosukról?

Minden bizonnyal egy a társadalom csúcsán elhelyezkedő személyé lehetett a kincs, aki feltehetően valamilyen erőszakos cselekménysorozat idején (háború? anarchia?) rejthette el vagyonát vagy vagyonának egy részét, annak reményében, hogy egyszer visszatérhet a titkos helyszínre. Annyi bizonyos, hogy a tárgyakat megrendelő személy egy olyan világból származott, melynek kifinomult, bonyolult hitvilága, összetett mítoszai lehettek, amelyet megerősítenek a kincs egyes darabjain látható mitikus, földöntúli lények, griffek, szenmurvok, s a számunkra ismeretlen magyarázatú különös jelenetek.

Az előadáson azt mondta, az egyik edényen annak a harcos fejedelemnek a portréja látható, aki a kincsek tulajdonosa.

Igen, az egyik korsón az úgynevezett “győztes fejedelem” portré akár az edények tulajdonosát is ábrázolhatja, de természetesen ezt soha semmilyen régészeti módszerrel nem fogjuk tudni bizonyítani, de persze ily módon megcáfolni sem. Ily módon ez inkább csak egy játékos felvetés.

dsc_4150_06

Az ún. 2. számú korsó, medallionjában “győztes fejedelem” portréjával, mely egyes feltevések szerint a kincsek eredeti tulajdonosát ábrázolja (a tárgyon még 3 további jelenet található: az”égberagadás”, az “égi vadászat” és az “állatküzdelem”)

A megtaláló szerb szőlősgazda és a felesége nem szolgáltatta be a leleteket, hanem “túladott” rajtuk. Az 1700-as évek végéről, 1800-as évek elejéről beszélünk. Akkoriban mekkora értéke/megbecsülése lehetett egy ilyen régészeti leletnek?

Sajnos nem vagyok meggyőződve róla, ha most kerülne elő egy hasonló lelet, akkor nem megint a hatóságoknak kellene erőfeszítéseket tenniük a leletek összegyűjtésére, a lelőkörülmények tisztázására. A kincs rendkívüli komoly értéket képviselt már előkerülésekor is. Nem véletlen tehát, hogy rövid pesti kitérővel hamarosan Bécsbe, a császári és királyi udvarba került. Az csak egyfajta szerencsétlen kultúrtörténeti időzítés, hogy ha és amennyiben akkoriban már létezett volna a Magyar Nemzeti Múzeum (amelyet a kincs megtalálását követő harmadik évben alapítottak), akkor akár még oda is kerülhettek volna ezek a darabok.

Tehát akkor ma is hasonló a helyzet…

A helyzet természetesen nem ilyen fekete-fehér. Számos illegális fémkeresős pusztítja a régészeti lelőhelyeket ma Magyarországon értékes leletek után kutatva, de nagyon sok tisztességes, becsületes ember is akad, aki együttműködik a múzeumokkal, s bejelenti, ha értékes régészeti leletre talált.

Van ugyanolyan értékes a lelet számunkra mint a Seuso-kincs?

Akár a Seuso-kincs, akár a nagyszentmiklósi kincs egy olyan időszak (az egyik a késő római kori Dunántúl, a másik a 8-9. századi Alföld) életébe, művészetébe, kultúrájába enged némi betekintést, amelyről még mindig nagyon keveset tudunk. Egy-egy egyedülálló “időkapszula” mindkettő, melynek megfejtése csak bonyolult, hosszadalmas régészeti, kultúrtörténeti, technológiai vizsgálatok révén valósulhat meg.

Miért lehet az, hogy a nagyszentmiklósi kincs mégsem kap akkora visszhangot a médiában?

Egyrészt egy több mint 200 éve előkerült, a magyar tudományos és kulturális életbe, a közgondolkodásba mélyen beágyazódott leletegyüttesről van szó a nagyszentmiklósi kincs esetében. Millióan leírták, lefotózták, lerajzolták már a kincs egyes darabjait. Egy könyvtárnyi irodalom készült már róla. A Seuso kincs  darabjai csupán 40 évvel ezelőtt kerültek elő, pontos fellelési körülményeit és további sorsát sok tekintetben homály fedi. Gyilkosság, alvilági játszmák, csempészet színesíti a történetét. Ezek egyenként is felkelthetik a média érdeklődését, de így együtt különösen érdekessé teszik a nagyközönség számára a Seuso-történetet. Ráadásul a Seuso néhány darabjának nemrégiben lezajlott megvásárlása és Magyarországra hozatala szintén felkeltette az érdeklődést az irányában. De felteszem, hogy 2175-ben a Seuso sem lesz már annyira a figyelem középpontjában mint manapság a nagyszentmiklósi kincs.

Gondolom, az eredeti leleteket ki sem adnák Bécsből. Mennyit von le a kiállítás értékéből, hogy “csak” a másolatokat tudjuk kiállítani?

Az eredeti tárgyak már kétszer jártak Magyarországon, egyszer 1884-ben, egyszer pedig 2002-ben. Tehát a bécsi kollégák azért “kiadják” időről-időre. Mivel azonban a kiállításban látható tárgyak rendkívül pontos másolatai az eredetieknek, s így megfelelő módon tudják érzékeltetni e nagyszerű alkotások térbeli formáit, méreteit, az aprólékosan kidolgozott díszítő motívumait, ezért én úgy gondolom, hogy nem von le komolyabban a kiállítás értékéből. Már csak azért sem mert nem csupán e tárgyak szerepelnek a kiállításban, hanem számos más régészeti lelet is, amelyek valóban “eredeti”, hamisítatlan tárgyi emlékek, s a kiállítás összességében is egy magas színvonalú, látványos szeletét nyújtja az avar és a honfoglaló magyar régészeti hagyatéknak.

 Írta: Unger Ágnes

 

„És miben halt meg?”

Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit antropológusként az érdeklődőktől kapok egy-egy csontvázzal kapcsolatban. Pedig a halál okát nagyon ritkán lehet kideríteni.

A legtöbb megbetegedés nem hagy a csontokon nyomot, azok a kóros folyamatok és sérülések pedig, amelyek a lágyrészeket érintették, már nem vizsgálhatók.

tbc_1

Tuberkulózisra utaló nyomok egy ágyékcsigolyán: megfigyelhető a csigolya csontállományának pusztulása (bemélyedések formájában). (Nagyvenyim-Munkácsy utca – Fűzfa utca, avar kor, 13. sír) A tuberkulózis szinte bármelyik szervet képes megtámadni, és a tbc-s megbetegedéseknek csak kb. 5%-ánál jelentkeznek csonttani tünetek.

 

Ha találunk is valami kórosat, nem ismerjük a betegség időtartamát, lefolyását; összetett kórképeknél pedig nehéz eldönteni, melyik tekinthető alapbetegségnek, és melyik lépett fel szövődményként. (Persze ismert személyek esetében írásos dokumentumok segíthetik a betegség pontosabb meghatározását, de egy avar kori temető halottjánál erre nincs mód!)

A kóros elváltozások felismerése egyébként is nagy gyakorlatot és biztos anatómiai ismereteket igényel. Meg kell különböztetni a normálisnak tekinthető egyéni változatokat, valamint a halál, illetve eltemetés után (például a talajjal való kölcsönhatás során) bekövetkező elváltozásokat a kóros folyamatoktól.

Hogy milyen bizonytalanságokkal kell szembesülnünk, szemléltesse egyszerű példa, a csonttörés. Azt könnyen meg lehet állapítani, ha egy törést túlélt az illető, mert a gyógyulás jelei könnyen felismerhetők. A sérülés helyén már néhány hét múlva új csontszövet képződik. Ezzel szemben azok a törések, ahol gyógyulásnak nincs nyoma, a halál után is keletkezhettek: például a halott megcsonkításával, vagy az ásatás során.

gyogyult_kop_tor

Gyógyult koponyatörés. A törésvonal mentén a lekerekített csontszél egyértelműen mutatja, hogy az illető túlélte a sérülést. (Seregélyes-Réti földek I., avar kor, 36. sír)

perimortemx

Koponyatörés, gyógyulási jelek nélkül. A meglehetősen szabályos, kör alakú nyílás szélétől a törésvonalak sugárirányban futnak szét. Ez arra utal, hogy a sérülés vagy a halál előtt, vagy nem sokkal a halál után (perimortem = a halál időpontja körül) keletkezett, amikor a lágyszövetek még nem bomlottak le, és a csont rendelkezett még bizonyos fokú elaszticitással. Erre utal az is, hogy a koponya belső felén apró csonttöredékek, lemezek váltak le a sérülés szélénél. (Úrhida-Arany János utca, avar kor, 117. sír.)

Ritkán tudjuk tehát megválaszolni, hogy az egykor élt személy miben halt meg; de a felismert kóros elváltozásokból következtetni tudunk a régen élt népességek egészségi állapotára, életmódjára és gyógyítási szokásaira, a betegségek időbeli és térbeli megjelenésére, a betegségek változásaira, a kórokozók evolúciójára.

tumor

A daganatos betegségek már régebbi korokban is léteztek. Itt egy idősebb nő szemürege körül a csontpusztulási folyamatok daganatos megbetegedésre utalnak. (Csákvár-Széchenyi úti kertek, késő római kor, 1321. sír.)

Rácz Piroska
antropológus írása

Estella baba távcsöve avagy a képek, amik örökre rejtve maradnak

 

A zongorán egy kis színházi távcső hever büszkén. Mintha titkot őrizne. Estella baba távcsöve. Ha belenézünk, egy kicsi fotót látunk a Karlsbad melletti Marienbad nevű fürdőhelyről.babahet2

A Hetedhét Játékmúzeum egyik enteriőrjének darabja egy fotónézegető eszköz, mely a 19. század második felében népszerű ajándéktárgyként funkcionált.  Stanhope névre hallgat, és nemcsak távcsőben létezett, hanem mindenféle más kisméretű tárgyban.

tavcso2l-1

Fotó: Kiss László

A technológia feltalálása John Benjamin Dancer, liverpooli mikroszkóp árus és René Dagron francia fotós nevéhez köthető. Dancer a mikroszkópjait szerette volna eladhatóvá tenni, Dagron pedig azon dolgozott, hogyan lehetne a mikrofelvételeket tömegtermékké tökéletesíteni.

Utóbbi rájött, hogy ehhez a mikrofotográfiát és a nagyítási módszert egyetlen tárgyban kell elhelyeznie. A mikrofelvételeket egy kicsi hosszúkás, hengeres optikai lencse végén helyezte el. Így a fény felé tartva a hosszú oldalról belenézve felnagyítódott és szabad szemmel is láthatóvá vált a  gombostűfejnyi méretű kép. Dagron a képnézegetőt stanhope-nak nevezte el a felhasznált optikai lencséről.

Az első stanhope-ok az 1850-es években jelentek meg kereskedelmi forgalomban, és zsebórákat felhúzó kulcsokban voltak elhelyezve. Később számtalan tárgytípusba beleépítették: ékszerekbe, távcsőbe, tollszárba, levélnyitó késbe, tűbe, egyéb varróeszközökbe.

stanhopes-from-guernseys-1

Minden kedvelt nyaralóhely szerepelt stanhope-ban, de vallásos témájú képek és hírértékű események hordozói és megörökítői is voltak. Például egy nagyobb árvíz vagy egy híres pilóta repülése is lehetett a miniatűr felvételen.

Titkos szerelmi ajándékként portréképet helyeztek az adott tárgyba, például varróeszközbe, erotikus képnézegető eszközként pedig a férfiak körében volt népszerű. Ez esetben dohány termékekben helyezték el a képeket, mert azokat a nők nem használták.

A távcsöveket leszámítva a legtöbb stanhope-ot úgy tervezték, hogy ne lehessen könnyen felfedezni benne a képet, és az valóban titokban maradjon.  Emiatt sok ilyen műtárgy rejtve marad a gyűjteményekben, mert a lencsét egyszerű üveglapként értelmezik, és nem néznek bele.

4jfihcrk7kfhevdpr-h0za

1890-es évekből származó bicska, rajta a stanhope-ra utaló lencsével, benne Adolphus Busch portréjával (fotó: Rob Niederman)

A Stanhope-ok a 20. század elejéig voltak divatosak, amikor az egyéb technológiai újítások háttérbe szorították őket. Vonzerejük abban rejlett, hogy megfizethetőek voltak és hordozhatók, egyben szórakoztatók és az emlékek, titkok megőrzésére alkalmasak.

Ez még két távcső a Moskovszky-gyűjteményből. Egyikben a dobsinai jégbarlang egy 1905-ös képeslap alapján, másikban a padovai Szent Antal Bazilika és annak kegytárgyai.

Írta: Unger Ágnes
Lektorálta: Nagy Veronika

A gödörtől a publikálásig – Egy lelet útja a múzeumban

A Szent István Király Múzeum szakembereivel 2014 nyarán az elmúlt napokban átadott Székesfehérvár nyugati elkerülő nyomvonalán dolgoztunk a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. megbízásából.

1.kep

A munkálatok során egy honfoglalás, illetve korai Árpád-kori település részletét (félig földbe mélyített épületek, tárológödrök, sok-sok árok és még több cölöplyuk), valamint egy középső bronzkori teleprészletet tártunk fel. A legjellemzőbb bronzkori telepobjektum az ún. méhkas alakú gödör volt.

2.kep

A 801-es számú gödörből nagyobb mennyiségű vesszőfonatos, agyagtapasztásos fal átégett töredékei, ún. patics mellől kerámiatöredékek kerültek elő. Azonnal látszott, hogy a cserepek egy meglehetősen nagyméretű középső bronzkori, a dunántúli mészbetétes kerámia kultúrájába sorolható edényhez tartoztak.

3.kep

A megfigyeléseket dokumentáltuk, és elkezdtük a leletek felszedését. A cserepek felszedése során további érdekes felfedezést tettünk: az egykori edény aljának belső oldalán méretes bütykök helyezkedek el! Ezek a hegyes tüskék három sorba voltak rendezve, a legnagyobb töredéken 10 darabot figyeltünk meg belőlük. A többi töredék sem volt kevésbé érdekes: a tölcséres nyak, a két darab vízszintes állású szalagfül mind-mind egy különleges alakú, ám egészen hétköznapi funkciójú edényt sejtetett. Az edény pontos alakját a feltáráson nem tudtuk meghatározni, az előkerült töredékeit a múzeumba szállítottuk.

A múzeumba szállítást követően szinte minden lelet a következő útvonalon kell, hogy
végighaladjon. A leletek múzeumba kerülését gyarapodási naplóban kell rögzíteni.
A következő állomás a mechanikus tisztítás: a kollégák a múzeum restaurátorainak irányításával eltávolítják az edények felületén megtapadt agyag- és földréteget, egyéb szennyeződéseket. A kerámiatöredékek többsége ilyenkor vesz egy fürdőt: amennyiben nem festettek, vagy egyéb különleges módon nem díszítettek, és az állaguk engedi, folyóvíz alatt zajlik a megtisztításuk. Ez után hagyni kell a cserepeket kiszáradni. Miután eltűnt belőlük a mosás során felszívott nedvesség, a restaurátorokhoz kerülnek. A rossz állapotú, illetve az igen aprólékos tisztítást igénylő régészeti leleteket egyből a restaurátorműhelybe kell szállítani.

A nyugati elkerülő út megelőző feltárása során előkerült, különleges formájú és bütykös edény töredékei a mosás után Késmárky Rita restaurátor vette kezelésbe. Rita munkáját ezúton is köszönöm. A restaurálás során az összeillő töredékeket elkezdik összeragasztani, három dimenziós puzzleként rakva ki az egykori edényt. Az edény összes darabja a feltárás során nem került elő, a hiányzó részek – ahol a többi eredeti töredék alapján ki lehetett következtetni az edény eredeti alakját – a restaurálás során ki lett pótolva. Az alján megfigyelhető bütykök láthatósága érdekében egy részen nem lett kiegészítve az edény, és ezen a lyukon, mint egy szabálytalan formájú ablakon keresztül bepillanthatunk a belsejébe.

Az összeállt töredékek egy, a szakirodalomban vajköpülő edényként ismert formát adtak ki. A lelet különlegességét az adja, hogy a szóban forgó korszakból Fejér megye területéről nem ismerünk hasonlóan jó állapotban megmaradt, hasonló funkciójú és alakú edényt. A Dunántúl területéről egy hasonló formájú edény ismert (Veszprém területén került elő), de az kisebb méretű, temetkezés részeként került elő, és nincsenek az alján bütykök. Már csak ezért is érdemes a tárgyat publikálni. Ez azzal jár, hogy a kutatónak el kell merülnie a vonatkozó szakirodalomban, valamint el kell végezni a tárgy fotózását és rajzolását. Mivel az a cél, hogy a szóban forgó edény minden apró részletét bemutassuk, mind a fotózás, mind a rajzolás során több oldalról készülnek róla felvételek, rajzok.

A bemutatott tárgyfotókat a régészeti csapat tagjai, Kiss Balázs és Burián Péter készítették. Az edényről a tárgyrajzot a múzeum rajzolója, Demény Monika készíti. Munkájukat nagyon köszönöm!

Ez a rövid írás azt a célt szolgálta, hogy az olvasóközönség is belepillanthasson egy-egy lelet múzeumon belüli útjába. A régészeti leleteket nem csak kiásnunk kell, mind a szakmai, mind a laikus közönség számára megismerhetővé kell tennünk. Az írás tárgyául szolgáló különleges edényről a publikációt Pozsgai Helga régésszel közösen a székesfehérvári Szent István Király Múzeum évkönyvében, az Alba Regiában fogjuk megjelentetni.

12.kép

Szerző: Savanyú Bálint

 

Egy Árpád-kori edényégető kemence lézerszkenneres felmérése

 

Seregélyes mai határától D-DK-re, a 62-es főút elkerülő szakaszához köthető megelőző régészeti feltárás során egy nagyobb méretű, Árpád-kori település részletét tárták fel a Szent István Király Múzeum munkatársai 2012-ben.

A régészeti jelenségek közül kiemelendő két rostélyos kemence, melyek egyike majdnem teljesen ép állapotban maradt fenn. A kutatás ezeket edényégető kemencének határozta meg.


A hasonló kemencéknek ún. „fekvő” és „álló” típusát különböztethetjük meg.
Előbbinél az égetőtér a fekvő tüzelőtér mögött, rendszerint alacsonyabban helyezkedik el. A másik típusnál az égetőtér a tüzelőtér felett található, melyeket egy agyagrostély választ el egymástól.

A seregélyesi kemence ez utóbbi kategóriába sorolható. A késő vaskortól kezdve a középkoron át, egészen napjainkig használják e típusokat. A kemencéket félig földbe ásták a kisebb hőveszteség érdekében és csak az égetőtér került a föld felszíne felé.

Az Árpád-korra datálható kétszintes rostélyos kemencék igazi ritkaságnak számítanak, Magyarország mai területén mindössze másfél tucat került eddig publikálásra.

A kemence megtartására sajnos nem volt lehetőség, ezért felmérést készítettünk róla egy Leica C10 típusú földi lézerszkennerrel.

szkenner

A készülék az adott irányban kibocsátott lézersugár visszaverődéséig eltelt időt méri, majd a terjedési szög és a kibocsátási sebesség ismeretében meghatározza a mért pont térbeli koordinátáit.

A műszer nagy előnye, hogy másodpercenként több százezer vagy akár milliónyi pont adatait képes rögzíteni. A szkennerhez tartozik egy nagyfelbontású kamera is, amely a méréssel párhuzamosan digitális képeket készít, mely alapján a színkódok rávetíthetők a pontfelhőre.

Az így kapott modell számtalan lehetőséget rejt magában mind tudományos szempontból, mind pedig a nagyközönség számára. Utóbbira példa a Pazirik Kft. által a pontfelhő alapján a Régészeti Pillanatképek c. kiállításhoz készített látványterv.

 

Pokrovenszki Krisztián

geoinformatikai szakmérnök

régész (BA)

 

Ajánlott irodalom:

Fröhlich C, Mettenleiter M (2004):Terrestrial Laser Scanning – New Perspectives in 3D Surveying, International Archives of Photogrammetry, Remote Sensing and Spatial Information Sciences, XXXVI-8/W2, 7-13.

Lovas T, Barsi Á (2005): Lehetőségek a földi lézeres felmérésben, Geomatikia Közlemények, VIII, 303-308.

Parádi Nándor (1967): A hács-béndekpusztai Árpád-kori edényégető kemence. Archaeologiai Értesítő, 94. 20-38.

Pokrovenszki Krisztián (2015): Seregélyes – Réti-földek Árpád-kori településrészlet. Előzetes jelentés. Fiatal Középkoros Régészek VI. Konferenciájának Tanulmánykötete. 37-62.

Szőllősy Csilla (2015): Egy Árpád-kori edényégető kemence Seregélyes határában. Alba Regia, 43. 91-104.

A Fekete Sas bűbájos itala

bajital-sas-fekvo

A csáberő fokozásának igénye szinte egyidős az emberiséggel. Elődeink különleges rituálék, vágyserkentő étkek és illatos főzetek segítségével varázsoltak maguknak szerelmet. A természet mindenféle kincsét bevetették a „nemes” cél érdekében: a pézsmától kezdve, a kőrisbogáron át egészen a kaviárig.

Ez nem boszorkányság, a ránk maradt füveskönyvek és gyógyszerkönyvek is megemlékeznek számos gyógynövény vágykeltő hatásáról.

A Fekete Sas Patikamúzeum a „fűSZERelem – Fűszereink egykor és ma” című időszaki kiállítás kapcsán megálmodta a múzeum saját „Szerelmi bájitalát”. A különleges recept Krizsány Anna művelődésszervező kreativitásának eredménye.

Bájitalunk a 6 legkedveltebb szerelemserkentő növény keverékéből áll össze. Most pedig fellebbentjük a fátylat az ízletes nedűről:

bajital01

Elkészítése:

A porrá tört fűszerek keverékéből vegyen három evőkanálnyit, öntse le egy liter forró vízzel, majd pihentesse egy éjszakán keresztül. Az így elkészült főzetet szűrje le, majd hígítsa fel 1-1,5 liter almalével. Ha igazán különleges élményre vágyik, akkor ízesítse csipkebogyó-, áfonya- vagy levendulasziruppal, és tegyen hozzá szeletelt törpemandarint (másként: kumkvat, Fortunella margarita) és friss gránátalma-magvakat. Hűtve fogyassza!

Múzeumok Éjszakája 2016

 

Idén immár 10+2 helyszínen várjuk Önöket!
Időpont: 2016. június 25. (szombat), 17:00-24:00 

 

Részletes program letölthető itt.

 

Figyelem: 2016.05._tac_gorsium_19

A táci Gorsium Régészeti Park, illetve Palotavárosi Skanzen (Székesfehérvár, Rác u. 11.) a Múzeumok Éjszakáját megelőzően, 10.00–18.00 között látogatható.
A belépés díjtalan!

 

muzejnagy_UJ

Múzeumok Éjszakája 2016